Moszkvában, 1918-ban, egy őszi reggelen, egy férfi jelentkezik a Közoktatási Népbiztosságon. Harmincvalahány éves és egy nagy csomagot tart a hóna alatt. Vityebszkből érkezett, magyarázza, egy, az új fővárostól 500 km-re eső belorusz városból – több mint 10 órás vonatút van mögötte. Marc Chagallnak hívják, festőművész. Személyesen a Népbiztossal, Anatolij Lunacsarszkijjal szeretne beszélni. Még 1914 előttről, Párizsból ismeri, meg akarja neki mutatni néhány mostanában készült művét.
Chagall szegény, iskolázatlan zsidó családból származik. Kilenc gyerek közül ő a legidősebb, 1887-ben született Vityebszk külvárosában. Rajzórákat vett, majd 1909-ben ösztöndíjat kap a Szent-Pétervári Szépművészeti Főiskolára. Egyik tanára az Orosz Ballett díszlettervezője, Lev Bakszt, aki 1910 januárjában Párizsba utazik, hogy az ottani Operaházban rendezzen meg egy lírai drámát. Chagall utána utazik. A Montparnassehoz közeli La Ruche művészkolóniájában lakva összejár a kor szinte minden avantgárd művészével, Modiglianitól kezdve Piacassóig.
1914 júniusában, amikor Berlinben a Der Sturm lap galériájában állítja ki a képeit, úgy dönt, hogy továbbutazik Vityebszkig. Egy gazdag ékszerész lányát, Bella Rozenfeldet szándékszik feleségül venni, aki még nagyon fiatal kamaszlány volt, amikor beleszeretett. De hirtelen kitör a háború. 1915. július 25-én tartják meg az esküvőt, de utána már lehetetlen visszatérni Franciaországba. Kötelezően bevonultatják, és egy petrográdi – ahogy 1914 és 1924 között Szent Pétervárt hívták – katonai hivatal ügyosztályára osztják be.
Amikor a forradalmárok átveszik Petrográd fölött az irányítást, akkor tehát itt él a feleségével. Sok önarcképet készít, és a hétköznapi zsidó életről fest képeket. De az eredménnyel nem elégedett. 1918 márciusában a házaspár visszatér Vityebszkbe. Chagall másról sem álmodik, mint belefeledkezni a festészetbe, és festeni éjjel és nappal (1) . De elképzelhető egyáltalán, hogy Vityebszkben egy festő meg tudjon élni a képeiből? Félő, hogy ez a makacsság kudarchoz vezet. Hacsak ki nem használja az épp kialakuló oktatási reformokat, és nem próbál meg a már létrejött moszkvai és petrográdi átalakításokhoz hasonlóan Vityebszkben is létrehozni egy szépművészeti oktatási központot.
Lunacsarszkij az adott helyzet ura, vele kell tárgyalnia. Chagall kedvezően áll a Lenin vezette kormány intézkedéseihez. A lelke mélyén mindig kísértenek az évszázados pogromok, az antiszemita szitkozódások. Hogyne támogatna tehát egy olyan forradalmat, amelyben a zsidók végre megkapták a teljes jogú orosz állampolgárságot?
Mint azt már Moszkvában megérdeklődte, beszélgető partnere „készséges és nem szektás” hírében áll (2) . A képeket látva, Lunacsarszkij lelkesedik. Azonnal kibocsátja a 3051-es rendeletet: „Marc Chagall festő elvtársat kinevezzük a Vityebszki körzet Szépművészeti Népbiztosának. Minden forradalmi erőt kérünk, hogy e döntés alapján teljes támogatásukat biztosítsák Chagall elvtársnak.”
Így kerül tehát Chagall a Forradalom első évfordulóját szervező ünnepségek élére. 7 diadalívet állíttat fel Vityebszkben, és 450 forradalmi óriásplakátot ragasztat ki az utcákra. Az általa készített minták alapján 350 festett szalag repdes a szélben. A város lakói piros lovak, zöld tehenek, fehér felhők előtt kék madarak és vörös zászlókat lengető lovasok szalagkavalkádjai között sétálgatnak az ünnepen.
Ugyanezzel a lendülettel, 1918 decemberében, Chagall aláír egy kiáltványt (3) , amelyben felhív minden képzőművészt az együttműködésre. Vityebszk egyik palotájában, amely azelőtt egy bankár tulajdona volt, alapítja meg, mint ezt bejelenti, az első Felsőfokú Művészeti Iskolát. Ugyanazokra az elvekre épít, mint a Moszkvában és Pétervárott megnyílt Szabad Műhelyek. Nincs diplomához kötve a beiratkozás, de komoly programot írnak elő: a kreatív „spontaneitás” fejlesztése, összhangban a nép valós életével.
Az iskolába nagyon sok hallgató jelentkezik, közel 500-an iratkoznak be már közvetlenül az induláskor. Az oktatók között több avantgárd kísérletezőt is találunk. És 1919 nyarára megérkezik még egy „avantgárdista” akinek elfogadják a jelentkezését, Eliezer, alias Lazar Liszickij a németországi Darmstadtban diplomázott építész. Az oroszországi egyetemeken, a zsidó hallgatók létszámát korlátozó numerus clausus miatt, kényszerűségből iratkozott be német egyetemre. Úgy döntött, hogy El-nek hívja magát. 1915-ben szerzett építészeti diplomát.
Liszickij csodálja a Chagall műveit átitató fantáziát. De tetszett neki egy ettől teljesen ellentétes világot ábrázoló, nonfigurativ festő is, akivel levelezést folytatott: Kazimir Malevics. Malevics vezéregyéniség, aki körül hívei csoportosulnak. A semmiből indulva jut el az új gondolathoz, ahol minden figuratív elemet kizárnak, a képi tömeg, a szabad és „tiszta formák” javára: éljen a szuprematizmus!
1919 októberében, Liszickijt megbízzák, hogy utazzon fel Moszkvába és beszéljen Lunacsarszkijjal. A vityebszki iskolának szüksége van különféle alapanyagokra. Chagall jóváhagyásával megkeresi Malevicset is. Sikerül őt is rábeszélni, hogy jöjjön és tanítson Vityebszkben. Az általa alapított iskolában azonban Chagall tartja szorosan a gyeplőt. Így nagyon hamar viták robbannak ki Malevics és Chagall között, alapvetően a tematikában nem értenek egyet. Malevics szerint az Októberi Forradalom fegyverdörgése kiváló alkalmat nyújt arra, hogy újragondolják magát a tanulási folyamatot, kisöpörjék a fejeket és „megtisztítsák” mindenki képzeletét a „felesleges akadémiai sallangoktól” (4) .
Chagall viszont ragaszkodik a hagyományokhoz, így végül lemond (5) . 1919. november 17-én levelet ír Oszip Brik „elvtársnak”, a moszkvai második Szabad Műhely vezetőjének, és kéri, hogy bízzanak rá egy „festőosztályt”. Kész szolgálni a forradalmat, mint írja, „ereje” és „képességei” szerint. De hiába ajánlkozik. Moszkvában csak ideiglenes foglalkoztatást kap, az Országos Zsidó Színházban, a Goszetben, mint díszlettervező. Úgy érzi, elszakadt a korabeli uralkodó „művészi termelésnek” nevezett mozgalomtól. Kicsit később, amikor már csak mint rajztanár dolgozik egy árvaházban, végképp nem lát maga előtt más megoldást, mint elhagyni Oroszországot, amíg még lehetséges. Feleségével, Bellával és 1916-ban született lányával, Idával 1922-ben Berlinbe mennek, egy újabb kiállítás apropóján. A család 1923. szeptember 1-én száll fel a párizsi vonatra.
Egészen haláláig, Chagall kitartóan ismételgette: „Nem politikai, hanem művészi okokból emigráltam…”
Műelemzés
Marc Chagall: A forradalom, olaj, vásznon (49,7×10,2 cm), 1937. Párizs, Centre Georges Pompidou.
Az 1918–19-es orosz forradalom, vagyis a felfordított világ. Győzelmes forradalom, mint azt a földön szétterülő vörös zászló mutatja. Lenin az asztalon egyensúlyoz, fejjel lefelé, csak az egyik karjára támaszkodva, most már övé a hatalom, mint azt a felhúzott hagyományos orosz zászló mutatja. Minden felfordult. Nagy ünneplést tartanak, dobbal, trombitával. De azért a katonák lövésre kész puskával őrködnek. Az asztal sarkán Lenin próbálja megtartani az egyensúlyt, egy rabbi egy széken ülve gondolkodik. Mivé válik majd a judaizmus, és a zsidókkal mi lesz? A kép bal alsó sarkában a Chagall-család, egy ágyon fekve, mintha szintén ezeken a kérdéseken gondolkodna. Életképek történelmi pillanatokból. Nem kritikus. Még kevésbé szatirikus. Figyelmes várakozás az események súlya alatt.
Kiállítás július 16-ig a Pompidou Központban: Chagall, Lissitzky, Malévitch, az orosz avantgárd Vityebszkben (1918–1922).
(1) 1918. március 12-i levél Nagyezsda Dobitcsinának, aki aktív részese volt a petrográdi szépművészet-szervezési csoportnak – idézi Alexander Kamenski: Marc Chagall: “Mit dem Herzen war ich immer hier...” Kunst und Literatur
(2) André Pierre, Le Populaire, 1921. szeptember 18.
(3) Lunacsarszkij Chagall kinevezéséről szóló rendeletét és Chagall kiáltványát a Vityebszki tanácsi levéltárban őrzik. Lásd Andrej Wosnessenski: Ein Museum für Chagall! Kunst und Literatur, Heft 5, 1989 szeptember-október, 237-243 old. A német fordítást Petra Popowa készítette az Ogoniok című lapban 1987. január 22-én megjelent cikk alapján.
(4) Izobrazitelnoïe, n° 1, 1919, 28. old., idézi Jevgenyij Kovtun: L’avant-garde russe dans les années 1920-1930 [Az orosz avantgárd az 1920-30-as években], Bournemouth (Anglia), Parkstone, 1996, 19-20. old.
(5) Lásd. Alexandra Schatskich: Malewitsch in Witebsk, Kunst und Literatur, Heft 5, 1989. szept/okt., 701-707 old., németre fordította Helmut Rabe, az orosz Iskusstwo, Heft 11/1988 elemzése. Schatskich forrásként a Moszkvai Irodalmi és Művészeti Központi Levéltár (ZGALI) adja meg.