hu | fr | en | +
Accéder au menu

A Szent Német gazdasági Birodalom (II. rész)

JPEG - 9.5 kio

Ez egy szép regény és egy szép történet: Németországot 1999-ben még „az eurozóna beteg emberének tekintették” (1) , majd a csodálatos felgyógyulását a munkavállalókat bizonytalan helyzetbe hozó, 2003 és 2005 között megszavazott törvényeknek (Hartz-törvények) köszönheti. Állítólag ezeknek, és csakis ezeknek a törvényeknek köszönhetően állt helyre a vállalatok versenyképessége, nőtt meg a külföldön eladott Mercedesek száma – és győződött meg Emmanuel Macron, hogy ez a recept Franciaországban is alkalmazható. Ez azonban fatális tévedés.

„A világ minden részébe exportáló Németország sikerének megértéséhez – magyarázza Stephen Gross gazdaságtörténész – határain kívülre kell tekintenünk. A modell ugyanis döntő mértékben a kelet-európai országokban kialakított kereskedelmi hálózat kifejlesztésén alapul[ii].” Egészen pontosan az egyenlőtlen gazdasági cserekapcsolaton, amelyet a „visegrádi négyekkel” – Lengyelországgal, a Cseh Köztársasággal, Magyarországgal és Szlovákiával – alakított ki. Negyed évszázad óta a gazdag Németország azt a gyakorlatot folytatja a szomszédaival, amit az Egyesült Államok a Mexikóba telepített üzemeivel: a termelés közelbe való kihelyezését.

Willy Brandt által indított Ostpolitik (1969–1974)

A Németország és Közép-Európa közötti kiemelt fontosságú gazdasági kapcsolatok hosszú múlttal rendelkeznek, hiszen szilárdan kiépültek már Otto von Bismarck Második Német Birodalma és a 19. század végi Habsburg birodalom idején. A hidegháború korlátok közé szorította, majd a 70-es években újra megerősödnek ipari, technológiai és banki partnerségek formájában, éspedig a Willy Brandt szociáldemokrata kancellár által indított Ostpolitik (1969–1974) eredményeképpen. A berlini fal leomlása megkondította a vadállatok etetését jelző harangokat (3) . A német multik már az 1990-es évek elejétől kivetik hálójukat, az ipari világvége-hangulatban zajló privatizálásokkal az állami vállalatokra. Mindenki felfigyelt, amikor 1991-ben a Volkswagen megvásárolta a csehszlovák Škoda autógyártó céget. A kapitalista szomszéd kezdetben a már meglévő ipari létesítményeket használja mint alvállalkozói platformot.

Ehhez a termelés-kihelyezés régi, diszkrét és egyben alig ismert módszerét használták, a passzív feldolgozást. Az európai jogban 1986-ban kodifikált eljárás lehetővé teszi, hogy egy köztes terméket (vagy alkatrészt) ideiglenesen exportáljanak egy unión kívüli országba, ahol átalakítják, megmunkálják – feldolgozzák –, aztán újra bevigyék a származási országába, miközben részben vagy egészben mentesül a vám megfizetése alól (4) . A keleti blokk összeomlása után a közép-európai országokból érkező árukra vonatkozó importkvóták megemelése csodálatos perspektívákat nyitott a német vállalattulajdonosok számára. Csapok krómozását vagy fürdőkádak fényezését rábízni a túlképzett, de igényeket nem érvényesítő csehszlovák munkásokra? Szövetet bízni zlotyban fizetett lengyel nők fürge ujjaira, majd zakókat visszakapni, amelyeket német divatmárkák termékeként árulnak? Rákféléket tisztíttatni szomszéd országban? Ez már az 1990-es évektől lehetséges volt, mintha az Unió határai nem léteznének.

„A passzív feldolgozási forgalom az európai megfelelője annak az amerikai szabályzásnak, amely lehetővé tette a maquiladora kialakítását Mexikó és az Egyesült Államok határvidékén[v]magyarázza Julie Pellegrin közgazdász. Németország minden más tagországnál nagyobb mértékben profitál ebből az alvállalkozókra bízott feldolgozási tevékenységből, elsősorban a textil-, az elektronikai és az autóiparban: 1996-ban a német cégek (értékben) huszonhétszer annyi, Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon vagy Szlovákiában feldolgozott terméket importálnak vissza, mint a francia cégek. Ebben az évben a passzív feldolgozási forgalom a Visegrádi Csoport Unióba irányuló exportjának 13%-át teszi ki, és az ebből a zónából származó német import 16%-át. Bizonyos szektorokban ez a tevékenység vált uralkodóvá: a lengyel textil- és ruházati importnak 81,6%-át teszi ki. Kevesebb mint egy évtized alatt, állapítja meg Julie Pellegrin, „a kelet-közép-európai országok integrálódtak az elsősorban német vállalatok által ellenőrzött termelési folyamatba”. A nemrég még a Moszkva által irányított Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsához (KGST 1949–1991) tartozó és kelet felé kötődő nemzetek ellenőrzés alá vonása azért is lehetett ilyen gyors, mert a nyugati árukhoz hozzájutó fogyasztók lelkesedése egy ideig ellensúlyozta az alvállalkozásoknak alávetett dolgozók zavarodottságát, miszerint ezeket az árucikkeket ők maguk gyártják.

Ahogy a szabadkereskedelmi egyezmények fokozatosan kiegyenlítik a vámtarifákat, az 1990-es évek második felében a passzív feldolgozás veszít jelentőségéből, és előtérbe kerülnek a közvetlen külföldi beruházások. A multinacionális vállalatok már nem elégednek meg azzal, hogy áttelepítik termelésük egy kis részét, hanem leányvállalatok megépítését finanszírozzák ott, ahol alacsonyabbak a munkabérek. 1991-től 1999-ig a német közvetlen beruházások huszonháromszorosukra nőttek a kelet-európai országokban (6) . A 2000-es évek elején Németország egymaga valósítja meg a Visegrádi Csoport országaiban történő közvetlen külföldi beruházások több mint harmadát, és kapitalista befolyását kiterjeszti Szlovéniára, Horvátországra és Romániára. A műanyagipari, elektronikai, gépjárműipari beszállítók (Bosch, Draexlmaier, Continental, Benteler) gombamód szaporodnak. Varsótól Budapestig ugyanis az átlagos bérek 1990-ben a német bérekének egy tizedét, 2010-ben az egy negyedét tették ki.

Az órabér 12 euróról 9 euróra esett vissza

Pedig a munkások a keleti országokban biztosított megbízható műszaki és szakoktatásban részesültek. Sokkal jobban képzettek, mint ázsiai kollégáik, valamint földrajzilag is közelebb vannak: egy Sanghajból indított konténer négy hét alatt ér Rotterdamba, míg a Prágától észak-keletre található Mlada Boleslav műhelyeiben gyártott alkatrészekkel megrakott kamion öt óra alatt ér a Volkswagen Wolfsburg-i központjába. Így az ezredfordulón Németország válik Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország első kereskedelmi partnerévé. Ezek az országok Németország számára egy hatvan milliós hátországot jelentenek, ahová kihelyezték a termelést. Természetesen az olaszok, a franciák és a britek is élnek az aszimmetrikus kereskedelem lehetőségével, de kisebb mértékben. A kínai felső tízezer köreiben talán kevesebb sikert aratnának a Mercedesek és Audik, ha áruk nem tartalmazná az alacsony lengyel és magyar béreket.

Amikor 2004-ben az Unió kibővül a kelet-európai országokkal, amely integrációért Németország fáradhatatlanul harcolt, a régiónak a német ipari térséghez való kapcsolódása már előrehaladott állapotban van. 2009-től még inkább megerősödik, mivel a német autóipar fokozza a termelés kihelyezését a Visegrádi Csoport országaiba, így állítja helyre a pénzügyi válság miatt lecsökkent profitokat. „A történelem paradoxona – jegyzi meg a kutató Vladimir Handl –, hogy éppen az európai integráció – amelynek célja a hidegháború utáni német gazdasági nagyhatalom megfékezése volt – segítette Németországot egyeduralkodói szerepbe”[vii].

Hatalmának a kontinensre vetett árnyéka egy ipari Szent Birodalmat (8) rajzol ki, amelyben a központ többé-kevésbé képzett szakmunkát vásárol tartományaitól. Észak-nyugaton Hollandia (a német ipar legfőbb platformja), Belgium és Dánia számára a nagy szomszéd az első számú felvevőpiac; mindazonáltal jelentős hozzáadott értéket termelő iparuk és fejlett államuk viszonylagos autonómiát garantál számukra. Hasonló a helyzet délen Ausztriával, amely szintén integrálódott a német termelési folyamatokba és érdekkörökbe, mindazonáltal megvannak saját, jól teljesítő ágazatai, mint a turizmus és a biztosítás. Keleten azonban alárendelt, sőt gyarmati helyzetben lévő lengyel, cseh, szlovák, magyar, román és még a bolgár ipar is függ első és legfőbb üzletfelétől, Berlintől. Enélkül a „szomszédos Kína” nélkül a német vezetőknek és vállalatoknak csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült volna munkavállalóikat a Hartz-törvények darálóján átnyomni. A német alkalmazottnak ugyanis könnyebb elképzelnie, hogy állását egy közeli cseh munkás kapja meg, mint hogy egy távoli vietnámi.

A termelés közeli országokba való kihelyezése olyan fegyelmező hatást gyakorol, amilyet egy baloldalisággal nehezen gyanúsítható közgazdász csoport az alábbiak szerint ír le: „A termelés külföldre való – miközben közelben maradó – kihelyezésének lehetősége módosította a német munkaadók és munkavállalók közötti erőviszonyokat. Szakszervezetek, illetve üzemi tanácsok kényszerültek arra, hogy elfogadják az ágazati megállapodásoktól való eltéréseket, s ennek következményeként gyakran a munkavállalók fizetésének csökkenését.” A dolgozók képviselői „megértették, hogy engedményeket kell tenniük (9) ”. Az eredmény: ellehetetlenült a foglalkoztatást rugalmassá tevő törvények elleni tiltakozás. És a bérek zuhantak. Marcel Fratzscher, a német gazdaságkutató intézet vezetője 2017-ben megállapította: „az alacsonyan képzett személyek esetében az órabér az 1990-ben fizetett 12 euróról 9 euróra esett vissza”[x].

Egy gazdasági hátország kialakítása minden szempontból jó üzletnek bizonyult a német gyáriparosok számára, mivel az új tagországoknak biztosított pénzalapok jelentős része valami csoda folytán Berlinnek jutott. „Németország messze a legnagyobb haszonélvezője volt a Visegrádi Csoport országaiban az Unió kohéziós politika keretében megvalósult beruházásoknak köszönhetően, magyarázza Konrad Poplawski lengyel közgazdász. „Ezek az összegek további, ezen országokba irányuló exportot finanszíroztak, éspedig 30 milliárd eurónyi értékben a 2004–2015-ös időszakban. A haszon nem csupán közvetlen volt – az aláírt szerződések formájában –, hanem közvetett is: a kohéziós alapok jó részét az infrastruktúrára fordították, ez megkönnyítette az áruszállítást Németország és a közép-európai országok között. Ennek döntő jelentősége volt a német autóipar számára, amelynek jó szállítási hálózatra volt szüksége modern gyárainak felépítésére a szomszédos keleti országokban[xi]”.

A Visegrádi Csoport országai számára árnyaltabb a mérleg. Egyrészt a német beruházások megújították az ipari alapokat, jelentős technológia-transzfert eredményeztek, növelték a termelékenységet és a jövedelmeket, létrehoztak kapcsolódó munkahelyeket, olyannyira, hogy a munkaadók már munkaerőhiánytól tartanak. Ez a viszony azonban alvállalkozói és alárendelt gazdaság helyzetébe zárja be a régiót: az ipari háttér nyugat-európai, elsősorban német tulajdon.

Ez az ellenmondás manifesztálódott 2017 júniusa végén, amikor 1992 óta első alkalommal sztrájk tört ki a Volkswagen hatalmas pozsonyi gyárában (12) . A szlovák kormány akkor támogatta a 16%-os béremelési követelést. „Hogyan lehetséges, hogy egy magas termelékenységű vállalat, amelyik az egyik legmagasabb minőséget képviselő luxusautót gyártja, szlovák munkavállalóinak a nyugat-európai béreknek a felét vagy harmadát fizeti?” – teszi fel a kérdést a szociáldemokrata miniszterelnök Robert Fico, aki a nacionalistákkal együtt kormányoz (13) . Egy hónappal korábban cseh kollégája, Bohuslav Sobotka hasonló kifejezésekkel figyelmeztette a külföldi befektetőket (14) . Kilépni az összeszerelő üzem szerepéből, szuverén, a nagy európai piacra termelő gyárakat létrehozni: ez az európai, autoriter és konzervatív ellenprojekt gazdasági oldala, amelyet a Visegrádi Csoport vezetői alakítottak ki (15) . Ennek hiányában, még ha a helyi bérek erőteljesen nőnének, a relatív jólét csak […] német autók vásárlását tudná elősegíteni.

 A cikk első része 2018. januárban jelent meg és itt elérhető: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2018-januar/232-2018-januar/2501-nemetorszag-szovetsegesei-szoritasaban-varsotol-washingtonig-egy-forditott-68-majus

(1) The Economist, 1999. június 3.

(2) Stephen Gross: The German economy and East-Central Europe, German Politics and Society, vol. 31, n° 108, New York, 2013.

(3) Utalás Vaché Katcha színdarabjára és az ez alapján készült filmre: Le repas des fauves – a ford. megj.

(4) Vö a Wladimir Andreff által koordinált dossziéval: Union européenne: sous-traiter en Europe de l’Est [Európai Unió: alvállalkozás Kelet-Európában], Revue d’études comparatives Est-Ouest, vol. 32, n° 2, Párizs, 2001.

(5) Julie Pellegrin: German production networks in Central/Eastern Europe : between dependency and globalisation, Wissenschaftszentrum Berlin für Sozialforschung, 1999, innen származnak a bekezdésben szereplő adatok.

(6) Fabienne Boudier-Bensebaa és Horst Brezinski: La sous-traitance de façonnage entre l’Allemagne et les pays est-européens [A megmunkálás alvállalkozásba adása Németország és a kelet-európai országok között], Revue d’études comparatives Est-Ouest, id. mű

(7) Vladimir Handl: The Visegrád four and German hegemony in the euro zone, visegradexperts.eu, 2014.

(8) A Szent Birodalom kifejezés közismert Franciaországban, lásd https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met-r%C3%B3mai_Birodalom – a ford. megj.

(9) Christian Dustmann, Bernd Fitzenberger, Uta Schönberg és Alexandra Spitz-Oener: From sick man of Europe to economic superstar : Germany’s resurgent economy, Journal of Economic Perspectives, vol. 28, n° 1, Nashville, 2014 tele.

(10) Marcel Fratzscher: Why a Franco-German bargain will help secure the euro. Financial Times, 2017. augusztus 9.

(11) Konrad Poplawski: The role of Central Europe in the German economy. The political consequences, Centre d’études orientales, Varsó, 2016. június.

(12) Lásd Philippe Descamps: Victoire ouvrière chez Volkswagen [A munkások győzelme a Volkswagennél], Le Monde diplomatique, 2017. szeptember. Magyarul „A szlovákok útkeresése az emberarcú kapitalizmus felé” címmel jelent meg

http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2453

(13) idézi: Financial Times, London 2017. június 27.

(14) Ladka Mortkowitz Bauerova: Czech leader vows more pressure on foreign investors over wages, Bloomberg, New York, 2017. április 18.

(15) Lásd Pierre Rimbert: De Varsovie à Washington, un Mai 68 à l’envers [Németország szövetségesei szorításában. Varsótól Washingtonig egy fordított ’68 május], Le Monde diplomatique, 2018. január.

http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2501

Pierre Rimbert

Rácz Ágnes

Megosztás