India brit uralom alóli felszabadításában Tagore kiegészítő, de hasonlóan alapvető szerepet játszott, mint Mohandász Karamcsand Gandhi. Ő adta Gandhinak a „Mahatma” nevet, ami annyit jelent, hogy „Nagy lélek”.
A XX. század elején aktív szerepet játszott India függetlenségi mozgalmában, de a hinduk és a muzulmánok közötti testvérgyilkos erőszak – mindkettőt egyaránt a brit megszállók manipulálták – annyira rosszul érintette, hogy emiatt lemondott az aktív politikai cselekvésről. Amikor pedig Gandhi néhány évvel később visszatért Dél-Afrikából, Tagore azonnal elismerte vezető szerepét. Azonban úgy vélte, hogy az első szabadság a gondolkodás szabadsága, amely nélkül valódi politikai szabadság nem létezhet.
Ezért Tagore arra törekedett, hogy megszabadítsa az indiai társadalom gondolkodását azoktól a bilincseitől, amelyek sebezhetővé tették a brit gyarmatosítással szemben. Szerinte tehát a kasztrendszer, a babona, a kulturális elmaradottság megszüntetése volt a legfontosabb, és próbálta az indiai és a nyugati kultúra legjobb hagyományait hozzáférhetővé tenni a jövő nemzedékei számára. Az általa létrehozott Santiniketan „szabadtéri egyetemen” úgy döntött, hogy a tanulók és tanáraik éljenek együtt, meghívott gondolkodókat, művészeket, tudósokat, vallásos embereket és másokat minden tudományterületről és a világ minden részéből, hogy valódi, állandó dialógust szervezzen a tudományról és a civilizációkról. Számos későbbi indiai politikai vezető, köztük Indira Gandhi is járt a „szabadtéri egyetemre”.
Tévedés lenne Tagoréban egy korai ökológust látni azon az alapon, hogy kitartott amellett, hogy fenn kell tartani az ember és a természet közötti harmóniát. Ez a romantikus nyugati fantáziák ráerőltetése egy olyan kultúrára, amely eltér a mienktől. Valójában Tagorét minden érdekelte, ami előre viszi az emberi szellemet – ebben az értelemben forradalmár volt a saját országában –, és ez magában foglalja természetesen az összes művészetet, a költészetet, a zenét, a festést stb., de ugyanígy a tudományt és annak alkalmazásait is.
Amikor Tagore támadja azt, amit ő „gépnek” nevez – ami eluralta a nyugati városokat –, akkor mindarra utal, ami az embert kiszolgáltatja egy monoton, ismétlődő feladatnak, egyszerű „géppé” silányítja és tönkreteszi a kreativitását. Tagore nem támogatja a haladás elutasítását és a „paraszti” technikákhoz való visszatérést: éppen ellenkezőleg, minden olyan eszközt támogat, amely lehetővé teszi, hogy mentesítsék az embert az ostoba feladatoktól, és további szabadidőt biztosít épp a gondolkodáshoz. Ebben a tárgyban, nagyon világosan fogalmaz a The Cult of Charkha (A charkha kultusza) című művében, amely vitázik Gandhi charkha (kerék, rokka) felfogásával.
Tudnunk kell, hogy Gandhi mindenütt azt hirdette: ha minden indiai egy fél órát töltene azzal, hogy kézzel, rokkával fonjon gyapotot, el lehetne érni a függetlenséget a brit birodalomtól. Gandhinak számos ötlete volt ebben a kampányban: így pl. gazdasági fegyvert akart használni, hiszen a brit birodalom megakadályozta, hogy Indiában fonodák és textilgyárak működjenek, helyette kikényszerítette, hogy az ország nyersanyagokat exportáljon, és Angliában előállított késztermékeket, textíliákat importáljon vissza.
Gandhi azt gondolta, hogy ha minden indiai megszőné a gyapotot, és maga készítené a ruháját, ez tönkretenné az Indiába irányuló brit exportot.
Tagore értette Gandhi szándékát, de nem értett egyet ezzel a taktikával: úgy gondolta, hogy ha nem tanítják a népet, akkor az azt képzeli majd, hogy a függetlenség egy varázslattal érkezik meg a rokkának köszönhetően. Emellett óvatosnak kell lenni a gyapotfonás naponta ismétlődő mozdulataival, mert az nem segíti a kreatív gondolkodást. Ezt az archaikus szerszámot is beleértette abba, amit pejoratívan „gépnek” nevezett.
Tagore élete nagy részét annak szentelte, hogy meg akarta reformálni az indiai társadalmat, sajnálkozva, hogy évszázadok óta minden generáció ugyanúgy folytatja az életét, mint elődei tették. Fellépett azok ellen a honfitársai ellen is, akik a megszálló nyugati gyarmatosító hatalom ellenében az indiai kulturális identitás hamis koncepciója ürügyén védték, sőt dicsőítették az indiai társadalom állandóságát és mozdulatlanságát. Tagore szerint annak ellenére, hogy egy valódi kulturális identitásnak nem kell tabula rasát csinálni a múltjával szemben, a fejlődés elvén kell alapulnia. Az indiai társadalomnak tehát hasznot kell húznia a tudományból ahelyett, hogy elutasítaná azzal az ürüggyel, hogy a Nyugat fejlesztette ki. Tagore ezt írta a Charkha kultuszá-ban:
Ha a tudomány előremozdításában Európának van erkölcsi szerepe, akkor az abban áll, hogy segíti az embert, hogy szembeszálljon a természet agressziójával. Nem abban, hogy az embert gépként használja, hanem a gép használatával segít a természet erőit az ember szolgálatába állítani. Egy biztos, nem tudjuk megszüntetni az országunkat sújtó általános szegénységet, ha kezünkkel a tudomány kárára dolgozunk.
Oly távol és mégis közel
Tagore-nak, akárcsak Einsteinnek, nagyon személyes elképzelése volt a vallásról. Nem nagyon szerette a vallási szervezeteket, az általuk vallott dogmákat és a hívők által követett rítusokat, mert azt gondolta, hogy ha túlzottan a betűt követik, akkor elvész a legfontosabb, a vallás szelleme. Úgy vélte, hogy a nagy vallások, mint pl. a hinduizmus, humanista alapokon nyugszanak, és ez a humanizmus alakította kezdetben a korabeli társadalmi szokásokat. A társadalmak és a szükségletek azonban fejlődtek az eltelt idővel, és ha fenn akarják tartani az elavult szokásokat, akkor végül hagyományaik ellentmondásba kerülnek a vallás valódi szellemével.
Például Tagore, aki egész életében harcolt a kasztrendszer ellen, tudta, hogy a kasztok létrehozásuk pillanatában társadalmi haladást jelentettek. Valóban, a kasztrendszer szétválasztotta azokat, akik a társadalom erkölcsi és intellektuális hatalmát képviselték, és a harcosokat, akiknek a feladata a társadalom védelmezése volt. Az előbbiek tekintélye a társadalomban politikai ellenhatalmat képviselt az utóbbiakkal szemben, és korlátozta a harcosok ambícióit. Ráadásul a kasztok kezdetben nem voltak örökletesek. A századok folyamán a rendszert örökletessé tették és eltorzították, hogy kvázirabszolgaságot vezessenek be, éppen az eredeti szándékkal ellentétesen.
Amikor az eltorzult társadalmi szokásokra keresett megoldást, Tagore nem állt messze az Einstein által a tudomány területén keresett megoldástól: az okok keresésétől. Egy emberi társadalom számára veszélyes, ha egyes szokások mechanikussá válnak, és generációról generációra folytatódnak anélkül, hogy megkérdeznék, miért vezették be azt az elődeink. A szokások okainak vizsgálata nélkül a társadalom a babona egyik formájába süllyed, és azt gondolja, hogy létezése egy rítus betartásától függ(8).
Amikor Tagore olyan filozófikus műveit olvassuk, mint a Sadhana vagy Az ember vallása, egy bizonyos ponton felfedezzük, hogy állandóan arra törekszik, hogy India alapítóinak szövegeire támaszkodjon, különösen az Upanishad-ban, de nem kevésbé állandóan törekszik arra is, hogy leválassza róla a lényegi mondanivalót, és ezt az örökséget gazdagítsa az emberiség legújabb vívmányaival – beleértve a külföldről, különösen a Nyugatról származó hozzájárulásokkal.
A Sadhana következő kivonata nagyon jellemző erre, mert egyrészt megmutatja a harmónia fogalmát, amely alapvető India és a hinduizmus történetében, másfelől megmutatja, hogy a harmónia ugyanolyan alapvető a klasszikus és a modern európai kultúrában is, még ha a nyugatiak többsége el is felejtette ezt az utóbbi időben. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy az idézet utolsó mondatában Tagore cinkosan a nyugatiakra kacsint, hiszen John Keats angol költő Óda egy görög urnához című versére utal, amely maga is arra a platóni gondolatra hivatkozik, amelyet az empirizmus kiirtani törekszik:
Igazságérzetünk a teremtés törvényét ismeri fel, míg szépérzékünk az univerzum harmóniáját látja át. Amikor felismerjük a természet törvényét, kiterjesztjük uralmunkat a fizika erőire, és hatalmassá válunk; amikor felismerjük saját erkölcsi természetünk törvényét, eljutunk önmagunkhoz, és szabaddá válunk. Ugyanígy, minél jobban megértjük a harmóniát a fizikai világban, annál inkább értjük a teremtést, és osztozunk annak örömében; a szépség kifejezése a művészetben annál inkább válik katolikussá (etimológiailag: egyetemessé). Amikor lelkünk harmóniája tudatosul bennünk, akkor általánosságban ismerjük fel a világszellem boldogságát, és életünk szépségének kifejeződése a szeretetben és a jóságban a végtelenséghez közeledik. Ez a létezésünk végső célja: mindig tudnunk kell, hogy „a szépség igazság, az igazság szépség”.
Amikor megvizsgáljuk a gondolatok fejlődését a több ezeréves ábrahámi, hindu, konfuciánus stb. nagy civilizációkban, meglepődünk attól a ténytől, hogy nagyon hasonló elveket vallanak, még ha azokat nagyon különböző formákban és nyelveken fejezik is ki. Ez az emberiség történelmének két hipotézishez vezet, amelyek nem zárják ki egymást kölcsönösen. Az első az, hogy a civilizációk sokkal régebben utaztak és kommunikáltak egymással a múltban, mint azt a történészek ma gondolják. A második, hogy az alapvető gondolatok nem tartoznak ehhez vagy ahhoz a civilizációhoz, hanem univerzálisak, és ebből a tényből következően a világ különböző helyein képesek megjelenni, anélkül, hogy ezeknek a helyeknek feltétlenül érintkezniük kellene egymással. Amint a második hipotézis jelzi, ha az emberi lény természetétől fogva hajlamos a világegyetem felfedezésére, ennek a felfedező szellemnek önmagában a tudósok vizsgálatának a tárgyává kell válnia, sokkal komolyabban, mint ahogyan az jelenleg van.
Ezek a megfontolások természetesen elvezetnek bennünket az Einstein ház küszöbéig, amelyet Tagore többször is átlépett az 1930-as évben.
Beszélgetések Tagore és Einstein között
Nem ez volt az első találkozásuk, de ebben az évben Tagore egy nagy nemzetközi turnét tett, amelynek során útba ejtette Berlint, ahol több beszélgetést folytatott Einsteinnel. Ezekről a beszélgetésekről töredékek maradtak fenn angol nyelvű jegyzetekben (Einstein németül beszélt), amelyeket Dimitri Marianoff, Einstein egyik segítőtársa készített, aki Margot Einsteint, Albert unokahúgát vette feleségül. A Marianoff házaspár azután elkísérte Tagorét Oroszországba, majd az út után a költővel együtt visszatért Berlinbe. Közben Marianoff jegyzeteinek egy töredékét 1930. augusztus 10-én a New York Times-ban közölték. Einstein átnézte a jegyzeteket, és hozzájárult a közlésükhöz, de utólag azokat hiányosnak találta. Tagore, akivel nem tudtak konzultálni a közlés előtt, elhatározta, hogy ő maga egészíti ki, és publikálja azt Az ember vallása c. könyvének függelékében, amelyet a Hibbert-konferenciasorozatra írt át, amelyet Oxfordban tartott ugyanezen utazása során.
Alább olvasható egy kivonat ebből a függelékből angolból készült francia fordítás alapján, amely a Les Éditions Rieder-ben 1933-ban jelent meg:
Einstein: Hisz Ön úgy az Isteniben, hogy az a világtól el van szigetelve? Tagore: Nem, nem elszigetelten. Az Ember végtelen személyisége megérti a világegyetemet. Nincs semmi, amit az emberi személyiség ne lenne képes túlszárnyalni, és ez bizonyítja, hogy az univerzum igazsága az emberi igazság. (…) Einstein: Két különböző koncepció létezik az univerzum természetével kapcsolatban: 1. A világ, mint egész, az emberiségtől függ. 2. A világ, mint valóság, független az emberi tényezőtől. Tagore: Amikor az univerzumunk harmóniában van az Emberrel, az örökkévalóságnak, amelyet mint igazságot ismerünk fel, érezzük szépségét.
Einstein: Ez az univerzum tisztán emberi koncepciója. Tagore: Nem lehet másféle koncepciónk. Ez a világ egy emberi világ – a tudományos felfogása ugyancsak a tudományos Emberé. (…) Einstein: Nos, akkor az Igazság, másként szólva a Szépség, nem független az Embertől?
Tagore: Nem. (…) Einstein: Egyetértek ezzel a Szépség-felfogással, de nem értek egyet azzal, ami az Igazságot illeti.
Tagore: Miért nem? Az Igazság az Emberben valósul meg.
Einstein: Nem tudom bizonyítani, hogy az én felfogásom helyes, azonban ez a vallásom.
Tagore: A Szépség az Egyetemes lény tökéletes harmóniájának ideálja, az Igazság az Univerzális szellem tökéletes megértése. Mi, egyének, hibáinkon és tévedéseinken keresztül közelítjük meg, felhalmozott tapasztalatainkkal, felvilágosult tudatunkkal – hogyan tudnánk enélkül megismerni az Igazságot?
(…) Einstein: Még a mindennapi életünkben is kénytelenek vagyunk felismerni az – embertől független – valóságot, a tárgyakban, amelyeket használunk. Ezt azért tesszük, hogy ésszerűségi kapcsolatot hozzunk létre a különböző érzékeink által küldött üzenetek között. Például, ha nincs is senki otthon, ez az asztal mégis ott marad, ahol van.
Tagore: Igen, kívül marad az egyéni intelligencián, de nem marad kívül az egyetemes intelligencián. Az az asztal, amelyet észreveszünk, azon a tudaton keresztül érzékelhető, amellyel rendelkezem. (…) Az igazság megragadása során örök konfliktus létezik az egyetemes emberi szellem és az ugyanolyan, de egyénbe zárt szellem között. Tudásunk, filozófiánk és etikánk között állandó egyeztetés jön létre. Mindenesetre, ha egy igazság egyáltalán nincs kapcsolatban az emberiséggel, akkor az a mi számunkra teljesen nem létező. (…) Einstein: Akkor én vallásosabb vagyok, mint Ön! Tagore: Az én vallásom a személy feletti Ember, az Univerzális emberi szellem, és az egyéni lényem összhangjában van (…)
Ez a kivonat egy jól látható nézeteltérést emel ki a két gondolkodó között, de nem szabad elvonatkoztatnunk attól a kontextustól, amelyben ez a vita zajlik. Alig három évvel vagyunk a Solvay-konferencia után. Megértjük tehát, hogy Einsteint miért foglalja le ennyire az a gondolat, hogy az igazságnak függetlennek kell lennie az embertől: ez az egyik érv, amellyel szünet nélkül támadta Bohrt, amikor utóbbi azt állította, hogy a megfigyelt jelenség természete a mérőműszertől függ, és mérés hiányában a jelenség nem meghatározott.
Tagore nézőpontja azonban nem azonos Bohréval. Amikor Tagore az Emberről beszél, Bohrtól eltérően nem egy emberi egyénről szól, hanem az „Egyetemes emberi szellemről”. Vagyis az emberiség egészéről minden időben és minden helyen, ami hasonlít az Abszolúthoz, az „Istenihez”. A költő úgy gondolja, hogy az egyén létezésének célja, hogy szünet nélkül ezzel az Abszolútummal keresse a harmóniát, és ennek két, egymást kiegészítő módja van: a művészet és a tudomány.
Így Bohrral ellentétben, de ezen a ponton végül is Einsteinnel összhangban Tagore határozottan kifejezi, hogy az univerzum megismerhető az ember számára, még ha az igazsághoz vezető útnak nincs is soha vége. Ebből kiindulva, becsületesen szólva, nincs akadálya a civilizációk közötti valódi párbeszédnek: a béke és a harmónia nem érhető el azonos egyének és azonos társadalmak révén, hanem csak különböző lényekkel, akik azt gondolják, hogy az igazság létezik, és azt együtt keresik.
Ideiglenes következtetés
Az Einstein és Tagore közötti viták nem adnak számunkra „kulcsrakész” megoldást, hogy a kortárs tudományt kimozdítsuk abból a zsákutcából, amelyben van. Bizonyos ötleteket azonban adnak nekünk, hogy megváltoztassuk a régi gondolkodásmódot. Tagore megérti: a nyugati kultúra gyenge pontja, hogy mesterségesen elválasztja a fizikai jelenségek területét a gondolatokétól, pedig mindkettő ugyanannak az univerzumnak a része. A hegedűn való gyakorlás és saját tudományos kutatásának viszonya révén Einsteinnek van erről elképzelése, de mint minden nagy gondolkodó, meghalt, mielőtt befejezhette volna munkáját.
Ez arra késztet bennünket, hogy felidézzük egy harmadik kortárs tudóst: Vlagyimir Vernadszkij orosz biogeokémikust. Vernadszkij talán a XX. század legnagyobb orosz tudósa. Többek között ő volt az első, aki alapos módszerességgel kifejtette a bioszféra fogalmát. Az 1928-ban megjelent a La Biosphère c. könyvét egyébként franciául írta.
Megközelítése alapján leírja, hogyan fejlődött az élet, mint egész, majd fokozatosan válik földünk legjelentősebb geológiai jelenségévé – erősebbé, mint az élettelen erők, amelyeket irányít. Először is ragaszkodik ahhoz a tényhez, hogy soha nem figyeltünk meg egy szervezetet izoláltan a környezetétől, hanem mindig olyan szervezeteket, amelyek kölcsönhatásban állnak egymással (talán nevezhetjük harmóniának).
És mindebben hol az emberi lény? Az 1930-as években Vernadszkij megtette a következő lépést a bioszféra fogalmának kifejlesztésével. Úgy találta, hogy egy harmadik szint, a gondolat vette át az irányítást a két másik, az élő és az élettelen felett. Megértette, hogy az emberi gondolat egyetemes jelenség, hogy a tudósok tévedtek, amikor úgy kezelték, mint a kozmosz egy másodlagos jelenségét. Megértette: ahhoz, hogy a második világháború után előrelépjünk, a tudománynak alapos módszerességgel kell tanulmányoznia az élettelen, az élő és a gondolkodó közötti kölcsönhatásokat. 1945-ben halt meg.
A jelek szerint Vernadszkijt érdekelte az indiai gondolkodás, pontosan a harmónia gondolatának fontossága miatt. Amikor leírjuk ezeket a sorokat, nem tudjuk, volt-e kapcsolat közötte és Tagore között (például, amikor Tagore Moszkvába látogatott Einstein családjával). De nem ez a legfontosabb. Annak ellenére, hogy kivételes egyéniségek voltak, sem Vernadszkij, sem Tagore, sem Einstein nem tekinthetők függetlennek azoktól a kultúráktól, amelyekben felnőttek. Ugyanakkor bárhonnan származtak, a gondolataik egyetemesek, és megvolt a képességük arra, hogy rezonáljanak egymással.
A cikk eredeti francia változata 2016. augusztus 17-én jelent meg és elérhető itt: http://www.solidariteetprogres.org/einstein-tagore-vernadski-science-poesie.html
(7) Shinichi Suzuki: Nurtured by Love: The Classic Approach to Talent Education. (Szeretettel táplálva: A tehetséggondozás klasszikus megközelítése)
(8) Megvan az a szokásunk, hogy azt hisszük, hogy a babona az emberi gondolkodás egy bizonyos fajta „primitív” állapotának felel meg a történelmi fejlődésben. Éppen ellenkezőleg, nem arról van szó, hogy az emberiség abban kezdi keresni az utat a világ megértéséhez, amit talál, és a babona az előrehaladás és a felfedezés után érkezik el? Vagyis: úgy tekintjük, hogy a haladás természetes az emberi nemnél, de a haladás leállása babonává degradálja az ismereteket.
