hu | fr | en | +
Accéder au menu

Könnygáz, avagy könnyeink aranyat érnek

JPEG - 172.4 kio

Hasonlóan a francia tüntetőkhöz – ’68 májusában vagy jelenleg a Notre-Dame-des-Landes repülőtérré alakítása, illetve Nanterre-ben az egyetemi szelekció elleni tüntetéskor – a világ minden aktivistájának közös tapasztalata: a belélegzett könnygáz. Egy évszázad alatt a veszélytelennek beállított fegyvert a rendfenntartás egyetemes eszközévé tették.

Eltérően más piacoktól, a rendfenntartási ipar nem fél sem a társadalmi nyugtalanságtól, sem a politikai válságoktól – éppen ellenkezőleg. A 2011-es „arab tavasz” felkelései és az utóbbi évek világot megrázó tömegtüntetései szinte felrobbantották a könnyfakasztó gázok és más, a lázadások ellen bevetett eszközök piacát. Megrendelési tömbjeikkel a hónuk alatt a kereskedők beutazzák a bolygót. Szakértők hadai árgus szemmel figyelik a lakossági elégedetlenség legkisebb jeleit is, és tanácsokat osztogatnak gyártóknak, vásárlóknak egyaránt a legjobb napi ajánlatokról. A könnygáz kétségtelenül az iparág zászlóshajója: a kormányok világszerte úgy tekintenek rá, mint egy gyógyszerre, mint a társadalmi tiltakozások legmegbízhatóbb és a legkevésbé fájdalmas orvosságára – ami nem ismer sem határokat, sem versenytársakat – a rendbontás ellen.

Innovációk a rendfenntartás szolgálatában

Azt, hogy „ezek az innovációk” milyen károkat okoznak az áldozatoknak vagy milyen problémákat jelentenek a közegészségügy szempontjából, senki nem tudja, mert senki nem törődik vele. Egyetlen országban sem létezik törvényi kötelezettség, hogy számot adjanak az áldozatok számáról. Nem kötelező adatokat szolgáltatni sem a szállításokról, sem a felhasználásról, sem az általuk generált profitról, vagy éppen az okozott környezetmérgezésről. Már majdnem egy évszázada sulykolják belénk, hogy ez csak egy felhő, ami nem okoz kárt senkinek, csak csípi a szemet. Amikor emberek halnak meg – például az Orvosok az Emberi Jogokért Egyesület jelentése szerint harmincnégy haláleset kapcsolódott könnygáz használatához a bahreini tüntetések során 2011-2012-ben (1) –, a közhatalom ezt egyszerűen balesetnek állítja be.

Valójában a könnyfakasztó gáz nem gáz. Azok a kémiai összetevők, amelyek megindítják a könnyezést – a latin lacrima, „könny” szóból – olyan kedves neveket viselnek, mint a CS (2-klorobenzilidén malonitril), CN (kloroacetofenon) és a CR (dibenzoxazepin). Irritáló anyagok, amelyeket pára, gél vagy folyadék formájában is csomagolhatnak. E „turmix” célja, hogy egyszerre befolyásolja mind az öt érzékszervet és fizikai és lelki traumát idézzen elő. A káros hatások, sérülések, amelyeket a könnygáz alkalmanként okoz, különbözőek: könnyezés, a bőr égési sérülései, látászavarok, orrváladék folyása, nyelési nehézség, fokozott nyálelválasztás, légzési nehézség a tüdőben, köhögés, fulladási érzés, hányinger, hányás. A „könnygázok” okozhatnak vetélést, izomproblémákat és hosszú távú légzési problémákat is[2].

A vegyi fegyverek használata legalább az ókorig nyúlik vissza. A peloponnészoszi háború idején a harcosok kénes gázokat használtak az ostromlott városok ellen. De a XIX. század közepére, a tudomány fejlődésének következtében etikai viták indultak használatukkal kapcsolatban. A vegyi és biológiai fegyverek korlátozására irányuló első próbálkozások már az 1899-es és 1907-es hágai konferenciákon megtörténtek, de a kétértelmű megfogalmazások eljelentéktelenítették ezeknek a megállapodásoknak az értékét. Az első világháború azután nyílt színi laboratóriumként szolgált a mérgek új választékának kidolgozására.

Általánosan elfogadott, hogy a francia csapatok szabadították fel a könnygáz uralmát a „határon folyó harcokban” 1914 augusztusától, amikor xililbromiddal – egy irritáló és semlegesítő, de a szabad levegőn nem halálos hatású anyaggal – töltött gránátokat lőttek az ellenséges árkokba. A németek 1915-ben azzal válaszoltak, hogy egy sokkal halálosabb terméket, a mustárgázt, vagy iperitet alkalmazták – ez volt a történelemben az első példa klórtartalmú vegyi fegyver tömeges használatára.

Eleinte távol tartva magukat ettől az innovációtól, az amerikaiak sem késlekedtek sokáig, hogy behozzák a lemaradásukat. A háborúba lépés napján az Egyesült Államok egy kutatási bizottságot hozott létre, hogy „kutatásokat végezzenek mérgező gázokkal, azok előállításával és ellenszereikkel háborús célokra (3) ”, de még egy vegyi háborús szolgálatot is szerveztek (Chemical Warfare - CWS), amelyet bőségesen elláttak pénzzel és munkaerővel. 1918 júliusában ez a témakör közel kétezer tudós figyelmét kötötte le.

A konfliktus után a katonák megosztottnak mutatkoztak. Azok, akik saját szemükkel látták a vegyi fegyverek okozta pusztítást, elítélték azok embertelenségét, amit csak fokozott a félelem és szorongás, az a lelki hatás, amit kiváltott. Mások bizonyos irgalmasságot tulajdonítottak nekik, és azzal érveltek, hogy kevesebb halált okoznak, mint egy tüzérségi tűz. Egy cambridge-i biokémikus, John Burdon Sanderson Haldane, a harci gázok hatékonysága mellett érvelt és szentimentalizmussal vádolta az ellenzőket: ha „harcolhatunk karddal”, miért ne harcolhatnánk „mustárgázzal”?

Jean-Pascal Zanders történész szerint, az első világháborút követő viták egy kettős örökséget hagytak ránk (4) . Egyrészt, különbséget tettek a „mérgező gázok” – amelyek ellen egykor Hágában is küzdöttek – és az 1914 és 1918 között kidolgozott új vegyi fegyverek között. Ez a különbségtétel számos alkalommal felbukkan a nemzetközi egyezményekben, legitimálva, hogy azért tiltunk be bizonyos fegyvereket, hogy jóváhagyjunk másokat, azzal az érvvel, hogy nem halálosak. Ennek az érvelésnek köszönhetően adtak a könnygáznak legális utat, azzal, hogy kedvezőbb más mérgező ágenseknél.

Másfelől, akkoriban fontos szempont volt a születőben lévő vegyipar kereskedelmi érdekeinek támogatása. Ha korlátoznák az ágazat kreativitását a hadiiparban, az elviselhetetlen kárt okozna a szektornak – ez az érvelést még ma, száz évvel később is érvényesnek fogadják el. A Versailles-i szerződés (1919) és a genfi jegyzőkönyv (1925) óta a szövetséges hatalmak gazdasági érdekei így egybeolvadtak a nemzetközi joggal. A háborún túllépve, a béke fenntartása a határokon belül – és azokon kívül a gyarmatokon – prioritássá vált az amerikaiak és európaiak számára. Innen a növekvő érdeklődés a könnyfakasztó gázok iránt, melynek a későbbiekben a CWS és annak igazgatója, a sokszorosan kitüntetett Amos Fries tábornok lesz a buzgó úttörője. 

 Az állami erőszak egyik „humánus” formája

Az 1920-as évek hozzák el a „könnygáz”, francia becenevén a „lacrymo” aranykorát. Tőkét kovácsolva a vegyi fegyverek használatából a háború alatt, Amos Fries a mérget mindennapi politikai eszközzé alakította át. Egy elszánt lobbinak köszönhetően egy új képet alakított ki a könnygázról, amelyet már nem mérgező fegyvernek, hanem egy ártalmatlan eszköznek tüntet fel a közrend fenntartására. Egy ügyvéddel és egy segédtiszttel összefogva maguk köré gyűjtöttek egy sor reklámszakembert, tudósokat és politikusokat, akik lelkesen támogatták a médiában „a könnygáz használatát békeidőben”.

A gazdasági sajtó logikusan a legkészségesebb volt és szintén gyakran ismételgette a „gáz a békéért” refrént. A Gas Age-Record folyóirat 1920. november 6-i számában lelkes portrét közölt Fries tábornokról. Olyasmiket olvashattunk, hogy a CWS „dinamikus főnöke”közelről tanulmányozta a gáz és a füstök használatának kérdését, hogy szembeszegüljenek a tömeggel és a vadakkal. Őszintén meg van győződve arról, hogy amikor a rendőrök és a gyarmati tisztviselők megismerik a gázt, mint a rend fenntartásának és a hatalom védelmének eszközét, a társadalmi tiltakozások és a vadak felkelései visszaszorulnak és szinte teljesen eltűnnek majd. (…) A könnyfakasztó gázok kiválóan alkalmasnak látszanak arra, hogy izolálják az egyént a tömeg szellemétől. (…) Ennek a harci gáz enyhe formájának az az előnye, hogy a tömeggel szemben a rendőr nem fog habozni, hogy használja azt.”

A promóciós érvelés e korai mintái egy vékony rúdon egyensúlyoztak: fel kellett magasztalni a termék elnyomó képességét, miközben ünnepelték a fájdalmatlan jellegét. A könnygázok iránti őrület egy olyan piacon, amely eddig csak a gumibotot és a puskát ismerte, sokat köszönhet az antagonizmusok művészi összeegyeztetésének. A gáz elpárolog. A rendőrség végre feloszlathat egy tüntetést „minimális negatív visszhanggal (5) ”, anélkül, hogy vérnyomokat és kék foltokat hagyna maga után. Ahelyett, hogy a testi és lelki kínzás egy formájának látszana, a „könnygáz”, a « lacrymo » úgy jelenik meg a közvéleményben, mint az állami erőszak egy „humánus” formája.

A rádió és az újságmegjelenés mellett a tábornok és csapata nyilvános bemutatókat is szervezett. 1921-ben egy szép júliusi napon Amos Fries egy régi barátja és kollégája, Stephen J. De La Noy, megjelent egy rakomány gázzal Philadelphia központjának közelében. Hogy bemutassa arzenálja előnyeit, meghívta a városi rendőröket, hogy próbálják ki az árut. Az újságírók nagy számban jelentek meg, hogy halhatatlanná tegyék az eseményt: kétszáz egyenruhás rendőr közvetlenül az arcába kapta a gázt.

Csak néhány évet kellett várni, hogy a kísérletezéstől a gyakorlati felhasználásig eljussanak. Az alkalom 1932. július 29-én jött el, amikor a nemzeti gárda parancsba kapta az első világháborús veteránok ezreinek feloszlatását. A volt katonák, akiket „bónusz hadseregnek” neveznek, családjaikkal együtt tanyáznak a washingtoni Capitolium előtt, hogy követeljék fizetésük fennmaradó részének kifizetését, amelynek zárolását a miniszter vonakodott feloldani. Könnygázgránát-eső hullott a tömegre, ami pánikszerű mozgást idézett elő. A brutális kiürítés három halottat, ötvenöt sebesültet és egy vetélést eredményezett. Az áldozatok között volt egy gyerek, aki néhány órával a támadás után halt meg – hivatalosan betegség következtében, de az a tény, hogy mérgezett gázt lélegzett be „bizonyosan nem segített rajta”, mondta egy kórházi szóvivő.

Az elzavart veteránok körében a könnyfakasztó gázt „Hoover fejadagnak” keresztelték el, hivatkozással Herbert Hoover elnökre (1929-1933), aki a csapatokat küldte ellenük; ugyanakkor utalva az országban egyre terjedő társadalmi egyenlőtlenségekre. A rendőri vezetők és az iparág képviselői számára viszont a hadművelet sikeres volt. A Lake Erie Chemical, a Capitoliumnál használt gáz gyártójának értékesítési osztálya örömmel és büszkén mutogatta a véres evakuálás képeit a katalógusában. Később mutogattak képeket az ohiói és virginiai sztrájkolókról is, amint gázfelhők alatt futva menekülnek. „Egyetlen ember, aki Chemical Warfare gázzal van felszerelve, annyi embert tud megfutamítani, mint ezer fegyveres”: ez a jelszó díszelgett büszkén a reklámfüzetekben. A gyártó azzal dicsekedett, hogy terméke „vakító és fojtogató fájdalmat” okoz, azonban garantálja, hogy nem keletkezik „semmilyen tartós sérülés” – szólt még mindig az egyensúlyt kereső marketing. Az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság idején, az Egyesült Államokban egyre több könnygázt használtak a társadalmi tiltakozások megfojtására. Egy szenátusi bizottság szerint az 1933 és 1973 közötti gázbeszerzések, amelyek „főként a sztrájkok ellen, vagy azok megelőzésére” szolgáltak 1.25 millió dollárt tettek ki (mai értéken 21 millió dollárt, vagy 17 millió eurót).

 A könnygáz, mint multifunkciós fegyver

Egy másik ígéretes piac a „vakító és fojtogató fájdalom” iparága számára: a gyarmatok. 1933 novemberében Sir Arthur Wauchope, a palesztinai brit főmegbízott is reklamálta saját részét a csodatermékből. A gyarmati hivatalhoz írt levelében így panaszkodik: „Úgy vélem, hogy a könnyfakasztó gáz nagyon hasznos lenne a rendőri erők kezében Palesztinában, hogy feloszlassák az illegális gyűléseket és a lázongó tömegeket, különösen a régi városnegyedek szűk, kanyargó utcáiban, ahol a tűzfegyverek használata visszaüthet, mert aránytalan veszteségekhez vezethet emberéletekben.”

Hasonló kérés érkezett 1935-ben Sierra Leonéból, ahol a gyarmati tisztviselőknek kellett szembe nézniük a fizetésemelésekért szervezett sztrájkokkal. Utána következett Ceylon, a későbbi Sri Lanka. Utasítást adtak az új brit gyarmatügyi államtitkárnak, Malcolm MacDonald-nek, hogy dolgozza ki az általános politikai irányelveket a könnygáz használatára. Ebből a célból egy listát kapott azokkal a helyekkel, ahol a fegyver már bizonyította hatékonyságát: Németországban, ahol 1933-ban Hamburgban a sztrájkolók ellen használták; Ausztriában, ahol a kommunisták ellen használták 1929-ben; Olaszországban, ahol beépítették a rendfenntartó erők alapfelszerelésébe; sőt még Franciaországban is, ahol a használata már triviális volt.

Ebben az időszakban vált az államok kiemelt fegyverévé a könnyfakasztó gáz, hogy megakadályozzák a változásra irányuló követeléseket. Kettős funkciója, egyidejűleg fizikai (szétoszlatni a tömeget) és pszichológiai (demoralizálni a tüntetőket), ideálisnak látszik, hogy megzabolázza a népszerűtlen intézkedések miatt kialakuló ellenállási próbálkozásokat. Mivel egyébként már most is teljesen legálisan lehet gázzal rátámadni békés vagy passzív tüntetőkre, a hatóságoknak nem kell többé nyugtalankodniuk a nem-erőszakos közösségi tiltakozások miatt. A „könnygázt” úgy vezették be, mint egy multifunkciós fegyvert, amely nem csak egy tüntetés megakadályozására alkalmas, de a polgári engedetlenség minden formájának aláásására is.

Ez a politikai funkció máig fennmaradt. Miközben a háborúkban a vegyi fegyverek minden formájának használatát nemzetközi szerződések tiltják, a rendfenntartó erők nemzeti szinten minden korábbihoz képest nagyobb felhatalmazást kapnak a mérges gázok alkalmazására egyének vagy felvonulások ellen, saját választásuk szerint. Egy rendőr így hordhat az övén egy könnyfakasztógáz-porlasztót, miközben egy katonának ehhez nincs joga. Ennek az ellentmondásnak a közel egyhangú elfogadása nagyban hozzájárul a rendfenntartó ipar virágzásához – és az egész világ tiltakozóinak könnyeihez.

Anna Feigenbaum

A szerző, Anna Feigenbaum kutató az Egyesült Királyság Bournemouth-i Egyetemén, a Tear Gas. From the Battlefields of World War I to the Streets of Today [Könnygáz. Az első világháború harcmezeiről a mi utcáinkra] c. könyv szerzője, Verso, London, 2017.
Hrabák András

(1 Tear gas or lethal gas ? Bahrain’s death toll mounts to 34 (Könnygáz vagy halálos gáz? Bahrein halálos áldozatainak száma 34), Physicians for Human Rights, New York, 2012. március 16.

(2) Facts about riot control agents (Tények a lázadásokat ellenőrző ügynökökről), Centers for Disease Control and Prevention, Atlanta, 2013. március 21.

(3) Idézi Gerard J. Fitzerald: Chemical warfare and medical response during World War I (Vegyi eszközök és orvosi válasz az I. világháborúban), American Journal of Public Health, n° 98, Washington, DC, 2008. április.

(4) Jean-Pascal Zanders: The road to Geneva (Út Genfhez) cikke a Innocence Slaughtered. Gas and the Transformation of Warfare and Society, Uniform Press, London, 2016.

(5) Seth Wiard: Chemical warfare munitions for law enforcement agencies (Vegyi eszköz ellátások a bűnüldöző szervek számára), Journal of Criminal Law and Criminology, vol. 26, n° 3, Chicago, 1935. 

Megosztás