Németország szövetségesei szorításában. Varsótól Washingtonig egy fordított ’68 május (I. rész)

Kategória: 2018. január
Írta: Pierre Rimbert
Találatok: 4037

Angela Merkel Donald Trump 2017 03 17 croppedAz Atlanti óceán mindkét partján konzervatív és nacionalista vezetők kerültek hatalomra, ami védekező pozícióba kényszerítette az Európa-projekt és a „nyitott társadalmak” híveit. Így két stratégiai szövetségese is eltávolodik Németországtól: Közép-Európa, ahol tekintélyelvű társadalmak alakulnak ki és az USA, ahol az unilateralizmus, az egyoldalú fellépés nyert teret. Vajon ez azt jelenti, hogy megkongatták a liberális időszak lélekharangját?

 

Németországban, a stabilitás országában, amely közismerten elkötelezett az erős pénz és a pénzügyi egyensúly irányában, létezik egy olyan terület, amely még ennél is jobban ellenáll minden változásnak: a külpolitika, amely hagyományosan az európai integrációra és a transzatlanti kapcsolatokra épül. Berlin szövetségeseinek sora az utóbbi három évben sosem látott átalakuláson ment keresztül: miközben csökkent az elégedett barátok köre, nőtt az elégedetlen partnereké. A Donald Trump amerikai elnökhöz fűződő viszony a barátságtalan és a gyalázatos között ingadozik; Törökországgal kis híján megszakadtak a kapcsolatok; a közép-európai országokkal pedig feszültté váltak. A görög népre az Unió által 2015-ben – német hatásra – kiszabott „sokkterápia” sejtetni engedte, milyen sors várna a többi dél-európai országra is, ha elutasítják a megszorító politikákat és intézkedéseket. Hab a tortán, hogy Angela Merkel kancellárasszonyt az európai színtereken a szabadkereskedelmet támogató egyik partnerétől fosztotta meg a britek 2016. júniusi Brexit szavazata.

A német nagyhatalom elsősorban kereskedelmi téren nyilvánul meg, így ebből a szempontból kell vizsgálódnunk, ha érteni akarjuk a jelenkor zavaros viszonyait. Más szempontból politikai, ideológiai és kulturális ellenfélként lépnek fel Berlin egyes fontos gazdasági szövetségesei. A rajnai ipar termékeinek első számú vásárlója, az Egyesült Államok például egyre nyíltabban vitatja a német merkantilizmust és más, a társadalmi életet illető döntéseket. Közép-Európa országai – amelyek a német ipar elsőszámú alvállalkozói, és ezzel sikereinek el nem ismert alakítói, – lázadoznak, elsősorban a menekültügyben szomszédjuk rájuk kényszerített döntései ellen. „A helyzet azzal fenyeget, hogy feléled egy régi német rémálom: a félelem, hogy elszigetelődött nagyhatalommá válnak Európa közepén”  – írja Gideon Rachman[1].

A „német kérdés” ezúttal azonban épp fordítva éledt újra. Egyik oldalról Merkel kancellárasszony, akit a sajtó „a szabad világ bajnokának” kiáltott ki, mivel „védi a szabadkereskedelmet, a multilateralizmust és a bevándorlást”, és a művelt rétegekre támaszkodva lelkesen lobogtatja a neoliberalizmus zászlaját – ma már számíthat egyébként Emmanuel Macron segítségére is. Másik oldalról egy sor erőskezű, az ijedt kommentátorok által „illiberális csoportnak”[2] minősített vezető – Donald Trump az Egyesült Államokban, Orbán Viktor Magyarországon, Jaroslaw Kaczyński Lengyelországban, Andrej Babiš Csehországban – populista, tekintélyelvű kapitalizmust hirdet, amelyben keveredik az üzleti szellem és a kulturális konzervativizmus, a szuverénizmus és a hagyományos politika iránti megvetés. Bár ideológiájuk szerint szemben állnak egymással, ugyanakkor a piac szent kötelékei egyben tartják a kapitalista család e két ágát. Minél inkább hirdeti Németország – közvetlenül vagy az Európai Bizottság által – a jogállam és a demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, annál inkább maga ellen hergeli a beszállító és a termékeit importáló országokat, pedig ezektől függ a jóléte. Ezek az országok eltávolodnak tőle, mivel egyre inkább arrogáns, szemtelen partnernek tartják. A varsói Keleti Tanulmányok Központjának közgazdásza minden rosszindulat nélkül jegyzi meg „Németországnak olyan szövetségesekre van szüksége az Unióban, akik a költségvetési fegyelmen alapuló szabadpiaci modellt hirdetik, szemben az inkább etatista Franciaországgal, valamint a baloldal által kormányzott Görögországgal és Portugáliával”[3].

Az idők jele, hogy Trump elnök médiaszereplésének furcsaságai kellettek ahhoz, hogy az amerikai–német kapcsolatok eddig észrevétlenül maradt megváltozását felszínre hozzák. 2016 márciusában, még a republikánus előválasztások jelöltjeként, kampányában megígérte, hogy falat emel a bevándorlók ellen, és hogy korlátozza a szabadkereskedelmet. A menekültek európai fogadtatását ellenpéldaként hozta fel: „Szégyen, szomorú szégyen az, amit Merkel elkövetett Németországgal szemben.” Miután megválasztották, szinte azonnal fenyegetődzni kezdett, hogy 35%-os vámot vet ki a Mexikóban gyártott BMW-kre. „Hány Chevroletet látnak Németországban? Nem sokat, szinte egyet sem, míg ha végigmennek az Ötödik Sugárúton, mindenki háza előtt egy Mercedes áll.” Majd megjegyzi: „A németek gonoszak, nagyon gonoszak.”

 

Amerikai bizalomvesztés

A nézeteltérések között említi az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) finanszírozását, magát a NATO-t „idejétmúltnak” minősíti, mivel annak a kölcsönös katonai segítségnyújtásra vonatkozó szabályai nehezen egyeztethetők össze az „America first” jelszóval. „JELENTŐS kereskedelmi deficitünk van Németországgal szemben, ráadásul JÓVAL KEVESEBBET fizetnek a NATO-költségekbe és a védelmükért, mint kellene. Ez nagyon rossz az Egyesült Államok számára. Ez meg fog változni”[4]. Németország haszonélvezője az amerikai nukleáris védelmi ernyőnek, miközben az évi GDP-jének csupán 1,2%-át fordítja a honvédelemre, a 2006-os rigai csúcson a NATO által ajánlott 2% helyett.

Egy fagyos hangulatú látogatás 2017 márciusában a Fehér Házban, valamint egy olaszországi nemzetközi csúcstalálkozó után – ahol Trump elnök újfent a párizsi klímaegyezményt ellenző véleményének adott hangot – a német kancellár megkérdőjelezte az amerikai szövetséges megbízhatóságát. „Részben megváltozott az a korszak, amikor teljes mértékben megbízhattunk másokban” jelentette ki 2017. május 28-án, egy bajor sörsátorban mondott kampánybeszédében. „Ezért ki kell jelentenem: nekünk, európaiaknak valóban saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat.” Egy hónappal később, a 2017. június 29-én elhangzott beszédében óvott a protekcionizmust és az elkülönülést hirdető erőktől. Ahogyan a liberális amerikai közösségek magukat kulturálisan az elnökkel és az általa képviselt erőkkel szemben határozzák meg, az antitrumpizmus választási érvvé vált a főbb német pártok számára is. Társadalmilag megkülönböztető jellé: „Mi ennek toronymagasan fölötte állunk”. „Az amerikai kormány kulturális harcot indított”, háborodik fel Martin Schulz szociáldemokrata jelölt, aki felszólítja honfitársait, hogy „bizakodva vegyék fel a kesztyűt”[5].

A németek alig ötöde tekinti az Egyesült Államokat „szavahihető partnernek” egy 2017. júniusi felmérés szerint, ez az arány Donald Trump megválasztása előtt háromszor magasabb volt. Az amerikai elnök a megkérdezettek 11%-ának a bizalmát élvezi, szemben a Vlagyimir Putyin orosz elnöknek bizalmat szavazó 25%-kal![6] Az amerikaiak iránti bizalomvesztés kiolvasható a kereszténydemokraták (CDU) és a keresztényszocialisták (CSU) szeptemberi közös kampánykiáltványából is. „Az Egyesült Államok Németország legjobb barátja és partnere” – szerepel még a 2013-ban kiadott brosúrában; a – „legfontosabb Európán kívüli partnerünk” – üt meg mérsékeltebb hangot a négy évvel későbbi dokumentum.

Az 1948–49-es berlini légihídtól kezdve Kennedy 1963-as látogatásán keresztül a Barack Obama iránt érzett tiszteletig olyan közmondásosan szorosak a német–amerikai kapcsolatok, hogy málladozásuk, úgy tűnt, kizárólag Trump szélsőséges kijelentéseinek a számlájára írható. De azontúl, hogy Trump elnök nekitámadt a menekültpolitikának, amikor kilépett az ENSZ migrációs világegyezményéből, illetve a szabadkereskedelemnek, amikor felmondta a Csendes-óceáni Partnerséget (Trans-Pacific Partnership – TPP), a két ország érdekei több más területen is eltérnek, néha távolabbi múltra visszanyúlóan és függetlenül a Fehér Ház lakójának személyétől. Az első figyelemre méltó zökkenő a kapcsolatokban 2003-ra datálható, amikor Németország nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irakba, tíz évvel később pedig, Obama elnökségének idején jelentős megütközést keltett, hogy az amerikai kémszervezetek lehallgatták a kancellár mobiltelefonját.

Trump elnök megválasztása óta egyre több nézeteltérés adódik. A Szenátus június közepén fogadott el újabb, Oroszország és a vele kereskedő vállalatok elleni amerikai szankciókat. Ezek közvetve érintik Németországot és Ausztriát, Moszkva jelentős kereskedelmi partnereit, amelyek együttműködnek az oroszokkal az Északi Áramlat II. gázvezeték építésében. 2017. június 15-én Berlin és Bécs közös közleményben ítélte el „a nemzetközi joggal ellentétes területenkívüliséget jelentő szankciókkal való fenyegetést”, amely „korábban elképzelhetetlen módon rombolja az amerikai-európai kapcsolatokat”. Végül az Egyesült Államok kivonulása az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről szóló párizsi egyezményből hátrányos helyzetbe hozza a német ipart, amely a tengerentúlra szándékozott zöld technológiát exportálni. Thilo Brodtmann, a gépipari ágazati szövetség elnökének szolid és szelíd magyarázata szerint ez a döntés „nemcsak a környezetvédelmet, hanem a világgazdaságot tekintve is felelőtlen”[7].

Az amerikai elnök furcsa kijelentéseinek jól ismert ködösítő hatása most is elfedte a német merkantilizmusra vonatkozó kritikájának indokolt voltát. A New York utcáin közlekedő autókra vonatkozó megjegyzése statisztikai valóságot ír le: 2009 és 2015 között a német kereskedelmi többlet (export mínusz import) az Egyesült Államok vonatkozásában 28 milliárdról több mint 75 milliárd dollárra emelkedett.[8] Csupán a 2016-os évben a rajnai vállalatok 114 milliárd dollár értékben exportáltak árukat az Egyesült Államokba, amely a legfontosabb vevőjük, ide irányul a német export 10%-a. A német kereskedelmi mérleg többlete magasabb, mint a kínaié, és 2016-ban Németország össztermékének (GDP) 8,7%-át jelentette. E mesés számadat miatt még a szabadkereskedelem-párti The Economist (2017. július 8.) is címlapon hozta: „A német probléma. Miért teszi tönkre kereskedelmi többlete a világgazdaságot”. Az Obama-adminisztráció már 2009 októberében, aztán újfent 2013-ban rámutatott, miszerint ez az egyensúlytalanság ártalmas más országok gazdasági fellendülésére.

Washington szerint Berlin aszimmetrikus kereskedelmi háborút folytat, nemcsak akkor, amikor nem importál elegendő Chevrolet-t, hanem profitál abból is, hogy Mercedeseit az egységes európai pénznemért exportálja, amely „ténylegesen a német márka, durván alulértékelve”. Életerős gazdaságához mérten ez annyit jelent, hogy kereskedelmi háborút folytat szövetségesei ellen. Peter Navarro, a Fehér Ház kereskedelmi tanácsosa fogalmazott így 2017 januárjában, és a kritikát maga Wolfgang Schäuble volt német pénzügyminiszter szentesítette, amikor elismerte: „az euro átváltási árfolyama, szorosan véve, túl alacsony a német gazdaság versenypozíciójához képest”[9].

A német multik nem elégszenek meg azzal, hogy elárasztják New-York utcáit autóikkal: jelentős beruházásaik vannak szerte az Egyesült Államokban, és 700 000 embert alkalmaznak, főleg épp az iparban, vagyis abban az ágazatban, amelyet Donald Trump is újra szeretne éleszteni. Csupán a BMW Spartanburg-i (Dél-Karolina) üzeme 9 000 főt foglalkoztat. A legfőbb német gazdasági napilap, a Handelsblatt nemzetközi kiadásának igazgatója, Stefan Theil elismeri, hogy „a hangzatos kijelentésektől és egyszerűsítésektől eltekintve, Trump vádjainak veleje – Németország többet profitált a világrendszerből, mint amennyivel hozzájárult – nagyrészt pontos”[10].

Miközben Berlin határozottan kiáll a közös európai védelem mellett, tudatában van, hogy függ az amerikai nukleáris védőernyőtől. A Die Zeit német hetilap október 12-i számában külpolitikai szakértők egy csoportja nyilvánosságra hozott egy „transzatlanti kiáltványt Donald Trump elnöksége idején” „Amerika mindennek ellenére” címmel, amelyben ünnepélyesen felszólítja a kancelláriát, hogy „kerüljön el minden irreális törekvést” a menekültügy, a klímaváltozás, a kereskedelem területén, és csak a biztonsági szempontokat részesítse előnyben, várva „a transzatlanti kapcsolatok jobb időszakára”.

 

Értékeinket minden áron megvédjük

Nézzünk a világtérkép más tájaira. Miközben a nyugati vezetők kényszeredetten jó képet vágnak az amerikai elnök kijelentéseihez, Trump győzedelmeskedik Kelet-Európában. Július 6-án, útban a G20-ak hamburgi találkozójára, az elnök rövid látogatást tett Varsóban. Miután csúnyán kiosztotta a „hamis híreket” terjesztő újságírókat, Trump dicsérte annak a Lengyelországnak a bátorságát, amelyet 2015 óta az ultrakonzervatív Jaroslaw Kaczyńsky pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) irányít. „Korunk alapvető kérdése, hogy a Nyugat túlélésre törekszik-e” – harsogja a lengyel vezetők előtt, akik annál is boldogabban hallgatják, mivel maguk is épp így érvelnek, amikor nem hajlandók menekülteket befogadni. „Bízunk-e eléggé értékeinkben ahhoz, hogy azokat minden áron megvédjük?”. Lengyelország vadul antikommunista, keresztény, stabil, olyannyira konzervatív, hogy a politikai színtérről gyakorlatilag kiirtotta a baloldalt, ily módon természetes szövetségese Donald Trump Amerikájának. És növekvő aggodalom forrása Németország számára.

Lengyelország szervezi – Csehországgal, Szlovákiával és 2010 óta az autoriter és konzervatív Orbán Viktor által irányított Magyarországgal együtt – már egy negyed évszázada azt az informális együttműködési szervezetet, a „visegrádi négyeket”, amely egy Duna-kanyarban található városról, az 1991-es alapítási helyszínről kapta a nevét. Azokban az években és a 2004-es uniós csatlakozásig Németország volt egyben az anyukájuk, a bankjuk és az ajánlójuk. Stratégiai jelentősége volt, hogy stabilizálják a régiót, csatlakoztassák a NATO-hoz, piacgazdasággá alakítsák, és gazdaságukat beillesszék a rajnai termelés szövetébe. A feladat teljesült: a V4-ek minden egyes országának első számú kereskedelmi partnere Németország, bérmunkát biztosítanak a német ipar számára olyan alacsony bérért, hogy lefelé nyomják még a német munkabéreket is. [11] Az erőszakos atlantizmus okán Lengyelország, majd Csehország és Románia is csatlakozott ugyan az Egyesült Államok 2003-as iraki megszállásához, egyébként azonban megbízható szövetségeseknek mutatkoznak.

Farkas Beáta magyar közgazdász szerint „uniós csatlakozásuk óta a visegrádi országok támogatták a német költségvetési fegyelmet”[12] példának okáért Görögországgal szemben. A történelmileg túlsúlyos szomszéddal folytatott idill ihlette Radoslaw Sikorski 2011. november 29-i váratlan felszólalását: „Valószínűleg én leszek az első lengyel külügyminiszter, aki ezt kimondja, de mégis: kevésbé tartok a német hatalomtól, mint ahogy tartani kezdek a német passzivitástól.”

És ezután minden megváltozott, egy sor nem egészen váratlan körülmény bekövetkezte miatt. 2015 szeptemberében Németország több százezer menekültet fogadott be. 2015 októberében a Jaroslaw Kaczyński vezette Jog és Igazságosság pártja (PiS) abszolút többséggel nyerte a lengyel törvényhozói választásokat. Witold Waszczykowskit – egyikét azoknak a képviselőknek, akik sajnálkozva állapították meg, hogy országuk „német gyarmattá”[13] vált, – külügyminiszternek nevezik ki. 2015 novemberében a PiS elkezdi az Alkotmánybíróság, az igazságszolgáltatás és egyes médiák térdre kényszerítését.

Azóta sokasodnak a Németország és Lengyelország közötti nézeteltérések, és regionálissá válnak olyannyira, hogy az Európai Uniót már szembe állítják a V4-ekkel. A nézeteltérések listájának élén áll Merkel kancellár menekültpolitikája és 160 000 menedékkérő elosztási mechanizmusa, amelyet 2015 végén az Európai Tanács a kancellár asszony ösztönzésére fogadott el, Varsó, Budapest, Prága és Pozsony erőteljes ellenzése dacára. Bár a döntés tiszteletben tartja a menedékjogot, Wolfgang Streeck szociológus elemzése szerint „Európára mégis a német politikát kényszeríti, amely európai politikának álcázza és úgy tűnteti fel magát, mintha elképzelhetetlen lenne bármilyen más politika”[14].

A V4-ek, megrettenve a gondolattól, hogy muszlim bevándorlókat kényszerítenek rájuk (Varsó sok ukrajnai vendégmunkás alkalmazásával nyomja le a hazai béreket), a döntésben erőszakos intézkedést látnak, és a határait megvédeni nem képes Unió gyengeségének a jelét. Fellebbeznek, de az európai bíróság ezt nem fogadja el, a Bizottság pedig június közepén kötelezettségszegési eljárást indít Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság ellen, hogy ezáltal kényszerítse őket a menekültek befogadására. Az ezen országok médiumaiban bőségesen tálalt esemény megerősíti azt a meggyőződést, hogy a Brüsszelt irányító liberális hatalmak már nem elégszenek meg azzal, hogy gazdasági érdekeiket rájuk kényszerítik, hanem az erkölcsi és a politikai prioritásokat is diktálni akarják a kisebb, perifériális tagországoknak.

 

Zárt ajtók, bekapcsolva maradt mikrofonok

„A jogállamot megvédő” eljárás után, amelyet a Bizottság 2016 elején indított Varsóval szemben, több ajánlás következett, amely „hiányolta Lengyelországban a független és törvényes, alkotmányos igazságszolgáltatást”. Ez mind tovább fokozta ezt az érzést, és mélyítette a szakadékot a V4-ek és Nyugat-Európa között, egyrészt, Berlin és Varsó között, másrészt. Az Odera–Neisse-vonal (1945 óta Németország keleti határa) két oldalán olyan nyomott hangulat uralkodik, hogy Merkel asszony, kilépve legendás visszafogott stílusából, augusztus végén kijelentette „Egyszerűen nem hallgathatunk tovább, lehetetlen nem szólni, csupán a béke kedvéért. A jogállam Lengyelországban súlyos kérdés.” Kaczyńsky erre úgy vágott vissza, hogy szomszédja „elhárítja a Második Világháború miatti felelősséget”, és jóvátétel fizetését követelte, „hatalmas összegeket” tette hozzá. [15]

A megosztottságot jól észlelik külföldön is, és az Európán kívüli autoriter jobboldali vezetők kapnak a lehetőségen, hogy rendezzék az Unióval való nézeteltéréseiket. Felháborodásában, hogy az Unió a közel-keleti békefolyamatot merészeli megemlíteni egy izraeli–európai együttműködési megállapodásban, Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök arra kérte júliusban a V4-ek kormányfőit, hogy „segítsék őt” a héber állam támogatásában, hiszen az „egy olyan nyugati ország, amely megvédi az európai értékeket és érdekeket, és megakadályoz egy új Európába tartó menekülthullámot”. A zárt ajtók mellett megtartott budapesti találkozó kifejezetten baráti hangulatban zajlott. Orbán Viktor elfelejtette, hogy a bekapcsolva maradt mikrofonok hallhatóvá teszik kijelentését a szomszédos sajtószobában, és ezt mondta kollégájának: „Netanjahu úr, az Unió nem csak külső országokra kényszerít feltételeket, hanem azokra is, amelyek már tagjai!”[16].

Nem kerülte el Közép-Európa vezetőinek figyelmét, hogy Trump elnök bevándorlást korlátozó intézkedéseket kényszerített ki a washingtoni liberális elittel szemben, és a V4-ek vezetői is próbálják felvenni ugyanezt az attitűdöt Brüsszellel szemben. A magyar miniszterelnök, a lengyel külügyminiszter, a cseh elnökség és a szlovák miniszterelnök egymás után üdvözölte, hogy Trump elnök megtiltotta bizonyos muzulmán országok állampolgárainak belépését az Egyesült Államok területére. Októberben a cseh törvényhozói választásokat Andrej Babiš nyerte, akit gyakran „cseh Trumpként” írnak le (bár médiabirodalma okán Silvio Berlusconihoz is hasonlítják), s ez tovább erősítette a regionális kohéziót. A négy ország egyébként nem képez egységes blokkot: eltérések mutatkoznak a vallásos Lengyelország és a szekularizált Cseh Köztársaság között, a szlovák szociáldemokrata Robert Fico és a magyar nemzeti konzervatív Orbán között, Varsó megszállott oroszellenessége és Pozsony Moszkvához fűződő jó kapcsolatai között. De mindannyian értékelik a jókor jött amerikai szövetséges értelmiségellenes arroganciáját. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter elismerte a Fox News által készített interjúban, hogy ha Donald Trump megválasztása előtt „bárki azt állította volna, hogy országát mindenek elé helyezi […], azonnal fasisztának, szélsőségesnek, nacionalistának stb. tekintették volna”[17]. Most azonban ez a jelszava a világ legnagyobb hatalma vezetőjének. „Mi Amerika üzenete?” – jelenti ki diadalmasan Orbán Viktor miniszterelnök – „Make Hungary great again!” [18] Finoman fogalmazunk, ha úgy gondoljuk, hogy Berlin kétségbeejtőnek találja ezt a közelséget…

A klímaváltozás és az energetika területén Washington is, Varsó is olyan álláspontot képvisel, amelyet Németország elutasít. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése elsőrendű fontosságú Brüsszel szerint, és ez tökéletesen beleillik a német energetikai fordulat szellemiségébe, azonban Lengyelországban, a szénkitermelés stratégiai jelentősége miatt, nehezen elfogadható. A Lengyelország által csak nehezen ratifikált párizsi klímaegyezménnyel kapcsolatos nézetkülönbséghez járul még az Oroszország és Németország közötti híres Északi Áramlat II. gázvezeték építését illető ellentét is. A balti-tengeri mélyvezetékrendszer lefektetését egy Moszkva által vezetett és Gerhard Schröder volt kancellár által irányított konzorcium végzi, és ez a munka jelentős szolgalmi díjaktól fosztja meg Lengyelországot. Az ügy annyira súlyos, hogy egy olyan feltétel nélküli atlantista és németbarát, mint a 2007 és 2014 közötti lengyel külügyminiszter, Radoslav Sikorski, az első Északi Áramlat német–orosz egyezményt egy új német–szovjet paktumhoz hasonlította (amely 1939 augusztusában többek között a Lengyel Köztársaság feldarabolását irányozta elő)[19].

A viszony ilyetén eszkalációja konkurenciaokokkal is magyarázható: Lengyelország cseppfolyósított gázt importál Norvégiából és az Egyesült Államokból, és jelentős energia-elosztó központtá szeretne válni Közép-Európában egy „Három Tenger Kezdeményezés” (Three Seas Initiative – TSI) néven ismert infrastruktúra-fejlesztő program keretében. A projekt az Adriai-, a Balti- és a Fekete-tenger mellett fekvő tizenkét európai országot kapcsolja össze. A program kezdeményezője Varsó volt, a szövetség erősíti az Egyesült Államokkal való kapcsolatot, és egyben háttérbe szoríthatja Németországot. A júliusi találkozónak illusztris vendége volt: Donald Trump.

Miről szól Németország közép-európai, valamint amerikai partnerei közötti kapcsolatok jelen állása? És ez tényleg egy teljesen új helyzet? Végül is Varsó és a balti államok az 1990-es évek óta inkább a NATO-ban bíznak, mint az Európai Unióban, ha a védelmükről van szó. 2017 áprilisában 1100 NATO katona, közöttük 900 amerikai érkezett lengyel földre, Andrzej Duda elnök szerint jövetelüket „generációk óta várták”[20]. A liberális kommentátorok által „populizmusnak” nevezett jelenség erősödése a keleti országokban nem az Uniót fenyegeti, hanem az európai integrációról alkotott bizonyos felfogást. Ezek a sokáig elnyomott nemzetek, amelyek 75 éven át csak a szovjet dominanciát, majd a Washington, Brüsszel és Berlin által rájuk kényszerített gyámságot ismerték, most azt demonstrálják, hogy a szuverenitás vágya az autoriter kormányzás egy formájával találkozik.

A szintén német hatókörben található Benelux államokkal és Ausztriával ellentétben a visegrádi négyek az európai térségben alárendelt helyzetben vannak, amelyre az alacsony bérek és a külföldi beruházásoktól, illetve az európai szubvencióktól való erős függés jellemző. Ilyen alárendeltség nem csak a hideg statisztikai táblázatokban fejeződik ki: ezt élik meg, ezt érzékelik, ezt tapasztalják. És ezt az alárendeltséget politizálja és alakítja át menekültellenes állásponttá Kaczyński, Orbán, Fico, Babiš. De a német szélsőjobb is, amely már a második helyen álló politikai erő az „új keleti tartományokban”, ahol a lakosság keleti szomszédjaihoz hasonlóan élte és éli át a poszt-szovjet átmenet kaotikus és traumatikus valóságát.

Közép-Európában a vitathatatlan, de erősen egyenlőtlen[21] életszínvonal-emelkedés, a Moszkvától és Brüsszeltől független nemzeti burzsoázia kialakulása megnyitja a lehetőséget mind a gazdasági, mind a kulturális szuverenitás követelésére. Lengyelországban és Magyarországon a vezetők autoritarizmusukat nemzeti függetlenségre való törekvéssel igazolják. „Ne feledjük, hogy öt évvel ezelőtt a magyar média túlnyomó része a németek kezében volt” – magyarázta Orbán Viktor egy kormánypárti honlapon. – „Amint egy Németországéval ellentétes álláspont mellett álltam ki, másnap a magyarországi német sajtó azonnal ellentámadást indított. Azóta a helyzet megváltozott.”[22]

2016 elején a lengyel Jog és Igazságosság pártja az országon belül és kívül új nemzeti prioritásokat fogalmazott meg azon célból, hogy megmutassa magát, hogy ne ragadjon be egy másodosztályú Európába, amikor Franciaország és Németország újra a „többsebességes” Európa gondolatát veti fel. Az igazságszolgáltatás saját kézbe vétele mellett gazdasági modernizációt terveznek, amely állami beruházásokat és a bankszektor részleges államosítását is tartalmazza (ez a decemberben miniszterelnökké kinevezett pénzügyminiszter után elnevezett Morawiecki-terv). A V4-ekkel való szorosabb együttműködési szándék mellett Lengyelország feladta a német–lengyel kapcsolat elsődleges fontosságát, amely az előző kormány alapelve volt. Helyette megerősítette az Egyesült Királysághoz fűződő kapcsolatait, ami felértékelte a közös pénzt ellenző liberális-atlantista tengelyt (a régióban csak a szlovákok és a baltiak használják az eurót), de a nemzeti értékek fenntartásának vágyát is. Öt hónappal később a Brexit ezt a próbálkozást megsemmisítette.

 

Mi vagyunk Európa jövője

A V4-ek vezetői, hasonlóan a kontinens szavazóinak jelentős részét maguk mögött tudó „szuverenista” pártokhoz, egy európai ellenmodellt építenek. Intézményeit tekintve ez a modell egyáltalán nem eredeti, hanem egy neokonzervativizmussal fűtött nemzetek Európája, amelyet egy az Unió szerződésének megreformálását célzó lengyel javaslat mutatott be 2016 tavaszán. Witold Waszczykowskí lengyel külügyminiszter szerint arról van szó, hogy „a fő hatalmat az Európai Tanácsnak adják és ne a Bizottságnak”[23], azaz térjenek vissza az európai projekt első szakaszához: az EU legyen egy szuverén államok közötti egyszerű szabadkereskedelmi zóna, amelyben szabadon mozog az áru, a tőke és a személyek. A közép-európai országok itt el is érik szuverenitásvágyuk határait. Hiszen miközben ki szeretnének kerülni egy alvállalkozói és függő gazdaságból, számukra életbevágóan fontos a nagy belső (európai) piac. „Attól tartunk, hogy a Nyugat visszatér a protekcionizmushoz” – jelenti ki egy V4-es diplomata[24] magyarázatul arra, miért váltotta ki Varsó és Prága haragját is a franciák azon szándéka, hogy felülvizsgálják a külföldre kiküldött munkavállalókra vonatkozó irányelvet.

Ezzel szemben az ellenprojekt ideológiai szinten sokkal súlyosabbnak bizonyul, hiszen az a célja, hogy összezúzza azt az intellektuális dogmát, amelyet a neokonzervatívok gyanúja szerint a brüsszeli politikusok rájuk akarnak kényszeríteni. „A PiS visszatérően ismerteti azt a szerinte nyugaton elfogadottá vált baloldali társadalmi víziót, amelynek értelmében a haladás a szekularizáció, az ökológia, a kisebbségek felemelése, a kozmopolitizmus és a multikulturalizmus eszméinek kiterjedését jelenti” – vonja le a következtetést Pjotr Buras a Nemzetközi Kapcsolatok Európai Tanácsa nevű think tank-tól. — „A PiS és hívei szerint Lengyelország képviseli az »igazi Nyugatot«, amelynek eredeti értékeit Nyugat-Európa elárulta”[25]. Hogyan lehetséges, hogy egy konzervatív kancellár támogatta mind az atomerőművek bezárását, mind a minimálbért, az emberi jogok hirdetését, a menekültek befogadását és a melegházasságot is, kérdezik felháborodva. Orbán Viktor szavai szerint „a Brüsszelben döntéshozói pozíciókat betöltő liberális-globalista erőkkel” ők szembeállítják a nemzeti konzervativizmust, amely képes kompenzálni a szabadkereskedelemmel elkerülhetetlenül együtt járó gazdasági szuverenitás elvesztését, éspedig annak autoriter hangsúlyozásával, hogy a kulturális értékek, az uniós és a nemzeti országhatárok szuverén politikai szinteket határoznak meg.

2017 júliusában a tusványosi (Románia) nyári egyetemen a magyar miniszterelnök így emlékezett vissza a keleti blokk bedőlésére: „Huszonhét évvel ezelőtt itt Közép-Európában úgy gondoltuk, hogy Európa a mi jövőnk; ma úgy érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője”[26]. Hozzátette: „Úgy gondolom, hogy végéhez közeledik a kényelmes, barátságos szociálliberális világ, amelyben mindnyájan ugyanabban az akolban bégetünk”.

Tekintélyelvű kapitalizmus szemben a liberális kapitalizmussal, így nézne ki fél évszázaddal ’68 májusa után az ideológiai alternatíva? Egy fordított ’68 májusa?

 

Fordította: Rácz Ágnes   

 

A cikk második része 2018. februárban jelent meg és itt elérhető: http://www.magyardiplo.hu/2514-a-szent-nemet-gazdasagi-birodalom-ii-resz

 

[1] Gideon Rachman: The isolation of Angela Merkel’s Germany. Financial Times, March 6, 2017 – https://www.ft.com/content/19e7bc4e-0010-11e7-8d8e-a5e3738f9ae4

[2] Éric Le Boucher: L’Opinion, Párizs, 2017. március 20; Sylvie Kauffmann: The West’s schism over liberal values. The New York Times International Edition, Sept. 2, 2017

[3] Konrad Popławski: The role of Central Europe in the German economy. The political consequences. Centre d’études orientales (Ośrodek Studiów Wschodnich), Varsó, 2016. szeptember. – https://www.osw.waw.pl/sites/default/files/report_role-ce_2.pdf

[4] „The Trump Interview”, Piers Morgan, ITV, 26 May 2016: In: Bild, Hamburg, 26. Mai 2017; Der Spiegel, Hamburg, 26 Mai 2017

[5] Klaus Brinkbäumer: US-Präsident Nero Trump, Der Spiegel, 4. Februar 2017

[6] Stefan Theil: Berlin’s balancing act, Foreign Affairs, Vol. 96, n°5, September/October 2017

[7] Le Monde, 2017. június 10.

[8] Trade in goods with Germany. www.census.gov/foreign-trade/balance/c4280.html

[9] Financial Times, London, 2017. január 31. és február 6.

[10] Stefan Theil, id.mű

[11] Ezt a kérdést részletesebben kibontjuk majd egy következő cikkben.

[12] Beáta Farkas: Economic and political relations between Germany and Visegrád countries in turbulent times, ECPR General Conference, Charles University in Prague, Prague, 2016. szeptember 7-10. – https://ecpr.eu/Filestore/PaperProposal/e7062017-80d6-45c3-a3f2-bf6008d6b9bb.pdf

[13] Idézi a Le Monde, 2017. február 9.

[14] Wolfgang Streeck: Scenario for a wonderful tomorrow, London Review of Books, Vol. 38 No. 7. March 2016, pp. 7–10. – https://wolfgangstreeck.com/2016/03/29/scenario-for-a-wonderful-tomorrow/

[15]  Idézi a Le Monde, 2017. augusztus 31.

[16] Barak Ravid: Netanyahu launches blistering attack on EU, Haaretz, Tel Aviv, 2017. július 19. – https://www.haaretz.com/israel-news/netanyahu-in-blistering-attack-on-eu-in-closed-session-1.5431215

[17] Idézi a Financial Times, 2017. március 14.

[18] https://888.hu/article-orban-2017-a-lazadas-eve-lesz, 2016. december 15., angolul megjelent a miniszterelnök honlapján www.miniszterelnok.hu

[19] Andrew E. Kramer: Russia gas pipeline heightens East Europe’s fears, The New York Times, 2009. október 12.

[20] Lidia Kelly: NATO deploys troops to Poland while concerns about country's army rise https://www.reuters.com/article/us-nato-russia-poland/nato-deploys-troops-to-poland-while-concerns-about-countrys-army-rise-idUSKBN17F290 2017. április 13.

[21] Philippe Descamps: Désenchantement européen en Slovaquie, Le Monde diplomatique, 2017. szeptember – https://www.monde-diplomatique.fr/2017/09/DESCAMPS/57874; Magyar Diplo: A szlovákok útkeresése az emberarcú kapitalizmus feléhttp://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2453

[22] https://888.hu/article-orban-2017-a-lazadas-eve-lesz

[23] Andrew Rettman: Poland to push for ‘radical’ new EU treaty, EUobserver, 2016. június 28.

[24] Idézi a Le Monde, 2017. március 11.

[25] Piotr Buras: Europe and its discontents: Poland’s collision course with the European Union, European Council on Foreign Relations, 2017. szeptember. http://www.ecfr.eu/publications/summary/europe_and_its_discontents_polands_collision_course_with_the_eu_7220

[26] https://www.youtube.com/watch?v=6yw38JufCA4, 2017. július 23.


Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések