hu | fr | en | +
Accéder au menu

A német csoda pokla

JPEG - 538.2 kio

Az Emmanuel Macron által követett minta az etalon

Németországban, ahol szeptember 24.-én választások lesznek, még soha nem volt ennyire kevés munkakereső. De ennyi szegény se. A szociális védelem 2000-es évekbeli leépítésének következtében a munkanélküliekből szegény munkavállalók lettek. Ezek a reformintézkedések ihlették a francia kormányt is a munka törvénykönyv megreformálására, amelyet kormány-rendeletekkel akarnak ráerőszakolni a társadalomra.

Nyolc óra van: Berlin Pankow negyedének Jobcentere épp most nyitott ki, de már tizenöten állnak sorba az információs pult előtt, mindegyikük saját szorongásába merülve mélyen hallgat. „Miért is vagyok itt? Mert ha nem válaszolsz a behívóra, akkor törölnek, és még azt a keveset se kapod, amit most még kapsz – morogja egy ötvenes a bajsza alatt. Az biztos, hogy semmit sem tudnak ajánlani. Hacsak szegecsekkel kivert alsónadrág eladónak nem ajánlanak be, na de ki tudja?” Az ötletre kicsit elmosolyodik. Egy hónappal ezelőtt egy egyedülálló 36 éves anya, munkanélküli pedagógus kapott egy levelet a Jobcentertől, hogy szankció terhe mellett jelenjen meg, és egy szex-shop kereskedelmi ügyintézőjeként kezdjen el dolgozni. „Már sok mindent megtapasztaltam a Jobcenteremben, de ez volt a csúcs!” – meséli a tanárnő az interneten, majd kijelenti, hogy fel akarja jelenteni a Jobcentert hivatali hatalommal való visszaélésért.

Kint a szociális lakótelep parkolójában a Berlini Munkanélküliek Központjának segítségnyújtó „mozgó sejtje” már szintén aktívan tevékenykedik. A csapat minibusza előtt a harminc éves Nora Freitag álldogál. Az összecsukható asztalon rengeteg szórólap van „Hogyan védjem meg a jogaimat a Jobcenterek ellen” címmel. „A kezdeményezést 2007-ben a református egyház indította el. Az emberek sokat szenvednek, ráadásul tehetetlenek ezzel a bürokratikus szörnyeteggel szemben, amit teljesen jogosan fenyegetőnek éreznek.”

A Hartz IV, mint társadalmi mérföldkő

Egy jó hatvanas asszony közeledik kicsit hezitálva. Látszik, hogy nem szívesen kezd el kitárulkozni az idegenek előtt. A nyugdíja kevesebb, mint havi 500 euró és ebből nem tud megélni, ezért a Jobcentertől kap valamennyi kiegészítést. Így sem boldogul, ezért nemrégiben belekezdett az ún. részidős Minijob-ba, takarít egy egészségügyi központban, ezért havi 340 eurót kap. „Kaptam egy levelet a Jobcentertől, hogy nem jelentettem be a részidős Minijob-ot, ezért most vissza kell fizessek 250 eurót. De nekem nincs ennyi pénzem! Ráadásul bejelentettem már rögtön az első napon, gondolhatják! – mondja ijedősen. – Valami hiba csúszhatott a rendszerbe!” A csapat egyik tagja félrevonja, és úgy tanácskoznak: amennyiben feljelentést akar tenni, kihez kell fordulnia, s azt hogyan kell intézni, stb. Gyakran a minibuszba szállnak be, hogy elbújjanak a kíváncsi tekintetek elől. „Az egyik következménye a Hartz IV-nek – mondja Nora Freitag –, hogy súlyosan megbélyegzik a munkanélkülieket, sokan közülük szégyenlik magukat, még beszélni sem mernek mások előtt a helyzetükről.”

A „Hartz IV”: egy társadalmi mérföldkő, a munkaerőpiac deregulációjának – vagyis a szabályozás lebontásának folyamata –, amit Agenda 2010-nek neveznek. 2003 és 2005 között indította útjára a Szociáldemokrata (SPD) és a Zöld kormánykoalíció, Gerhard Schröder kancellársága idején. Nevét kitalálójáról, a Volkswagen volt HR igazgatójáról, Peter Hartzról kapta. A negyedik és egyben végső intézkedéscsomag egybeolvasztotta a szociális támogatásokat, és a hosszú távú (több mint egy éves), munkanélkülieknek járó segélyeket egy egységes és meghatározott összegű támogatássá, amit a Jobcenter folyosít. A szűkre szabott összeg – 2017-ben havi 409 euró egy egyedülálló személynek – elviekben arra kell ösztönözze a kedvezményezettet – akit egyébként átneveztek „ügyfélnek” –, hogy minél hamarabb munkát találjon, még akkor is, ha az a munka rosszul fizetett, és messze áll a szakképesítésétől és az elképzeléseitől. A jogosultságot Európa legszigorúbb ellenőrzési rendszere vizsgálja és állapítja meg.

2016 végén, a Hartz IV alá 6 millióan tartoztak: a hivatalosan munkanélkülinek elfogadott 2,6 millió felnőtt, az 1,6 millió gyerek kezdvezményezett, és az 1,7 millió nem hivatalos munkanélküli, akik kikerültek a statisztikából, mert átkerültek a „mozgósítási intézkedések” (képzés, „coaching”, 1 eurós munkák, minijobok, stb.) hatálya alá. Egy, a munka istenítése köré szervezett társadalomban a Hartz IV-be került embereket gyakran úgy festik le, mint a lusták gyülekezetét, sőt gyakran még rosszabb hírüket keltik. 2005-ben a Gazdasági Minisztérium „A becsületes embereknek adunk elsőbbséget” című brosúrájában – az előszót Wolfgang Clement (SPD) miniszter írta –, melynek nyiltan vállalt célja, hogy fellépjen a visszaélések, a csalások és a szociális állam önkiszolgáló felhasználása ellen, az alábbiakat lehetett olvasni: „A biológusok egyetértenek a „parazita” kifejezés jelentésével, miszerint olyan organizmusokat neveznek így, amelyek élelmiszer-szükségletüket más élőlények kárára oldják meg. Természetesen nem lenne helyénvaló az állatvilágból átvett fogalmat emberi lényekre kiterjeszteni.” Persze magától értetődik, hogy azóta a „Hartz IV parazita” kifejezést a bulvár sajtó és média, élükön a Bild-el, széles körben használja.

Ellenőrzés az utolsó centig

A kedvezményezettek élete a küzdő sportok szellemiségére hasonlít. A létminimumként folyosított összeg nem elegendő a lakbér kifizetésére, amit így a Jobcenter fizet, amennyiben nem halad meg egy földrajzi kerületenként megállapított küszöbértéket. „Akik igénybe veszik a tanácsainkat, azok egyharmada a lakhatási gondok miatt jön – mondja Nora Freitag. A legtöbbször azért, mert a lakbérek az egekbe emelkedtek a nagyvárosokban, így Berlinben is, ezért nem férnek be a Jobcenter szűkre szabott keretei közé. Vagy el kell költözniük (de mivel a piac telített, sokszor nem tudják, hová), vagy nekik kell fizetni a különbözetet, ami azt jelenti, hogy az élelmiszer kiadásaikon kell azt megspórolniuk.” A Berlinben élő 500 000 Hartz IV-esek 40%-ának magasabb a lakbére, mint amit a Jobcenter előirányoz.

A Jobcenternek lehetősége van sürgősségi segélyeket is folyósítani, de csak csepegtetve. Ezen a címen azonban olyan mélységben néz és avatkozik be a kedvezményezettek életébe, ami felér egy gondnokság alá helyezéssel. A bankszámla, a vásárlások, az utazások, a családi élet, sőt a szerelmi kapcsolatok: a magánélet egyetlen aspektusa sem kerüli el az ellenőrök tekintetét, ami már-már megalázó. Az ország 408 kirendeltségének van némi önálló mozgástere, és néhányan roppant kreatívak. Így például az alsó-szászországi Stade városának Jobcentere egy olyan kérdőívet küldött ki a nem férjezett terhes munkanélküli nőknek, amelyben kérték, hogy árulják el a szexuális partnereik nevét és születési dátumát (1) .

Ennek az orrát mindenbe beleütő rendszernek az alapfilozófiája csírájában már megvolt, amikor 1999-ben Gerhard Schröder és brit kollégája, Anthony Blair aláírták a kiáltványukat. A „modern szociáldemokrácia” prófétái ebben bejelentették, hogy „át kell alakítani a szociális vívmányok nyújtotta biztonsági hálót az egyéni felelősségvállalás ugródeszkájává”. Mert mint azt az „Európa: a harmadik út – az új központ” című kiáltványukban egyértelműen kifejtik: „a részmunkaidős, vagy egy alacsony bérű munka is többet ér, mintha egyáltalán nincs munka, mert elősegíti az átmenetet a munkanélküliségből az alkalmazás felé”. Jobb, ha izzad a szegény, mintha semmit sem tesz: ez a vulgár bölcsesség szolgált ideológiai keretül a „legfontosabb törésnek a német szociális állam történetében Bismarck óta minden valószínűség szerint”, hogy Christoph Butterwegge-nek, a kölni egyetem társadalomtudományi kutatójának kifejezését idézzük (2) .

A francia példa

Franciaországban a Hartz törvények már tizenkét éve kimeríthetetlen elragadtatással töltik el munkaadók, a média és a politikusok köreit. A „német modellhez” fűzött zengezedések még inkább felerősödtek, mióta Emmanuel Macron foglalja el az Elysée palotát, aki szerint „Németország remekül reformált (3) ”. Nézőpontját a vezércikkírók nagyon ritkán kérdőjelezik meg. „Gerhard Schröder német kancellár ugyan erőszakkal vitte át a reformokat, de ezek ma az ország jólétét garantálják”. Ezt a Le Monde főszerkesztője fejtegette a „start-up nemzet (4) ” jelöltjének megválasztása másnapján, egyébként nyiltan arra buzdítva, hogy saját reformjait erős kézzel valósítsa meg (5) . Pierre Cahuc közgazdász (Marc Ferracci és Philippe Aghion társa) az Emmanuelle Macron által elképzelt munkaerőpiac újraformálásában szintén üdvözli a „német gazdaság különleges sikerét”. A Hartz IV szerinte nemcsak a „foglalkoztatásnak tett jót”, de a németek jókedvét és kiegyensúlyozottságát is megerősítette, „hiszen a németek – főleg a szerény anyagi feltételek között élők – egyre gyakrabban elégedettek a saját helyzetükkel, miközben a franciák megelégedettsége stagnál” (6) .

Ha a „legszerényebben élők” még képesek visszatartani a lelkesedésüket, miközben sorban állnak a Jobcenterek előtt, akkor sem tagadható, hogy a Macron-féle politikai irányt a „német modell” ispirálta. Történetesen a munka törvénykönyv kiürítését, a munkanélküliek tovább szigorodó ellenőrzését, akiknek ezentúl szankciókkal kell szembenézniük, ha két állásajánlatot visszautasítanak. Senki sem foglalta össze olyan egyértelműen a Hartz IV szellemét, mint a francia elnök, amikor július 3-án a Versailles-ba összehívott Parlament előtt kifejtette: „megvédeni a leggyengébbeket nem azt jelenti, hogy az állam állandó támogatásából élőkké kell válniuk”, hanem azt, hogy kapják meg az eszközöket és esetleg a kényszert is, hogy „hatékonyan befolyásolják sorsukat”. Nos, ez a retorika közel állt a Hartz IV bevezetésekor is használt különféle érvelésekhez, amihez még hozzátette: „A szociális támogatások helyére (…) egy igazi, mindenkit befogadó politikát kell bevezetni.” Gerhard Schröder a szegényekkel való bánásmódot jóval egyszerűbben, egy kétszavas szójátékkal fejezte ki: „Biztatni és követelni” („fördern und fordern”).

A névadó sem angyal

Peter Hartz egyébként nem tévedett. Franciaországban az általa kidolgozott törvényeknek folyamatosan jó hírük van. Németországban azonban nem felejtették el neki, hogy 2007-ben elítélték két év felfüggesztett börtönre és 500 000 eurós bírságra, „a szociális béke megvásárlásáért”. A Volkswagennél lekenyerezte az üzemi tanács tagjait egzotikus utazásokkal, ajándékokkal, és prostituáltak szolgáltatásaival. Így ma már hallani sem akar róla senki. Hogy egy tapsolni mindig kész hallgatóságot szerezzen magának, a volt személyzeti-HR igazgató Franciaországba menekült. A Gyáriparosok Szövetsége (Medef) rendszeresen meghívja, és François Hollande, aki mint államelnök fogadta, még azon gondolkodott, felvegye-e tanácsadói közé? (7) . Ma már Emmanuel Macronnak osztja a tanácsait a médián keresztül (8) .

Pedig Peter Hartz csak egy másodhegedűs szerepet játszott a Schröder-féle reformok bevezetésénél. Ő volt ugyan az elnöke annak a bizottságnak, amely kidolgozta a reformok alapjait, de a valódi érdem inkább a Bertelsmann Alapítványt illeti, az szervezte, koordinálta és hangolta össze a gyakorlati feladatokat. A legbefolyásosabb német média és kiadói csoport filantróp tevékenysége határozta meg az Agenda 2000 folyamat lényegét: finanszírozták a szakértőket és konferenciákat, terjesztették az újságírók felé a véleményeket, álláspontokat és érveléseket, összekötötték a „jószándékú segítők” hálózatait. „A Bertelsmann Alapítvány minden szinten kidolgozott előkészítő, lebonyolító, és utómunkái nélkül a Hartz bizottság és törvényi megvalósulása sose jött volna létre” – figyelmeztet Helga Spindler, a Közjogok professzora a Duisburg-i Egyetemen (9) . Az alapítvány odáig ment el, hogy meghívta a bizottság 15 tagját öt, akkoriban a munkanélküliek állományát előremutatóan kezelő elismert országba tanulmányútra: Dániába, Svájcba, Hollandiába, Ausztriába és az Egyesült-Királyságba (10) .

2002. augusztus 16-án, Peter Hartz átadja a berlini francia katedrális kupolája alatt végleges tanulmányát Gerhard Schrödernek. „Nagy nap ez a munkanélkülieknek” lelkendezik a kancellár, és megigéri, hogy két év alatt munkába állít 2 millió munkanélkülit. A bizottság jelentése 344 oldalas, tizenhárom alfejezetre „innovációs modulra” oszlik, a fogalmazás nyelvileg az „engleutsch”, azaz a vállalatvezetők zsargonjában íródott, tele olyan kifejezésekkel, hogy „controlling”, „change management”, „bridge system az aktív munkakorban lévőknek”, „új corvéabilité és önkéntesség”… A Jobcentert úgy mutatják be, mint „a klienseknek nyújtott jobb szolgáltatások” központját.

A Jobcenter, mint egyeduralkodó

Végül, ezen az antinyelven megfogalmazott rendszer 2005. január 1-én lép életbe, és illeszkedik egy másik szociális csomaghoz, az Agenda 2010-hez. Ez a munkaerőpiac deregulációját szervezi, beterelve ezzel a munkanélkülieket a bérmunkás, vagy béralkalmazotti satuba. Ehhez sokrétű eszközöket kellett a munkáltatók rendelkezésére állítani: az alacsony béreket adómentesítették, útjára bocsátották a Minijob-okat havi 400, majd 450 euróért, az ideiglenesen foglalkoztatottak időkorlátját feloldották, támogatást nyújtottak a tartós munkanélkülieket kiközvetítő irodáknak és a munkaerő kölcsönző cégeknek, stb. A munkáltatókat elkapja az aranyláz, főleg a szolgáltatások szektoraiban. Újabb és újabb munkanélkülieket szállítanak nekik a Jobcenterek, kihasználják az alkalmat, hogy átalakítsák a fix állásokat határozott idejű állásokká – az érintettek persze szabadon elmehetnek sorban állni a Jobcenterek elé, valami munkabér kiegészítő alamizsnáért. A munkaerőkölcsönzés alaposan felduzzad: 2000-ben 300 ezren, 2016-ban már közel egymillióan voltak kiközvetítve. Ugyanakkor a szegény dolgozók aránya – akik kevesebb, mint havi 979 eurós fizetést kapnak – 18%-ról 22-re emelkedik. 2015-ben hozzák létre a minimum bért, 8,84 eurós órabérrel, ami nem változtatta meg, vagy csak alig a tendenciát: 4,7 millió aktív korú él a Minijobból, ami maximum havi 450 euró. Németország sikeresen átváltoztatta a munkanélkülieket szükségben élő szegényekké.

A Hartz IV úgy működik, mint egy bizonytalan, de kötelező munkaközvetítő. A szankciónálás lehetősége egy állandó kényszerhelyzetben tartja a „klienseket”, Damoklész kardja függ a fejük felett. Jürgen Köhler 63 éves és berlini, szakmája szerint szabadúszó grafikus. A nagy grafikus cégekkel való verseny miatt – ami letöri az árakat – nem jut elég megrendeléshez ahhoz, hogy a megélhetéséhez szükséges jövedelme legyen, így jelentkezett a Jobcenterbe. „Egy nap – meséli egy kávé mellett –, egy levélben értesítettek, hogy hétfőn és kedden reggel 4 órakor meg kell jelenjek egy munkaerő kölcsönző kirendeltségén, hogy kihelyezzenek egy építkezésre, és még este megkapom a fizetésemet. És legyen nálam egy, a biztonsági előírásoknak megfelelő cipő. Természetesen nekem nincs ilyen felszerelésem, sosem dolgoztam építkezéseken, és nem tűnik jó ötletnek, hogy az én koromban kezdjem el.” Mivel, mint gyakran, a határidő túl feszes volt ahhoz, hogy bármit is tehessen, nem maradt más választása Jürgen Köhlernek, mint hogy a bíróságokhoz forduljon, és csak remélte, hogy a bíróság előbb hoz végzést, semmint a Jobcenter életbe léptesse a szankciót, ami 10%, 30% esetleg akár 100%-os pénzmegvonást jelent. Senki sincs biztonságban az ilyen eljárásoktól, még a gyerekek sem, akik 15-től 17 éves korig lehetnek a Hartz IV kedvezményezettjei. Ők, illetve a családjuk havi 311 eurót kapnak, de ennek fejében a Jobcenter, mégha iskolába járnak, akkor is behívhatja őket egy „tanácsadásra”, amikor is elirányítják ilyen, vagy olyan ágazatok felé. Ha egy időpontot elmulasztanak, akkor megvonhatják tőlük is a támogatás részét, vagy egészét. A pedagógiai hatás ezekre a kamaszokra garantált, hiszen egyébként is stigmaként viselik a Hartz IV támogatottsági helyzetüket.

Jürgen Köhler tagja a Ver.di vagyis a szolgáltatási szektor szakszervezet munkanélküli csoportjának, tőlük kapott ingyenes ügyvédi segítséget, így sikerült időben kiharcolnia a kedvező bírósági döntést. De nem mindenki ilyen szerencsés. 2016-ban közel egy millió szankciót hoztak meg, ezzel átlagosan 108 euróval csökkentették a folyósított összegeket – szép eredmény a Szövetségi Munka Ügynökségnek, a Jobcenterek felettes hatóságának. Ugyanígy 2016-ban, a Jobcenterek ellen 121 ezer bírósági eljárás indult, ezeknek a 60%-át elutasították. „A szankciókat gyakran teljesen abszurd ürüggyel hozzák, így általában esélyes, ha eljárást indítunk, de tudni kell az érveket – magyarázza Jürgen Köhler. Sajnos a munkanélküliek többsége nem ismeri a jogait, és rosszul védekeznek, sőt a legtöbben nem is védekeznek.”

Tüntetni és sztrájkolni kellene

Nem volt mindig így. 2003-ban és 2004-ben, több tízezer munkanélküli és alkalmazott tüntetett hétfő reggelenként Németország több városában is, hogy megakadályozzák a Schröder-féle reformokat. A tiltakozási hullám Keleten kezdődött, ahol a hétfői tüntetések egyértelműen az 1989-es a hatalom elleni „hétfői tüntetésekre” utalt, de a mozgalom gyorsan elterjedt Nyugaton is, meglepve a hivatalos szakszervezeteket, amelyek nem akarták felvenni a fonalat. „A szakszervezetek sokáig elodázták a dolgot – ismeri el Ralf Krämer, a Ver.di gazdasági ügyekért felelős szövetségi titkára. – Az álláspontjuk annál is inkább zavaros volt, mivel két képviselőjük tagja volt a Hartz bizottságnak, egyikük a DGB-től (a német szakszervezeti konföderáció) a másikuk tőlünk.” A két szakszervezetisen kívül, a Hartz bizottságnak két parlamenti képviselő, két egyetemi tanár, egy magas rangú állami tisztviselő és hét „top managers” – a Deutsche Banktól, a vegyipari BASF cégtől és a McKinsey  tanácsadó cégtől – tagja volt. „A szakszervezeti mozgalom Németországban hagyományosan közel áll az SPD-hez – folytatja Ralf Krämer. – Egyértelmű, hogy a Schröder-reformokat csak azért lehetett átvinni, mert szociáldemokrata kormány volt hatalmon, különben anélkül sokkal nagyobb lett volna az ellenállás.”

2003 novemberében, teljes megdöbbenésre, a szakszervezeti szervezeteken kívül megszervezett tüntetés 100 000 embert mozgósított Berlinben. „Sok szakszervezetis is jelen volt, így én is, mert a Ver.di-nél a tagság nagyon is jól értette, hogy a reformok célja az alacsony bérű piac megsegítése volt – mondja Ralf Krämer. – De a DGB vezetősége húzta az időt.” Öt hónappal később újra tüntetések voltak Berlinben, Stuttgartban és Kölnben, félmillió ember vonult ki az utcára: ilyen még sose volt a háború óta. Ez alkalommal a szakszervezetek vezetősége vonult az élen. „Lehet, hogy győzhettünk volna, ha a lendület kitart – sajnálkozik Ralf Krämer. – A DGB félt, hogy elveszíti az ellenőrzést a mozgalom felett, és nem hívott fel újabb megmozdulásokra. A hétfői tüntetések elszigetelődtek és a lendület megtört. Elveszítettünk egy történelmi esélyt. Meg kell mondani, hogy a német szakszervezetekre hagyományosan nem jellemző a konfrontálódás, a szembenállás. Nem szokásunk tiltakozni egy demokratikusan megválasztott kormány intézkedései ellen, amit és személy szerint őszintén sajnálok.” 

Érdekes, de ez a kudarc sem vitte rá a szakszervezeteket, hogy elgondolkozzanak egy más stratégián. A Ver.di-nél, de a DGB-nél is – melynek része a Ver.di, de ahol a nehézipari és a vegyipari szakszervezetek a meghatározóak – a vezetők nem tartották fontosnak, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a „politikai” sztrájkok jogosságáról. A kérdés annak fényében vetül fel, mivel a német jog egy különös kitétellel megtiltja a szakszervezeteknek, hogy munkabeszüntetésre adjanak ki felhívást olyan törvények ellen, amelyek az alkalmazottak érdekeinek kedvezőtlen. Általános sztrájk? A kifejezésre felhúzza a szemöldökét Mehrdad Payandeh, a DGB szövetségi igazgatóságának tagja, a gazdasági kérdések felelőse. „Szerintünk, a sztrájknak csak akkor van értelme, ha nem sikerültek a tárgyalások a béremelésekről azokban az ágazatokban, amelyekben jelen vagyunk. Ez ritkán fordul elő. A mi legitimitásunk a tagjaink, nem pedig az utca. Nem vagyunk olyanok, mint a déli országok, ahol bármilyen semmiségért sztrájkolni kezdenek!”

Előzékeny és kedves stílusával Mehrdad Payandeh tipikusan megfelel a Ralph Krämer által leírt szakszervezeti stílusnak. A DGB embere jobban figyel a tulajdonosokra, akiket ismer, és akiknek elismeri „együttműködési képességüket a szakszervezetekkel”, mint a Hartz IV munkanélküliekre, vagy a szerződéses agyon hajszolt dolgozókra, akik kívül esnek a figyelmi körén. „Persze hogy nem értek egyet a Hartz IV szankciókkal és a szerződéses, alkalmi foglalkoztatással – mondja. – De a Bundestag által megszavazott törvények nem tartoznak a mi hatáskörünkbe. A mi lehetőségünk, hogy ágazati megegyezésekkel védjük a mi dolgozóinkat.” Igaz viszont, hogy ellentétben a nehéziparral vagy a vegyiparral, a szolgáltatások területén nagyon kevés ágazati megállapodás van, miközben a hatalmasra nőtt szolgáltatási ipar egyre többeket foglalkoztat, akik egyre kevésbé védettek és egyre keservesebb robotolásra kényszerítettek.

A Hartz IV törvények elleni harc mindezek ellenére erős nyomot hagyott az országban. Jelentősen meggyengítette az SPD-t, amely a mai napig rányomja a bélyegét, mivel 2003-ban 200 000 tag hagyta el a pártot. Ezenkívül átalakította az ország politikai térképét is, mivel a Schröder párt disszidenseinek egy része 2005-ben beolvadt a neokommunista Demokratikus Szocializmus Pártba (PDS), hogy megalakítsák a Die Linkét („A Bal”), amely ma az egyetlen párt a Bundestagban, amely a Hartz IV törvények visszavonásáért szólal fel. Meg kell még említeni, hogy létrejöttek a munkanélküliek nagyon aktív szolidaritási csoportjai, amelyek önvédelmi és kölcsönös segítségnyújtási akciókat szerveznek a Basta-csoportok mintájára, akik Berlin Wedding negyedében rendszeresen harcias látogatásokat szerveznek a főváros Jobcentereibe.

Jelenleg, amikor Franciaország a Macron-féle reformok megakadályozásának lehetőségein gondolkodik, sok német szakszervezetis visszafojtott lélegzettel figyel. „A Macron refomok miatt nagyon aggódunk, mert félő, hogy lenyomják majd a munkabéreket, és ez ránk is hatással lesz – vallja be Dierk Hirschel, a Ver.di egyik vezetője. – Franciaország eddig sok szempontból példa volt a számunkra – teszi hozzá a kollégája Ralf Krämer. – A jelenlegi változások azonban tragikusak. Azt reméljük, hogy a francia szakszervezetek nem ismétlik meg a mi hibáinkat, és bátrabbak lesznek, mint mi voltunk.”

 

Boldog szegények?

„Aki képes lenne dolgozni, de nem akar, annak semmi joga sincs a szolidaritásra. A mi társadalmunkban nincs helye lustaságnak!”

Gerhard Schröder kancellár interjúja a Bild-nek 2001. április 6-án.

„A nyomor az nem az üres pénztárca, hanem a szellemi szegénység. Nem az anyagiak hiányoznak az alsóbb osztályoknak, hanem a kulturáltság. (…) A szegénység a viselkedésükből ered, kulturálatlanságuk következménye.”

Walter Wüllenweber, a Stern vezércikkírója, 2004. december 16.

„A szegénység nem a pénzen múlik. (…) Az a fontos, hogy a család tanulja meg beosztani a jövedelmét. (…) A gyorséttermi étkezés nemcsak egészségtelen, de drágább is, mint egy pörkölt szezonális zöldségekkel.”

Renate Schmidt, Családügyi miniszter (Szociáldemokrata Párt, SPD), Bild am Sonntag, 2005. február 27.

„Csak az ehessen, aki dolgozik.”

Franz Müntefering, az SPD elnöke, kancellárhelyettes, a Munka és Szociális ügyek minisztere mondta az SPD parlamenti csoportjának megbeszélésén 2006. május 9-én.

„Ha megmosakszanak és megborotválkoznak, akkor találnak majd munkát.”

Kurt Beck, az SPD elnökének beszéde a munkanélküliekhez, Wiesbadener Tagblatt, 2006. december 13.

„Egy kutató kijelentette: havi 132 euró elegendő a megélhetéshez!”

A Bild címlapján, 2008. szeptember 6-án.

„A Hartz IV összegének növelése élénkítőleg hatott a dohány- és az alkoholiparra.”

Philipp Missfelder, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) képviselőjének hozzászólása a parlamentben, amikor havi 4 euróval emelték a Hartz IV támogatás összegét, 2009. február 15.

„A Hartz IV körül folyó viták kezdenek szocialista árnyalatot venni. (…) Az, aki a népnek erőfeszítés nélkül elérhető jólétet ígér, az megnyitja az utat egy új, az ókori Róma korát idéző dekadenciának.”

Guido Westerwelle, a Német Liberális Párt (FDP) főtitkára, kancellár helyettes és külügyminiszter, Die Welt, 2010. február 11.

„Ahelyett, hogy a semmittevésért fizessék őket, az embereknek egy, a közösség számára hasznos munkát kellene végezniük. (…) Berlinben, minden kerületben felvehetnénk húsz Hartz IV munkanélkülit, hogy ellenőrizzék, a kutyagazdák rendesen összeszedik-e az állatok ürülékét. (…) Ezzel egy csapásra kettőt ütnénk: a munkanélküliek hozzájutnának egy új elfoglaltsághoz, a berliniek pedig egy új városhoz.”

Claudia Hämmerling, Zöld Párti parlamenti képviselő, Berlin, Bild, 2010. április 6.

„A munkaadóknak szállítunk olcsó emberanyagot.”

Egy berlini Jobcenter egyik munkatársát idézi a Die Süddeutsche Zeitung, 2015. március 9.

Olivier Cyran

A szerző Olivier Cyran újságíró. Julien Brygoval társszerzője a Boulots de merde ! Du cireur au trader, enquête sur l’utilité et la nuisance sociales des métiers [Szemét meló! A cipőpucolótól az értékpapírkereskedőig, tanulmány a szakmák társadalmi hasznáról vagy károsságáról], La Découverte, Párizs, 2016.
Morva Judit

(1 „Jobcenter fragt nach Sexpartnern per Fragebogen”, a Hartz IV elleni közösségi információs honlapon, www.gegen-hartz.de

(2 Christoph Butterwegge: Hartz IV und die Folgen. Auf dem Weg in eine andere Republik ?, Beltz Juventa, Weinheim, 2015.

(3 « Macron : “Je veux conforter la confiance des Français et des investisseurs”[Meg akarom nyugtatni a franciákat és a befektetőket], Ouest-France, Rennes, 2017. július 13.

(4 Emmanuel Macronnak tulajdonított elképzelés Franciaország jövéjét illetően – a ford.

(5 Arnaud Leparmentier: Les cent jours de Macron seront décisifs [Macron első 100 napja meghatározó lesz], Le Monde, 2017. május 10.

(6 Sophie Fay: Macron va-t-il faire du Schröder à la française ? [Macron bevezeti majd a Schrödert à la française], L’Obs, Párizs, 2017. május 13. Pierre Cahuc-kel kapcsolatban lásd Hélène Richard: Théorème de la soumission [Az alávetettség tétele], Le Monde diplomatique, 2016. október

(7 L’ancien DRH de Gerhard Schröder ne conseillera pas Hollande [Gerhard Schröder volt HR igazgatója nem lesz Hollande tanácsadója], Le Monde, 2014. január 28.

(8 Peter Hartz : lettre à Emmanuel Macron [Peter Hartz: levél Emmanuel Macron-nak], Le Point, Párizs, 2017. június 21.

(9 Helga Spindler: War die Hartz-Reform auch ein Bertelsmann-Projekt ?, dans Jens Wernicke et Torsten Bultmann (sous la dir. de), Netzwerk der Macht – Bertelsmann. Der medial-politische Komplex aus Gütersloh, BdWi, Marbourg, 2007.

(10 Thomas Schuler: Bertelsmannrepublik Deutschland : eine Stiftung macht Politik, Campus, Frankfurt, 2010.

Megosztás