Franciaországban a nemi erőszakot nem mindig bűncselekményként ítélik el

Kategória: 2018. március
Írta: Sophie Boutboul
Találatok: 2798

créteilFranciaországban a vonatkozó felmérések szerint évente 84 000 nő és 14 000 férfi vallja magát szexuális erőszak vagy erőszakkísérlet áldozatának[1]; ugyanakkor a büntető törvényszékek csak mintegy 1500 ítéletet hoznak ilyen jellegű bűncselekményekben. A büntető törvénykönyv meghatározása szerint szexuális erőszaknak minősül és húsz évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható „minden olyan szexuális természetű behatolás, amelyet erőszakkal, kényszerrel, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel követnek el egy személy kárára”.

Franciaországban az esküdtszéknek (Cour d’assises) a legsúlyosabb bűncselekmények (fegyveres rablás, gyilkosság, terrorizmus, gyújtogatás stb.) tartoznak az illetékességébe. Itt három bíró mellett kilenc esküdt (juré) dönti el, hogy a vádlott bűnös-e vagy ártatlan. Az esküdtszék ‑ a többi bíróságtól eltérően ‑ nem ülésezik folyamatosan, háromhavonta tart kb. kéthetes ülésszakot. Jóllehet a bírák igen súlyos büntetéseket szabnak ki, az ítéletet nem kell indokolni. Döntése sokáig megfellebbezhetetlen volt (ellene csak a 2000. június 15-i törvény óta lehet jogorvoslatot kérni). Ezzel szemben az első fokon ítélkező büntetőbíróságot (Tribunal correctionnel) három bíróból álló tanács alkotja. A francia jogi nyelven olyan délit-nek nevezett – és viszonylag enyhébb – bűncselekmények tartoznak ide, amelyekért legfeljebb tíz év fegyházbüntetés szabható ki. Ilyen például a lopás (vol), csalás vagy szélhámosság (escroquerie), súlyos testi sértés (coups et blessures), kábítószer-kereskedelem (trafic de drogue), gondatlanságból elkövetett emberölés (homicide involontaire) stb. Az ennél enyhébb kihágások esetében a tribunal de police, az ennél súlyosabb bűncselekményekében pedig az esküdtszék illetékes. Eszerint egy esküdtszék elé való bűncselekményt büntetőbíróság elé utalni annyi, mint csökkenteni az ügy jelentőségét… (A szerk.)

Franciaországban a vonatkozó felmérések szerint évente 84 000 nő és 14 000 férfi vallja magát szexuális erőszak vagy erőszakkísérlet áldozatának[1]; ugyanakkor a büntető törvényszékek csak mintegy 1500 ítéletet hoznak ilyen jellegű bűncselekményekben. A büntető törvénykönyv meghatározása szerint szexuális erőszaknak minősül és húsz évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható „minden olyan szexuális természetű behatolás, amelyet erőszakkal, kényszerrel, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel követnek el egy személy kárára”.Ezek az adatok nyilvánvalóan megmutatják, hányféle akadály tornyosul egy-egy sértett előtt: az erőszaktevő nyomást gyakorolhat rá, hogy hallgasson; a rendőrség nem hajlandó felvenni a panaszát, gyakran törvénytelen ürügyekkel, mint például a hiányzó orvosi bizonyítvány, vagy a panasztétel helyének nem megfelelő illetékessége, amint erről a Feminista Kollektíva Az Erőszak Ellen (Collectif féministe contre le viol) elnevezésű szervezet beszámol[2]. A rendőrségi szervek így évente mindösszesen 12 000 panaszt tartanak nyilván[3], amelyek kétharmadát az ügyészség bírósági eljárás nélkül le is zárja[4].

 

Büntetőtörvényszék helyett büntetőbíróság

Amikor egy panasz nyomán mégis eljárás indul, megtörténhet, hogy egy nemi erőszakkal kapcsolatos bűncselekményt a törvényszék helyett végül a büntetőbíróság tárgyal: ezt nevezik „átminősítésnek”, ami a jogászok és az áldozatokat segítő egyesületek körein kívül viszonylag kevéssé ismert jelenség. Ez a folyamat többféle módon mehet végbe. Egyes esetekben az ügyészség vagy a vizsgálóbíró úgy ítéli meg, hogy nincs elegendő bizonyíték a birtokukban ahhoz, hogy a nemi erőszakot bűncselekménnyé minősítsék. Ennél vitathatóbbak azok az esetek, amelyekben a tényeket ugyan megállapítják, de a gyanúsítottat végül csak szexuális zaklatás, illetve agresszió vétségében marasztalják el. Ez történik, amikor az ügyészség a bűnügyi rendőrség által elvégzett előzetes vizsgálat, illetve az eset után azonnal megindított rendőrségi nyomozás után az ügyet ab initio a bűnügyi bíróság elé utalja, vagy pedig a saját vizsgálata végén tartja „célszerűnek” ugyanezt, az áldozat beleegyezésével.

Több jogász szerint ez a gyakorlat a bíróságok elé kerülő szexuális bűncselekményeknek akár 60–80%-át is érintheti. A Seine-Saint-Denis megyében a nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekkel foglalkozó megyei megfigyelőközpont megállapította, hogy a 2013–2014-es évben a bobigny-i bíróság elé kerülő, szexuális agresszióval kapcsolatos cselekmények 43%-a volt ilyen „átminősített” nemi erőszak.

Az 1791. évi büntető törvénykönyv elfogadása óta a nemi erőszak a személy ellen elkövetett legsúlyosabb jogsértések közé tartozik. Ennek ellenére az erőszak áldozatainak mindig is nehéz dolguk volt, ha az erőszak tényét a bíróságon el akarták ismertetni. A jogi meghatározás szerint nemi erőszaknak sokáig kizárólag az olyan hüvelyi behatolást tekintették, amely „tudvalévően a nő beleegyezése nélkül történt[5]”. 1978-ban a Válaszd a nők ügyét (Choisir la cause des femmes ) egyesület és Gisèle Halimi ügyvéd a nyilvánosság előtt ismertette két nő esetét, akik egy strandon táborozva estek több személy által, csoportosan elkövetett nemi erőszak áldozataivá. Az „Aix-en-Provence-i per” nyomán született meg az 1980. évi törvény, amely véget vet a beleegyezésre való hivatkozásnak: helyette a beleegyezés hiányának körülményei – „erőszak, kényszer, fenyegetés vagy megtévesztés” – válnak döntővé, az erőszak fogalmát pedig kiterjeszti mindennemű – orális, anális, kézzel vagy tárggyal történő – behatolásra, ami ugyanakkor a férfiak ellen elkövetett nemi erőszak elismerése felé is utat nyit. Ez a per lehetővé tette azt is, hogy újfent megerősítsék az erőszak bűncselekményi minősítését; emellett az áldozatok meg is küzdöttek azért, hogy ügyüket ne utalják egyszerű büntetőbíróság elé. „1978 előtt minden nemi erőszakkal kapcsolatos ügyet a büntetőbíróságok tárgyalták; vagyis mindegyiket szemérem elleni vétséggé fokozták le, kivéve, ha az erőszakot gyilkosság követte” – állapítja meg Jean-Yves Le Naour történész, az Aix-i perről szóló könyv társszerzője[6]. A büntetőbírósághoz irányítás ma már kevésbé döntő mértékű, de még nagyon is létezik, hála egy újabb keletű indokolásnak: a költségvetésre való hivatkozásnak.”

Jean-Noël Guérini szocialista szenátornak a nemi erőszakkal kapcsolatos bírósági eljárásokra vonatkozó írásbeli kérdésére az igazságügyi minisztérium az elmúlt év májusában így válaszolt: „A büntetőbíróságok elé utalásra azért van szükség, hogy felvehessük a harcot a büntető törvényszékek túlterheltsége ellen, amely kizárja, hogy minden üggyel ott foglalkozzanak.” Ennek érdekében a 2004. évi úgynevezett Perben II. törvény módosította a büntetőeljárási törvény 469. cikkét, és azóta a büntetőbíróságoknak kevesebb lehetősége nyílik rá, hogy önmagukat illetéktelennek minősítve valamely ügyet a törvényszékekhez utaljanak át. „Ez az »átminősítési« gyakorlat jogilag szabálytalan ugyan, de elkerülhetetlen, mert az eszközeink végesek. A büntető törvényszékek képtelenek minden szexuális bűnüggyel maguk foglalkozni” – állítja Benjamin Blanchet bíró, a Jogászok egyesült szakszervezetének tisztségviselője.

Így aztán a legfelső szintekről érkező biztatás nyomán a bírák írott szabályok nélkül is gyakorolják a szexuális bűncselekmények átminősítését. Noha a törvény értelmében a nemi erőszak eseteinek osztályozása nem megengedett, a bírók mégis mérlegelik a cselekedetek súlyosságát. „Legyünk őszinték: különbséget szoktunk tenni az ujjal történő behatolás és a tényleges közösülés között, és ez azért rettenetes, mert az elsőnek is lehet teljesen romboló hatása az áldozatra nézve – ismeri el Sarah Massoud créteil-i vizsgálóbíró. – A trauma mértéke nem függ szükségszerűen a jogi megkülönböztetéstől.” A Provence-Alpes-Côte d’Azur régió bűnügyi megfigyelőközpontja számára tanulmányt készítő szociológusok 377 ügy dossziéit vizsgálták át; ezek közül egyetlen olyan ügy sem került a törvényszék elé, amelyben erőszakra tett kísérlet vagy egyszeri, ujjal történt behatolás szerepel. „Pedig a törvény nem tesz különbséget a behatolás módozatai között – jegyzi meg Edouard Durand, a bobigny-i gyermekbíróság bírája. – Semmilyen enyhítő körülményt sem vesz figyelembe.”

Sarah Massoud vizsgálóbírói tevékenysége előtt, még ügyészhelyettesként szerzett tapasztalatait idézi fel. „A kiskorúak bíróságán elleneztem, hogy a szexuális erőszakkal kapcsolatos ügyeket „ab initio” (vizsgálat nélkül) büntetőbíróság elé utalják, mert vizsgálatot mindig kell végezni, hogy még mielőtt bármilyen döntést hoznánk, megértsük, mi késztetett a cselekvésre egy gyanúsítottat.” Ma vizsgálóbíróként csak „célszerűségből” utal egyes erőszakos szexuális bűncselekményeket a büntetőbíróság elé. „Szabályok nem lévén, elemzem a kontextust. „Lefokozhatjuk” az ügyet, ha például úgy érezzük, hogy a sértett számára a gyanúsítottal történő szembesítés, amely az esküdtszéken nagyon hosszúra nyúlhat, nem a megfelelő eljárás. Ezzel szemben vannak olyan tények, amelyek miatt biztosan a büntető törvényszéket választjuk: ilyenek a különösen veszélyeztetett sértett, a több rendbeli erőszakot elszenvedett áldozat, a visszaeső tettes.” Isabelle Thery-Gaulthier, a meluni büntetőtörvényszék elnöke, volt vizsgálóbíró, hozzáteszi: „Elsősorban az áldozat akaratának tiszteletben tartása kell, hogy vezessen bennünket, másodsorban pedig a bűntett jelentősége. Harmadszor, el kell képzelnünk az esküdtek várható reakcióját is, hiszen nem szakmabeliek. Rosszul ismerik például a házastársi erőszakot elkövető perverz személyiség problematikáját, amelyet a büntetőbíróságokon dolgozó bírók sokkal szakszerűbben fognak figyelembe venni.”

A sértett véleményének megkérdezése (amely csak a vizsgálati szakasz végén, a „célszerűségből” történő büntetőbírósághoz utalás esetében fordul elő) súlyos felelősséget ruház a sértettre, mivel normális esetben a bűnvádi eljárás megindítása az ügyészség feladata. Lisa Laonet ügyvéd számára emlékezetes maradt az az eset, amikor büntetőbíróság elé akarták küldeni egy kiskorú ügyét, aki két kislányt erőszakolt meg. „Az ügyfeleim szenvedtek a gondolattól, hogy magukra vállalják ezt a felelősséget. Ez igazán nem egy magánszemély dolga.”

A negyvenes éveiben járó Nadia B.[7] ellen 19 éves korában követtek el nemi erőszakot. Így emlékezik: „Egy meghallgatáson a bíró elmagyarázta, hogy a büntető törvényszéken a védőügyvéd keményen fog bánni velem. Azt feleltem, hogy nincs miért szemrehányást tennem magamnak, és ezért nem is félek tőle. Aztán azt mondta, hogy az esküdtszék a szomszédokat is ki fogja kérdezni. Már e nélkül is nagy szégyen volt a családomnak ez az egész, és végül ezért mentem bele az átminősítésbe.” A tárgyalás fél órát tartott, és Nadia B. csak arra az időre kapott szót, amíg megerősítette, hogy fenntartja az állításait. „Négy évet kapott. Nem az bánt, hogy ilyen kevésre büntették, hanem hogy a büntetőbírósági vizsgálat nem megy túlságosan mélyre. A saját dossziémban fedeztem fel, hogy korábban már további intézkedés nélkül lezártak egy ügyet, amelyben ugyanez az ember egy 16 éves kiskorú lány ellen követett el nemi erőszakot.” „A törvényszéki tárgyalást nagyon nehéz elviselni, de ott feltesznek minden lehetséges kérdést. Az igazságszolgáltatás ezzel valóban betölti az igazságtalanságot helyrehozó szerepét” – hangsúlyozza Isabelle Steyer büntetőjogi ügyvéd.

A ma 36 éves Nathalie G.-t 11 évesen erőszakolta meg egy pedofil hálózathoz tartozó szomszéd pár. Az ő ügye is a büntetőbíróság elé került. „Kicsi voltam – emlékszik vissza – de miután az ügyvédnő elmagyarázta az egészet, azt mondtam neki: az esküdtszék elé akarok menni, hogy igazán megbüntessék őket.” Évekkel később apja elmesélte, hogy az ügyvédnő és a vizsgálóbíró mégis a büntetőbíróság mellett foglalt állást, mondván, hogy az esküdtszéki tárgyalás további traumát okozna a kislánynak. „Azt soha nem mondták el a szüleimnek, hogy a tárgyalást úgy is át lehet rendezni, hogy én ne vegyek részt minden egyes állomásán, és hogy a támadókkal történő szembesítésem szigorú felügyeletnek legyen alávetve – fűzi hozzá Nathalie B. – Végül is nem hagyták, hogy a szüleim döntsenek.”

 

Nemi erőszak helyett szeméremsértés vagy nemi agresszió

A sommás igazságszolgáltatás veszélyét elhárítandó egyes büntetőbíróságok a hozzájuk került nemierőszak-ügyeket az egyéb klasszikus bűncselekményektől eltérő módon kezelik. „Melunben kizárt, hogy egy átminősített nemi erőszakot például egy szélhámosság és egy lopás között tárgyaljunk. Ez rettenetes lenne. Egy egész napot szánunk rá, részletes tárgyalással” – jegyzi meg Isabelle Thery-Gaulthier. De az efféle átszervezés nem mindenütt lehetséges. Sarah Massoud bíró is sajnálja, hogy az ilyen „átirányított” ügyekben kevés a tanú és a behívott szakértő. „Ha nem a zéró tolerancia korában élnénk, amikor fél órát is eltart egy gyanúsított tárgyalása, akinél hasist találtak, akkor több időt szentelhetnénk a nemi erőszaknak.” És azt sem ellensúlyozza semmi, hogy a jogsértés fő elemét – a szexuális behatolást – törlik, hogy az ügyet a büntető bírósághoz utalhassák át. Nathalie G., aki nem vett részt az őt megerőszakolók tárgyalásán, kamasz korában fedezte fel a dokumentumot, amely átminősítette az erőszak tényét. „A bíróság, amely a társadalmat képviselte, kijelentette, hogy nem történt nemi erőszak, csak szeméremsértés – tanúsítja ma. – Ennek elismerését megtagadták tőlem. Évekbe telt, amíg rekonstruáltam a tényeket. Igen, nemi erőszak történt. Igen, az ügyet a törvényszéknek kellett volna tárgyalnia.”

Gérard Lopez pszichiáter, a párizsi bíróság volt szakértője pácienseinek azt tanácsolja, hogy ügyüket vigyék el a büntető törvényszékig. „A büntetőbíróság elé utalás az igazságszolgáltatás megtagadása, ami késleltetheti a sértett felépülését, rekonstrukcióját, amikor az rádöbben, hogy az őt ért erőszakot nem a valódi »értékén« ítélték meg.” A bírák természetesen kitartanak amellett, hogy az erőszak tényét a tárgyalásokon nem rejtik véka alá. „A bírók mondhatnak, amit csak akarnak a per folyamán, a végén mégis szexuális agresszió lesz a dologból, nem erőszak – vág vissza Azour Schmitt jogásznő. – Amikor egy bíró a büntetőbíróság elé utal egy fegyveres rablást, azzal visszaveszi a súlyosbító körülményt, a fegyvert, de megmarad a rablás szó; viszont a nemi erőszak valóban eltűnik” – teszi hozzá Didier Rebut, a büntetőjog professzora a párizsi Assas egyetemen.

Az ügy leminősítése nem csak az áldozat jogait sérti. Didier Rebut megjegyzi, hogy „a visszaesés megelőzését is bonyolulttá teszi, mivel megbízhatatlanná válik a szexuális erőszak eseteinek számontartása, hiszen a bűnügyi nyilvántartásban nem jelenik meg a ténylegesen elkövetett cselekmény: erőszak helyett szexuális agresszió szerepel.” Továbbá „a büntetőbíróság elé utalás a felelősségre vont személyek jogegyenlőségét is sérti. Az elkövetés helyétől függően egyesek a törvényszék, mások pedig a büntetőbíróság elé kerülnek ugyanazon cselekmény miatt.” Pedig a szexuális agresszió, illetve a nemi erőszak miatt kiszabható büntetések korántsem azonosak. Seine-Saint-Denis megyében a nők ellen elkövetett erőszakos cselekményekkel foglalkozó megfigyelőközpont megállapította, hogy a büntetőbíróságok 2013–2014-ben a vádlottak 36%-át háromtól hat évig terjedő büntetésre ítélték, miközben a törvényszékeken kirótt büntetések 85%-a haladta meg az öt évet[8].

Az elmúlt néhány évben mobilizáció kezdődött a nemi erőszak bírósági kezelése miatt. A Jogegyenlőséggel Foglalkozó Magas Szintű Tanács elnevezésű független hatóság 2016-ban véleményt bocsátott ki a „nemi erőszak igazságosabb társadalmi és bírósági elítélése érdekében”. Ebben javasolja, hogy „az ügyészségeket büntetőjogi körlevél útján fel kell kérni a nemi erőszak bűncselekménnyé nyilvánításának fenntartására, és az ilyen cselekményeket a törvényszéknek kell tárgyalnia”. A javaslatot az igazságügyi minisztérium figyelmen kívül hagyta. 2013-ban a büntetőjogi gyakorlat átvilágítása érdekében egy nemi erőszak áldozatául esett személy védőügyvédje három elsőrendű alkotmányossági kérdést tett fel. A Semmítőszék a kérdéseket nem volt hajlandó továbbítani az Alkotmánybíróságnak, pedig 2011-ben az Európai Bíróság már elítélte Franciaországot, amiért megsértette a „bírósághoz fordulás jogát” e személy esetében, akinek fellebbezését az őt ért nemi erőszak „átminősítése” ellen visszautasították.  „Ha több ilyen döntés születik, a törvényhozó hatalom kénytelen lesz eltörölni a 469. cikket, és megvonni a bíróktól a törvény megszegésének lehetőségét” – reménykedik Mickaël Bennilouche, a büntetőjog tanára a pikardiai egyetemen.

A végrehajtó és igazságügyi hatóságok ellenállása láttán egyes jogászok kompromisszumot ajánlanak. „El lehetne képzelni egy különleges bíróság létrehozását, amely a nemi erőszakkal kapcsolatos ügyekben büntető hatáskörrel rendelkezik” – javasolja Azour Schmitt. A bobigny-i Durand bíró, a Jogegyenlőséggel Foglalkozó Magas Szintű Tanács tagja, elsősorban azt szeretné, ha a büntető törvényszékek megkaphatnák „a lehetőséget arra, hogy a bűncselekményekben ésszerű határidőn belül, megfelelő pénzügyi és emberi eszközök birtokában hozzanak ítéletet”. Emmanuelle Piet orvosnő, a Feminista Kollektíva Az Erőszak Ellen (Collectif féministe contre le viol) elnöknője egyetért ezzel: „Részt vettem az egyik páciensem büntetőbírósági tárgyalásán: megerőszakolta a kisöccsét. Sem ő, sem az áldozat nem értette meg az ítéletet, amely nem is tett említést nemi erőszakról. Ha egy pernek nincs is terápiás hatása, a törvényszéken annyit legalább megállapíthatnak az áldozatok, hogy a társadalom meghallgatta őket.”

 

Fordította: Köböl Anna    

 

[1]  Életkörülmények és biztonság (Cadre de vie et sécurité (CVS)) felmérés, 2010-2015, Institut national de la statistique et des études économiques (Insee – Franciaországi Statisztikai és Gazdaságtudományi Intézet) - Observatoire national de la délinquance et des réponses pénales (ONDRP).

[2] Collectif féministe contre le viol http://cfcv.asso.fr   

[3] Minisztériumi belbiztonsági statisztikai szolgáltatás – Service statistique ministériel de la sécurité intérieure (SSMSI).

[4] Ezt az arányt állapította meg a bűnözés Provence-Alpes-Côte d’Azur-i regionális megfigyelő központjának felmérése Véronique Le Goaziou irányítása alatt.

[5] Georges Vigarello: A nemi erőszak története. XVI-XIX. század (Histoire du viol. XVIe-XXe siècle), Seuil, Párizs, 1998.

[6] Jean-Yves Le Naour és Catherine Valenti: És az erőszak bűntetté változott (Et le viol devint un crime), Vendémiaire, Párizs, 2014. Lásd még: Erőszak. Az Aixi per (Viol. Le procès d’Aix) (több szerző), Gallimard, Párizs, 1978.

[7] Beszélgetőtársaink névtelenségét megőriztük, keresztnevüket megváltoztattuk.

[8] Bertille Bodineau: A nemi erőszak és agresszió (Les viols et les agressions sexuelles… ), id.mű.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések