Nemcsak Trump
A folyamatért nem kizárólag Donald Trump a felelős. Pártja neokonzervatív képviselői, a demokraták és a média is lelkesen biztatta, amikor tavasszal elrendelte a katonai gyakorlatokat Ázsiában, és amikor ötvenkilenc rakétát lövetett ki egy Szíriai légitámaszpontra (1) . Ugyanakkor megkötötték a kezét, amikor közeledni próbált Moszkvához, sőt arra kényszerítették, hogy az amerikai szankciók egy újabb hullámát indítsa be Oroszország ellen. Összességében, az Egyesült Államok külpolitikája, a republikánusok mániái (Irán, Kuba, Venezuela, amelyet gyakran a demokraták is osztanak), és a demokraták utálata (Oroszország, Szíria, amelyet pedig a legtöbb republikánus is átérez) közötti napi alkudozások eredményeként alakul ki. Ha létezik is egy békepárt Washingtonban, az egyelőre még nem adott magáról életjelet.
Pedig úgy tűnt, a tavalyi elnökválasztási viták alapján, hogy az amerikai választók meg kívánják szakítani az USA birodalmi növekedési kedvét (2) . Donald Trump kezdetben nem külpolitikai témákkal kampányolt, amikor pedig az szóba került, akkor javaslatai erőteljesen szembe mentek a washingtoni elit (katonák, szakértők, kutatóintézetek, szaklapok) álláspontjával, illetve azzal, amit jelenleg megvalósít. Azt ígérte, hogy geopolitikai megfontolásait az USA gazdasági érdekeinek rendeli alá. Így egyszerre célozta meg a gazdasági nacionalizmus híveit („America First”), vagyis az iparilag sújtott Államok nagyon sok lakóját és azokat, akiket a tizenöt éve megállás nélkül viselt háborúk, illetve ennek egyetlen következményeként kialakult teljes káosz (Afganisztánban, Irakban, Líbiában) meggyőzött egy bizonyos szintű realizmus szükségességéről. „Jobban lennénk, ha nem foglalkoztunk volna a Közel-Kelettel az utóbbi tizenöt évben (3) ”, összegezte Trump 2016 áprilisában, meggyőződve arról, hogy az USA „pimaszsága” „egyik katasztrófát a másik után” okozta és ez „több ezer amerikai életébe és több ezer milliárd dollárba került”.
A fordulat egy republikánus jelölttől váratlan volt, hiszen a diagnózis közel áll a demokrata párt leghaladóbb szárnyának véleményéhez. Peggy Noonan asszony, aki Ronald Reagan, majd közvetlen utóda, George H. W. Bush legfigyelemreméltóbb beszédeit írta, akkoriban jegyezte meg: „Trump a külpolitikája alapján balrább áll, mint Hillary Clinton. Hillary háborús uszító, túlságosan is szeretné bevetni a hadsereg erejét, mert nem képes a belátásra. A modern történelemben, ez lesz az első eset, hogy az elnökválasztáson egy republikánus jelölt balrább áll, mint demokratikus párti vetélytársa. Elég érdekes helyzet (4) .”
Érdekesek a dolgok még most is, csak nem pontosan úgy, ahogy Peggy Noonan megjósolta. Miközben a „baloldal” azt feltételezi, hogy a béke nem más nemzetek megfélemlítésének, hanem a nemzetek közötti igazságos kapcsolatoknak a következménye, Donald Trump, aki teljesen immunis a világ közvéleményének alakulására, úgy lép fel, mint egy kupec, aki a lehető legjobb „üzletet” keresi magának és a választóinak. Számára a katonai szövetségekkel nem az a baj, hogy az agresszió leállítása helyett magukban hordják a konfliktusok kiterjedését, hanem az, hogy túl sokba kerülnek az amerikaiaknak. És hogy a számlák kifizetésének sorozata után úgy tűnik, az ország egy „harmadik világhoz tartozó nemzetté” alakul át. „A NATO (Észak-Atlanti Szerződés Szervezete) már elavult – ismételgette Donald Trump a 2016. április 2-i tömeggyűlésen. Mi védjük Japánt, mi védjük Németországot, és csak egy részét fizetik ki a költségeinknek. Szaúd-Arábia összeomlana, ha kivonulnánk. Legyünk készek arra, hogy bármikor felálljunk a tárgyalóasztaltól, különben soha nem lehet jó üzletet kötni.”
Ronald Reagan forog a sírjában
Az Egyesült Államok elnöke egy „jó üzletben” reménykedett Moszkvával is. Egy új partnerségi kapcsolat visszafordította volna a két nagyhatalom közötti kapcsolatok romlását és szövetségesekké lehettek volna az Iszlám Állammal szemben, valamint elismerték volna Ukrajna jelentőségét az orosz biztonság szempontjából. A jelenlegi amerikai paranoia, amely mindenre kiterjed, ami a Kremllel kapcsolatos, odavezetett, hogy már feledésbe merült, mikor 2016-ban – vagyis a Krím-félsziget annektálása és a Szíriai beavatkozás után –, Barack Obama is kisebbítette a Vlagyimir Putyin jelentette veszélyt. Ukrajnai és közel-keleti beavatkozásai Obama szerint, csak improvizációk voltak, és abból a félelméből táplálkoztak, hogy az addigi kliens államokban elveszíti a befolyását (5) .”
Obama hozzátette: „Az oroszok nem tudnak se megváltoztatni, se jelentősen meggyengíteni minket. Oroszország egy kis ország, egy gyenge ország és gazdaságuk semmit sem gyárt, amit mások meg akarnának venni, hacsak nem az olajat, a gázt és a fegyvereket.” Orosz partnerétől akkoriban csak attól tartott… hogy szimpatikus lesz Trumpnak és híveinek: „A republikánus választók harminchét százaléka egyetért Vlagyimir Putyinnal, a KGB volt főnökével. Ronald Reagan forog a sírjában (6) !”
De Reagan már 2017 januárjától újra örök nyugalomra találhatott. „Az elnökök jönnek, majd távoznak, de a politika nem változik” – összegezte Vlagyimir Putyin (7) . A jövő történészeinek tanulmányozniuk kell majd azt az alig néhány hetes időszakot, amikor egymást erősítették az amerikai titkos szolgálatok, a demokrata párt Clinton-barát szárnya, a republikánus képviselők többsége és a Trump ellenes média erőfeszítései. Mi volt a közös cél? Megakadályozni bármilyen egyetértést Moszkva és Washington között.
Indokaik azonban erősen különböztek. A titkosszolgálatok és a Pentagon egy része is attól tartott, hogy az Iszlám Állam katonai hatalmának felszámolása után, a közeledés Trump és Putyin között, megfoszthatja őket egy hiteles ellenségtől. A Clinton-barát szárnynak a váratlan vereségük okát kellett gyorsan rákenni valami másra, semmint jelöltjükre és idétlen kampányára; nos, a demokrata párt adatainak kiszivárogtatása talán megteszi. A neokonzervatívak, „akik támogatták az iraki háborút, utálják Putyint, és akik szerint Izrael biztonsága nem lehet tárgyalás kérdése (8) ”, teljesen kiborultak Trump neo izolációs vágyaitól.
Végül pedig a média, különösen a The New York Times és a The Washington Post, egy új Watergate-ügyről álmodozott. Jól tudták, hogy olvasóik – polgárok, városlakók és műveltek – szívből utálják a megválasztott elnököt, mert lenézik közönségessége miatt, a szélsőjobb felé való kilengéseiért, az erőszakosságáért és a műveletlenségéért (9) . Ezért elszántan keresték azokat a híreket és pletykákat, amelyek az elnök felmentéséhez vagy kikényszerített lemondásához vezethetnek. Egy kicsit olyan ez, mint Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen című krimijében, ahol szintén mindenkinek volt valamilyen oka ugyanarra a célra lesújtani.
A kalamajka annál könnyebben kialakult, hogy a négy különböző kör közötti határok nem voltak oly élesek. A republikánus héják – akiket John McCain, a Szenátus katonai bizottságának elnöke jelenített meg – és a katonai-ipari komplexum közötti egyetértés magától adódott. A legutóbbi amerikai birodalmi kalandozások, főleg az irakinak a kitervelői, nagyon rosszul élték meg a 2016-os kampányt és Donald Trump gúnyos beszólásait szakértelmük ellen. Közel ötven értelmiségi és hivatásos katonatiszt jelentette be, hogy bár republikánusok, de nem hajlandók pártjuk jelöltjét támogatni, aki „veszélybe sodorja a haza nemzetbiztonságát”. Egyesek még tovább mentek, és Clinton asszonyra szavaztak (10) .
Hátra maradt a sajtó. Ők is attól tartottak, hogy Trump hozzá nem értése veszélybe sodorja az Egyesült Államok által uralt nemzetközi rendet. A sajtó nem ódzkodott a katonai kalandoktól és a háborúktól, főleg ha lengetni lehetett a nagy humanista, internacionalista és haladó elvek zászlaját. De ezek szerint a szempontok szerint sem Putyin, sem hajlandósága a nacionalista szélsőjobb vezetők irányába nem volt feddhetetlen. Persze Szaúd-Arábia, vagy Izrael sem. Ennek ellenére Szaúd-Arábia bizton számíthat az elvadultan oroszellenes Wall Street Journalra. Míg Izrael politikáját az amerikai média szinte teljes egésze támogatja – annak ellenére, hogy az izraeli kormányban ott a szélsőjobb.
Az oroszellenesség mint belpolitikai fegyver
Alig egy héttel Donald Trump hivatalba lépése előtt, elhangzott Glenn Greenwald (11) ügyvéd és újságíró figyelmeztetése a lehallgatási helyzetről (neki köszönhetjük, hogy Edward Snowden leleplezései az NSA /National Security Agency/ tömeges megfigyelő programjairól nyilvánosságra kerültek). Felhívta a figyelmet, hogy az amerikai média lett a „leghasznosabb eszköze” a titkosszolgálati ügynökségeknek, hiszen „legtöbbjük dicsőít, kiszolgál, vakon hisz és támogat”. Ugyanakkor a demokraták „még a váratlan és bántó választási vereség okozta sokk hatása alatt” úgy tűntek neki, „hogy elveszítették az eszüket és készek készpénznek venni bármilyen feltételezést, üdvözölni bármilyen taktikát és szövetségre lépni bármilyen gazemberrel” (12) .
Az oroszellenes szövetség akkor még nem győzedelmeskedett, de Glenn Greenwald már jól érzékelte a „mély állam” céljait: „Nyílt háborúban veszünk részt jelenleg a Washingtonban székelő, meg nem választott, ugyanakkor egyértelműen uralkodó helyzetben lévők között, akik előtt az elnökök is csak beugró szereplők, és a választott elnök között, akit az amerikai demokrácia emelt erre a posztra.” A titkosszolgálatok által támogatva, a Fehér Ház új lakójának minden ellenfelét egy gyanú lelkesített: Moszkva birtokában van a Donald Trumpot kompromittáló – üzleti, választási, vagy szexuális – információnak, és ez lebéníthatja az elnököt egy válság esetén (13) .
Egy ilyen típusú sötét alku, amit a Clinton-barát közgazdász, Paul Krugman összegzett, amikor egy „ticket Trump-Poutine” egy „Trump-Putyin megállapodásról” beszélt, átalakította az oroszellenes aktivizmust az ultrakonzervatív körökön kívül egyre jobban utált elnök elleni belpolitikai fegyverré. Nem ritka, amikor baloldali aktivisták az FBI vagy a CIA érdemeit dicsőítik, amióta a két ügynökség vált az amerikai elnök elleni lappangó ellenségesség barlangjává, amit ráadásul az állandó kiszivárogtatásokkal tovább táplálnak.
Érthető miért varázsolta el a Demokrata Pártot és a médiát a Demokrata Párt adatainak meghackelése. Ezzel ugyanis két legyet ütnek egy csapásra: lehetővé teszi a választások megkérdőjelezését, és ugyanakkor megtilt minden megbékélési folyamatot Moszkvával. Washington azon háborodik fel, hogy egy külföldi hatalom beavatkozik egy másik állam belügyeibe, sőt a választásokba: ki figyel ma még oda egy ilyen furcsaságra? És ki figyelmeztet arra, hogy nem is olyan rég, bizony nem a Kreml hallgatta le Angela Merkel telefonbeszélgetéseit, hanem Obama Fehér Háza? Észak-Karolina republikánus képviselője, Thom Tillis törte meg a csendet ebben a kérdésben, januárban, amikor rákérdezett a CIA volt igazgatójánál, James Clappernél. Emlékeztetett rá, hogy az Egyesült Államok „a második világháború óta 81 különböző ország választásaiba avatkozott be. Ebbe nem számítanak be se a puccsok, se a rendszerváltások, amelyekkel megpróbáltunk a magunk számára kedvezőbb helyzeteket kialakítani. Oroszország 36 esetben tett ugyanígy. ”Ne várjuk, hogy a The New York Times gyakran fárassza olvasóit ilyen típusú elemzésekkel, és netán megtörje a moszkvai ravaszságok elleni kampányát.”
A napilap elfelejti azt is megemlíteni fiatal olvasóinak, hogy Borisz Jelcin orosz elnököt, aki 1999-ben kiválasztotta utódjául Vlagyimir Putyint, három évvel korábban újraválasztották, pedig beteg volt, és gyakran részeg is, mégpedig egy amerikai tanácsadók bevonásával zajló meghamisított választási folyamatban, és az Egyesült Államok elnökének nyíltan hirdetett támogatása mellett. Akkoriban a The New York Times vezércikke címével köszöntötte az „orosz demokrácia győzelmét” (1996. július 4.). „A demokratikus erők és a reformok meghatározó, de nem végleges győzelmet arattak” – vélték. „A történelemben először, a szabad Oroszország szabadon választotta meg a vezetőjét.”
Orosz hadgyakorlat a „NATO perifériáján”
A New York-i napilap jelenleg élenjár egy Oroszország elleni konfliktusra való pszichológiai felkészítésben. És a dinamikus folyamat már szinte semmilyen ellenállásba sem ütközik. A jobboldali The Wall Street Journal augusztus 3-án követelte, hogy az Egyesült Államok fegyverezze fel Ukrajnát, miközben az elnök-helyettes Mike Pence, Észtországban egy orosz „agresszió képét” vázolta fel, majd a NATO-belépésre biztatta Grúziát, és végül Montenegrót üdvözölte, amely épp most lépett be a katonai szövetségbe. A The New York Times-t messze nem aggasztja a provokatív fejlemények sorozata, amely pedig a két nagyhatalom közötti feszültség kiéleződését mutatja (Moszkva ellenes kereskedelmi szankciók, amerikai diplomaták kiutasítása), a napilap valójában a tűzzel játszik. Augusztus 2-án üdvözölte „az amerikai elkötelezettség ismételt kinyilvánítását, miszerint megvédi a demokratikus nemzeteket a rájuk veszélyt jelentő országoktól”, majd azon sajnálkozott, hogy Mike Pence megérzését „nem osztja, és üdvözli az a férfi, akinek a Fehér Házban dolgozik”. De ezen a szinten, legyünk őszinték már egyáltalán nem számít mit is gondol Donald Trump. Az Egyesült Államok elnöke már nincs abban a helyzetben, hogy saját akarata szerint járjon el ebben az ügyben. Már Moszkva is jócskán felmérte a tehetetlenségét, és persze levonta a következtetéseket.
A fal leomlása óta sosem látott méretű orosz katonai gyakorlatokat tartanak szeptemberben, amelyben közel 100 ezer katonát, tengerészt és repülőst mozgósítanak Ukrajna és a balti államok közelében. Kiváló alkalom ez a The New York Times-nak egy olyan elsőoldalas cikkre, amely erősen emlékeztet arra a pánikhangulatra, amelyet a lap is kiszolgált és hergelt 2002-2003-ban, az állítólagos iraki „tömegpusztító fegyverekről”. Mindez most sem hiányzott; sem az amerikai tábornok, aki komoran bejelentette: „Minden reggel, amikor felébredünk, tudjuk, ki fenyeget”, sem az orosz haderő részletes ismertetése, amely annál is fenyegetőbb, mivel „kiegészült egy információs hadviseléssel”, sem pedig a NATO harci járművek bemutatása, amelyek Németország és Bulgária között „meg-megállnak, és hagyják, hogy a gyerekek felmásszanak a vezetőülésre”. De a legfinomabb az ilyen típusú újságírásban (a fegyveresek mellé hivatalosan beépülve) az a pillanat, amikor a The New York Times próbálta meghatározni a katonai gyakorlatok helyét – Oroszország saját területén és Belorussziában – és ezt végül a „NATO perifériáján” kifejezéssel írta le. (14)
Ma a Moszkvával kapcsolatos megbékélés Párizsból, vagy Berlinből érkező bármely kísérlete azonnal a „Müncheni egyezményt” fogja felidézni a neokonzervatív körökben, akik újra felülkerekedtek Washingtonban, és ezért szinte biztos, hogy a teljes amerikai média harcolni fog ellene. Azon a ponton vagyunk, hogy amikor a The New York Times a francia elnök gyors népszerűségvesztéséről ír, arra egy olyan magyarázattal áll elő, amely tükörképként villantja fel a napilap összes mániáját: „Luxus körülmények között fogadta Donald J. Trumpot és Vladimir V. Poutint is, és mivel egyikőjük sem kedvelt Franciaországban, ez biztosan nem tett jót saját népszerűségének (15) ”.
Az európai államok képesek lesznek-e megállítani a most kirajzolódó veszélyes katonai folyamatot? És egyáltalán, meg akarják-e állítani? A koreai krízis mindenesetre emlékeztethetné őket, hogy Washington közömbös a nem nála történő károkra. Lindsey Graham republikánus szenátor próbálta hitelesíteni Trump elnök nukleáris fenyegetéseit, és eközben augusztus elsején a következő vallomás csúszott ki a száján: „ha több ezer ember meg is hal, akkor is ott halnak meg, nem itt.” Majd hozzátette, hogy az amerikai elnök osztja álláspontját: „Ő maga mondta nekem.”
(1) Michael Klare: Donald Trump s’épanouit en chef de guerre [Donald Trump kibontakozik mint hadvezér], Le Monde diplomatique, 2017. május
(2) Benoît Bréville: Les États-Unis sont fatigués du monde [Az USA belefáradt a világba], Le Monde diplomatique, 2016. május.
(3) Donald Trump: « Today », NBC, 2016. április 21.
(4) Peggy Noonan: « Simple patriotism trumps ideology », The Wall Street Journal, New York, 2016. április 28.
(5) « The Obama Doctrine », beszélgetés Jeffrey Goldberggel, The Atlantic, Boston, 2016. április
(6) Sajtókonferencia 2016. december 16-án.
(7) Le Figaro, Párizs, 2017. május 31.
[viii] Michael Crowley: « GOP hawks declare war on Trump», Politico, Arlington, 2016. március 2.
(9) Serge Halimi: La défaite de l’intelligentsia [USA a választások után – talajt vesztett amerikai értelmiség], Le Monde diplomatique, 2016. december
(10) « Statement by former national security officials », www.globalsecurity.org
(11) Híres leleplező könyve magyarul, A Snowden-ügy címmel a HVG könyvek között jelent meg. Lásd https://www.hvgkonyvek.hu/a-snowden-ugy - a ford. megj.
(12) Fox News, 2017. január 12. Előző nap, Greenwald kifejtett álláspontját a « The deep state goes to war with president-elect, using unverified claims, as Democrats cheer », The Intercept, 2017. január 11.
(13) Serge Halimi: Marionnettes russes [Az orosz bábok]
http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2017/219-2017-januar/2298-az-orosz-babok
és L’État profond [A „mély állam” avagy állam az államban]
Le Monde diplomatique, 2017. január és május.
(14) Eric Schmitt: US troops train in Eastern Europe to echoes of the cold war, The New York Times, 2017. augusztus 6.
(15) Adam Nossiter: Macron’s honeymoon comes to a halt, The New York Times, 2017. augusztus 7.
(2) 2003-ban, az amerikai adóalanyok 19%-a már azt gondolta, hogy beletartozik az 1%-nyi leggazdagabb sávba, 20% pedig azt hitte, hogy hamarosan eléri...
(3) Lásd https://hu.wikipedia.org/wiki/1848._febru%C3%A1ri_forradalom - …Ezek a konfliktusok azzal jártak, hogy a munkások képviselőit kizárták a kormányból, majd egy munkástüntetés után még a műhelyeiket is bezáratták. Ez robbantotta ki június 23-án a munkásfelkelést, melyet a hadsereg csak június 26-ára tudott leverni. – a ford. megj.