Einstein, Tagore, Vernadszkij: nincs tudomány költészet nélkül (1. rész)

Kategória: 2018. május
Írta: Pierre Bonnefoy
Találatok: 5450

A tudatos kontroll a tudományban

1A birodalmak úgy próbálják kormányozni a lakosságot, hogy elbutítják. Számukra egy tudományos felfedezés mindig fenyegetést jelent, mert elavulttá és ezért használhatatlanná teszi nemcsak a fegyvereiket, de gyakran az uralkodási módszereiket is.

Már a XVII. században, a születő brit birodalom egyik fő sugalmazója, Francis Bacon elmagyarázta Anglia királyának, az Új Atlantisz sorai közé bújtatva, hogy erősen törekednie kell a legkülönfélébb eszközökkel is, hogy ellenőrizze a híreket, például úgy, hogy besúgókat küld szerte a világba, és csendre parancsolja a feltalálókat. Ez utóbbiakat egy szigeten gyűjtenék össze (persze Angliára gondol), és egy bennfentes társaságot azzal a feladattal bíznának meg, hogy eldöntsék, milyen felfedezéseket lehet közismertté tenni, és főleg, hogy melyeket nem.

De mivel ez nem volt elegendő, Francis Bacon megpróbálta népszerűsíteni az empirizmust. Ez az a „tudományfilozófia” amely úgy mutatja be az emberi szellem képzelőerejét és képességét arra, hogy hipotéziseket állítson fel, mint ami ellentétes a valódi tudományos gondolkodással. Bacon szerint a tudósnak kizárólag a megfigyelt tényekből kiindulva kell az általános törvényeket levonnia és megfogalmaznia. Például ezt állította: „Nem a szárnyak azok, amelyek szükségesek a szellemünk számára, hanem az ólomlábak”. Más szóval, a birodalomnak technikusokra, mérnökökre és matematikusokra van szüksége, de felfedezőkre nem nagyon...

Ma egyeseket megkísért a gondolat, hogy Baconnek ez a programja nem igazán működött, hiszen a tudomány azóta rendkívüli haladást ért el. Nem fejlesztettünk-e ki olyan technikákat, amelyek felszabadították a végtelenül kicsiben rejlő erőt? Nem kezdtük-e felfedezni a végtelenül nagyot? Bizonyára, de ne keverjük össze a felfedezéseket a belőlük eredő találmányokkal és technikákkal. A felfedezések evidens módon megelőzik a gyakorlati következményeiket, és az utolsó  nagy alapvető felfedezések, mint a kvantumelmélet vagy a relativitáselmélet, lassan már egy évszázadosak. A látszat ellenére, a tudományos gondolatok fejlődését évtizedek óta mégiscsak akadályozzák Bacon távoli utódai és áldozatai.

Francis Bacon különböző követői tartozhatnak más-más gondolkodói iskolákhoz, de egyértelműen felismerhető egy közös jellemzőjük: mindegyikük egy olyan alapelvből indul ki, amely szerint a priori határok léteznek, amelyeken az emberi kíváncsiság nem képes túllépni, de ez nem is lenne kívánatos. Bizonyos ismeretek elérhetetlenek  számunkra, nem csupán ma, de mindörökre.

A XIX. században a filozófiai iskolák egyike, a pozitivizmus, a szociológiából kiindulva megpróbált a tudomány más területeire, így a fizikába is behatolni. Eszerint a doktrina szerint nem kell keresnünk a lehetőséget a jelenségek okainak megértésére, mert azok számunkra elérhetetlenek, hanem meg kell elégednünk azzal, hogy megmérjük azokat a hatásokat, amelyekre matematikai törvények építhetők. Így például Ernst Mach még a radioaktivitás felfedezésének idején is azt állította, hogy a fizikának a makroszkópikus tartományra – vagyis saját méreteinkre – kell korlátozódnia, és elutasította, hogy a mikroszkopikus és az atomi tartományról gondolkodjon, mert ezeket, még ha léteznek is, nem tudjuk részleteiben megfigyelni. Így könnyen megérthetjük, miért állította Albert Einstein 1950-ben Karl Poppernek, hogy legjobban azt a tévedését bánja, hogy egy ideig ragaszkodott a pozitivizmushoz.

Einstein nézőpontja az ismeretlennel szemben, amit ember még nem mért, teljesen más. Számára a gondolat megelőzi a „pozitív tények” megfigyelését: a tudós először hipotézist állít fel, és utána veti azt alá kísérleti igazolásnak. Mint tudjuk, az általános relativitáselmélet esetében ezt az igazolást 1919-ben egy másik tudós, Arthur Eddington végezte el, aki a napfogyatkozáskor észrevette, hogy a Nap gravitációja eltérítette egy csillagból érkező fény pályáját, Einstein előrejelzésének megfelelően[1].

Még ma is nagy részünk számára evidensnek látszik, hogy az idő egyenletesen áramlik  a háromdimenziós térben, amelyet elfoglalunk. Az abszolút tér és idő így egyfajta „díszlet” lenne, amelyet a teljes örökkévalóságtól kaptunk, és amelyben univerzumunk eseményei bekövetkeznek. Meg kell magunkat erőszakolnunk saját evidenciáinkkal és gondolkodási szokásainkkal szemben, hogy el tudjuk képzelni, hogy a tér deformálódhat a benne végbemenő események következtében, és hogy az idő nem ugyanazzal a sebességgel folyik, ahogyan nézőpontunkból követjük. Einstein azzal kezdte, hogy nem egy megfigyelt jelenség mérését végezte el[2], hanem abból az ellentmondásból indult ki, amely az elektromágnesességre vonatkozó matematikai törvények, a Maxwell-egyenletek és aközött a filozófiai alapelv között vannak, amely szerint a fizika törvényei az egész világmindenségben azonosak.

 

A koppenhágai iskola indeterminizmusa

Az igazat megvallva, az emberi történelem során mindazok, akik korlátozni akarták az emberi gondolkodást, mindig nevetségessé váltak mások felfedezései révén, akik nem hagyták magukat megfélemlíteni, még ha igaz is az, hogy évszázadok kellettek bizonyos dogmák lebontásához. Sajnos, a dolgok megváltozni látszanak az 1927-ben Brüsszelben tartott tudományos Solvay-konferencia óta.

 2

Solvay-konferencia Brüsszelben, 1927-ben. Az első sorban: M. Planck, M. Curie, A. Einstein, P. Langevin, a második sorban: L. de Broglie és N. Bohr.

Az 1927-es brüsszeli Solvay-konferencia idején az „új fizika” – vagyis a kvantumelmélet és a relativitáselmélet – már negyedszázada felkavarta a klasszikus fizikát. Ahogyan minden tudományos forradalomnak illik, lehetővé tette számos probléma megoldását, és újabbakat vetett fel. Ez a konferencia alkalmat adott a korszak legnagyobb tudósainak, hogy ütköztessék saját nézőpontjaikat. Einstein a „Koppenhágai iskolával” keveredett vitába, amelynek fő képviselői Niels Bohr és Werner Heisenberg voltak.

Az új fizika által felvetett paradoxonok közül a legismertebb a hullám/részecske kettős természete volt. Fresnel munkái óta tudjuk, hogy a fénynek hullámtermészete van. Ezek a hullámok hasonlóak azokhoz, amelyeket folyadékok felszínén figyeltek meg. Elfoglalják az egész teret, amelyben terjednek[3]. Azonban a kvantumok és a fényelektromos hatás felfedezésével, ami Planck és Einstein nevéhez fűződik, kísérletekkel bizonyították, hogy a fénynek egyúttal részecsketermészete is van: a fényenergia „csomagokban” terjed, amelyeket fotonoknak nevezünk. Márpedig nem értjük, hogyan lehetne a fény egyszerre hullám, vagyis olyan jelenség, amely egyidejűleg betölti a teret, és egy lokalizált részecske, amely definíciószerűen olyan, mint egy pont. Ez a két nézőpont ellentmondott egymásnak, és a két tulajdonság mégis együtt létezett ugyanabban a jelenségben.

Az anyagra vonatkozóan is bebizonyítottak egy szimmetrikus paradoxont. Az új fizika már igazolta az anyag korpuszkuláris természetét, de Louis de Broglie felfogása szerint az anyag hullámtermészetet is mutathat. Ezt a meglepő hipotézist mégis sikerült kísérletileg bizonyítani: elektronnyalábokat használva bizonyítani lehetett a hullámtermészetre jellemző interferenciajelenségeket, amelyek hasonlóak a fényéhez. Tehát az anyagra is alkalmazni lehet a hullám/részecske kettős természetet.

Egy olyan tudós számára, mint Einstein, egy ilyen paradoxon erősen szubjektív. Rámutat arra, hogy bizonyos előfeltevéseinket meg kell kérdőjeleznünk – talán a tér-idő fizikája természetével kapcsolatban –, de léteznie kell egy felsőbb elméletnek, amely figyelembe veszi ezeknek az ellentmondásoknak az egybeesését. Egy ilyen paradoxon tehát normális és boldog jelenség a tudományban, mivel azt jelzi, hogy küszöbön áll egy előítélet elutasítása és egy új felfedezés megtétele.

 3

Bohr és Heisenberg azonban nem osztották ezt a nézetet. Számukra a paradoxon objektíve megoldhatatlan. Különösen Bohr gondolta úgy, hogy a fény (vagy az anyag) a kísérleti módszer szerint mutat korpuszkuláris vagy hullámtermészetet: a fény természete a mérőeszköztől függ! A mérés előtt a jelenség tehát az ember számára nem ismeretlen, hanem meghatározatlan állapotban van. Einstein kategorikusan ellenezte ezt az értelmezést. Számára a mérés, amelyet az ember elvégez egy fizikai jelenséggel kapcsolatban, így vagy úgy módosítja a jelenséget, de annak szükségszerűen kell legyen egy bizonyos állapota a mérés hiányában is.

Bohr gondolatát több tudós, akik ismerték őt, a következőképpen jellemezték:

Nem létezik kvantumvilág, csak absztrakt kvantumleírás. Tévedés azt gondolni, hogy a fizikus feladata annak a felfedezése, milyen a természet. A fizikus azzal foglalkozik, hogy mit tudunk mondani a természetről[4].

Érezhetően más nézőpontból, de ugyanolyan módon, Heisenberg ezt írja az A természet a korszerű fizikában c. művében:

Következésképpen a természeti törvények, amelyeket matematikailag megfogalmazunk, amint a kvantumelmélet is, nem a szigorú értelemben vett részecskékre vonatkoznak, hanem a velük kapcsolatos tudásunkra.

A koppenhágai iskola szerint tehát az ember számára lehetetlen az univerzum megértése. Így a matematikai modellezés elsőbbséget élvez a fizikai valósággal szemben. Nem okoz problémát, ha ugyanarra a jelenségre egymásnak ellentmondó matematikai modelleket fejlesztünk ki, ha mindegyik képes a kérdéses jelenséget egy adott szempontból leírni. Ezzel visszaesünk a pozitivizmus egy újabb formájába.

A Solvay-konferencián Bohr és Heisenberg érvényre juttatták megközelítésüket, számításaik összhangban voltak a megfigyelésekkel, és jó előrejelzéseket tettek lehetővé. Elindították az úgynevezett kvantumfizikát. A konferencia résztvevőinek többsége elfogadta ezt a „pragmatizmust” Einstein kivételével, aki elutasította, hogy kapituláljon az uralkodó nyomással szemben, és megoldást keresett, haláláig hiábavalóan.

Ma a fizikusok Bohrnak adnak igazat Einsteinnel szemben, és nem haboznak egymásnak ellentmondó matematikai modelleket kidolgozni. Példa erre az atommag első modellje, amelyet „cseppfolyósnak” neveztek, és amely lehetővé tette, hogy számot adjon a kötési energiákról, de nem írt le más jellemzőket; ezért más modellek is elterjedtek, mint a „réteges” modell stb. Azonban még ez a matematikai infláció sem tudott megmagyarázni bizonyos jól ismert tényeket. Például egy olyan nehézmag hasadásakor, mint az atomerőműveinkben használt urán-235, mindig kétféle hasadási terméket kapunk: az első atommagja közel egyharmada az urán-235 atomtömegének, a másik pedig nagyjából a kétharmada. Az urán-235 soha nem hasad fele-fele arányban. Ezt a tényt empirikusan megfigyeltük, de nem értjük az okát.

 

A kvantumfizika istene a Véletlen

Az 1927-es Solvay-konferencia nem csupán a fizikai okok kutatásának matematikai modellekkel való helyettesítését indította el, de ami még súlyosabb, ebben a matematikai modellezésben a valószínűség bekövetkezésének minél pontosabb előrejelzését is látta. Természetesen a „véletlen kiszámítása” gyakran szükséges a tudományban, de azzal a feltétellel, hogy nem tévednek az eredmény jelentésének megítélésében.

Eredetileg a valószínűségszámítást a XVII–XVIII. században Pascal és Leibniz  fejlesztette ki, hogy olyan eseményekről lehessen döntést hozni, amelyekről nem tudták előre, hogy a jövőben megtörténnek-e. Például, hogyan lehet eladni egy ingatlant életjáradékért, amikor nem tudjuk, hogy az eladó mikor hal meg (vagyis a halála okát)? Erre fogalmazódott meg az időskorú népesség halálozási adataiból kiszámított várható élettartam fogalma (milyen életkorban halnak meg az emberek?). Így múltbeli eseményekre támaszkodunk, hogy döntést hozhassunk a jövővel kapcsolatban. Itt fontos aláhúzni, hogy az eladó jövőbeni halálának lesz egy valódi oka is, de az adott időszakban a tudomány nem eléggé fejlett ahhoz, hogy előre ismerje azt. A valószínűségszámítás tehát nem tudást ad számunkra, csak egy „tudományos előrejelzést”, hogy a bizonytalanság ellenére döntést hozzunk. Mindez teljesen legitim.

Térjünk vissza a radioaktivitás felfedezéséhez a XIX. század végén . Egy elem, az urán-238 például radioaktív sugárzást bocsát ki, amikor az atomjai átalakulnak egy másik elemmé, tórium-234-gyé. Ha egy bizonyos mennyiségű uránt helyezünk egy blokkba, meg tudjuk határozni azt az időt, ami ahhoz szükséges, hogy az atomok fele átalakuljon. Ezt az időtartamot felezési időnek nevezzük. Tehát egy felezési időnek megfelelő időtartam után az eredeti urán mennyiségének csak a fele marad meg, a második felezési idő után a felének a fele, vagyis a negyede, egy harmadik felezési idő után az eredeti mennyiség nyolcada és így tovább. Amint látjuk, a maradék urán mennyiségének csökkenésével azonos idő alatt egyre kevesebb urán tűnik el.

Determinista módon tehát tökéletesen le tudjuk írni az urán mennyiségét a blokkban, amelyet a kezünkben tartunk. Atomi szinten azonban az atomok együttesének olyan jelenlétét találjuk, amelyben azonos feltételek között egyes atomok azonnal átalakulnak, mások később, ismét mások még sokkal később. Miért nem alakul át az összes atom ugyanabban az időpontban? Mivel nem ismerjük a radioaktivitás fizikai okait, nem tudjuk megválaszolni ezt a kérdést. Másrészt viszont kiszámíthatjuk azt a valószínűséget, amellyel egy atom egy másodperc alatt, egy év alatt vagy egymillió év alatt átalakul. Ha ismernénk az atomok átalakulásának okát, pontosan meg tudnánk mondani, mely pillanatban tűnik el egy bizonyos atom. Nem lenne többé valószínűség, csak bizonyosság. De mivel még nem ez a helyzet, meg kell elégednünk azzal, hogy megállapítjuk a jelenséget atomi szinten, és mérjük a hatását makroszkopikus szinten.

A valószínűség használata tehát szükséges, mert hiányzanak bizonyos ismereteink. Eljutunk-e oda egy nap, hogy meglegyenek a hiányzó ismereteink? Ez volt az a vita, amely Einstein és a koppenhágai iskola között 1927-ben kialakult, a hullám/részecske-kettősség ügyében. Matematikai eszközeik birtokában, amilyen Heisenberg híres bizonytalansági alapelve, Einstein ellenfelei egy olyan elméletet építettek, amely nem a részecskék helyzetén, hanem a helyzetük valószínűségén alapult. De vigyázzunk: szerintük ez a valószínűség már nem azt jelenti, hogy a tudomány még nem kellően haladt előre ahhoz, hogy meghatározza a részecskék valódi helyzetét, hanem azt, hogy az univerzumunk olyan, hogy nincs oka annak, hogy egy részecske inkább az egyik helyen legyen és ne a másikon. Ez azt jelenti, hogy léteznek olyan események az univerzumban, amelyeknek nincs oka. Pontosabban fogalmazva, el kell képzelnünk, hogy a részecskék helyi jelenségként léteznek, miközben nem foglalnak el valódi helyzetet, nekünk azonban nem kell többé aggódnunk e dolog abszurditása miatt, és a számításokban csak a helyzetük valószínűsége iránt kell érdeklődnünk (a meghatározott valószínűséget „hullámfüggvénynek” nevezik)…

Einstein hevesen tiltakozott ez ellen az értelmezés ellen, ebből eredt híres megnyilatkozása:

Isten nem szerencsejátékos!

Amire Bohr azt felelte:

Ki Ön, Albert Einstein, hogy megmondja Istennek, mit kell csinálnia?

Ez a beszélgetés két összeegyeztethetetlen filozófiát mutat: Einstein istene nem cselekszik ok nélkül, és ezért képes a gondolkodó ember, Isten alkotása, megérteni a természeti törvényeket; Bohr istene pedig egy szeszélyes zsarnok: ok nélkül, önkényesen cselekszik[5].

 

Tudomány vagy babona?

Egyesek megkérdezik, hogy ésszerű-e Einstein részéről Istent bevonni egy ilyen tudományos vitába. Nem dőlt-e már el hosszú ideje ez a vita Einstein és Bohr között Bohr javára? Tényleg súlyos tévedés, ha a tudomány többé már nem tud visszakeresni az okokig? Vagy épp ellenkezőleg, nem inkább a fejlődés elkerülhetetlen velejárója? És végül is, számít és fontos, ha érthetetlen a kvantumfizika: ami bennünket érdekel, az az, hogy matematikai egyenleteket tudunk felállítani, amelyeket fel tudunk használni hasznos technológiák kifejlesztésére, nemde?

Azok, akik ilyen pragmatikus nézőpontot fejtenek ki, egyszerűen nem ismerik a tudomány történetét. Egyébként a Véletlen istenének bevezetését a tudományba nem a haladás jeleként értékelnék, hanem épp fordítva, visszalépésként és a múltbeli tévedések megismétléseként. Ide egy kis asztronómiai zárójel kívánkozik.

A XVII. századig sokféle matematikai modell létezett a csillagok mozgásának leírására. Mindegyik azon az arisztotelészi posztulátumon alapult, hogy a tökéletes mozgás az egyenletes körmozgás, tehát az égitestek mozgásának szükségképpen egyenletes körmozgások kombinációjának kell lennie. Ptolemaiosz a Földet az univerzum középpontjába helyezte, és a Napot a Föld körül, a csillagokat a Nap körül mozgatta. Hogy figyelembe vegye a megfigyelt mozgások rendellenességeit, számos geometriai eszközt vett igénybe, mint pl. az epiciklusokat: így egy olyan égitestnek, mint a Mars, egy képzeletbeli pont körül kellett keringenie, hogy egyenletes körmozgás jöjjön létre, és ezt a képzeletbeli pontot forgatta a Föld körül egy második egyenletes körmozgással stb.

Kopernikusz a Földet a Nap körül mozgatta, de egyúttal modellezte a csillagok mozgását is egyenletes körmozgások kombinációjával és geometriai eszközök használatával, hogy a matematikai modellt a megfigyelésekhez illessze. Kopernikusz után Tycho Brahe egy új modellt készített, amelyben a Föld volt az univerzum középpontja, de ahol a nap keringett a Föld körül és a planéták a Nap körül.

Itt két fontos megjegyzést kell tenni. Mindenekelőtt, Tycho Brahe modellje sokkal jobban „működött” mint Kopernikuszé, olyan jövőbeni csillagászati események előrejelzésében, mint a napfogyatkozások. Ez nem meglepő: Brahe-nek jelentős pénzügyi, technikai és emberi erőforrásai voltak, így képes volt összegyűjteni korának legprecízebb, sok évet felölelő, több ezer mérési eredményét. Ez tette lehetővé, hogy tökéletesen beállítsa geometriai modelljének paramétereit. Azt kellene tehát pragmatikusan gondolnunk, hogy Brahe modellje jobb volt, mint Kopernikuszé?

Itt emlékeztetnünk kell arra, hogy Kopernikuszt soha nem üldözték egy heliocentrikus modell elkészítéséért. Ugyanakkor mindenki hallott Galilei gondjairól az inkvizícióval, de itt azért pontosítanunk kell egy dolgot: Galileit nem azzal vádolták, hogy heliocentrikus matematikai modellt készített. Minden modell elfogadott volt abban a mértékben, ahogy megkönnyítette a számításokat, és pontos előrejelzést tett lehetővé. Ezzel ellentétben az Inkvizíció azt a tényt tartotta halálos bűnnek, hogy egy halandó meg akarja ismerni a csillagok valódi mozgását, mert ez a tudás csak Istené lehet . A csillagászoknak tehát úgy kellett előrejelzéseket készíteniük, hogy közben sose állítsák, hogy a geometriai konstrukcióik megfelelnek a valódi mozgásoknak. Galileit azért üldözték, mert azt állította, hogy a modellje a valóságot írja le!  Bohrnak és Heisenbergnek nem kellett volna aggódniuk.

És mégis, sem Ptolemaiosz, sem Kopernikusz, sem Brahe, sem Galilei nem volt az, aki felfedezte a csillagok valódi mozgását, – ez Johannes Kepler volt. Az Új Asztronómia bevezetőjében kimutatja, hogy elődeinek valamennyi matematikai modellje annyiban egyenértékű, hogy egyenletes körmozgáson alapul: geometriailag egyik a másikkal helyettesíthető, és ugyanazt az eredményt kapjuk. Kepler a csillagok mozgásának fizikai okait akarta keresni, a mozgás motorjának a Napot tekintette, és ennek az erőnek egy olyan jellemzőt adott, amelyet ma egyetemes gravitációnak neveznek. Ez lehetővé tette számára, hogy megállapítsa, hogy a mozgás se nem egyenletes, se nem körmozgás, hanem elliptikus.

Kepler munkássága és az általa bevezetett erő fogalma volt az, ami a fizika XVII. és az utána következő századok nagy forradalmát elindította. Ez a forradalom csak azért volt lehetséges, mert a kor tudósai megértették, hogy a jelenségek okainak vizsgálata meg kell hogy előzze a matematikai modellezést. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy a kvantumfizikával visszaléptünk a középkori gondolkodásmódhoz, csak éppen kifinomult technikai eszközökkel felszerelve.

 

Hogyan gondolkodott Einstein?

Láttuk, hogy ellentétben az empiristákkal és másféle pozitivistákkal, akik matematikai törvényekkel próbálják meg leírni a megfigyelt jelenségeket, Einstein – akárcsak Kepler – először megpróbálta megérteni a világegyetem fizikai törvényeit, feltételezéseket alkotott, utána megpróbálta ezeket olyan kísérletekkel igazolni, amelyeknek célja az volt, hogy olyan jelenséget idézzenek elő, amelyet addig soha nem figyeltek meg. Természetesen a feltételezés csak akkor érvényes, ha a várt megfigyelés bekövetkezik, különben el kell vetni. Tehát itt, a gondolat előzi meg a megfigyelést és nem fordítva.

Az ilyen megközelítés megkívánja, hogy a kutatónak legyen bátorsága megvizsgálni saját gondolkodásmódját, saját előítéleteit, amelyek megakadályozzák, hogy helyes feltételezést állítson fel. Ezek az előítéletek a képzésünkből származnak, amelyet megszerzett tudásnak tekintünk. Márpedig minden tudás arra van ítélve, hogy elavuljon, és a kutatónak olyan szellemi állapotban kell lennie, amely lehetővé teszi, hogy előre lássa ezt az elavulást, különben semmilyen új felfedezés nem lesz lehetséges. Ez az, amit Einstein többször is kifejezésre juttatott[6], így például a következő híres mondásában, amely oly sok kételkedést okozott kollégái között:

A képzelet fontosabb, mint a tudás. A tudás korlátozott, míg a képzelet az egész világot magába foglalja, stimulálja a haladást, ösztönzi a fejlődést.

Egyesek a képzeletet a „fantáziával” azonosítják, mert arról az elszabadult képzeletről beszélnek, amelyet olyan felnőtteknél figyeltek meg, akik nem tudták kifejleszteni a saját gondolkodási képességüket. A gyerekeknél a képzelet a gondolkodás előtt fejlődik ki. Azonban nem szabad szembeállítani a gondolkodást és a képzeletet. A képzelet nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ismeretlen területeket fedezzünk fel; de a gondolkodás ugyanolyan nélkülözhetetlen, hogy megítéljük, helyes irányba megyünk-e, vagy tévedünk. A kettőnek tehát együtt, harmóniában kell működnie. Hogyan érhetjük el ezt az eredményt?

Ez a fajta probléma Friedrich Schiller költő és filozófus Levelek az ember esztétikai neveléséről című műve óta nem új a német filozófiában. Ami lehetővé teszi „a jellem nevelését”, az a Szépség megtapasztalása, amit az ember a művészettel szerez meg, főleg a költészettel, a színházzal és a zenével. Einstein maga is nagy zenei amatőr volt, és nem hagyta ki a lehetőséget, hogy kamarazenét játsszon, főleg Mozartot, ha partnereket talált hozzá. Hegedűtanára és barátja, Shinichi Suzuki szerint[7] ezt mondta:

A speciális relativitáselmélet felfedezése intuícióval jött, és a zene volt az intuíció mögött meghúzódó hajtóerő. A felfedezésem a zenei érzékelés eredménye.

Hogy teljes mértékben megértsük ennek az Einstein-kijelentésnek a jelentőségét és értelmét, érdekes lehet összehasonlítani azt egy másik gondolattal, amelyet valószínűleg közelebbinek érzünk. Arról a meghatározásról van szó, amelyet Rousseau adott a zenéről Diderot és d’Alembert Enciklopédiájában, egy olyan műben, amelynek kifejezetten az volt a célja, hogy bevezesse Francis Bacon brit empirizmusát Franciaországba:

A zene a hangok tudománya, amennyire azok képesek kellemesen hatni a fülre, vagy az a művészet, ami annyi hangot rendez el, hogy az egymást követő összhangjuk és viszonylagos időtartamuk kellemes érzékleteket keltsen.

Sokunk számára a zene kellemes szórakozás, vagyis a meghatározás etimológiai értelmében elterelés, egy eszköz, hogy kiszakadjunk a valóságból, mint kellemetlen élményből. Einstein ezzel ellentétes gondolatot fejez ki: a zene lehetővé tett számára egy nagy felfedezést, nem terelte el a valóságtól, hanem éppen visszavitte oda. És a felfedezés pillanata nagy örömöt nyújtott a tudósnak.

Honnan ered a zene hatalma az emberi intelligenciára? A nagy karmester, Einstein kortársa, Wilhelm Furtwangler mondta, hogy a zene nem a hangjegyekben van, hanem a hangjegyek között. A zenei elképzelés nem ugyanazon motívum ismétlésében található, hanem abban, hogy milyen változás következik be akkor, amikor valami ismétlődik. Megtaláljuk a disszonanciákban is, amelyek később meglelik a maguk megoldását. Márpedig, hogyan jellemezhetünk egy tudományos felfedezést? A tudós gondolatában van valami, ami a disszonanciával egyenértékű, amikor például egy kísérlet hirtelen olyan eredményt hoz, ami ellentmond annak az elméletnek, amiben addig hitt. És ennek az elmélet és a kísérlet közötti ellentmondásnak a megoldása akkor jön el, ha eldobja a régi elméletet, és egy jobbal helyettesíti, egy olyan hipotézisnek köszönhetően, amit megfogalmazott és bizonyított.

Így Einstein számára az igazság keresése és a szépség keresése ugyanazt jelentette. Itt ismerjük fel azt a platóni gondolatot, amely szerint az igaz, a szép és a jó azonosak, és hogy felleljük ezt a hármasságot Einsteinnél, hozzáadhatjuk a tudományhoz és a zenéhez a politikai cselekvést. Einstein pacifista volt, és az első világháború után küzdött a nacionalizmus ellen, ami élete végén oda vezetett, hogy az FBI-jal is gondjai támadtak.

 4

Tagore és Einstein találkozása Berlin mellett, 1930 nyarán.

Nyugaton megszoktuk, hogy platóninak nevezzük az igaz, a szép és a jó azonosságának gondolatát; valójában azonban egy univerzális gondolatról van szó, nem csak nyugatiról, amint azt észrevehetjük, ha azt próbáljuk megtudni, milyen alapokon fejlődtek ki a nagy civilizációk. Einstein maga is észrevette, amikor érdeklődött például India történelme iránt, amint arról Nehru Discovery of India című műve iránti kíváncsisága is jelzi, de főleg azok a viták, amelyeket a nagy indiai költővel, Rabindranath Tagoréval folytatott. Eleve minden összeesküdött azért, hogy Einstein és Tagore találkozzon. Mindketten nagy utazók és elkötelezett pacifisták voltak; mindketten problémákkal küzdöttek az iskolában; jobban szerettek maguk felfedezni dolgokat, mintsem egy külső tekintély hatása alatt tanuljanak; és mindketten univerzális szelleműek voltak, mindenre kíváncsiak, zeneszeretők stb.

 

A szerző, Pierre Bonnefoy mérnök, a cikk eredetileg a Solidarité et Progres honlapján jelent meg, 2016. augusztus 17-én: http://www.solidariteetprogres.org/einstein-tagore-vernadski-science-poesie.html

  Fordította: Hrabák András

 [1] Megegyezik a két fekete lyuk rendszere által provokált gravitációs hullámok közelmúltban történt megfigyelésével: az általános relativitáselmélet száz évvel korábban megjósolta ezt.

[2] Michelson és Morley interferometriás kísérletei, amelyek ellentmondanak a klasszikus fizikának, megfelelően magyarázhatók a speciális relativitáselmélettel, de nem ezek képezték Einstein gondolkodásának kiindulópontját. Valóban, emlékiratai bevezetőjében az 1905-ben A mozgó testek elektrodinamikájáról, vagyis abban a publikációban, ahol először veti fel a speciális relativitás elméletét, a Maxwell-egyenletek aszimmetriájának figyelembe vételével kezdi.

[3] Fresnel a fényinterferencia jelenségének bizonyításával validálta elméletét, ahol például két fényforrást egyidejűleg irányítunk egy képernyőre, összegezve, vagy kioltva hatásaikat, amit a fényes és a sötét zónáknak a képernyőn történő megjelenése jellemez.

[4] A. Peterson: The Philosophy of Niels Bohr [Niels Bohr filozófiája], Bulletin of Atomic Scientists n° 19, 1963. augusztus 14.

[5] Ez az Einstein és Bohr közötti ellentét egy másik híres polémia elkerülhetetlen visszhangja: ez kétszáz évvel korábban zajlott le Leibniz és Newton között, és megtaláljuk a Correspondance Leibniz-Clarke-ban (Leibniz-Clarke levelezés). Ahogyan Einstein, Leibniz is úgy gondolta, hogy Isten az „elegendő ok” elve alapján cselekszik (semmi nem történik anélkül, hogy oka lenne), és ez az, amiért Isten jó, míg Newton úgy gondolta, hogy Isten önkényesen cselekszik, és hogy a jó az, amit Isten akar. Ennek a metafizikai vitának a tudományos következménye volt, hogy Newton azt gondolta, hogy az idő és a tér abszolút, és Isten azon a helyen és időben teremtette meg a világot, ahol és amikor akarta; Leibniz szerint ebben az esetben semmi oka, hogy Isten nem hozott létre egy azonos univerzumot egy másik pillanatban és másik helyen. Mivel Isten nem cselekszik ok nélkül, Leibniz azt a következtetést vonja le, hogy a tér és idő nem abszolút, hanem Isten teremtményei, más szóval, a tér és az idő relatív! („Számomra többször megjelöltem, hogy ott van nekem a TÉR, bizonyos tisztán relatív dolgokra, amint az IDŐ is; az Együtt létezés rendje érdekében, mivel az idő az egymást követő dolgok rendje.”) Amint látjuk, Leibniz gondolatai korszakokon át fennmaradtak és inspirálták Einstein gondolkodását.

[6] Lásd George Sylvester Viereck 1929-ben készült interjúját a Saturday Evening Post-ban, valamint könyvében, melynek címe: Einstein on Cosmic Religion and Other Opinions and Aphorisms. (Einstein a kozmikus vallásról és más vélemények és aforizmák).

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések