A cionizmus kétarcúsága

come to palestine Zeev RabanA zsidó-arab kapcsolatok, már több mint egy évszázada, a harc jegyében zajlanak. A zsidó állam megalapítása (1948 - a szerk.) után, az ellentét az előbbiek javára billent, több katonai összecsapás is az ő győzelmüket mutatta. A palesztinok számára – a szívós ellenállás dacára – a modern kori történelem számos kudarcot hozott a jog sárba tiprásával együtt.

Theodor Herzl[i] fektette le a politikai cionizmus elméleti alapjait, amelynek egy zsidó állam megteremtése volt a célja. Ez ugyan válasz volt a kelet-európai zsidó közösségek szenvedéseire és meghurcolására, illetve az antiszemitizmus ismételt térnyerésére Nyugat-Európában, ugyanakkor beilleszkedett a korabeli Európa gyarmatosító logikájába. 

A történelemben nem ritkán fordul elő, hogy az elnyomottak egyben elnyomók is. Különösen jellemző ez a gyarmati elnyomás elleni felszabadítási mozgalmakra, ahol is az elnyomott nemzet vezető közössége ugyanakkor elnyomja saját országa faji, vallási vagy más kisebbségeit. A felszabadítási mozgalmak gyakran szemet hunynak e kirekesztés felett, ha csak nem támogatják nyíltan mindenféle ürüggyel, például azzal vádolva az adott kisebbséget, hogy valójában a gyarmatosító titkos híve, az ötödik hadoszlop, az ország kebelében. Egyesek a cionizmus „normalizálása” érdekében hívják fel a figyelmet erre a gyakori kétarcúságra, úgy állítva be a cionizmust, mint ami nem viselkedik másképp, mint más eszmék, ezzel minimalizálva – esetleg bocsánatosnak állítva be tévedéseit, azért, hogy Izraelt, mint minden más „normális” országot kezelje a közvélemény.  De hát, ez az érv nem veszi figyelembe a cionizmusra jellemző kétarcúság valóságos természetét.

 

A zsidóság Európában

A cionizmus vitathatatlanul válasz volt a zsidó kisebbséget sújtó vallási elnyomásra, amely a keresztény Európában a középkortól a XIX. századig tartott. Ismeretes, hogy a magukat kereszténynek valló hatalmak alatt a zsidók sokkal súlyosabb üldözésnek voltak kitéve, mint az iszlám berendezkedésű birodalmak idején elszenvedett időszakos kirekesztési és erőszakhullámok idején. Ugyanakkor, a modern kori Európában a Felvilágosodás és a XVIII. század végi francia forradalom következtében az üldöztetés fokozatosan megszűnt, az egyenlő jogok elvén alapuló citoyenneté-állampolgár fogalmának elterjedésével. A demokratikus átalakulás hatására az atlanti parttól a (jelenkori) Németország és Ausztria keleti határáig terjedő területen a zsidók helyzetére jellemző lett a nemzeti társadalmakba való fokozatos integráció és a diszkrimináció megszűnése. Igaz ugyan, hogy az idegengyűlölet felerősödött a világ kapitalista hatalmait sújtó első nagy gazdasági válság, a XIX. század utolsó negyedének (1873-1896) gazdasági összeomlása nyomán. Mint ahogy az lenni szokott, a lakosság elégedetlenségét a szélsőjobboldali csoportok bűnbakok bevetésével terelték mederbe és állították saját reakciós terveik szolgálatába.

Ugyanebben az időszakban indult fejlődésnek Kelet-Európában is, különösen pedig az orosz birodalom alá tartozó nagyobb területeken a kapitalista termelési mód. A késői átalakulás, amely egybeesett a fejlettebb nyugati kapitalizmus súlyos válságával, így elkerülhetetlenül mély és nagyon összetett társadalmi krízist és erőteljes paraszti elvándorlást hozott magával. A Kelet-Európában megerősödött idegengyűlölet célpontjai elsősorban a zsidók lettek – különösen az orosz birodalom ma Ukrajnához és Lengyelországhoz tartozó területein. Az ismétlődő pogromok áldozataivá vált zsidók ezért Nyugat-Európába vagy Észak-Amerikába próbáltak kivándorolni.

Nyugat-Európába érkezve az egyszerre idegennek és egy megvetett vallás követőinek tekintett zsidók az idegengyűlölők kedvenc céltábláivá lettek[ii].  Így tehát, a nagy gazdasági visszaeséssel a háttérben a zsidóellenesség nagy erővel tért vissza, "modernizált" formában, fajelméleti alapokon. Ez a fajelmélet áltudományos antropológiai alapokon nyugszik, és azt állítja, hogy a zsidók – vagy általában véve a szemiták, beleértve az arabokat is (a szemiták a sémi nyelvi csoportra utal, amelynek tagja a héber és az arab), alacsonyabb rendű, megvetendő fajhoz tartoznak. Ekkoriban tehát megjelenik az európai zsidókat célba vevő „antiszemitizmus”, de általánossá válik a fanatikus nacionalizmus is, amelyet a gyarmatosítás lelkes pártolása kísér. A nagy gazdasági válság kiélezte ugyanis a versengést a gyarmattartó birodalmak között, amelyek az imperializmus korszakára már felosztották maguk között a világot.

 

A modern cionizmus születése – Dreyfus hatása

Ebben a kontextusban jelenik meg a modern cionista mozgalom, állami cionizmus formájában – célja egy zsidó állam létrehozása – szemben a korábbi, vagy más kortárs, elsősorban spirituális vagy kulturális természetű áramlatokkal. Megalapítója, Theodor Herzl, asszimilálódott osztrák zsidó, akiben akkor támadt fel cionista meggyőződése, amikor újságíróként tudósított a zsidó származású francia katonatiszt, Alfred Dreyfus peréről – Dreyfus a franciaországi antiszemitizmus felerősödésének áldozata lett. A Dreyfus-ügy inspirálta Theodor Herzl 1896-ban megjelent Der Judenstaat (A zsidó állam) manifesztumát, és ami másfél évvel később 1897-ben a Bázelben összeült első cionista kongresszus alapdokumentuma lett.

Minőségi különbség van a Theodor Herzl által kidolgozott cionista ideológia és az Európa-szerte a XIX. század első felében vagy a gyarmatosított országokban egy évszázaddal később megjelent nemzeti ideológiák között. Míg a nemzeti ideológiák nagy része emancipációs, demokratikus természetű, a modern cionizmus inkább a fanatikus nacionalizmushoz és a gyarmatosítást hirdető eszmékkel rokonítható, vagyis a születésekor, a XIX. század végén, Európában uralkodó eszmék közé illeszkedik. Az állami cionizmus kétségtelenül a zsidók elnyomásának hatására keletkezett, ahogy Theodor Herzl művének előszavában maga is kimondja: az általa létrehozni kívánt mozgalom „mozgató ereje” „a zsidók szenvedése”. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az ő cionista elmélete alapvetően reakciós és kolonialista logikán alapul.

 

Vallásos és szegény zsidók

A cionista tervről a Kelet-Európában vadul üldözött szegény zsidók más képet alkottak maguknak, és mentőövként kapaszkodtak bele. De ettől eltekintve Herzl cionista programját egy asszimilált osztrák, világi zsidó alkotta meg, aki meg akar szabadulni a vallásos és szegény kelet-európai hittársaitól, akiknek a bevándorlása Nyugat-Európába megrendítette a már kialakult életformájukat. ”Az „asszimiláltaknak” még a keresztény polgároknál is hasznosabb, ha a hagyományokhoz ragaszkodó zsidók távoznak. (…). Napjainkban számos, antiszemitának mondott keresztény család felléphet a külföldi zsidók bevándorlása ellen. Az izraelita polgárok ezt nem tehetik meg, pedig súlyosabban érintettek, mert versenyhelyzetben vannak hasonló gazdasági helyzetű egyénekkel, akik buzgón szítják az antiszemitizmus kialakulását, vagy a már meglévő zsidóellenesség növekedését. Ez az asszimiláltak titkos fájdalma, amit jótékonysággal gyógyítanak. Kivándorlási egyesületeket hoznak létre a beérkező zsidók számára. Ezeknek az egyesületeknek némelyike nem az üldözött zsidókért van, hanem ellenük. A legszegényebbeknek menniük kell, minél hamarabb, és minél messzebbre. A tények figyelmes vizsgálata révén tudatosul bennünk, hogy több úgynevezett zsidó-barát valójában zsidó eredetű antiszemita, aki filantróp külsőt ölt magára. Azonban eddig, a legjobb szándékok által vezérelt gyarmatosítási törekvések sem vezettek eredményre.”

Theodor Herzl próbálta elrejteni, hogy a „filantróp” gyarmatosítás (a legjelentősebbet a Rotschild család finanszírozta) kudarcba fulladt: a helyébe lépő új elképzelés szerint a jótékonyságot az európai gyarmatosítás keretei közé illeszkedő politikai tervvel kell felváltani, amelynek célja egy zsidó állam létrehozása és megerősítése. Theodor Herzl megértette, hogy legjobb szövetségesei e terv megvalósításában a keresztény antiszemiták. Könyvének második, „A terv” című fejezetében kifejtett legfőbb érve: „Egy új szuverenitás létrehozása se nem nevetséges, se nem lehetetlen. (…) Azok a kormányok, amelyeknek országában pusztít az antiszemitizmus, nagyon is érdekeltek a (zsidó) szuverenitás létrehozásában.”

Már csak a területet kellett megválasztani, ahol a zsidó szuverenitás megvalósulhatott. „Két régió jöhet szóba: Palesztina vagy Argentína. Figyelemre méltó gyarmatosítási kísérletekre is sor került már, de minden esetben a zsidók fokozatos beszivárgásának hibás elve alapján. És a beszivárgás mindig kudarcot vallott. A helybéli, magát fenyegetettnek érző népesség nyomására a kormányok végül megtiltották a zsidók bevándorlását. A bevándorlásnak csak akkor van értelme, ha számunkra garantált szuverenitásra alapulhat”.

 

Igazodás az antiszemita brutalitáshoz   

Az utolsó fejezet vége felé, ahol „a zsidó kivándorlás előnyeiről” beszél, Theodor Herzl azt hangsúlyozza, hogy a kormányoknak meg kell fontolniuk tervét, „akár spontán módon, akár az antiszemiták nyomására”. Újságjaiban számos olyan észrevételt publikál, amelyekben rendre kiemeli, hogy a zsidók Európából való elküldésére vonatkozó terve szinte párja az antiszemiták azon vágyának, miszerint szeretnének megszabadulni a zsidóktól. Első újságjában (1895) megjósolja, hogy a zsidók alkalmazkodni fognak az antiszemiták brutalitásához, és későbbi államukban maguk is brutálisan viselkednek majd. „Az antiszemitizmus – hatalmas és öntudatlan erő a tömegek körében – nem fog ártani a zsidóknak. Szerintem az antiszemita mozgalom a zsidó jellemet szolgálja. Egy csoport a tömegek általi nevelését jelenti, amely talán a felszívódásukhoz vezet. A nevelés csak nagy csapásokkal vésődik be. Darwin féle utánzással kezdődik, és a végén a zsidók alkalmazkodni fognak.”

A szellemi atyjuk által kidolgozott tervet követve a cionista vezetők arra törekedtek, hogy megszerezzék a rövidesen kizárólag Palesztinára lokalizálódott tervükhöz az egyik európai nagyhatalom támogatását. Kihasználták, hogy a terület feletti fennhatóság az első világháború idején az ottomán birodalomtól átkerült a britekhez a sajnálatosan elhíresült 1916-os Sykes-Picot egyezmény keretében, amelyben a britek és a franciák felosztották egymás között az ottomán birodalom területét.

 

A brit opció – a Balfour deklaráció    

A cionisták azonnal Londonra koncentrálták erőfeszítéseiket. Chaim Weizmann, a cionizmus nagy-britanniai főképviselője elsősorban a dúsgazdag zsidóra, volt parlamenti képviselőre, lord Walter Rotschildra támaszkodott. Elérték, hogy Arthur Balfour külügyminiszter, 1917 november 2-án megtegye híressé vált ígéretét:

„Őfelsége [ti. V. György brit király] kormánya szimpátiával viseltetik a gondolat iránt, hogy a zsidó nép nemzeti otthont teremtsen Palesztinában, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megkönnyítse e cél elérését.” Az ismert tragikus következményekkel járó bejelentés természetesen teljes mértékben megfelel a korabeli brit imperializmus számításainak, annak a konkurenciaharcnak, amelyet az első világháború győztes hatalmaiként Nagy-Britannia és két szövetségese, Franciaország és az Egyesült Államok vívtak egymás ellen.

A Balfour nyilatkozat történelmi körülményei tökéletesen beleillettek a cionizmus „prófétája”, Theodor Herzl víziójába. Arthur Balfour pontosan azon keresztény antiszemiták közül való volt, akikről Herzl tudta, hogy a cionizmus legjobb szövetségesei lesznek. A brit külügyminisztert valóban befolyásolta a „keresztény cionizmus” néven ismert áramlat. Olyan keresztényekről van szó, akik támogatják a zsidók Palesztinába való „visszatérését”, azzal a be nem vallott reménnyel – máskor pedig nyíltan meghirdetett céllal –, hogy megszabadítsák tőlük a keresztény többségű országokat. A keresztény cionisták számára a zsidóknak a „Szentföldre” való „visszatérése” feltétele Krisztus új eljövetelének. Ezután jön majd az utolsó ítélet, amely a pokolbéli végtelen szenvedéssel sújtja azokat a zsidókat, akik nem tértek meg a keresztény hitre. Az Egyesült Államokban ez az áramlat a leglelkesebb támogatója általában is a cionizmusnak, de különösen a jobboldali cionizmusnak. 

 

Edwin Samuel Montague manifesztuma

Amikor 1902 és 1905 között miniszterelnök lett e sajnálatos deklaráció szerzője, Arthur Balfour közzétette az Alliens Act-ot. Az 1905-ben született törvény arra szolgált, hogy megállítsa az orosz birodalomból érkező zsidó menekültek bevándorlását. Megemlítünk itt egy túlságosan ritkán hallható történelmi tényt: Edwin Samuel Montague volt az egyetlen brit miniszter, aki ellenezte a Balfour nyilatkozatot, és magát a cionista tervet mindenestül. Ő volt az egyetlen zsidó származású tagja David Lloyd George kabinetjének, amelyhez Arthur Balfour is tartozott, és a brit történelem során mindössze a harmadik zsidó kormánytag, Edwin Samuel Montague figyelmeztetett arra, hogy a cionista vállalkozás Palesztina őslakóinak elűzésével jár majd, és minden országban erősíteni fogja azokat a tendenciákat, amelyek a zsidóktól való megszabadulást szorgalmazzák.

Amikor 1917-ben megismerte azt a szöveget, amely a későbbi Balfour Deklarációban öltött testet, Edwin Montague memorandumot intézett a brit kormányhoz, amelyben nyíltan kimondta: „Ragaszkodom ahhoz, hogy rögzítsék véleményemet, miszerint Őfelsége kormányának politikája antiszemita, és következésképpen az egész világ antiszemitáit szolgálja[iii]Edwin Montague „elfogadhatatlannak tartotta, hogy a brit kormány hivatalosan elismerje a cionizmust, és megengedje Arthur Balfournak, hogy kijelentse: Palesztinát „a zsidó nép nemzeti otthonává” kell alakítani. Nem tudom, hogy ez milyen következményeket von maga után, de feltételezem, hogy azt jelenti, hogy a mohamedánoknak és a keresztényeknek helyet kell adniuk a zsidóknak, és ez utóbbiak elsőbbséget élveznek majd, és úgy tartoznak majd Palesztinához, ahogy az angolok Angliához, a franciák Franciaországhoz. És hogy a Palesztinában élő törököket és más mohamedánokat ezentúl idegeneknek fogják tekinteni ugyanúgy, ahogy, Palesztinát kivéve mindenütt másutt, idegennek tekintik majd a zsidókat.” Hozzátette ezt a prófétai megjegyzést is: „Lehet, hogy az állampolgárságot is vallási hovatartozás vizsgálatához kell majd kötni”.

 

Nagyhatalmi támogatás

Ahogy Theodor Herzl előre látta, a cionista terv egy európai nagyhatalom égisze alatt valósult meg, imperialista-gyarmatosító céljaihoz illeszkedve. Másképpen ez a terv nem valósulhatott volna meg. Hiszen az a „zsidó nép”, amelynek Herzl saját államot akart biztosítani, „képzeletbeli” nép volt, nem voltak államalkotó intézményei, amelyek néppé tették volna, sem ereje arra, hogy részt vegyen a XIX. század végének a gyarmatokért folyó versenyfutásában.

A cionista mozgalom megalapításával Theodor Herzl arra törekedett, hogy létrehozza ezt a hiányzó politikai intézményrendszert, és rögtön egy nagyhatalommal való együttműködést alakítson ki. Ezért történt tehát, hogy a cionista terv alapvetően függő viszonyban állt egy nagyhatalommal, ahogy azt Herzl eredetileg is elgondolta. Ez a függőségi viszony jellemezte a cionista mozgalom történetét, és tovább él a jelenkori Izrael állam révén. Mindaddig így lesz ez, amíg Izrael a gyarmatosító elnyomásra épít, és fenntartja a palesztin néppel és más szomszédos népekkel való antagonisztikus ellentétet – amiből az fakad, hogy Izraelnek szüksége van egy külső nagyhatalom támogatására, amit 1960 óta az Egyesült Államok biztosít számára.

 

Szövetség a keresztény cionistákkal

Mindent összevetve, a cionizmus nem olyan nemzeti felszabadító mozgalom, „mint a többi”, amely ugyanazt a kétarcúságot mutatja, mint sok más ilyen típusú mozgalom, amelyet a gyarmati elnyomás ellen folytattak, elnyomva ugyanakkor más közösségeket, nemzeti kisebbségeket vagy másokat. Ezt ismerték fel Izrael azon hívei, akik nem annyira fanatikusak, hogy tagadnák a zsidó állam által gyakorolt elnyomást. De az az igazság, hogy a zsidók által elszenvedett elnyomás talaján született cionista mozgalom tudatosan számított az antiszemiták támogatására, annak érdekében, hogy létrehozzon egy gyarmatosító államot, amely szervesen illeszkedik az imperialista rendszerbe – nem pedig egy gyarmatosítás utáni államot, mint azt magáról állítja.

Ma, a Balfour deklaráció után száz évvel, majdnem hetven évvel Izrael állam létrehozása után – amely a brit mandátumú Palesztina földjének 78 %-án jött létre – és fél évszázaddal azután, hogy ez az állam elfoglalta a maradék 22%-ot is, a cionista miniszterelnök, Benjamin Netanjahu még mindig számít a nyugati országok antiszemitáira, hogy támogassák arrogáns, gyarmatosító államát és kormányát. Amikor az Egyesült Államok keresztény cionistáival való szövetsége mellett megértőnek mutatkozik a magyar antiszemita miniszterelnökkel, Orbán Viktorral, vagy hallgat arról, hogy Donald Trump védelmezi a zsidó- és muzulmánellenes szélsőjobbot, Benjamin Netanjahu tulajdonképpen Theodor Herzl receptjét követi, de még nagyobb morális aljassággal, mert a náci népirtás időközben megmutatta, milyen borzalmakra képes az antiszemitizmus és a rasszizmus.

***

A szerző, Gilbert Achar a Londoni Egyetem Keleti és Afrikai Tanulmányok tanszékének professzora. Szerzője többek között Les Arabes et la Shoah. L guerreizraélo-arabe des récits [Az arabok és a soá. Az izraeli-arab történetek harca] című műnek, Sinbad-Actes Sud, Arles, 2009.

 Fordította: Völgyes Gyöngyvér   

 

[i] Theodor Herzl (1860. május 2.- 1904. július 3.) Tivadarként született Pesten, egy Dohány utcai házban, ahol ma a Zsidó Múzeum és a nagy zsinagóga egyik fő épületszárnya van. A múzeum falán magyar, zsidó és nemzetközileg ismert nevén emléktábla őrzi, hogy itt született a Zsidó Állam megálmodója. A politikus és író, a cionista politika atyja, a Cionista Világszervezet megalapítója - aki gyerekként neológ zsidó légkörben nevelkedett, magyar iskolákban tanult, középiskolai tanulmányait Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban fejezte be, innen került a bécsi egyetemre, ahol 1884-ben szerzett jogi doktorátust.

[ii] Abraham Léon végezte el az antiszemitizmus megerősödésének első materialista elemzését a „La conception matérialiste de la question Juive” c. tanulmányában. In.:  Entremonde, coll. „Rupture”, Genf, 2018 (első kiadás: 1946, Editions Pionniers, Párizs). A belga marxista anticionista zsidó Auschwitzban halt meg, 1944-ben.

[iii] Memorandum of Edwin Montague on the anti-semitism of the present (British) government. www.balfourproject.org