Csonkolt kezével bejárta a világot, meghatotta többek között Nepál maharadzsáját és Kennedy elnököt, végül de Gaulle tábornok elnöksége idején a minisztertanács tagjaként állapodott meg. Kezén és lábán súlyos fagyások árán kitűzte a francia zászlót 1950. június 3-án az Annapurnára, a történelemben elsőként meghódított „nyolcezresek” (így nevezik a világ 14 nyolcezer méternél magasabb hegyét – a szerk.) egyikének csúcsára. Maurice Herzog a megpróbáltatást győzelemmé, sérüléseit pedig trófeákká tudta átváltoztatni.
Számos nyelvre lefordított, s több mint tízmillió példányban eladott útleírása varázslatossá tette a távoli, kalandos expedíciókat, s minden kontinensen elhivatott követők léptek a nyomdokába[1]. Pedig az 1990-es években előkerült dokumentumok fényében, mint azt David Roberts amerikai alpinista és író elmagyarázza, „Herzog gyönyörűséges tündérmeséje gyanússá vált. Megkezdődött a sárdobálás rá.[2]”
Kisajátított dicsőség
A 2012-ben ifjúsági és sportminiszterként elhunyt egykori expedícióvezetőt utolérték – lánya kifejezésével élve – „szexkannibál” kikapásai[3] is, s mindez az alpinistaközösség teljes közönye mellett, akik nem bocsátották meg neki a hegymászás csapatszellemének eltorzítását. A Maurice Herzog által elmesélt történet ugyanis semmibe vette a nálánál tapasztaltabb társak szerepét – mint Lionel Terray, vagy Gaston Rébuffat –, akiket egyébként az ő veszélyes magatartása fosztott meg a csúcs elérésétől, s akiknek az expedíciós szerződés záradéka megtiltotta, hogy öt éven át nyilvánosságra hozzák saját beszámolójukat. Herzog minden dicsőséget magának sajátított ki. Ennél is súlyosabb, hogy leértékelte annak a csapattársnak, Louis Lachenal-nak a szerepét is, aki pedig a lábait áldozta fel az ő életének megmentéséért. Sőt, kihasználva Louis Lachenal 1955-ben bekövetkezett korai halálát, egy készülő könyv kéziratából kiiktatta hegymászásuk legkritikusabb részeit[4].
Pedig a nagy hegycsúcsok mindegyikének – így 1786-ban a Mont Blanc (Jacques Balmat és Michel Paccard) vagy 1953-ban a Mount Everest (Edmund Hillary és Tendzing Norgaj) – első meghódítása kollektív munka volt. A terjedelmes alpinista irodalom, amely egyébként szüntelenül megkérdőjelezi a „haszontalan hódítások” célját, többségében cáfolja az Emmanuel Macron francia elnök által használt metafórát (amivel a leggazdagabbak adókedvezményét próbálta igazolni) a hegymászócsapat első emberéről.
Roger Frison-Roche Premier de cordée (A hegymászócsapat első tagja[5]) című fejlődésregénye mutatja be ezt legszemléletesebben egy hegyi vezető fiának életútja alapján: „Pierre Servettaz most élte át az alpinista számára azt a lehetséges legbüszkébb érzést, hogy a mászócsapat élén haladhat. Már nem teljes gondtalanságban, biztonságban, vakon követi a csapatot; ő a vezető, aki irányít, aki harcol, aki kockázatot vállal, akitől a rábízott életek függenek.” De az ékesszóló passzus csak az eleje a történetnek, melynek megoldása egy egészen más tudatra-ébredés akkor, amikor Pierre Servettaz együtt mászik George-zsal az Aiguille Vert-re: „Sose érezte magát ily erősnek, előző napi félelmei rögtön, mint egy rossz álom megszűntek; most csakis barátja előrejutásának biztosítására tud gondolni. Kettejük életét szorosan összeköti a kötél, mely ugyanazon veszélyekkel szemben teszi őket egymástól függővé.”
Pierre és George, „felváltó” módban haladnak előre, mint a legtöbb, nem-kereskedelmi alpinista hegymászó csapat. Mindegyikük azon szakasznál áll az élre, ahol kényelmesebben érzi magát, így felváltva pihenhetnek, ugyanakkor önbizalmat nyerhetnek. Eképpen nyeri vissza biztonságát George a lábán végzett amputálások ellenére, Pierre pedig sikeresen legyőzi a tériszonyát. Roger Frison-Roche, a hegyi vezető, felfedező, háborús ellenálló, dicsőítette fel azt az erőt, melyet a segítés kölcsönössége ad az embereknek minden veszedelem ellenére, nevezetesen a Les Montagnards de la nuit (Az éjszaka hegyi emberei[6]) című írásában, ahol „a hegyi emberek” a náci csapatokkal szállnak szembe.
Együttműködés és verseny
„Úgy tűnik, mintha az alpinizmusnak semmi haszna sem lenne, de nem céltudatosan és a maga módján azonban mégis az emberiség ügyét szolgálja[7]” – írta Pierre Allain, a modern hegymászás egyik atyja, a hegymászó-karabiner (bilincs) és a sziklamászócipő feltalálója. Az alpinizmus egyetemes értékei nem a hétköznapoktól való elrugaszkodásban találhatók. Éppen ellenkezőleg, az alpinizmus története korunk legmélyebb feszültségeit és ellentmondásait – együttműködés és verseny, önzetlenség és piac – mutatja meg. Az író már 1948-ban bevallja, hogy még a vad természet közepén is, döntőbíró és közönség nélkül is: „Hát bizony, a verseny nálunk is létezik. Realistának kell lenni, s nem szabad elfedni az igazságot.”
Csakhogy ez a verseny összeegyeztethető volt a csapat előrejutásához szükséges együttműködéssel, sőt rossz idő esetén, vagy ha valaki megcsúszott, a csapatok egymást is mentették. A segítségnyújtás a Vincendon és Henry 1957-es ügyig[8] elkötelezett amatőrök dolga volt, akik kölcsönösen nyújtottak egymásnak segítséget; a barlangászoknál ez ma is így van. A Chamonix-i hivatásos hegyi vezetők leszereplése kellett hozzá – akik szervezetlenségük miatt hagytak veszni két fiatal egyetemistát –, hogy az állam döntsön egy saját, szakértő és ingyenes mentőszolgálat felállításáról, ugyanúgy, mint az utakon vagy a tengeren is.
Nem véletlen, hogy a Reagan-Thatcher években egy egészen másfajta hegymászást láttunk kifejlődni, az egyénit, az én kultuszának függőleges kivetülését. Akkoriban sok alpinista került a „nagy tett” pokoli örvényébe, ami magával hozta az egyén elismerését, és felkeltette a fizetőképes megrendelők érdeklődését. A pénz kínálta könnyebbségek újabb osztatlan sikerek irányába taszították az egyéni sikerek halmozóit, s ezt az egészet csak sarkallta a bravúrokra és tragédiákra éppúgy éhes média. „Könnyű” megvonni ennek a korszaknak a mérlegét: Christophe Profit kivételével, ennek a generációnak az összes francia „hőse” (akik ma 50-70 évesek lennének), halott...
A mohóság által vezérelve, a vagyonként felhalmozott hírnév számukra igazi darázsfészek lett. Egy csapda, mely képes volt elragadni a legtisztábban látókat is, mint Jean-Christophe Lafaille-t, aki 2006-ban a Makalu (8463m) lejtőin tűnt el kevéssel egy TF1 és France2 [a francia televízió két legnézettebb csatornája – a fordító] közös élő adása után, holott két évvel azelőtt még kritizálta a „nyolcezresekért folytatott hajszát”. A hosszú listán a legújabb veszteség Ueli Steck, aki 2017 áprilisában zuhant le a Nupsé-ről (7861 m), kevéssel a Xixabangma-n (8013 m), s az Annapurna déli oldalán saját magának tulajdonított „solo” sikereit súlyosan kétségbe vonó vizsgálat[9] megjelente után. A svájci alpinista meséi azért is tragikusak, mert alpinista társaiét jóval meghaladó képességei voltak.
A társ(ak) jelenléte szükséges
És mi a helyzet a piaccal? „Az alpinizmus piacosítása történetének kezdeteitől jelen van, igazából az alpinizmus volt a még gyerekcipőben járó „szabadidő-ipar” első megjelenése” – emlékeztet egy közgazdász-alpinista[10]. Az angol nagyburzsoázia kikapcsolódásként találja fel a hegymászás művészetét, ehhez helyi „vezetők” szolgáltatásait vásárolja meg, ami azután alkalmi lehetőségből nagyon hamar szabályozott szakmává növi ki magát. De a szerződéses követelmények kevés helyet hagynak a merészségnek, így a múlt század majd minden nevezetes sikere vagy a „vezető nélküli”, vagy a vezetők amatőrként – tehát kliens nélküli – csúcsra törésének köszönhető.
A mellőzött hegycsúcsok új útvonalakon való megmászásával párhuzamosan a néhány olyan, fétisnek számító csúcs, mint az Everest (8850 m) – magashegyi személyzet és lélegzőkészülék igénybevételével (ami hatezer méteres magasságra csökkenti a „nyolcezresekhez” szükséges erőfeszítéseket) – a kalandot majmoló gazdag kliensek dicsekvését hivatott kiszolgálni fejenként 70 000 euróért. E kereskedelmi hegymászások legfőbb hazugságának a netovábbja az, hogy – megcsúfolva az alpinizmus lényegét (az ember adaptálódását a környezethez, s nem megfordítva) – kötelet rögzítenek a hegyre, végig a mászás útvonalán, ami a „kalandvágyókat” arra készteti, hogy egyedül másszanak, anélkül, hogy valaha is megélnék a csapat „első” tagjának kockázatvállalását.
Az alpinista és egyéb hegyi klubok mentalitása egészen más: autonómiára és a hegyek tiszteletére nevelnek. Egy friss dokumentum a sziklamászásról éppen erre emlékeztet, bemutatva az „élre állás” fontosságát az egyén hegymászói nívójától és a rendelkezésre álló eszközöktől függetlenül, hogy a legtöbb mászó számára hozzáférhetővé tegye ezt a tapasztalatot[11].
A csapatot összefűző kötél materializálása egyébként nem elengedhetetlen a csapatszellemhez. Erről tanúskodik a sí-alpinizmus térhódítása, mely a természetes, „szűz” lejtőkön való lesiklás élményét nyújtja úgy, hogy előtte a síelni vágyóknak fókabőrös borítású síléceikkel fel kell mászniuk a hegyoldalon, a kiindulóállásig, eltávolodva a síállomások kiábrándító világától. A mászótársak csak nagyritkán használnak őket összekötő kötelet (kivéve szakadékos terepen). De a társ jelenléte szükséges ahhoz, hogy megtapasztaljuk a lemondást, a vezetés átengedését, hogy iránytűvel haladjunk a ködben, hogy lavina esetén részt vegyünk a keresésben, értesíthessük a mentőszolgálatot, s még sok mindenhez: több órás erőfeszítés után a csúcsra érve megoszthassuk a hála pillanatát, a szűz hóban való lesiklás előtt.
Elfelejteni a csapatot annyit jelentene, mint elfelejteni a hegyet, szétválasztani „a járást, mely hétköznapi, és a horizontot, ami annak az értelmét adja”[12]. Az alpinista azzal ad értelmet, hogy megmutatja, fontosabb számára a többiek élete, mint a sajátja, hogy egy embercsoport a második, a harmadik, stb. ritmusában halad előre ... hogy a legszebb hőstett mindig a csapat utolsó tagjáé.
[1] Maurice Herzog: Annapurna premier 8000, (Annapurna, az első 8000-es) Arthaud
kiadó, Grenoble-Paris, 1951.
[2] David Roberts: Une affaire de cordée (Egy hegymászó-csapat ügy), Guérin kiadó,
Chamonix, 2000. Magyarul a Park Kiadónál jelent meg 2002-ben Kétes dicsőség.
A legendás Annapurna-expedíció valós története címmel.
[3] Félicité Herzog: Un héros (Egy hős), Grasset kiadó, Párizs, 2012.
[4] Az eredeti teljes verzió: Louis Lachenal: Carnets du vertige, (A szédülés füzetei)
Guérin kiadó, Chamonix, 1996.
[5] Roger Frison-Roche: Premier de cordée, Arthaud kiadó, 1942. Magyarul A bércek szerelmese címen jelent meg Radics Vilmos könyvnyomtató műhelye, illetve a Stílus Könyvkiadó kiadásában, Fodor József fordításában.
[6] Roger Frison-Roche: Les Montagnards de la nuit Arthaud kiadó, 1968.
[7] Pierre Allain: Alpinisme et compétition (Alpinizmus és versengés) Arthaud kiadó,
Grenoble, 1948.
[8] Jean Vincendon és François Henry, két fiatal kezdő alpinista, eltévedt és több mentő expedíció kudarca után, meghalnak – a ford. megj. franciául lásd:
https://fr.wikipedia.org/wiki/Affaire_Vincendon_et_Henry
[9] Rodolphe Popier: Annapurna 1, South face, Ueli Steck, 8-9. Octobre 2013, www.pioletdor.net
[10] Gilles Rotillon: La leçon d’Aristote: sur l’alpinisme et l’escalade (Arisztotelész
leckéje az alpinizmusról és a sziklamászásról), Fournel kiadó, L’Argentière-La-Bessée, 2016.
[11] Damien Vernet és Jo B: Des montagnes dans nos villes (A hegyek a városainkban),
Fédération sportive et gymnique du travail.
[12] Paul Keller: La montagne oublié, (Az elfelejtett hegy) Guérin, Chamonix, 2005.
