Épp öt évvel ezelőtt minden nyugati fővárosban győzedelmeskedett a nemzetközi kapcsolatok történetének egy új értelmezése. Módszeresen ismételgették, így hivatalos hittétellé vált. Eszerint, lényegét tekintve, Barack Obama elnök súlyos következményekkel járó hibát követett el 2013. augusztus 31-én, amikor lemondott arról, hogy megtámadja a szír hadsereget, amelynek bűnéül rótták fel, hogy sok halottal járó vegyifegyver-támadást intézett Damaszkusz egyik külvárosa ellen.
Ez a visszafogottság tette lehetővé, hogy a saját lakosságának egy részét legyilkoló rendszer hatalomban maradjon. De, mint a volt államelnök François Hollande másokkal egyetemben állítja, „nem a szír rendszer volt az egyedüli, amely azt hitte, hogy mindent megengedhet magának. Vlagyimir Putyin is rájött, hogy bekebelezheti a Krím-félszigetet, és zavargásokat okozhat Kelet-Ukrajnában (1) ”. A történelem ilyetén újraírása, természetesen egy Winston Churchill idézettel megerősítve (aki megértette, hogy a Müncheni Egyezmény utat nyit további náci támadásoknak), előre legitimálja a megelőző háborúkat és a „békét erőszakkal” politikát. Különösen Oroszországgal szemben.
De adjunk szót a védelemnek is. Az amerikaiak afganisztáni, közel-keleti és líbiai kalandjaiból tanulva, amelyeket a pánikkeltő és félrevezető amerikai nemzetbiztonsági szolgálatok is támogattak, sőt tüzeltek, Obama elnök megtudta mibe kerül egy országnak, ha ismételt külföldi katonai beavatkozásoktól függ a hitelessége. „Nem kellene-e befejeznünk a korábban megkezdett két háborúnkat, mielőtt egy harmadikat indítunk el?” – javasolta Szíria esetében még volt hadügyminisztere, Robert Gates is (2) .
Furcsa módon a beavatkozás egyes vigasztalan támogatói – a New York Times és azok az európai lapok, amelyek buzgón másolják a vezércikkeit – szeretik leleplezni az elnöki abszolutizmust, és ismételten kiemelik, mennyire tiszteletben kell tartani az ellen-hatalmi intézményeket és a jogot. Pedig Szíria nyugatiak általi bombázása nem a jogos önvédelem esete, és nem kapta meg az Egyesült Nemzetek (ENSZ) beleegyezését sem. Nem pártolta a nyugati közvélemény sem, de az Egyesült Államok Kongresszusa sem, sőt leghűségesebb szövetségesük, az Egyesült Királyság sem, hiszen az ottani Alsóház ellenezte.
Más összehasonlítást is találhatunk, mint a Churchillre és Münchenre hivatkozást. Például ezt: 1991-ben egy nemzetközi szövetség, az ENSZ határozatára hivatkozva kényszerítette az iraki hadsereget, hogy kivonuljanak Kuvaitból. Amint ezt elérték, a neokonzervatívok George H. Bush amerikai elnök szemére vetették, hogy „nem ment végig”, és nem döntötte meg Szadám Husszein rendszerét. Majd több mint tíz évig megállás nélkül sulykolták, hogy a régió majd minden baja ebből a következetlenségből ered.
Végül 2003-ban vágyuk teljesült – Churchill újjászületett –, Irakot megszállták, Szadám Husszeint felakasztották. Vajon a Közel-Keleten azóta paradicsomi állapotok uralkodnak?
