Amikor meghallotta, hogy nem dolgozhat tovább az eddigi munkakörében, Béatrice Boulanger családsegítő elsírta magát: “Nagyon szeretem őket, az én kis mamuskáimat és papuskáimat” - magyarázza mosolyogva. Ezen a napos szombat reggelen Pas-de-Calais megyében először is teával kínál, majd elkezdi felsorolni a gondjait: vállprotézis, mivel elkoptak az ízületi porcok, gerincének nyaki szakasza beszűkült, és gyulladt és ízületi gyulladás van hüvelykujjában is. „Minden betegségem abból adódik, hogy emelgettem őket,- a sebész maga mondta. Sőt azt is mondta, hogy „elhasznált öreg testem van”, 52 évesen!”
Miután tíz évig szalag mellett nadrágokat varrt egy textilüzemben, Béatrice Boulanger, ágyhoz kötött, gyakran súlyos beteg öregekhez járt, akár naponta többször is, hogy segítsen nekik felkelni, megmosakodni, ebédet készíteni majd estefelé visszafeküdni. „Mindent a gyakorlatban tanultam meg, semmiféle képzést sem kaptam. Gyakran nehéz esetekkel és túlsúlyos emberekkel dolgoztam, ezért ment ki a vállam is.” 2015 februárjában, miközben segítettem egy öreg néninek kiszállni a kádból, hirtelen „megroppant” a vállam – meséli. „Minden el volt porladva. A sebésznek le kellett vágnia a vállcsont fejét.”
A nehéz munkakörülmények vizsgálata
Béatrice Boulangerhoz hasonlóan egyre több asszony dolgozik az egészségükre ártalmas munkahelyen. A Munkakörülmények Javításával Foglalkozó Országos Intézet (ANACT (1) ) szerint „miközben a betegállománnyal is járó munkahelyi balesetek száma 2001 és 2015 között összességében 15,3%-kal csökkent, addig a nőket érintő esetek száma 28%-kal nőtt, a férfiakat érintő esetek száma pedig 28,6%-kal csökkent” (2) . A látványos változásra részben magyarázatot adhat a foglalkoztatás megváltozása Franciaországban: egyrészt a hagyományosan legveszélyesebb és többségében férfiakat alkalmazó ipari foglalkoztatás eltűnt, másrészt a nők tömegesen beléptek a munkaerőpiacra, és olyan, jórészt elnőisedett ágazatokban dolgoznak, amelyekben a munkahelyi ártalom kevéssé vagy egyáltalán nincs elismerve.
A munkahelyi egészségügy története egy másik magyarázattal is szolgál. A nehéz munkakörülmények fogalma az építőiparban, a vegyiparban vagy a nehéziparban alakult ki, így alapvetően a férfiak által végzett feladatok jellemzőit vette alapul. „A kutatások szinte sosem vették górcső alá nemi szempontok alapján a foglalkoztatást” – állapítja meg 2010-ben a Gazdasági, Társadalmi és Környezeti Tanács (3) . „A foglalkozások kockázati tényezői a nők egészségére sok szempontból feltáratlanok, azaz még ma is láthatatlanok, ami azt is jelenti, hogy félreismerik vagy erősen alábecsülik és épp ezért kevéssé veszik figyelembe azokat”. (4)
2015-ben indították el a nehéz munkakörülmények között dolgozók vizsgálati rendszerét, amely személyre szabottan értékeli a különböző ártalmakat. Akkoriban tíz tényezőt vettek figyelembe – többek között túlnyomás alatti munkavégzés, szélsőséges hőmérséklet, zaj, éjszakai munka – és ezek alapján a dolgozó pontokat kapott, amelyek munkakörülményeinek nehézségi fokozatát jelezték. Az összegyűlt pontszámok pedig részmunkaidőre, alacsonyabb nyugdíjkorhatárra vagy fizetett átképzésre jogosították. A munkatörvények reformja alkalmából, Édouard Philippe miniszterelnök új kormánya négy tényezőt – nehéz súlyok mozgatása, kényelmetlen testtartás, rázkódás és vegyi kockázat – azóta megszüntetett, és a munkahelyi ártalmak személyre szabott vizsgálati rendszerét is átalakította szakmai megelőzési rendszerré. Közben a probléma természetesen változatlan maradt. 2017-ben, mint ahogy 2015-ben is, a vizsgált tényezők közül egyetlen egy érint több nőt, mint férfit: az ismétlődő, monoton munka, amely a női alkalmazottak 9,2%-át érinti, míg a férfiakat csak 7,6%-ban. A többi esetben, a nehéznek elismert szint általában annyira magas, hogy a nők feladatai ezek szerint nem ütik meg a kellő mértéket.
Jó példa erre a pénztárosnők munkája. Átlagosan óránként egy tonna árut ütnek és szkennelnek be, de ez nem jogosítja őket arra, hogy a nehéz súlyokat mozgató kritérium alá essenek a 2015-ös besorolás szerint. A besorolás csak azt ismeri el, ha felemelnek vagy hordanak 15 kg-nyi súlyt legalább hatszáz órán át évente. Miért nem merítik ki a fenti feltételt? Azért mert főleg a pénztárosnői munkakörökben gyakori a részidős foglalkoztatás, ugyanakkor a nehéz súly kiszámítási módja (egységnyi és nem összeadott súly) sem alkalmas arra, hogy elérjék a meghatározott küszöböt. Így a pénztárosnők munkaköre nem számít nehéz munkának.
Ugyanilyen láthatatlanok a foglalkozási megbetegedések is. Ahogy Marie Pezé pszichoanalitikus, a munkakörülmények által okozott szenvedés specialistája, hozzáteszi: „a pénztárosnők általában a karhoz vezető idegek megrövidülésében szenvednek. És ezt a betegséget nem vették fel az 57-es táblázatba, vagyis a foglalkozási megbetegedések közé.” A táblázat késői és ma sem teljes kialakításának története szépen mutatja azokat az akadályokat, amelyek a női munkák nehézségének elismerése előtt tornyosulnak. Az 57-es táblázatot 1972-ben hozták létre, és alapvetően a vázizomzat károsodásait veszi figyelembe, melyeknek tényleg a gyenge, de ismétlődő erőkifejtés a legfőbb okozója,és ezeknek a nők különösen ki vannak téve. Ezeket a betegségeket a 18. század elején ismerte fel Bernardino Ramazzini olasz orvos, a pékeknél, szövőknél és a másolóknál, majd a 19. században észrevették, hogy a mosónőket és a varrónőket is érinti (5) . Később, 1955-ben először adtak kártérítést az ilyen típusú elváltozások egyes eseteire: a légkalapács, az ütvefúró és más erős rázkódást okozó eszközök használóinak – vagyis tipikusan férfimunkásoknak.
Miközben az üzemorvosok és az államigazgatási szervek feltérképezik az új munkahelyi kockázatokat (bányász, gépíró, futószalag mellett dolgozók, a vágóhidak és a konzervgyárak munkásai), „a nők és a vendégmunkások gyakori munkahely változtatása megkönnyíti, hogy az állandóan ismétlődő mozdulatok által okozott károsodások problémáját elhallgassák” – jegyzi meg Nicolas Hatzfeld, az Évry-i egyetem docense (6) . Csaknem húsz év kellett ahhoz, hogy a vázizomrendszer zavarait teljes mértékben figyelembe vegyék: elsőként a térdízület gyulladása, amit építőipari munkások szenvednek el, majd évről évre haladva: ínszalaggyulladások, majd idegkompresszió (összenyomódás) a könyökben, a csuklóban és a kézben, stb – ezek már tipikusan a női foglalkozási ártalmakhoz tartoznak.
Együttérző képesség
Párizsi irodájának jókora asztala mögül Rachel Saada munkajogi ügyvéd kiemeli mennyire ellentmondásos, a nők és a férfiak számára is, ezen károsodások elismertetése. „A munka nehézségi fokának kritériuma összezavarta a helyzetet – mondja. Csak egy szócsata zajlik , melyben úgy teszünk, mintha mindent megtennénk a szenvedés csökkentéséért és azért, hogy felszámoljuk a rosszul szervezett munka káros hatásait.” Pascal Marichalar szociológus is ebben az értelemben szólal fel: „Képzeljük el, hogy egy üveggyárban dolgozó munkás helyzetét értékeljük, és behelyettesítjük a munka nehézsége kifejezést, a „rákos megbetegedésnek és égési sebeknek kitettséggel. Rögtön kevésbé lesz elfogadható, hogy minden maradjon úgy, ahogy most van!”
Miközben a jogi keretek javulnak, a konkrét helyzetekben az előítéletek szívósan fennmaradtak: az aprólékos és ismétlődő feladatok nem mindig tűnnek nehéznek, ellentétben a nehéz fizikai munkával. Egy étkezési spárgát feldolgozó vállalatnál, ahol Marie Pezé felmérést készített, a következő helyzetet figyelte meg: a szedők naponta több órában hajolgatnak, és egyenként szedik fel a zöldséget, ami azután egy futószalagra kerül, ahol nők sora kosárkákba helyezi azokat. A szedőket órabérért és állandó szerződéssel foglalkoztatják, míg a szalag mellett dolgozókat teljesítménybérben fizetik. Azoknál a dolgozóknál, akik „csak” tisztítják a spárgát és nem kell hajolgatniuk, hogy összeszedjék, úgy terjednek a vázizomzati betegségek különféle fajtái, mint egy járvány.
„A vázizomzati elváltozások három jellemző okozóját is megtaláltuk a dolgozóknál – meséli Marie Pezé. Az állandóan megismételt mozdulatok, a gyors ütem és az óvatos mozdulatok a munkavégzés során. A férfiak munkája fizikailag tényleg nehezebb volt, de ezt elismerték és megfizették. Viszont a nők egy túl gyorsra állított és túl magas szalag mellett teljesítménybérben dolgoztak és egyáltalán nem volt figyelembe véve, hogy mennyi időt szántak arra, hogy a kosarakban csinosan helyezzék el a spárgákat, ami segíti a termék eladhatóságát.” Végül a tulajdonos alacsonyabbra állította a szalagot, fényképpel mutatta be a a műhelyben a legszebben kialakított kosárkákat… de nem helyezte át állandó szerződésre a dolgozókat.
Ez a rövidlátó hozzáállás még erősebben van jelen a takarítás és a szociális segítői ágazatokban, hiszen a feladat nagyon is nehéz, de mindenki a nők természeti adottságának és jellemzőjének tartja ezek ellátását. Jeannette L. asszony (7) dajka Pas-de-Calais megye egyik bölcsődéjében az egyik óvónő mellett és bemutatja mennyire állandóan ismétlődő mozdulatokkal kell a gyerekeket a WC-re kikísérni. Amikor nem a termet rakja rendbe, akkor vagy guggol vagy a gyerekek fölé hajol vagy egy pici gyerekszéken kuporog. Mindegyik fájdalmas testtartáshoz vezet egy idő után. „Nagyon sokszor kellett kérnünk, mire végül kaptunk egy felnőtt méretű fotelt” háborog Martine V. segédóvónő egy másik óvodából. „Mert amikor egy gyermek boldogan felugrik ránk és megölel, akkor súlya is van”. Az új fotelek közül csak egynek van karfája, pedig amikor a cumisüveget adjuk a gyerekeknek, akkor nagyon is praktikus lenne egy karfára támaszkodni.
Néhány kilométerrel messzebb, egy csinos, fiatal szőke nő, Sylvie T. egy kulturális intézményben takarít és mesél a napi munkájáról. A délelőttöt szánja az irodák és a WC-ék, míg a délutánokat a színházterem kitakarítására. „Ott viszont állandóan a földig kell lehajolnom, hogy lekaparjam a rágógumikat is. Ráadásul a porszívó huzalja nem elég hosszú, így a teremben egy hosszabbítóval és egy tényleg nagy porszívóval a hónom alatt közlekedem.” Ugyanilyen amikor az emeleti zenetermekbe viszi fel a vízzel teli felmosóvödröket. „Csak három éve vezették fel a vizet az emeletre. Azelőtt fel kellett vinni, majd le kellett hozni kiüríteni a piszkos vízzel teli vödröket. Ez senkinek sem tűnt fel.”
A munkáltatók nagyon gyakran negatívan állnak hozzá a nők kéréseihez – elemzi Marie Pezé. „Mert a munkájuk tényleg a napi rutin feladatokból áll. Magától értetődik, hogy takarítanak, bevásárolnak, törődnek a gyerekekkel és a betegekkel.” Nadine Khayi montauban-i üzemorvos a zajt hozza fel példaként. „Az iparban mérik a zajszintet. De az óvodákban és bölcsődékben nem mérik. A felelősök ezt mondják: „Ugysem tudjuk megoldani vagy megszüntetni”. Pedig igenis lehetne zaj elleni falakat emelni vagy más zajkizáró megoldásokat kialakítani.” Végül itt is, csakúgy mint az iparban, a szakszervezet fellépése tette lehetővé, hogy egy sor női munka kilépjen végre az árnyékból (8) . Az ápolónők sztrájkja az 1990-es években elérte, hogy elismerjék: betegeket emelgetni azt jelenti, hogy súlyos terheket cipelnek.” – emlékszik vissza Florence Chappert az ANACT „Nemi különbségek, egyenlőség, egészség és munkakörülmények” projektfelelőse. Azelőtt csak az együttérzés képességét vették figyelembe a szakma megítélésénél.
„Megvizsgáltuk azt is, milyen hangot ütnek meg az ügyfelek egy nővel és egy férfival szemben - meséli Karen Messing ergonómus, a Montreáli egyetem (UQAM) oktatója és példaként egy brazíliai call centerben végzett tanulmányt idéz. „Egyértelmű, hogy a nőknek több erőszakos felszólalást, reklamálást, álláspontjuk megkérdőjelezését és több durva megjegyzést kell elviselniük.” Ugyanakkor tudjuk, hogy a női munkára nagyon is jellemző a közvetlen kapcsolat az ügyfelekkel, főleg a felsőszintű oktatást nem végzett nők körében. Az állandó közvetlen kapcsolat és együttműködés az ügyfelekkel vagy a betegekkel – különösen amikor társadalmilag gyenge és a létbizonytalansággal küszködő csoportok tagjaival kell dolgozni - kifejezetten nagy stressznek teszi ki a női dolgozókat (9) . A társadalmi-pszichológiai kockázatról a sajtó is gyakran beszámolt, ezért ma a téma kevésbé „láthatatlan”, de a konkrét elismerésre még nem került sor.
„Ma, amikor nehéz munkakörülményekről beszélünk, sosem vetjük fel a pszichológiai nehézséget, a feszültségnek kitettséget, az érzelmileg sokat követelő szakmákat, az ügyfelekkel való közvetlen kapcsolat kihívásait – állapítja meg Florence Chappert. Pedig ugyanúgy figyelembe kellene venni, mint a nehéz súlyok mozgatását vagy az éjszakai munkát.” A nők gyengébbek? Biztosan nem, húzza alá a szakértő, „Nincsenek női munkahelyi betegségek, csak betegségek és elnőiesedett szakmák.” Vagy egyértelműbben megfogalmazva, nem a nők feltételezett gyengesége teszi nehézzé az általuk végzett munkát, hanem az, hogy nem nézünk szembe a nők által végzett munkák láthatatlan nehézségeivel.