hu | fr | en | +
Accéder au menu

Trump külpolitikája nagyon is amerikai

JPEG - 870.9 kio

A rossz idők gyakran egyben érdekesek is.

Így van ez Donald Trump elnökkel is, akinek sértései és támadásai a kritikusait arra késztették, hogy gondolják át, mit is tudnak saját országukról. Az elmúlt évben az amerikai értelmiség szembeszállt a kihívással, és új vitákat lobbantott lángra a faji kérdésről, a nemek szerepéről és magáról a demokráciáról. Ma még nyitott kérdés, hogy ezek a viták átalakulhatnak-e választói győzelemmé, de Donald Trump ellenfelei harcot nyitottak közvetlenül az elnök felemelkedése mögött álló erőkkel.

Az elnök kritikusai felismerték, hogy a régóta fekélyes társadalom megosztottságával kezdeni kell valamit. A viták egyik területe azonban feltűnően pang. A trumpizmus kritikusai nosztalgiákat dédelgetnek az elnök hivatalba lépése előtti, képzelt aranykor iránt. A külpolitikai intézmények – a médiaguruktól kezdve egészen az agytrösztökig, a veterán kormányzati politikusokig – csaknem tökéletes egyetértésben vallják, hogy az elnök radikálisan szakított a 2. világháború utáni amerikai külpolitikával.

Elszigetelődés-párti beavatkozó

Hazai kritikusai felnagyítják Donald Trump normálistól eltérő megnyilatkozásait, ami lehetővé teszi, hogy az elnök kijátssza a bukását hirdető jóslatokat. Ez a gondolkodásmód ugyanis semmi jobbat nem kínál, mint a jelenlegi helyzet előtti viszonyokat, amiért a választók a legjobb esetben sem lelkesednek, sőt a legrosszabb esetben riasztónak találják. Valójában legjobb gondolkodóink arra használják fel az elnököt és az elnök elleni kritikát, hogy elkerüljék, az amerikai külpolitika valós problémáinak felvetését. 

Hogyan sikerült Donald Trumpnak összezavarnia az amerikai külpolitika mandarinjait? A gond a kampány idején kezdődött, amikor az elnökjelölt az Egyesült Államokat a világ ellen uszította. Az egyik oldalon ez a hőbörgés azt ígérte, amit általában a jelöltek ígérnek: határozott módon háborút nyerünk, vagy egyáltalán nem is háborúzunk – vagyis több hasznot húzunk kevesebb kárral!

Amikor Donald Trump Amerika elsőbbségéről szónokolt, egy sor szakértő úgy vélte, ezzel az 1930-as évek izolációs politikáját támasztotta fel, ahelyett, hogy elhitték volna azt az érvelését, miszerint csupán jó jelszót keresett (olyat, amely hasonló John McCain 2008-as „Első az ország” jelszavához.) És miért volt baj vajon az a túlzás, hogy elszigetelés-pártinak kiáltották ki? Úgy tűnt, hogy az izolácionista váddal kizárják a versenyből és ez előtt az eldurvult ember előtt, tényleg le kellett volna engedni a sorompókat és nem szabadott volna hivatalra juttatni. Elszigetelődés-pártiként jellemezni őt erős érvnek látszott. A mindkét pártbeli nemzetbiztonsági szakértők részéről elhangzó figyelmeztetések azonban nem tudták eltántorítani a választókat.

A szakértők mindenben elszigetelődési politikát láttak, kezdve a beiktatási beszédtől a visszalépésig a Csendes-óceáni Partnerségtől (Trans-Pacific Partnership), amelyet pedig még Hillary Clinton is elhagyni szándékozott. Ez a téves diagnózis lehetőséget adott Trumpnak, hogy túljárjon a kritikusai eszén. Amikor egy szír repülőteret bombázott, Jeffrey Goldberg, a The Atlantic szerkesztője azon elmélkedett, hogy vajon az elnök „elszigetelődés-párti beavatkozóként teljesen egyedi jelenség-e az elnökségek történetében”, mintha a két szembenálló meghatározás – izolácionista és intervenciós – egybemosása megvilágítaná a helyzetet, nem pedig az elemzők teljes zavarodottságát mutatná.

Alig telt el egy hivatali év, és Donald Trump máris minden harcmezőn kiterjesztette a hadműveleteket. Megerősítette a NATO-t, és hangsúlyozta Amerika hagyományos szövetségeseinek fontosságát, Japántól Szaúd Arábiáig. John Boltont, a Bush-évekből itt ragadt háborús uszítót nevezte ki új nemzetbiztonsági tanácsadójának. Nehéz így Trumpot igaz izolácionistának nevezni.

Mindenesetre az elnök bírálói továbbra is kitartanak amellett, hogy az elnök Amerika hatalmát példa nélküli módon visszafejleszti, ahelyett, hogy sokkal következetesebben erősítené. Ben Rhodes, Barack Obama egyik politikai főtanácsadója, Trump doktrináját visszafordítva „Amerika legyen az utolsó-ként” jellemzi. Richard Haass, a Külkapcsolatok Tanácsának (CFR, Council on Foreign Relations) elnöke azzal vádolja az elnököt, hogy „feladta a vezető szerepet – a szabályok és kapcsolatok fejlesztésével – magában a világrend központjában”. Ma már elismerik, hogy Trump elnök nem vonult vissza az izolációs politikába, így a kritikusok most körmönfontabb módon érvelve úgy vélik, hogy az elnök lerombolja azt, amit ők az Amerika-vezette „liberális nemzetközi rendnek” mondanak.

Az amerikai hatalom csak mások kárára valósulhat meg

Tegyük félre egy pillanatra, azt a mondandónkat, miszerint Donald Trump mellőzi a liberális rendet, amikor George W. Bush Irak lerohanásával megsértette ugyan a nemzetközi jogot, de újjáélesztette a saját hírnevét. Ne is említsük, hogy Ronald Reagan 34 évvel Donald Trump előtt szintén kivonult az UNESCO-ból. Ne szóljunk róla, hogy a Trump-adminisztráció acélra kiszabott vámtételeinek egy változatát 2002-ben Bush elnök vezette be. És ne vessük fel, hogy Dwight Eisenhower azzal fenyegetőzött, hogy az aprócska Quemoy- és Matsu-szigetek védelmében nukleáris fegyvert vet be.

Azon túl, hogy a „liberális nemzetközi rend” csatakiáltás egy történelmi nosztalgia, vajon ez a választókat befolyásolhatja-e?

A külpolitikai szakértők olyan fantáziára fogadnak, amely leginkább elsuhanó expresszvonatra hajaz. Azok a szakértők pedig, akik – újságcikkeikkel, interjúikkal és twitjeikkel – formálni akarják a közvéleményt, felerészben tudnak csak megfelelni ezen elvárásnak. Az elnök pedig nem is lehetne boldogabb. A majdnem-katasztrófa helyzet fenntartja a vele szembeni kritikákat. Trump úgy lép át ezen az alacsonyra tett akadályon, hogy egy kicsit félelmetes marad. De fontosabb az, hogy a jelenlegi vita egyáltalán nem segíti elő, hogy Trump megválasztását megelőző korszakhoz képest megfelelőbb külpolitika körvonalazódjon. A szakértők messze nem fogalmaznak meg alternatívákat, sőt lezárják a szükséges vitákat azzal, hogy Amerika érdekeit valamiféle absztrakt „rendszerbe” szorítják be. Egyre inkább épp azokra a „globalistákra” hasonlítanak, akiket az elnökjelölt Donald Trump ostorozott.

Ironikus, de Trumpnak nem volt igaza. A politikusok mindig is az első helyre tették az amerikai érdekeket, a szabályokat ehhez igazítva, vagy éppen szembeszállva velük. 1945-ben Harry Truman a háború tépázta Potsdamban találkozott Winston Churchillel és Joszif Sztálinnal. Ha ez volt a „liberális nemzetközi rend” megteremtésének pillanata, ahogyan a mai kommentátorok vélik, Harry Truman nem tudott erről (magát a kifejezést sem használták sem ő, sem a tanácsadói.) A frusztrált elnök így írt feleségének, Bessnek: „Naponta legalább egyszer teljesen világosan meg kell mondanom nekik, hogy ami az elnököt illeti, nincs több mese, és mindennél előbbre való érdekem az Amerikai Egyesült Államok!”

Truman megértette azt, amit Trump kritikusai nem értenek, azaz hogy az amerikai hatalom csak mások kárára valósulhat meg. A külpolitikai elit ragaszkodik ahhoz a fikcióhoz, hogy ami Amerikának jó, az szükségszerűen jó a világnak is. Úgy vélik, hogy Donald Trump, miután megfogadta, hogy elvesz a világtól céljai érdekében, valójában csökkenti Amerika hatalmát akkor, amikor azt éppen ki akarja terjeszteni. Lehetséges, hogy Donald Trump cselekedetei nem érik el a kívánt hatást, de erre nem az a leglogikusabb, legtalálóbb válasz, hogy gyengíti Amerikát, hanem hogy olyan módon próbálja meg erősíteni, ami nem kívánatos. Militarista és soviniszta áradozása lehet, hogy csökkenti, de lehet hogy nem, az Egyesült Államok befolyását. Mindenképpen azzal fenyeget azonban, hogy az erőszak és a kizsákmányolás gátlástalan terjesztőjévé teszi a világ egyedüli szuperhatalmát.

Nevezzük nevén Trump vízióját: ez maga a radikális amerikai imperializmus. Nem annyira a hagyományokkal szakít, hanem azok legmaradibb, de szívós elemeit hozza felszínre. Ennek felismerése lehet a kezdete a Trump-adminisztrációról és Amerika változó szerepéről folytatott tisztességes vitának. Mostanáig azonban kizárólag az USA jobboldali erői voltak képesek felismerni ezt, nem pedig a baloldali vagy centrista erők. Donald Trump és támogatói felismerik az amerikai érdekek és a világ érdekei közötti konfliktust – amely lényegében egy csaknem vég nélküli konfliktus. Ahogyan Rush Limbaugh a közelmúltban rámutatott, Donald Trump helyre akarja állítani „az Egyesült Államok elsőségét”, miközben kritikusai úgy gondolják, hogy „az amerikai vezetésnek Amerika gyengülési folyamata felett kellene őrködnie”. Ez ugyan perverz álláspont, de koherens. A trumpi jobboldal a visszaeséstől félve keményen próbál bánni a világgal, és mindent magához akar ragadni.

Donald Trump álláspontjával szembe lehet szállni. Ahogyan a belpolitikában felszínre kerülnek a megosztottságból származó konfliktusok, ugyanezek előre törnek a külpolitikában is – és azok, akik ezt nem veszik figyelembe, hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik e konfliktusokat gerjesztik. A jobb külpolitikát kereső amerikai állampolgárokat be kell vonni a vitákba, nem pedig figyelmen kívül hagyni őket. De a legutóbbi események megkérdőjelezik, hogy a mai szakértők felkészültek-e erre a feladatra?

A demokráciának szüksége van szakértőkre, de tőlük valami másra is szükség van. Nekik a közvitákat kell elősegíteniük, és tisztelniük kell a választók végső hatalmát ahhoz, hogy célokat tűzhessenek a nemzet elé. Ha a „bárki, csak nem Trump” legkisebb közös többszörös mögé sorakoznak fel, akkor a köz elégedetlenségét fojtják el, és felhúzzák a felvonóhidat a következő választásig. Ebben az értelemben nem Trump lesz az egyetlen, akit elszigetelődés-pártinak lehet nevezni.

Thomas Meaney & Stephen Wertheim

A szerzők, Stephen Wertheim a Birbeck Londoni Egyetem történelem-tanára és Thomas Meaney az American Council on Germany tagja. A cikk eredetileg megjelent a New York Times Sunday Review mellékletében 2018. március 9-én, majd a Le Monde diplomatique, Németország (Die tageszeitung) kiadásában, 2018. áprilisában.
Kleinheincz Ferenc

Megosztás