Hathetes dél-indiai utam utolsó állomása Pondicherry. Az indiai viszonylatban kisvárosnak egyedi státusza van, Union territory, saját parlamenttel és fő-miniszterrrel rendelkező város-állam. A XVIII-ik század elejétől előbb francia kereskedelmi lerakat, majd francia gyarmat volt India függetlenségéig (1947), és a francia múlt még most is érződik a város épületein, városrendezésén és kulturális örökségén.
A « Rêve bleu » (Kék álom) vendégfogadóban találtam kitűnő szállást és kitűnő francia társaságot. Egy prospektust is egy üzletről, ahol hátrányos helyzetű asszonyok újrahasznosított textilekből varrnak asztalterítőket, szetteket és más ajándéktárgyakat és termékeiket meg lehet venni. A butik neve, « Sewing the Seeds » (Összevarrt magok). A név furcsa, de gondoltam, érdekes lehet, és talán találok ajándékokat barátoknak, rokonoknak. A riksón megtett húszperces út a végén mocsaras területeken vezetett át, egyre rosszabb volt, annak ellenére, hogy többemeletes épülőben lévő és már megépült, lakott házak mellett haladtunk el. Már kint voltunk a város szélén, az esővíz óriási pocsolyákban állt, féltem, hogy a riksóval a vízbe fordulunk. Egy helyen le is álltunk, felhívtam a prospektuson lévő számot, azt mondták a vonal végén, hogy várjak, elém jönnek.
Itt kezdődött, amire nem számítottam. Néhány percnyi várakozás után négy-öt mosolygós, csillogó szemű kislány szaladt felém, kézen fogtak, és úgy vezettek, akkor még nem tudtam, hogy hova. Közben kikérdeztek, honnan jövök, hány éves vagyok, van-e gyerekem, én is kikérdeztem őket, hogy hova megyünk, és az egyik kislány, aki jobban beszélt angolul, mint a tamul felnőttek többsége Pondycherry-ben és Tamil Nadu-ban, mielőtt válaszolt volna a kérdésemre, elmondta, hogy reggel iskolába mennek, ott megebédelnek, utána tanulnak és csak utána jönnek ide, ahova ekkorra már meg is érkeztünk. Bevallom, a butikról már szinte meg is feledkeztem, átadtam magam lelkes, izgatott « idegenvezetőimnek », és inkább azt akartam, hogy a kislányok maradjanak velem és mutassanak meg itt mindent.
A szállásukon voltunk tehát, egy nagy, szellős kétemeletes kívül lila-fehérre festett modern épületben. A földszint egyik falán elhelyezett táblán három kulcs-nevet olvashattam : a szállás nevét, JALY HOME (Girls) (1), alatta az alapító-igazgató nevét, Bruno Savio, majd a szállást finanszírozó alapítvány nevét, SAMUGAM FOUNDATION (2). A kislányok felkísértek az első emeletre, az irodába, ahol Bruno, már várt egy csésze megfűszerezett tejeskávéval, az Indiában nagyon kedvelt csáj-jal. Még alig fogott bele mondókájába, régi ismerősének, barátjának éreztem magam. Elmondta, a Jaly Home, történetét, működését, hogy mi vezette ennek a szállásnak a megtervezésére és létrehozására.
Megértettem, hogy az itt lakó árva, néhány éve még az utcai szemétládákban, szemétdombokon élelem után kotró, éhező, a temetőben szüleik sírján haldokló, vagy családban élő, de utcára került kolduló cigány kislányok, az érinthetetlenek kasztján belül is a legmegvetettebb, legkivetettebb társadalmi réteg gyerekei bújtak hozzám kedvesen, simogatták a kezem, hoztak ide néhány perce. Bruno és barátai, ma kollégái, hozták ide őket egyenként vagy kis csoportokban, és három éve biztosítanak nekik napi három étkezést, tiszta szállást, rendes ruházkodást és az érettségiig iskoláztatást. Természetesen kisfiúknak is biztosítanak szállást, de ők egy másik utcában ideiglenes épületben laknak - a nemek házasság előtt történő szigorú szétválasztása Indiában társadalmi alapelv. A fiúk házának megépítésére már megvan a fedezet, a munkák az elkövetkezendő hetekben kezdődnek.
Bruno és csapata a gyerekek alapvető szükségleteinek tekinti nemcsak az iskoláztatást, hanem reggelente, iskolába indulás előtt a félórás csoportos szabadtéri jógát is. Napfelkeltekor az épület tető-teraszán a napüdvözlettel és az asszanákkal kezdik a gyerekek a napot, csak azután szállnak fel a SAMUGAN alapítvány épület előtt várakozó sárga iskolabuszaira. Mindemellett azok, akik akarnak, délután, a tanulás után még zenét vagy francia nyelvet is tanulhatnak.
Nomád családok gyerekei is laknak itt ; azokban az időszakokban fogadja be őket a JALY-ház, amikor szüleik úton vannak. Amint visszajönnek, visszaveszik a gyerekeket, de a SAMUGAN-buszok továbbra is viszik őket az iskolába. « Ezt nem volt könnyű megszervezni », mondja az irodába betévedt és ittragadt Push, a csapat rendkívül dinamikus tagja, « de hosszas meggyőző munkával megértették a szülők, hogy a gyerekek érdekeinek elfogadása saját érdekük is ». « Nem kértük, hogy adják fel ősi, hagyományos életformájukat » folytatja Push, « ugyanakkor levettük vállukról a gyerekek élelmezésének és ruháztatásának gondját. Az iskoláztatás igazában nem volt számukra fontos, de nem bánják, hogy ezt pluszban kapják a gyerekek, így tudva - nem tudva, a szülők hozzájárulnak gyerekeik jövő-építéséhez ».
A bemutatkozás során többször hallottam a SAMUGAN Alapítvány és egy belga főapáca, Rita asszony nevét. Röviden, ez az alapítvány, és Rita asszony gyűjtött pénzt, szerzett köztámogatásokat a JALY-ház felépítésére és fenntartására. A repülőtér környékén élő érinthetetlenek kasztjához tartozó gyerekek mély-nyomorból való kiemelése volt az első lépés. Ezt követte az anyák képzése, munkával való önellátásának megalapozása. Erről bővebben majd kicsit később.
Ezután tértünk rá a látogatásom eredeti céljára. Bruno telefonált, és egyik kollégája felhozta egy zsákban a butik termékeit, és ott, Bruno íróasztalán kirakták az alig hordott, de kidobásra ítélt szárik anyagából varrt asztalterítőket, díszpárnahuzatokat, szetteket és utazási neszeszereket. Miközben keresgéltem az áruk között, Bruno hirtelen érezte, hogy ez a rögtönzött butik nem a legjobb kereskedelmi ötlet, hogy az íróasztalán nem jól mutatnak a portékák, így felvetette, hogy másnap nem jönnék-e vissza, pontosabban nem ide, hanem a varróműhelybe, ahol asztalokon szépen ki vannak állítva az asszonyok eladásra szánt munkái. Könnyen beleegyeztem, mert örültem a lehetőségnek, hogy a felnőtt-részlegbe is bekukkanthatok.
Amíg Brunoval beszélgettünk, nyolc-tízre nőtt az ajtóban rám váró kislány-csoport, és miután megnéztem egy néhány perces videót a « Sewing the Seeds »-ről (3), Bruno rájuk bízott. Megint magukkal ragadtak, és kezemet szorongatva megmutatták a birodalmukat, a hálótermet az első emeleten, a vetítőtermet, ahol a padlón ülve nézik a filmeket és a zene-szobát a második emeleten.
Másnap délelőtt, a megbeszélt időpontban, a « Sewing the Seeds » varróműhelyében, hivatalos nevén « Hátrányos helyzetű és szegény közösség oktatási központjá »-ban voltam. A műhely vezetője, az előző napi látogatáson megismert Push, fogadott. A varrást és anyagfestést tanuló anyukák már varrógépeik mellett ültek és dolgoztak. Egyikük magával hozta kisbabáját, és egy rögtönzött függő ágyban ringatta, megvárva, míg elalszik. Az anyagfestést nem láttam élőben, de Push leírta részletesen. « Az indiai hagyományos pecsét-technikát folytatjuk. Tisztára mosunk talált gumi cipőtalpakat, ez a pecsétek alapanyaga, ezt vágjuk ki a kívánt méretre, és ebbe vésik bele a motívumokat az ehhez nagyon jól értő asszonyok, majd ezt viszik rá a gyapot és lenvászon anyagokra. » A szakmai képzés ingyenes és a fiatalasszonyok az itt elkészített termékekért fizetést plusz ebédet kapnak, így a kéthónapos tanfolyam nem csak alapfokon mesterséget ad a kezükbe, hanem hozzájárul az önfenntartásukhoz is. A képzés sikeres befejezése után varrógépet ad nekik az Alapítvány, amellyel otthon vagy textil üzletben elkezdhetnek dolgozni. Ami a képzés utáni munkalehetőségeket illeti, az Alapítvány hálózata ebben is segít a friss képesítéssel rendelkezőknek. « Sewing the Seeds » - üzletük még nincs Pondicherry központibb helyén, de itt, a műhelyben vannak kiállítva a termékek, itt árulják őket. Külföldi támogatóik, egy ausztrál és egy belga fair trade társaság, nagy mennyiségben veszik és árulják őket. Emellett azonban állandóan keresnek új partnereket Európában és a világban.
Megveszem barátaimnak szánt ajándékaimat és itt az idő, hogy búcsút mondjak a « Sewing the Seeds »-nek és a Jaly - háznak. Másnap indulok vissza Párizsba.
Ennek már több, mint egy hete. Az utolsó pondicherry-i napokban támadt gondolatok azonban azóta is bennem motoszkálnak.
Az egyik, egy könyv, amely szintén a « Kék álom » vendégfogadó egyik asztalán hevert, és első oldalai olyan megkapóak voltak, hogy végigolvastam. A könyv (4) Dr. Bheema Rao Ramji Ambedkar, az 1949-es, ma is érvényben lévő indiai alkotmány első számú inspirálójának életrajza. Életén, tevékenységén keresztül vezetik végig a szerzők a kasztrendszer, ezen belül az érinthetetlenek (dalit-ok, harijan-ok) kasztjának felszámolásáért vívott harc XX-ik századi állomásait. A 30-as évektől kezdve haláláig Ambedkar nem hagyott fel azzal a törekvésével, hogy India szakítson a hinduizmus által előírt kasztrendszerrel. A 40-es években komoly vitában, konfliktusban volt Ghandival és a Kongresszus Párttal az érinthetetlenek kérdését illetően, ennek ellenére, országos tekintélye révén sikerült elérnie, hogy az alkotmány kimondja az érinthetetlenek kasztjának eltörlését. De, ahogy néhány éve egyik filmem interjúalanya mondta, « a jogszabályok fontosak, de a megvalósításuk azon múlik, hogy milyen erők állnak a gyakorlatba való átültetésük mögött ». A felső kasztok és pártjaik aktív - Ghandi passzív - ellenállása olyan megingathatatlan gátat képezett, hogy se az ügyvéd Ambedkar legális erőfeszítései, se az érinthetetlenek mozgalmai nem tudták szétrobbantani a hinduizmus beton alapzatát, a kasztrendszert. Ma, 2017 végén, a « demokratikus », a képviseleti demokrácia keretei között kormányzott India intézményrendszere megtűri, hogy az ország több, mint kétszázegy millió (5) állampolgára minden emberi jogtól szigorúan megfosztva, veszélyeztetett, állati körülmények között élje le életét. Kétségtelen, hogy vannak, már korábban is voltak jóérzésű, felvilágosult felső kasztokhoz tartozó egyének és jótékony szervezetek, amelyek akartak és elvétve tudtak enyhíteni az érinthetetlenek helyzetén. Ez utóbbiaknak köszönheti az érinthetlenek kasztjába született Ambedkar is, hogy kaszttársaival ellentétben a 20-as, 30-as években általános iskolában, gimnáziumban, és angol egyetemen tanulhatott, hogy az ország egyik fontos politikai vezetőjévé válhatott. De ezek a jóindulatok, jótékony tettek csepp az Indiai Óceánban. Dr. Ambedkar életprogramja, hogy az érinthetlenek olyan politikai erővé fejlődjenek, amely képes kiharcolni a kasztrendszer teljes, valóságos felszámolását nem vált valóra.
Indiáról Magyarország is eszembe jut. Vajon nyújthat-e ötleteket a « Sewing the Seeds » és a SAMUGAN Alapítvány azoknak a magyar szervezeteknek, és az őket támogatóknak, akik a roma-lakosság rasszista megkülönböztetése ellen, annak felszámolásáért, in fine egy valóságos magyar demokráciáért harcolnak, amelyben a romák is olyan intézményes és emberi megbecsülést, emberi jogokat élveznek, mint bármelyik magyar állampolgár.
Pondycherry, 2017 november
