Az idei, immár hatvannyolcadik berlini fesztiválra a hagyományoknak megfelelően most is jutottak hollywoodi sztárok és látványos fogadások. De sok olyan filmet is láthattunk, amelyek napjaink valós sorskérdéseivel, a menekült válsággal, a klímaváltozással, a terrorizmussal, a Harmadik Világ nyomorával foglalkoznak. És több olyan produkciót is bemutattak, amelyek jellegzetes női sorsokat villantottak fel, a világ három, egészen különböző részéről.
Az örökösnők (Marcelo Martinessi rendezése) feltehetően az első paraguay-i film, amelyet valaha is láttam. Paraguay-ról az embernek óhatatlanul is a kegyetlen katonai diktatúrák és talán a fociválogatott jut az eszébe. Ez a film két, „jobb napokat látott” asszony csendes drámáját mutatja be finom visszafogottsággal, de annál maradandóbb élményt szerezve a nézőnek. Chiquita és Chela két ötven körüli nő, akik együtt élnek, leszbikus kapcsolatban, noha ezt a szálat a film nem bontja ki, éppen csak bemutatja néhány diszkrét utalással. Anyagi bajba kerültek, ezért apránként eladják a koloniális úri létből rájuk maradt tárgyakat: negyvennyolc kristálypoharat, az ezüst evőeszközöket, és a hajdan Angliából hozatott asztalt. De a banknak ez sem elég, és Chiquita, az aktívabb és gyakorlatiasabb nő börtönbe kerül. A melankolikus Chela magára marad, nem számítva az indián szolgálólányt, akire egy „úri házban” nyilván a legnagyobb szegénységben is szükség van. Chelát egyszer megkéri egy idős asszony, hogy vigye el bridzsezni a barátnőihez, mert taxiba nem mer ülni, hiszen azok gyakran elrabolják az utasokat. Chelának nincs is jogosítványa, mindig a barátnője vezette a kocsijukat. De teljesíti a fuvart, és lassan egyre több jómódú fehér nő veszi igénybe a szolgáltatását. Gazdag klienseire várva Chela ugyanúgy üldögél az előszobában, mint ahogy otthon rá vár a saját cselédje: ilyen finoman régen láttam ábrázolni az osztálytársadalom rituális rétegződését.
Chela egyre több fuvart vállal, mind jobban ad a külsejére, és egyszer egy fiatal, izgatóan érdekes nővel is összejön, Kitör a „babaházból”, önállóan éli és élvezi az életét. Aztán egyszer hazatér Chiquita, akit az ügyvéde kihozott a börtönből. Azon az áron, hogy el kell adniuk az autót, a régi Mercedest, ami egykori jólétük utolsó emléke, ugyanakkor Chela rövid életű szabadságának jelképe és egyben munkaeszköze is.
Az örökösnők csendes remeklés, minden harsogás, túlbeszélés, szenzációhajhászás nélkül mutatja be a koloniális burzsoázia lassú széthullását és egy leszbikus, de valójában nagyon is átlagos párkapcsolat válságát.
A régi Pekingben az emberek hutongnak nevezett, telepszerű, földszintes közökben laktak, ahol sokszor közös volt a wécé, a szomszédok beláttak egymás szobáiba, és rendszeresen bele is szóltak egymás mindennapi életébe. A hutongok mára eltűnőben vannak, helyükön húsz-harminc emeletes lakótornyok emelkednek, ahol minden lakás összkomfortos, és a lakók legfeljebb csak a liftben találkoznak egymással.
A lányok mindig boldogok címen a fiatal pekingi rendezőnő, Yang Mingming készített egy igazi „női filmet” az egyik, eltűnőben levő hutongról. Különös véletlen, de néhány éve magam is átsétáltam ezen a hutongon, amelyet most a filmvásznon a mellette levő híres kolostorról ismertem fel. A film két hősnője az anya és a felnőtt lánya, akik szinte minden nap átesnek a civódás, a veszekedés, a gyűlölet és a sírós kibékülés látványos stációin. Minden kis részleten össze tudnak veszni, minden alkalom jó arra, hogy kiutálják a másikat a lakásból, amit aztán azonnal meg is bánnak. Férfikapcsolataikban többnyire sikertelenek, bár a lányt egy ideig kitartja egy nős férfi. Otthonukat, a hutongot már szégyellik, a modern, kapitalizálódó Peking lakóiban ez a szegénység kellemetlen emlékét idézi fel. A két nő egyetlen reménye a kényelmes lakóházban élő nagypapa halála és örökségének megszerzése. Apró, de jellegzetes képet ad a mai Kínáról az, hogy a lakásban a Krisztust ábrázoló feszület és a Mao-plakát jól megfér egymással.
Yang Mingming filmje azért különösen érdekes, mert számunkra egzotikus környezetben játszódik, de a két hősnő gesztusai, indítékai, még szavai és szitkai is nagyon ismerősek. A fiatal alkotónő a filmet követő beszélgetésen azt is elmondta, hogy maga is egy hutongban nőtt fel, és fiatal éveit meghatározta az anyjával vívott örökös veszekedés-kibékülés, amin szerinte hozzá hasonlóan sok más fiatal kínai lány is átesett.
E két csendes drámával szemben véres háborús tragédia adja a hátteret a Profil című Nagy-Britanniában és Cipruson forgatott filmhez. Az ISIS, az Iszlám Állam interneten, facebookon szervezett be és toborzott soraiba európai lányokat. Jóképű, jó svádájú terroristák dolga volt a facebook, majd a skype segítségével rábeszélni a lányokat az iszlám hitre való áttérésre és a Szíriába utazásra. Ott aztán szexrabszolgák lettek, vagy öngyilkos merényletre kényszerítették őket, s aki haza akart szökni, azt meg is ölték. Egy fiatal londoni újságírónő elhatározza, hogy leleplezi ezt a hálózatot. Álnéven új profilt kreál magának, a képernyő előtt felölti a hidzsábot, és kapcsolatba lép a Londonból iszlamista harcosnak állt brit-arab fiúval. A film érdekessége, hogy a szereplők sohasem találkoznak egymással, minden jelenet a facebook, a skype és a chat eszközeivel elevenedik meg.
Bár a nő egy rövid jelenetet leszámítva ki se mozdul kelet-londoni lakásából, mégis komoly érzelmi utazáson megy keresztül. Skype partnere, Bilel meggyőző szavakkal és képekkel mutatja be a szír gyerekek szenvedéseit, a nyugati bombázások szörnyű következményeit, és közben érzelmileg is hatni próbált a szingli létbe belefáradt fiatal nőre. Aki a kamera előtt hét évet le is tagad a korából, amit a „kedves” Bilel megbocsátó mosollyal észre is vesz. A film egy véletlen utalásából azt is megtudjuk, hogy az ISIS is ott volt Aleppóban, ahol a nyugati média szerint csak békés szabadságharcosok küzdöttek Asszad elnök ellen. De a nőt józan esze és egy véletlenül megfejtett arab nyelvű üzenet visszarettenti attól, hogy valóban vállalja az Iszlám Államhoz való utazás kockázatát.
A nemzetközi koprodukcióban készült, technikailag teljesen újszerű filmet az orosz-kazah származású Timur Bekmambetov rendezte. Megtörtént eseményt dolgoz fel, egy brit újságírónő valóban így leplezett le egy csoportot, amely európai lányokat csempészett az ISIS-hoz. A film nyilván nemzetközi szenzáció lesz, hiszen a közösségi média legmenőbb eszközeivel dolgozik. Sokakat ugyanakkor zavarhat, hogy a képernyőn olykor egyszerre három-négy kommunikáció is zajlik, és a rengeteg felvillanó feliratot alighanem lehetetlen lesz az angolból bármilyen más nyelvre lefordítani a film rohanó ritmusa miatt. Ilyen értelemben valóban huszonegyedik századi mozi a facebook, a skype és a chat nyelvére tervezve.