Még a legjobb szakemberek is tévedhetnek. Fejtő Ferenc (François Fejtö) könyve így kezdődik: „1961. október 17: a történelemtankönyvek szerzői kiemelik majd ezt a dátumot”. A dátumot tényleg kiemelik, de teljesen más okból, mint azt Fejtő Ferenc gondolta.
Ma a párizsi rendőrség által meggyilkolt több tucat algériai tüntetőre emlékeznek ezen a napon, míg Fejtő Ferenc az 1964-ben megjelent „a kommunista nagy szakadásról” szóló könyvében
[i]
úgy vélte, hogy 1961. október 17-re azért emlékszik majd a világ, mert akkor „lett vége a nemzetközi kommunista mozgalomban a szovjet hegemóniának”.
A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XXII. kongresszusának tribünjéről a nyugati sajtó jelenlétében Nyikita Hruscsov főtitkár úgy érezte, kötelessége kritizálnia az akkoriban Kína-párti albán kommunistákat.
Néhány évtizeddel később két jelenség tűnik fontosnak ebből a nagy vitából, amely a két állam közötti fegyveres összecsapáshoz vezetett 1969-ben. Először is a felejtés: ma már senki sem eleveníti fel a kínai–szovjet ideológiai konfliktust. Pedig szétszakította a kommunista mozgalmat, és egy negyed évszázadra megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatokat. Másodszor pedig a titok: a föld két legfontosabb kommunista pártja – és az általuk vezetett két állam – közötti kapcsolat leromlása 1956-ben kezdődött. De nyilvános jellege, az ellentéteket kiélező minden részlet, csak öt évvel később vált ismertté. 1961. október 17-ig, mint Fejtő Ferenc kiemeli, „a két fél megpróbálta a vitákat valamiféle bujtatott formában kezelni. A kritikák, szemrehányások és sérelmek kódolt nyelven jelentek meg azzal a minimális érthetőséggel, amely lehetővé tette, hogy a címzett személyek ne tévesszék el a figyelmeztetés jelentését”[ii].
A kínaiak tehát annál is erőteljesebben keltek ki a jugoszláv vezetők „revizionizmusa” ellen, hogy Moszkva és a szovjetbarát pártok épp jó kapcsolatokat kezdtek kiépíteni Titóval. A szovjetek pedig az albánokat vették célba mivel tudták, hogy a pekingi vonalat követik. Akkoriban a kollektív fegyelem (és persze a twitter hiánya…) lehetővé tette, hogy még a szovjet vezetőnek a kővé dermedt kommunista küldöttek előtt tartott 1956. februári beszámolója, amelyben elődjének, Joszif Sztálinnak tulajdonított bűntetteket részletezte, titokban maradhatott több héten keresztül. Sőt a vádbeszéd hitelességét is sokan megkérdőjelezték azok közül, akik hallották vagy olvasták, és akik biztosan nem felejtették el.
Nyikita Hruscsov sztálinizmus ellenes fellépése nyitotta meg a kínai–szovjet ellentéteket. Mao nem fogadta el, hogy egy ilyen jelentőségű döntés, amelynek mindenki el tudta képzelni a következményeit és hatását a nemzetközi kommunista mozgalomra, kizárólag a szovjet párt hatáskörébe tartozzon. Ráadásul a „személyi kultusz” kritikája szerinte igazán nem volt sürgős feladat, főleg nem Kínában. Attól tartott, hogy Sztálin megbélyegzése meggyengíti a Sztálint támogató összes többi kommunista vezetőt is – vagyis mondhatjuk, hogy szinte mindazokat, akik túlélték.
Mao viszont nem sietett a szovjet elvtársak általában katasztrofális tanácsaihoz igazítani a saját stratégiáját. Sztálin, aki pedig kevéssé értékelte, ha hatalmát vitatták, maga is mulatott ezen 1948-ban, hiszen a kínaiak nem követték, „amikor pedig egyértelműen megmondtuk nekik, hogy szerintünk a kínai felkelésnek semmi esélye sincs a sikerre, ezért modus vivendit kellene kialakítaniuk Csang-Kaj-sekkel, belépni a kormányába és feloszlatni a hadseregüket. Épp az ellenkezőjét tették, és ma mindenki előtt világos: hamarosan megverik Csang Kaj-sekéket”[iii].
A „Sztálin ügyön” túl – ez a kínai kommunista párt (KKP) egyik cikkének címe, amelyben 1963. szeptember 13-án részletezik az SZKP-val fennálló ellentéteket – a legfontosabb nézeteltérés a két szervezet között a békés egymás mellett élés lehetőségének megítélésében volt. Szintén 1956-ban az SZKP XX. kongresszusán történt, hogy a kínai kommunisták álláspontja szerint a szovjet vezető „téves véleményeket hangoztatott az imperializmusról, a háborúról és a békéről”[iv].
Milyen téves véleményeket? Miután legyőzte a sztálini időszakra jellemző félelmét a bekerítéstől, Moszkva úgy gondolta, hogy a szovjet példa, az akkoriban egyértelműen létező vonzereje, az imperializmussal való megütközés nélkül is képes lesz új államokat bevonni a szocialista táborba. Másrészt a nukleáris fegyver – amely „nem tesz osztálykülönbséget” – a szovjetek és az USA közös felelősségévé tette a világbékét. A kubai válság 1962-ben is ezt igazolta, a szovjet megítélés szerint.
Mao elvetette ezt a „revizionistának” tartott elemzést. Megítélése szerint, mivel „a szocialista erők elsöprő fölényt értek el az imperialista erők fellett”, ezt ki kell használni. De az amerikai „papírtigristől” való félelem és a gyanúsnak ítélt szövetség a nyugati vezetőkkel azzal fenyegetett, hogy Hruscsov „lebénítja” a harmadik világ forradalmi mozgalmait. A nukleáris háborútól való félelmet pedig Mao már 1957-től próbálta relativizálni: „Ha az emberiség fele meghalna, még akkor is megmaradna a másik fele, és az imperializmus teljesen elpusztulna, és csak a szocializmus maradna meg az egész világon. Egy fél vagy egy egész évszázad múlva a lakosság megint nőne, sőt több mint a felével”.
Tényleg ezt gondolta, vagy csak azt akarta, hogy az „imperialisták” hajlíthatatlannak gondolják egy esetleges kiélezett helyzetben? Ma már nincs jelentősége. Annál is kevésbé, mivel ebben a kérdésben is megbékülve egymás nézeteivel, Oroszország és Kína is, rengeteget tesz az utóbbi években annak érdekében, hogy a „szocializmus az egész világon” ügye ne nagyon haladjon előre …
[i] François Fejtö: Chine-URSS. La fin d’une hégémonie. Les origines du grand schisme communiste, 1950-1957 [Kína–Szovjetunió. Egy hegemónia vége. A kommunista nagyszakadás eredete, 1950–1957], Plon, Párizs, 1964.
[ii] François Fejtö: Chine-URSS. Le conflit. Le développement du grand schisme communiste, 1958-1965 [Kína–Szovjetunió. Egy hegemónia vége. A kommunista nagyszakadás eredete, 1958–1965], Plon, 1966.
[iii] Idézi par Vladimir Dedijer: Tito parle… [Tito szavai…], Gallimard, Párizs, 1953.
[iv] Les divergences entre la direction du PCUS et nous – leur origine et leur évolution [Az SZKP vezetése és közöttünk kialakult ellentét – eredete és változásai], a Renmin Ribao (Le Quotidien du peuple) és a Hongqi szerkesztőségei, Éditions de Pékin, 1963. szeptember 6.
