hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az új haditechnika: a drónok

JPEG - 217.6 kio

A Magyar diplo alapvetően fordításokat közöl. Alábbi cikkünk egy egyetemi oktatás keretei között készült és a személyes kapcsolatokon túl, megjelentetését a téma jelentősége vezérelte. Filozófus szemmel értékeli az új haditechnika, a drónok, megjelenését és munkába állását. Minden kedves olvasónknak "kellemes borzongást" kívánunk. 

3. A katonai ethosz válsága

„A technika fejlődése, mellyel remény nyílt a biztos és biztonságos gyilkolásra, magában rejti annak kockázatát, hogy elfelejtjük: egy katona legfőbb ismérve a halált megvető bátorság.”

Boucherie kapitány, Le Spectateur militaire (1) , 1914 április.

Gügész, a lüdiai pásztor egyszer egy üregben fekvő, halott óriás csupasz testén egy láthatatlanná tévő aranygyűrűre bukkan. Új hatalmával felruházva, mások tekintete elől elrejtve, egymás után követ el gonosztetteket, megöli a királyt, és megkaparintja a trónját. Ellenségei nem tudnak kitérni támadása elől, sem védekezni nem tudnak ellene. A láthatatlanság sebezhetetlenné teszi. Mivel tetteire nincsenek tanúk, bármit megtehet, büntetéstől nem kell tartania.

Ami Platón Államában nem más, mint egy gondolatkísérlet, azt a drónok műszakilag megvalósítják. Kaag és Kreps szerint: mivel a „távirányítású eszközök nem tudnak felelősséget vállalni tetteikért, az őket működtető emberek pedig messze vannak tőlük, így Gügész mítosza manapság inkább a terrorelhárítás metaforája, mint a terrorizmusé.” Vajon a kétoldalú viszony, és ezért a korlátozások alól felszabadult drónirányítók erényesnek mutatkoznak-e, ellen tudnak-e állni a kísértésnek, hogy jogtalanságot kövessenek el, ha immár senki nem bünteti meg őket? Erre a kérdésre, az erkölcsi kockázatra még vissza fogunk térni.

Mindemellett a problémát egy másik szempontból is meg kell vizsgálni. Ha elfogadjuk, hogy „az erősebb soha nem annyira erős, hogy mindig felülkerekedjék, hacsak nem változtatja erejét” erénnyé, felmerül az a kérdés, hogy milyen fajta erényre lesz szüksége korunk Gügészeinek? Tegyük fel másképp a kérdést! Immár nem az a kétséges, hogy „erényes maradhat-e az ember, ha láthatatlan?”, hanem az, hogy „az erkölcs fogalmának milyen újra gondolására van szüksége a modern embernek, ha továbbra is szeretné erkölcsösnek mondani és látni önmagát?”

A hagyományos katonai ethosz olyan kardinális erényeket ismer, mint bátorság, önfeláldozás, hősiesség… Ezeknek az „értékeknek” egyértelmű ideológiai szerepük volt: elfogadhatóvá, sőt mi több, dicsőségessé tenni a mészárlást. A tábornokok nyíltan ki is mondják: „Ki kell találnunk, hogyan tudjuk az embereket a halálba vezetni, e nélkül nem lehet háborúzni; én ismerem a módját: az önfeláldozás szelleme az, semmi más.”

Ilyen nézetek szerint az, hogy valaki „készen álljon a halálra”, a győzelem egyik legfontosabb kelléke, a Clausewitz-féle „erkölcsi erő” lényege. Egyfajta szentírásnak számított az, hogy: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy a küldetésünk a gyilkolás, az életünk árán is, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk. Úgy háborúzni, hogy pusztítunk, de magunk nem pusztulunk el: csak egy ábránd; míg úgy meghalni, hogy mi magunk nem ölünk meg senkit: ostobaság. Tudni kell tehát ölni, készen arra, hogy mi is elessünk. A halálra szánt ember félelmetes.” A klasszikus filozófiatörténetben a háború számított a legkiválóbb erkölcsi tapasztalatnak: háborúzni annyit jelentett, mint felkészülni a halálra.

Adódik azonban egy probléma: „Mivel indokolható, ha a háborúban hősies önfeláldozásra buzdít valaki? Nem mond ez ellent „erőink megőrzésének?” - tette fel a kérdést Mao. Nem, válaszolja is meg: „…nincs ellentmondás. Ellentétekről van szó, amelyek feltételezik egymást. A háború véres politika, amiért fizetni kell, gyakran igen nagy árat. Ha nem megőrizzük, hanem átmenetileg feláldozzuk erőink egy részét, az azt a célt szolgálja, hogy hatalmunk egésze örökké fennmaradjon.” Az oltalmazó feláldozás és a megőrző rombolás dialektikájában jelenik meg az áldozat értéke, amelyet hősiessé tesz, hogy feláldoz egy részt azért, hogy az egész fennmaradhasson. Ugyanis a civilizált ember „igazi bátorsága” Hegel szerint nem egyszerűen a halál megvetése, hanem az, hogy „kész feláldozni az életét az Állam szolgálatában”.

De mi lesz akkor, ha erre már nincs szükség? Ha nem kell többé emberéleteket kockáztatni azért, hogy az ellenségben kárt tegyünk? Az áldozathozatal dialektikájának helyét az önfenntartás imperatívusza veszi át. Ennek azonban az a következménye, hogy a hősiesség, és vele a bátorság is, ettől kezdve elképzelhetetlen lesz.

Semmi eredeti nincs ebben a kórképben: ahogy azt több mint két évtizede szajkózzák, elérkeztünk az erény nélküli háború, a „virtueless war” időszakába, vagy az ún. „poszt-heroikus” korba. Ha maradt is itt-ott valami foszlánya a hősi kornak, az nem más, mint mélabús nosztalgia, bomladozó ideológiai törmelék. Persze az elavulóban lévő régi értékek tiltakoznak a beharangozott temetésük ellen. Ameddig a felépítmények megmaradnak, zavaróak lehetnek, és pusztán tehetetlenségük erejénél fogva is lassítják annak az infrastruktúrának a fejlődését, mely igyekszik kihúzni lábuk alól a talajt.

A problémát az jelenti, hogy a hagyományos értékek fényében, ha drónnal gyilkolunk, vagyis anélkül tapossuk el az ellenfelet, hogy vásárra vinnénk a bőrünket, az a gyávaság és a szégyen netovábbja. A háborúzás mai technikai realitása és régi ideológiája között fennálló diszkordancia komoly ellentmondást jelent a fegyveres erők tagjai számára is. Az a törés, ami az új fegyverek és az elavult, de mégis fajsúlyos régi keretek között bekövetkezett, a hadi ethosz válságát jelenti.

Sokatmondó jelenség, hogy a drónok legádázabb kritikája először nem a javíthatatlan pacifistáktól érkezett, hanem az Air Force pilótái emeltek szót a hagyományos harci értékek megőrzésének nevében. Manapság ezek a bukott égi lovagok, egy hanyatlóban lévő katonai kaszt utolsó példányai, gitárkísérettel énekelnek bosszúéneket gép-riválisukról. (…)

A ”pilóta nélküli repülőgépre” az angolban létezik egy lefordíthatatlan kifejezés: „unmanned aerial vehicle”. Az ehhez társuló veszély éppen az, hogy a szó minden értelmében „unmanned”, azaz szó szerint „embertelen” lesz, de egyszerre férfiatlan és kasztrált. Ennek is köszönhető, hogy az Air Force tisztjei kezdetben annyira ellenálltak a drónok általános elterjedésének, mely elsősorban természetesen munkahelyüket, szakmai képesítésüket és a hivatali rangsorban betöltött szerepüket veszélyeztette, ám legalább ennyire – ha nem jobban – férfiúi presztízsüket is, ami nagy részben a kockázatvállaláshoz kapcsolódott.

Hattyúdalát zengik a háborús hősiességnek, ám emlékezzünk arra, hogy ez a hősiesség már jóval azelőtt haldokolni kezdett, hogy a drónok felütötték volna a fejüket. Walter Benjamin (1892- 1940) szerint az áldozatkész hősiesség megkopott ideálját a tények manapság olyannyira meghazudtolják, hogy azonnal ki kellett kerülnie a hivatalos értékrendből. Meg kell tőle szabadulni, és egy más háborús erénnyel helyettesíteni.

Egy drón annyiban tekinthető erényesnek, amennyiben ki tud küszöbölni minden esetleges veszteséget a maga oldalán. Egy brit jelentés úgy foglalta össze ezt az érvelést: „ha egy pilóta nélküli légi jármű segít elkerülni, hogy a csapat tagjai esetleg életüket veszítsék, ez már önmagában erkölcsi létjogosultságot ad neki.” Elég összevetni az irányítóikat halálos veszélytől elvonó, erényes drónok elméletét azokkal a hagyományos frázisokkal, melyek épp az ellenkezőjét tartják katonai erénynek, hogy egyértelművé váljon az értékek terén bekövetkező forradalmi változás.

Semmi különleges vagy új keletű nincs abban, ha igyekszünk megőrizni erőnket és elkerülni a felesleges veszteséget. „A halál megvetéséből” a hagyományos katonai ethoszban egyáltalán nem következett az, hogy ne törekedjünk mindenáron életben maradni. A sajátosság itt abban áll, hogy a saját katonái életének megóvása egyfajta abszolút állami imperatívusz lett, ami végső soron kizár minden áldozatot. Az olyan hadsereg, amelyik kockára teszi csapatai életét, rossz, míg aki minden áron megmenti azt, jó. A kockázatvállalás elítélendő, a veszélytelen gyilkolás tiszteletreméltó. Szép dolog meghalni a hazáért, de még szebb ölni érte, ráadásul a nemzet fel is ment ennek terhe alól.

A szemünk előtt bontakozik ki egy etikai paradigmaváltás: a bátorság és az áldozat erkölcsisége átadja helyét a többé-kevésbé elfogadott gyávaság és önvédelem etikájának. Az értékrend pálfordulása valósul itt meg: sárba kell tiporni mindazt, amit idáig istenítettünk, és piedesztálra emelni, ami nemrégiben még megvetés tárgya volt. Amit eddig gyávaságnak hívtunk, mostantól vitézség lesz, ami eddig gyilkosság volt, az immár harc, és amit eddig áldozatkészségnek hívtunk, megvetés tárgya lesz, hiszen a biztos halálra ítélt ellenség privilégiuma lett. Az aljasságot ezentúl nagysággá kell emelnünk. Ilyen értelemben nem is egy „erények nélküli háború” zajlik le a szemünk előtt, hanem a háborús erények totális újraértelmezése.

4. A drón pszichopatológiája

„Ami a háborús neurózisokban igazán ijesztő, az bizony egy belső ellenség.”

Sigmund Freud 

A „drónpilóták traumájának” témája a médiában mára abszolút közhelyessé vált. Elterjedése 2008-ban kezdődött, az Associated Press hírügynökség táviratával: „A távirányítást végző katonák is szenvednek a távirányítású háború okozta stressztől: a Predatorok drónpilótái ugyanúgy ki vannak téve a pszichés traumának, mint a csatamezőn harcoló bajtársaik.” Hiába a harsány felütés, a cikk további része semmilyen fogódzót nem ad, ami megerősítené ezt az elméletet. Épp ellenkezőleg: ugyanis az újságíró arról számol be, hogy a drónirányítókkal készített interjúk alapján „egyiküket sem nyugtalanítja különösebben a feladata.” A témával foglalkozó cikkek többsége hasonló sémára épül: egy hatásvadász kijelentés, melyet homályos cáfolat követ.

Az ehhez hasonló szalagcímek láttán az amerikai katonák rögtön hangot adtak megvetésüknek és haragjuknak a hazai internetes katonai fórumokon. „Nyavalyás siránkozók! (…) Rúgják ki őket, és vegyenek fel a helyükre mást, ha nem tudják elviselni a stresszt, amit egy klimatizált lakókocsiban töltött munkanap jelent, ami után szépen hazamehetnek minden este.” Vagy egy másik, hasonló stílusban „Jönnek itt ezek a balfékek, és «háborús kimerültségről», továbbá «poszttraumás stressz szindrómáról» panaszkodnak nekünk (…) amikor nincsenek is ott a harctéren, ahol lőnének rájuk. Sértés ez azokra nézve, akik valóban hadrendbe állnak, akikre valóban lőnek, és akiknek valóban szembe kell nézniük a háború pszichés hatásaival”.

A „hagyományos” katonai erények hirdetői dicsőségüket védve így határolódnak el az általuk anyámasszony katonáinak minősített csoporttól, ezzel is illusztrálva a sajtó szerepét ebben a vitában. Feltételezett traumáik hangsúlyozásával a drón-irányítókat egyszerre sikerült közel hozni a hagyományos értelemben vett katonákhoz – a közös pszichés sebezhetőség tézisével (a katonákat megviseli a háborús stressz, de ugyanígy a drónirányítókat is, vagyis ők éppen olyan katonák, mint a többiek), illetve megmutatni emberi oldalukat: hiába fegyverrel követnek el erőszakot (profi fegyvereik ellenére) nem hidegvérű gyilkosok.

A drónirányítók pszichés gyötrelmeinek nyomatékosításával sikerült megdönteni azt az érvrendszert, amely szerint a képernyőn történő gyilkolás, mint valami Play Station, virtuális síkra helyezi az emberöléssel való szembenézést. Voltak ugyanis olyan idők, amikor az amerikai sajtó még nem foglalkozott napi szinten a drónkérdéssel, amikor a pilóták még viszonylag naivan tudtak válaszolni a hozzájuk intézett kérdésekre. Milyen érzés képernyőn keresztül ölni? Íme egy rövid füzér mutatóba ezekből a nyilatkozatokból: „Valódi gyönyörűség ez annak, aki szeret számítógépen játszani.”; „Olyan, mintha a Civilisation videójátékkal játszana az ember, ahol csapatokat és hadtesteket kell irányítani.”; „Olyan, mint egy videójáték. Néha kicsit véres, de baromi jó.

Az ehhez hasonló PR katasztrófákat követően, a sajtóattasék bizonyára új irányvonalat jelöltek ki, és felvilágosították a csapatokat, mert azóta nem találkozhatunk ehhez hasonló nyilatkozatokkal. Épp ellenkezőleg: 2012-ben, a New York Times riportere egy drónbázisra látogatva ezt írta: „Nem egyszer azt mondták a pilóták, védekezően: «Itt mi nem videojátékot játszunk. ».

Az „Airforce technology”, a védelmi ipar újdonságaival foglalkozó honlap így értékeli a diszkurzív fordulatot: „Bár kezdetben azt hittük, a drónirányítók jobban elhatárolódnak majd feladatuktól, mint a csatamezőn harcoló katonák, pont az ellenkezője látszik beigazolódni. Az elemzők nem győzik hangsúlyozni, hogy a drónpilóták túlságosan sokat foglalkoznak a munkájukkal, és még nagyobb harctéri stressznek vannak kitéve, mint néhány Afganisztánban harcoló alakulat.” Így körbejárva a kérdést, már másként fest a dolog. Nem arról van szó, hogy az operátorokban ne tudatosulna az emberölés ténye, éppen ellenkezőleg, nagyon is hatással van rájuk, olyannyira, hogy felmerül a kérdés: nem az jelenti-e a valódi problémát, hogy „szinte túlságosan is aggódnak” áldozataik miatt („almost care too much”).

Ha nem éreznének semmit, az erkölcsi aggályokat vetne fel. Ha azonban érzékenyen ölnek, sőt, gonddal, törődéssel („care”), akkor áldásunkat adjuk a folytatásra… Paradox módon éppen ez az aggodalom, gondoskodás, az áldozatokkal való együttérzés teszi elfogadhatóvá a drónnal való gyilkolást a többség szemében. Az empátia fogalma ugyanúgy kicsavarodik, mint ahogyan azt a pszichés sérülékenységnél láthattuk korábban. Az ellenséggel való együttérzés hagyományos szerepe az volt, hogy eltántorítson az öléstől, hogy megakadályozza a gyilkolást, de ebben az érvelésben megfordul az értelme: humánus álcával ruház fel egy gyilkoló gépezetet. Amikor az etikai-érzelmi kategóriákat hadi érdekből eszközként sajátítják ki, egy másik kép is megjelenik a szemünk előtt: a krokodilé, aki azért ejt könnyeket, hogy könnyebben lenyelhesse áldozatát.

A dolog egyetlen szépséghibája az, hogy a sajtó bármilyen empirikus tapasztalat nélkül foglalkozik a drónpilóták pszichés traumájával. Hernando Ortega katonapszichológus nemrégiben kimerítő elemzést készített a témában. Pszichológiai teszteknek vetett alá drónpilótákat, hogy megvizsgálja: milyen stressznek vannak kitéve, és fenyegeti-e őket a poszttraumás stressz szindróma („post-traumatic stress disorder”, PTSD). Egyértelmű következtetésekre jutott: ugyan sokaknál megfigyelhető „a csapatmunkából adódó alvászavar”, minden pilóta PTSD tesztje negatív lett. „Talán, ha egyetlen felderítőnek lett pozitív a tesztje – ami elenyésző (…) A kísérlet legfőbb tanulsága az, hogy a feltételezésekkel szemben nem a harcolás jelenti a legnagyobb stresszt napról napra”. Sokkal inkább „a csapatmunka, a változó munkarend, ezek az elsőszámú stressz-faktorok (…) Nagyon unalmas, ha napokig kell éberen ügyelni egy dologra. Igazán egysíkú, tényleg szörnyű. Mindemellett foglalkozniuk kell a családjukkal is – ilyen dolgokat említettek, mikor a stressz-faktorokról kérdezték őket. Nem a háború jutott először az eszükbe, nem az, hogy fel kellett robbantaniuk egy épületet, vagy végignézniük, ahogyan emberek haltak meg a robbantásban. Nem ezek okoznak stresszt – legalábbis a megkérdezetteknél nem. Más tényezők jutnak szerephez, olyanok, amelyek kihatnak az életminőségre, és amire sokan panaszkodnak. Ha megkérdeznek egy éjszakás ápolónőt, vagy bárki mást, aki csapatban dolgozik, ők is ugyanezekre a dolgokra panaszkodnak.” A hadviselés egy többműszakos munkarendben folyó távmunka lett, annak minden hátrányával.

Ami a többi dolgot illeti: „Valamiféle egzisztenciális konfliktussal szembesülnek. Vagy inkább bűntudat keríti őket hatalmába: vajon jó döntést hoztam-e? (…) Sok a megválaszolatlan kérdés, és az eltérés a poszttraumás stressz szindróma klasszikus tüneteihez képest, melyeket konkrét fizikai fenyegetettség vizsgálatakor állapítottak meg. Itt inkább egyfajta bűntudatról van szó, amiért a legapróbb részletekig végig kellett nézniük egy összecsapást.”

Ezzel a „bűntudattal” azonban a pszichológus már nem foglalkozott behatóbban. Az már nem tartozik a szakterületéhez. Elméleti szinten a probléma a „létkérdések” közé kerül, mely már kívül esik a pszichológiai vizsgálat hatáskörén. A gyakorlati megoldást pedig a drónbázisoknál dolgozó katonai lelkészek gondjaira bízzák, akiket speciálisan a katonák erkölcsi problémáinak kezelésére vettek fel. A gyilkolás így mint spirituális probléma vetődik fel.

A média hírverése tehát alaptalannak bizonyult. A katonapszichológia nem talált poszttraumás stressz szindrómára (PTSD) utaló jeleket. Meg kell hagyni, nem volt könnyű dolga, azon egyszerű oknál fogva, hogy hiányzik a megfelelő kórtani kategória. Nézzük a Bibliáját, a tünetegyüttes DSM (2) -jét. Mi is az a PTSD? A pszichiátriai szakkönyv szerint a betegségről akkor beszélhetünk, ha a páciens „extrém megrázkódtatáson esik át, személyes résztvevője egy halálos, életveszélyes vagy súlyos sérüléssel fenyegető, saját testi épségét veszélyeztető helyzetnek”. A drónpilóták – helyzetüknél fogva – nem kerülnek ilyen helyzetekbe: testi épségüket nem fenyegeti veszély. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az irányítók „tanúi egy másik ember halálos, életveszélyes vagy súlyos sérüléssel fenyegető helyzetének”, sőt, nem is egyszerűen tanúi: ők okozzák a halált, sebesülést és fenyegetést. A kategória nincs kellőképpen definiálva ahhoz, hogy alkalmazható legyen a drónpilóták sajátos tapasztalatára. Ismét azt látjuk, hogy a drónok fenekestül felforgatják az eddigi kategóriarendszert, amely alkalmazhatatlanná válik velük kapcsolatban. Ami a „háborús stressz” általánosabb fogalmát illeti, ezen olyan stresszt értünk, melynek a katonai akcióban résztvevők vannak kitéve, ha fizikai sérülésekkel vagy háborús betegségekkel kell szembenézniük, vagy a háborús körülményekhez hasonlót tapasztalnak meg háború nélkül, (…) például egy különösen veszélyes, vagy elhúzódó akció során – el kell ismernünk, hogy hacsak nem csűrjük-csavarjuk ki teljesen a szavak értelmét, erre sem érvényes a fogalom.

A katonai pszichológusok időt és pénzt spórolhatnak meg. Nincs szükség hosszú és költséges nyomozásra, hogy kiderüljön: a felállított kórismérv megfigyelhető-e a drónpilótánál. Ez ugyanis eleve kizárt: a technika jelenléte gyökerestül irtja ki, alapjában változtatja meg a kórtan által ismert stressz-tényezőket.

Hogy tisztábban lássunk a témában, mint oly sokszor, ezúttal is érdemes a pszichoanalízishez fordulnunk. Az első világszintű konfliktust követően a háborús neurózisokkal foglalkozó szakembereket felvonultató nemzetközi konferencián Karl Abraham a következő korszakos megállapítást tette ezekről a katonákról: „Nem elég, hogy életveszélyes helyzetekbe kerülnek – melyeknek passzív elszenvedői –, mást is elvárnak tőlük, csak erről ritkán esik szó. Az erőszakra gondolok, hogy minden percben késznek kell lenniük támadást indítani. Tehát nemcsak a halálra, a gyilkolásra is fel kell készülniük.” Abraham azokra a katona pácienseire gondol, akiknél „a gyilkolás feletti gyötrődés a halálhoz hasonló jelentéssel bír.” A következő kérdés merül itt fel: vajon a gyilkolás tényével, a gyilkossá válással a katonában is meghal-e egy rész? Freud, aki a konferencia záróokmányának előszavát is írta, javasol egy megoldást: „Ami a háborús neurózisokban igazán ijesztő, az bizony egy belső ellenség.” A háború során a gyilkoló katona észreveszi, hogy kifejlődött benne valami más, egy élősködő, egy baljós második, egy új-, egy „háborús Én”. Nem külső, hanem belső fenyegetésről van szó, hiszen ez a felbukkanó új Én az, amelyik veszélybe sodorja a régi, „békés Ént”. A háborús neurózis ennek a belső konfliktusnak az eredménye, melyre a patológia mentén igyekszik feloldást találni.

Rachel MacNair amerikai pszichológus a PTSD túlságosan szűk fogalmát „az elkövetés által okozott traumás stresszel” (PITS: Perpetration-Indiced Traumatic Stress) egészítette ki. Mivel úgy találta, hogy a szakirodalom szinte kizárólag a passzív áldozatokra mért külső erőszak okozta traumával foglalkozik, ő megpróbálta elkülöníteni a zavarok aktív komponensét, vagyis azt, amikor valaki maga követ el erőszakot. Nehéz különbséget tenni az egy katonát érő összetett hatások alkotórészei között, MacNairnek azonban sikerült tanulmányoznia néhány tisztán elkövetői esetet, például a hóhérok rémálmait, melyekben a kivégzésre várók utolsó perceinek látomásai kísértik őket. Könyvében nem említi a drónpilótákat, ahhoz túl régen íródott; a drónok azonban jó lehetőséget kínálnak arra, hogy rajtuk keresztül kiderüljön, vajon helytálló-e az elgondolás: hiszen itt tisztán elkövetésről van szó, olyan fegyveres erőszakról, melynek csak aktív vetülete van, és ahol az elkövető életét semmilyen veszély nem fenyegeti. Épp ezt, a PITS újdonsült kórtani definícióját kellene tapasztalatokkal alátámasztani ahhoz, hogy a drónpilótákat ért traumákról folyó vitában okosabbak legyünk.

A távirányítású hadviselés technológiájának gyors fejlődése elengedhetetlenné tette azoknak a pszicho-etikai kategóriáknak az újraértelmezését, melyek mentén a nyugati társadalmak a háborús tapasztalatokról gondolkodnak. Az újraértelmezés első jelei már láthatók. A jelentős drónhadsereggel rendelkező államok számára elkerülhetetlen lesz, hogy az erőszak áldozatainak pszichés traumái helyett az erőszak elkövetéséből származó lelki sérüléseket tanulmányozzák. Afféle kivégzők klinikája születik majd meg, ahol pszichoterápiával segítenek a gyilkosoknak, hogy megszabaduljanak kínjaiktól.

A drónpilóták lelki életével kapcsolatban tehát egyelőre két feltételezésünk lehet: vagy érzéketlen gyilkoló gépeket termel ki az új fegyvernem, vagy a bűntudat terhe alatt, a neurózis árnyékában kínlódó lelki sérülteket. A valóságban az érintettek valószínűleg a két véglet között helyezkednek el. Az, hogy melyik lenne a kívánatosabb, nyitott kérdés marad…

Szemelvények Grégoire Chamayou, filozófus, Théorie du drone, [Drón-elmélet] c. könyvéből. La Fabrique éditions, 2013. 

(1) Francia katonai folyóirat a XIX. század végétől

(2) Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (A Mentális Betegségek Diagnosztikája és Statisztikai Kézikönyve), az Amerikai Pszichiátriai Társaság mentális rendellenességekről szóló referenciakönyve.

Grégoire Chamayou

Sárközy Éva

Megosztás