Néhány hónappal azután, hogy megkezdte elnöksége idejét, Donald Trump felmondta az elődje, Barack Obama által 2016. június 16-án „Kubával kötött teljesen igazságtalan megállapodást”. A demokrata elnök még úgy ítélte meg, hogy a sziget megfojtását célzó amerikai stratégia – katonai fellépések, embargó, diplomáciai kapcsolatok megszakítása – nem hatékony. Megítélése szerint szerencsésebb lenne a karibi tengeri országban elősegíteni a „nyitást”, amelyet felgyorsítana a kapcsolatok normalizálása Washington és Havanna között (1) . Épp fordítva, válaszolta erre a republikánus elnök: Obama kedveskedése felélénkítette az amerikai turisták áradatát, és ennek következtében „súlyosbodott az elnyomás”, ami pedig megerősítette a fegyveres erők helyzetét. A „kommunista diktatúra” után Kuba egy katonai junta igája alá kerülne! Nincs-e nyolc tábornok a hatalom élén a Kubai Kommunista Párt Politikai Bizottságának tizenhét tagja között?
A latin-amerikai egyenruhások a legkülönfélébb reakciókat váltják ki Washingtonban. Nagy elégedettséget, amikor elűzik Honduras elnökét, Manuel Zelaya-t (2009). Lelkesedést, amikor bombázzák a chilei Moneda palotát (1973). Venezuela vörös sapkásai vagy Kuba szivarozó katonái pedig felháborodott elutasítást. Ebben az utóbbi esetben a Fehér Ház szereti felhívni a figyelmet, hogy a kardcsörtetés nem egyeztethető össze a szavazófülkék világával, és hogy a fegyverek, amelyek az ellenség távoltartását hivatottak biztosítani, időnként a lakosság ellen fordulnak. Hogy is van ez Kubában?
Gerillákból katonák
Itt a hadsereg egy diszkrét, de merev, gyakorlatias, elszánt férfira hasonlít: Raul Castro hadseregtábornokra, 2008 óta elnökre. 1959 óta volt a megkerülhetetlen védelmi miniszter – egészen addig, amíg az állam élére nem állt –, és saját képére alakította ki az intézményt, a Sierra Maestra-ban szerzett gyakorlatra építve.
A „szakállasok” („barbudos”) partraszállása után, 1956-ban, Fidel Castro az öccsét kérte fel, hogy álljon egy lázadó fegyveres csapat élére az ország keleti részének egyik elszigetelt régiójában. A területet egy forradalmi diákvezetőről „Frank Pais második frontjának” nevezték akkoriban. „Miközben a saját régiójában Fidel sok beszédet tartott – a célokról, a nagy ideálokról –, Raul megszervezte a saját körzetét, magyarázza egy újságíró, Fernando Ravsberg. Létrehoz például egy cipész- és cipőkészítő szolgáltatást, hogy embereinek használható cipői legyenek.” Bejárja a keleti megyéket, hogy megszervezze csapatai katonai és élelmiszer-utánpótlását, földreformot hirdet, iskolákat és klinikákat alapít, és mindezt az általa kivetett adóból finanszírozza.
1958 szeptemberében, a fiatalember (27 éves volt akkoriban) összehív egy parasztkongresszust, ahol a terület lakosai elmondhatják panaszaikat. „Az év végére – összegzi Hal Klepak kutató, – Raul megvetette egy bizonyos kormányzási forma alapjait nemcsak a csapatai, de az egész lakosság részére is. Katonai, igazságügyi, propaganda, egészségügyi, közmunkaügyi, kommunikációs, oktatási minisztérium szerűségek működtek, de volt irodája a mezőgazdasági és a munkaügyi feladatoknak is (2) .”
A katonai intézményt, amelyet ma ismernek a kubaiak, hivatalosan 1961. december 2-án avatták fel, így ténylegesen a gerillamúltból nőtt ki, ezért is hívják Forradalmi Fegyveres Erőknek (FAR). Nem arra jött létre, hogy megvédje az országot, hanem a nép felszabadítására a diktatúra alól – vagyis politikai céllal –, és azóta is fennmaradt, még akkor is, amikor az eredeti elképzelés már átalakult, és a nemzetfelszabadítás helyére a „kubai” szocializmus felépítése lépett. A FAR tehát egyértelmű elismerésnek örvend azok körében, akik megélték Fulgencio Batista diktátor hatalmának megdöntését. Szemükben a katonák a volt gerillák, akiknek gyakran az első cipőjüket, az első könyveiket, az első győzelmeiket köszönhetik. A FAR nemzetközisége szintén hozzájárul jó hírükhöz a más országokhoz képest politikailag érdeklődőbb lakosság körében, akiknek ellen kellett állniuk Washington meg-megújuló támadásai okozta gyötrelmeknek: a FAR elkötelezetten harcolt a latin-amerikai gerillák mellett, de jelen voltak Algériában, Etiópiában és főleg Angolában, ahol több tízezer kubai katona harcolt a dél-afrikai apartheid rendszer csapatai ellen. Ráadásul, törvény írja elő, hogy a katonai akadémiára felvett fiatalok legalább fele munkás vagy paraszt származású kell hogy legyen, szegényebb (és így gyakrabban fekete) mint a lakosság átlaga (3) .
De a FAR elismertsége a lakosság körében egy másik, a kubai történelem egy közelebbi időszakának eseményekor is megerősödött: a „speciálisnak” nevezett periódusban, amely a szovjet blokk összeomlásakor kezdődött. 1991–1994 között a GDP (bruttó hazai termék) közel 35%-kal zuhant. A brutális sokkhatás egészen megrészegítette a Castro-ellenes tábort. Andrés Oppenheimer, a Miamiban székelő sajtó egyik kedvenc vezércikkírója Castro utolsó órája (4) címmel könyvet publikált: őszintén hitte, hogy végre vége.
„Egyik napról a másikra, Fidel kész tények elé állította Rault: »Nem tudok többé pénzt adni nektek. A hadsereg oldja meg ahogy tudja«” – meséli Fernando Ravsberg. Kevesebb mint egy év alatt „a testvér a hadsereg állományát a felére csökkenti, miközben a költségvetésük egyre csak zsugorodik (1149-ről 736 millió kubai peso-ra, közben a peso értéke is zuhant)”, tájékoztat Hal Klepak. Úgy tűnik, hogy a kubai állam beledermed a gazdasági válságba – Fidel Castro kitartóan méltóságot, büszkeséget és becsületet ígér az őt üres hassal hallgatóknak –, a FAR azonban bizonyítja alkalmazkodási képességét. A New York Times egy 1995-ös a kubai helyzetnek szentelt riportjában úgy mutatja be a FAR-t, mint „az egyetlen dolog, ami még működik” a szigeten (5) .
A katonáknak nincs pénzük, nincs üzemanyaguk, és nincsenek alkatrészeik sem – azelőtt ezt Moszkvából kapták. „A mi feladatunk az ország védelme, de széles értelemben vett védelme – magyarázza Raul Castro. – Jelenleg élelmiszert kell adnunk a népünknek. (…) A bab fontosabb, mint a fegyverek (6) .” A katonák tehát a puskájukat ásóra és… koktél shaker-re cserélik.
A FAR már 1980 óta aktív szereplője a turistaszektornak, a Gaviota vállalaton keresztül, amely szovjeteket nyaraltató üdülőközpontokat működtet. Majd butikhálózatot nyit a külföldi turistáknak, amely felveszi az országban forgalomban lévő dollárokat. A katonák egy részénél a hagyományos katonai egyenruhát guayabera váltja fel, amely Kubában öltönyként szerepel. Egyesek külföldön manager-nek tanulnak, mások szállodaigazgatók lesznek. A katonai pilóták a légitársasághoz szegődnek, míg a tengernagyok jachtokat irányítanak.
Úgy becsülik, hogy az 1990-es évek közepén a FAR termeli meg a lakosság élelmiszerfogyasztásának a harmadát. Az oktatás és az egészségügy költségvetése már nő, amikor a katonai költségvetés még mindig csökken, és ez a katonákat pénzügyi függetlenségre kényszeríti. „És mindeközben, a balettiskolák végig nyitva tartottak”, emlékszik vissza Fernando Ravsberg, aki már akkoriban is a szigeten élt (7) . Miközben az USA még szigorúbb szankciókat vezetett be az ország ellen, a FAR bebizonyítja, hogy a maga módján továbbra is megvédi a területet. Oppenheimer könyvének megjelenése után négy évvel, Raul Castro katonai felvonulást rendez, ahol katonái korszerű föld-levegő légvédelmi rakétákat vonultatnak fel, biciklikkel vontatva.
Egyenlősdi?
A FAR tehát azoknak a reformoknak a kísérleti laboratóriuma, amelyeket Raul Castro megpróbál megvalósítani, amióta hatalomra lépett, mint például a termelékenységen alapuló bérek (8) bevezetése. A különbség sokszor jelentős: Fidel Castro jobbnak találta, ha a kubaiak közül senki sem használja ki a hotelszolgáltatásokat, ha kizárólag a jómódúak engedhetik ezt meg maguknak. A testvére, felszólalt az „egyenlősdi” negatív hatásai ellen, majd úgy döntött, hogy épp ellenkezőleg, bárki mehet a szállodákba, és hagyni kell a piac szabályozó erejét. Ekkor pedig kiderült, hogy egyes kubaiaknak jelentős tartalékaik vannak. Amikor szállodákba mennek (a FAR hoteljeibe), felszabadulnak a magánszobák, amelyekkel azelőtt kénytelenek voltak megelégedni, és így azok ára erősen lecsökkent.
Felhagytak a szocialista projekttel? Még ha az öcs minden beszédében meg is ígéri, hogy folytatja a báty „ideálját”, de felhagyott azzal az utópista elvvel, hogy a ideálok egymagukban képesek alakítani a tömeget. Sok megfigyelő paradoxnak ítéli azt a helyzetet, amelyben Raul – aki tagja volt az ifjú kommunistáknak, míg Fidel nem volt az – lesz a diszkrét sírásója a Fidel által hosszú ideig védett elképzelésnek. A jelenlegi elnök talán azt gondolja, hogy a konkrét helyzet elemzése élénkebb politikai harcot eredményez. Pedig a gazdasági és geopolitikai környezet nem túlzottan kedvez a „szocializmus egy szigeten” terv megvalósulásának (9) . Az biztos, hogy a kapitalizmus receptjei kevesebb fejtörést okoznak a kaszárnyákban, mint a Kubai Kommunista Párt székhelyén.
Bár nincsenek hivatalos adatok, de becslések szerint a FAR-nak 80 000 tagja van, férfiak és nők, míg a 80-as években 200 000 volt az állomány. Az ellenőrzése alatt dolgozó vállalatokat – Gaviota, Cimex vagy még a TRD – a Grupo de administración empresarial, GAE SA, nevű holding fogja össze, amelyet Raul Castro volt veje Luis Alberto Rodríguez López-Callejas irányít. Az első vállalat a szállodaszobák 40%-át ellenőrzi. Egy jól dokumentált cikkben, amelyet – a Castro barátsággal nem vádolható – amerikai egyetemi tanár, William LeoGrande publikált, hogy helyre tegye a Miami-féle sajtó által közölt fantáziadús adatokat, úgy becsülte, hogy a Gaviota bevétele 1,7 milliárd dollár volt 2016-ban (10) . A Cimex, amely többek között bolthálózatot tart fenn, és autókat ad bérbe, 1,3 milliárd dollár nyereséget ért el abban az évben. A fogyasztási cikkekre specializálódott (a szappantól a háztartási gépekig és a turisták által kedvelt egyéb termékekig), a TRD árbevétele közel 440 millió dollár volt. A GEA holding árbevétele tehát összességében 3,4 milliárd dollár, ami közel 20%-a az ország devizabevételeinek és 4%-a a GDP-nek 2015-ben. A FAR bevételei azonban erősen függnek, mint látható, a turizmus alakulásától, ami nem kerülte el Trump elnök figyelmét.
Ebben a helyzetben nem tévedés megállapítani, hogy a kapcsolatok normalizálása Havannával megkönnyíti a katonák életét. De ebből azt leszűrni, hogy a kapcsolatok normalizálása következtében „súlyosbodott az elnyomás”, igazán túlzás! Minden egyes karib-tengeri hurrikán alkalmával a nemzetközi megfigyelők felteszik a kérdést: miért védekezik sikeresebben Kuba, mint a szomszédos országok? A sziget lakói szerint a választ két jelenséggel adható meg: a szolidaritás, ami konkrétan azt jelenti, hogy a jobb körülmények között élők befogadják a veszélyben lévőket; de másrészt a FAR logisztikai szervezettsége, hiszen ők működtetik a polgári védelmet is.
De lehet-e azt mondani, hogy a FAR mentes a korrupciótól, ami pedig aláásta oly sok intézmény működését a szigeten? Nem – még akkor sem, ha a FAR hírneve a lakosság körében jobb, mint a rendőrségé. A GAE által elért jövedelmek erős kísértést jelentenek, hogy az egyéni meggazdagodás érdekében különféle trükközésekhez folyamodjanak: más országok (például Vietnám) ebbe az irányba változtak. De jelenleg nem ritka, hogy a hadsereg egy tábornoka az út mellett stoppoljon. Máshol légkondicionált terepjáróval járnak.
