Az Európai Unió nem a jóság megtestesülése Sorvezető Böröcz József könyvéhez

Kategória: 2018. október
Írta: Kabai Domokos Lajos
Találatok: 4940

eu es a vilagA kötet ismeretében nekünk magunknak is górcső alá kell vennünk Nyugat-Európa évezredes, tényleges gazdasági súlyára vonatkozó képzeteinket ugyanúgy, mint saját, államszocialista közelmúltunk értékelését. Felülvizsgálatra szorulnak az Európai Unióval, sőt az európaisággal kapcsolatos beidegződéseink is, mert ezeket propagandisták alakították ki bennünk. A tét, hogy élhetőbb lesz-e a planétánk.

A (Nyugat-)Európával kapcsolatos több sztereotípiával is szembemegy Böröcz József Az EU és a világ című kötetében. Mindenekelőtt bemutatja, hogy a térség a kapitalizmus előtti világkereskedelmi rendszerben jelentéktelen szerepet játszott. Ezt követően, az utóbbi évszázadokban úgy tört globális befolyásra, hogy azt népességének a világ népességén belüli aránya nem indokolta. A jövőben pedig – ha valóban érvényesül a szerző által felvázolt trend – a történelmileg átmenetinek tekinthető, a II. világháború utáni világgazdasági súlynövekedést követően – lassan visszatérhet a viszonylagos gazdasági súlytalanság állapotába. Abba a helyzetbe, amit gyakorta elfednek az elemzők a GDP egy főre számított értékével, s ami nem fejezi ki egy ország tényleges világgazdasági súlyát. Ezért ajánlja Böröcz az adott államnak, térségnek a világ-össztermékből való részesedésének, tehát tényleges súlyának vizsgálatát, bemutatását. (62–69. o.)

Ha erre az utóbbi mutatóra fókuszálunk, arra a megállapításra jutunk, hogy nyugati országok a kapitalizmus előtti évtizedekben, sőt annak első évszázadaiban is – a szerző által bevezetett három kategória: könnyűsúly, váltósúly, nehézsúly közül – a könnyű-, legföljebb a váltósúlyúak közé tartoztak. Az igazán nagy súlyt a világtermelés döntő hányadát produkáló keleti államok jelentették. Ennek megfelelően, hozzájuk képest Európa nyugati fele, gazdaság-földrajzi–geopolitikai értelemben periférikus helyzetben volt. (97. o.) Böröcz már a könyv első, 2009-ben, Londonban megjelent, angol nyelvű változatában kifejtette az ezzel kapcsolatos érveit. Ezeket aztán manapság tovább erősítik a Kínában zajló dinamikus változások, amelyekre a 2018-ban, a Kalligram által magyarul kiadott kötethez írt előszóban maga is hivatkozik.

A Kína által meghirdetett „Egy Övezet – Egy Út”, vagy amiként főleg Nyugaton nevezik: az „Új Selyemút Kezdeményezés” fejlesztési projekt célja, hogy Peking a kereskedelmet, a gazdasági növekedést stimulálja Ázsia- és világszerte. Böröcz szerint a törekvés „két generációval az EU létrejötte után az EU intézményi innovációra és a kínai gazdaság növekedési mintáira adott, a kínai gazdaság és társadalom, valamint az érintett afro-euázsiai nagy régió sajátosságai alapján megalkotott, hosszú idő távra szóló, kreatív stratégiai válasznak tűnik. Olyan válasznak, melyben a kezdeményezésbe bevonható társadalmak körét – az EU-tól eltérően – nem korlátozza semmiféle ’kulturális’ rasszista kritérium”. (8. o.)

Ha valaki eddig abban a hitben élt, hogy a fennkölt, a nemes, az úgynevezett európai értékrend alapján lehet megoldani a világ problémáit, talán már a fenti kitételeket is meglepetéssel fogadja. Pláne, hogy erre az értékrendre a nyugatiak ma is egyfajta „szimbolikus erőszakot elkövetve”, a sajátjukként hivatkoznak a keleti és déli európaiakkal szemben. Amit viszont, nem mellesleg, ügyes propagandával a kelet- és dél-európaiak többségének agyába is belesulykoltak. Ám nem az úgymond európai gondolkodásmód és politikai-gazdasági uralmi gyakorlat kulturális-rasszista jellegének felmutatása az egyetlen revelatív kitétele a kétszázötven oldalnyi műnek. Böröcz József – aki a kötet fülszövege szerint a Johns Hopkins University-n szerzett doktori címet, majd a Magyar Tudományos Akadémián is, egyetemi tanár a Rutgers University-n, kutató-professzor a Corvinus Egyetemen, alapítója a Polányi Károly Globális Társadalmi Tanulmányok Kutatóközpontjának – a kelet-európai, ezen belül külön a magyar olvasót is felrázza, amikor szembesíti őt a rendszerváltozáshoz kapcsolódó illúziókkal.

 

I. A nyugat-európai törpeállamok súlytalanok

Az első fejezetben Nyugat-Európa fentebb már említett, tizenhatodik század előtti, a korabeli világkereskedelmi kapcsolatrendszerekhez képesti peremhelyzetéből, illetve államainak kicsiny voltából következő, feltűnően korlátozott globális súlyát mutatja be. Eszerint 1500 körül az Elbától és az Adriai-tengertől nyugatra lévő államok becsült népessége a becsült világnépesség 13,06 százalékát tette ki. (41. o.) A keleti, mindenekelőtt a kínai kapcsolatépítést, az árucserét és a kulturális közeledést rendkívül megnehezítette a nagy méretkülönbség. Az európai törpeállamok egyszerűen nem lehettek partnerei a keleti óriásnak. Amikor például Kublaj kán száz, a keresztény hitben és a hét művészetben jártas embert kért a pápától, akik képesek bizonyítani hitük magasabb rendűségét, két alkalmas misszionáriust tudtak találni.

Az Oszmán Birodalom terjeszkedése, illetve a befolyását az európai államokéhoz képest óriási területre kiterjesztett Orosz Birodalom létrejötte – illetve ennek előtte e terület 1223–1480 közötti mongol-tatár megszállása (DL) – az afro-eurázsiai kereskedelmi láncolat legsűrűbben lakott és leggazdagabb részeitől vágta el az európai kereskedőket. Böröcz kötete szemléletes grafikonok segítségével mutatja be ezek hatását. Kitér Kelet- és Délkelet-Európa sajátos helyzetére is, s arra, hogy a nyugat-európai úgymond törpeállamok miként törekedtek e kényszerek miatt tengerentúli birodalmak létrehozására. Vagyis a méretnövelésre, ami a gazdasági súly növelésének minden korban kulcskérdése. Ennek feltételei teremtődtek meg az Atlanti-óceán átszelésével (1492), illetve Afrika körülhajózásával (1497). Ezek az események indították el a modern kori gyarmatosítást, amely a következő tényezőkre épült: 1) a kialakuló kereskedő osztály globalizálódó, profitszerző szervezetei, 2) az állami erőszak globalizálódó hatalmi szervezetei, 3) az egyetemes vallásként fellépő nyugati kereszténység erkölcsi igazolása. (56. o.)

A folyamatnak a nyugati térségek rohamos GDP-növekményével, idővel a keletiekének drámai csökkenésével kísért változásait grafikonok, folyamatábrák jelzik a könyvben. Ám az államok belső felhalmozásainak az egy főre eső GDP mértékén alapuló vélekedéseink könnyen félrevezetnek – mutat rá Böröcz József. Ő ugyanis nem csak ezeket veszi figyelembe, hanem az egyes országok tényleges gazdasági súlyát is, vagyis a világ-össztermékből való részesedésüket. Ebben a perspektívában, az 1500 és 1950 közötti időszak egészét tekintve, még a Brit Birodalom teljesítménye is eltörpül a Mandzsu Kínáéhoz, illetve Indiáéhoz képest, noha kétségtelen, hogy utóbbiak a korszak harmadik harmadában – a nyugatiak brutális pusztításai miatt, amelyek iszonytató része volt Kínában milliók kábítószerfüggővé tétele – hirtelen súlycsökkenést szenvednek el. Ugyanebben a periódusban azonban az Orosz Birodalom gazdasági súlya beéri Nagy-Britanniáét, az USA-é pedig messze túlszárnyalja, miközben Franciaország, a Habsburg Birodalom és Európa többi állama messze lemarad ebben a versenyben.

A szerző ezt főként a gyarmati terjeszkedés pazarló voltával, az Európán kívüli társadalmakra gyakorolt romboló hatással magyarázza, ami miatt a gyarmatosítók nem voltak képesek világgazdasági súlyuk tartós növelésére. (70–73. o.) „Az újkori történelem azt mutatja, hogy Nyugat-Európa államai sohasem voltak képesek meghaladni ’a könnyűtől a váltósúlyig’ terjedő súlykorlátaikat – azaz valószínűleg elérték modern kori növekedésük határait” – szögezi le a könyv írója. (86. o.) Kérdés, hogy amikor az 1950-es években megjelentek a mai Európai Unió előzményének tekinthető szervezetek, majd az ezekből kinövő mai közösség, ezek hatékonyan szolgálhatták-e, szolgálhatják-e a nyugat-európai államok világgazdasági súlyának növelésére irányuló szándékokat. A szerző könyvének záró fejezetére hagyja ennek megválaszolását.

 

II. A multik módszerei a gyarmatosítókéval rokoníthatók

A második fejezetben az egybefüggő, szárazföldi, illetve a széttagolt, tengerentúli, gyarmatbirodalmak kialakulását, sajátosságait mutatja be a szerző. Utóbbi örökségének talán legfontosabb oldala „Nyugat-Európa szempontjából egy sor olyan hálózati alá- és fölérendeltségi kötelék létrejötte volt, amelyek Nyugat-Európát összekapcsolták a világ többi részével. Röviden, a globális kapitalizmus és a gyarmati rendszer: jegyesek.” (109. o.) E jegyesség főszereplői döntően nyugat-európai országok: Portugália, Spanyolország, Hollandia, Nagy-Britannia, Franciaország, Dánia, Olaszország, Németország, illetve rajtuk kívül Oroszország, Japán, majd az USA.

Ezek az államok a gyarmatosítás ötszáz éves történetében több mint 400 entitást hajtottak uralmuk alá, ám egymás birtokát elenyésző mértékben (56 eset) háborgatták. Ebben jelentős szerepe lehetett annak, hogy az európai kérdéseket rendező nagy konferenciákon (1648, 1815) csaknem mindig teljes létszámban képviseltették magukat a gyarmattartó országok. Ennek az úgymond önkorlátozásnak – szerintem elsősorban az energiaforrások újraosztásáért kirobbant (DL) – I., majd a II. világháború vetett véget, mert – Kína és Oroszország / Szovjetunió ellenállása miatt – elfogytak a világ szabadon elfoglalható területei. (115–124., 138. o.) A kötet ezen a helyen is táblázatokkal, grafikonokkal gazdagon illusztrálva mutatja be mindezt, különös tekintettel az európai folyamatokat ma is uraló gyarmattartók háborús aktivitására.

De mert a háború nemhogy megoldotta volna a nyugat-európaiak alapproblémáját, az évszázadokon keresztül megszokott zsákmányhoz való hozzájutást, hanem még fokozta is azzal, hogy az államszocialista blokk létrejöttét segítette elő, s mert néhány éven belül felbomlottak a hagyományos gyarmatbirodalmak, lépni kellett. Lépni kellett azért is, mutat rá Böröcz, mert „Németország és szövetségesei oly durván és ismételten megsértették (…) a nyugat-európai szereplőkkel szembeni önkorlátozás hallgatólagos elvárását (…) szükségessé vált az elfogadható viselkedés új elveinek lefektetése”. (142. o.) Megkezdődött tehát az új nyugat-európai regionális szervezet alapjainak lerakása, ami aztán az Európai Unió megalakulásába torkollott.

Ami az olvasóban talán meghökkenést vált ki: Böröcz József kimutatja, hogy mekkora a hasonlóság a mai globális befektetési társaságok geostratégiai-politikai-üzleti kalkulációs szempontjai, tőketranzakciói, menedzserszemlélete, illetve a hajdani gyarmatosítók döntéshozatali mechanizmusa között. (134. o.) Ily módon, a kötet e részét olvasván, az ember hajlamos az áthallásokra. Ezek szerint Nyugat-Európától távolabb, korunkban (is) olyan katonai akciók, adminisztratív szabályozások, uralmi formák előtt nyílik tér, amelyek az anyaországokban ellenjavalltak, sőt elképzelhetetlenek. (136. o.) Az ilyen, alapvetően erkölcsi természetű ellentmondásokat olyan (tév)képzetek is terhelik, miszerint itt Európa, illetve az Európán kívüli világ konfliktusáról volt és van szó, vagy a fehér, illetve a más bőrszínű ember ellentétéről. (Nem pedig – teszem hozzá már én – a kizsákmányolókéról és a kizsákmányoltakéról – KDL)

 

III. Az államszocialista lemez még nem járt le

A harmadik fejezetben azt bontja ki a szerző, miként járult hozzá a hidegháború a nyugat-európai politikai és gazdasági integráció intézményrendszerének kialakulásához és elfogadásához. Terjedelmi okok miatt épp csak utalok arra, amit ebben a részben Böröcz József is kiindulópontnak tekint: „Az 1917-es oroszországi forradalom új típusú kihívást intézett a tőke globális uralma, azaz az alig néhány évtizeddel korábban globálissá vált világrendszer magántulajdon-alapú logikája ellen”. (150. o.) A recenzió olvasója természetesen ezzel tisztában van, mint amiként azzal is, hogy 1945 után „a modernista államszocialista szervezeti és társadalomátalakító államtípus újabb változatai egy sor további kelet-európai, valamint kelet- és délkelet-ázsiai országban is bevezetésre kerültek”. Azt viszont vélhetően ritkán halljuk olyan hiteles forrásból, mint amilyennek Böröcz József tekinthető, hogy az államszocializmusról szóló nyugati szakirodalom bizonytalanságokkal, tapasztalatlansággal, fogalmi tisztázatlanságokkal, a történelmi valóság ismeretének hiányával terhelt. Már ha ez a kérdéskör egyáltalán bekerül a liberális, esetleg a konzervatív szempontú, globális, összehasonlító történeti szociológia látóterébe.

Minthogy a kötet először angol nyelven, és Londonban jelent meg, alighanem Nyugaton is hézagpótló Az EU és a világ című kritikai elemzés e fejezete. Benne arra vállalkozik a szerző, hogy rekonstruálja az államszocializmus globális történetének néhány alapvonását. Az a szándéka, hogy megvizsgálva a tőkés világrendszerbe beágyazódott államszocialista államok pályaívét, rámutasson a regionális átalakulások globális összefüggéseire, s ezzel elősegítse az EU megjelenésének megértését. Ehhez a kapitalizmus végével, a szocializmussal való felváltásával kapcsolatos marxi és engelsi jóslatot ütközteti Böröcz az államszocialista államok gyakorlatának posztkapitalista – pl. a magántőke működésének korlátozása –, illetve a marxi előrejelzéstől eltérő jellegzetességeivel. Vizsgálódásait 1871-ig visszanyúlva végzi el, felidézve azt a polémiát, hogy a szocializmus nem a legfejlettebb, hanem esetleg a legfejletlenebb országokban alakulhat ki. Anélkül, hogy itt elmerülhetnénk a részletekben, fel kell hívnunk a kötet majdani olvasójának figyelmét arra a kitételre, mely szerint nem csak az államszocialista társadalmak hajdanvolt európai tömbjét kell vizsgálat alá venni, hanem – a marxi kritériumokkal összevetve – a világ egészében észlelhetően, lassan, de biztosan fölfelé araszoló, más országok példáját is.  

A szerző több szempont – időbeliség, gazdaság-földrajzi jellemzők, tulajdonviszonyok szerint, az ellenük intézett kíméletlen támadások, háborúk miatt változó helyzetüket figyelembe véve – tekinti át huszonhárom átalakuló ország sajátosságait. Ezek tükrében leszögezi: „az orosz forradalom következtében a világgazdaságban megtermelt értéktöbbletnek majd’ egytizede került ki a globális tőke közvetlen ellenőrzése alól. (…) A  kínai forradalom győzelme és az államszocialista rendszer kelet-európai betörése miatt a második világháború után több mint megduplázódott az államszocialista tömb részesedése a teljes bruttó világtermelésből. 1958-ban érte el történelmi csúcspontját, amikor is a szocialista államok összrészesedése meghaladta a világgazdaság 20% át. (…) Az államszocialista komponens – főleg a Kínai Népköztársaság gazdasági súlya és az utóbbi időben mutatott látványos növekedése miatt – még azután is meglehetősen jelentős erőt képviselt a világgazdaságban hogy a Szovjetunió és kelet-közép-európai szövetségesei mindenestül visszanyergeltek a kapitalizmusra. 2000-ben a megmaradt államszocialista gazdaságok a világ bruttó össztermékének 12,6% adták. Ez több, mint a Szovjetunió részesedése bármikor 1917 és 1947 között”. (170–172. o.)

Mindez önmagában is figyelmeztessen bennünket: ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket! Ráadásul Böröcz rámutat arra, hogy „A világ szocialista államai sohasem alkottak egyetlen, teljesen egységes, monolitikus tömböt”. A szerző többek között ilyen tényezőkre utal:
– A KGST-t és a Varsói Szerződést nem a belső igényekre adott válaszként alapították, hanem az euró-atlanti integrációs folyamatokkal összefüggő lépésekre való reagálásként.
– A KGST és a Varsói Szerződés tagjai sohasem voltak tökéletes átfedésben, vagyis tudományosan elemezhető módon nem beszélhetünk egyetlen szocialista tömbről.
– A Kínai Népköztársaság egyik szocialista államközi szervezetnek sem volt tagja.
– A Szovjetunió és Kína államszocialista történetek jó részében nyílt geopolitikai konfliktusban állt egymással, de a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság közötti viszony sem volt kimondottan felhőtlen.

Böröcz József gazdasági adatokkal, fejlődési pályaívekkel szemlélteti, hogy az olyan megközelítések sem segítik a tisztánlátást, melyek szerint a hidegháborús patthelyzet két, egymással szimmetrikusan elhelyezkedő tömb között alakult volna ki. (188. o.) Mi több, magának a hidegháborúnak a fogalmát sem tartja helyén valónak amiatt, hogy a világgazdasági dinamika főárama a hidegháború feltételezett fő tengelyétől távol zajlott: Japánban, Dél-Koreában, Szingapúrban, Hongkongban, Kínában, Indiában. Vagyis, a könyv ismeretében célszerű lenne górcső alá venni akár a saját közelmúltunk értékelését. Leginkább persze azokat a beidegződéseket, amelyeket valójában propagandisták alakítottak ki bennünk. Méghozzá azért, mert – kivonatosan ideemelve a könyv néhány megállapítását:

– A nyugat európai tőke érdeke volt az államszocializmus eltávolítása Európából, hogy kiküszöbölje a hozzá aggasztóan közeli, modern és legalábbis látszólag nem kapitalista versenytársakat.
– Egyúttal az államszocialista társadalmak visszatérése a kapitalizmushoz óriási geopolitikai lehetőséget nyitott meg a nyugat európai tőke előtt. Hozzáférhetett Kelet-Európa emberi és természeti erőforrásaihoz. (194. o.)
A szerző szerint „Az államszocializmus 20. századi története lényegében regionális eurázsiai ügy: az államszocialista tulajdonforma a maga sajátos kapcsolatrendszerével a világrendszer európai félperifériáját fűzte egybe az ázsiai periféria nagy, földrajzilag szomszédos részével”. (199. o.)

 

IV. Az Európai Unió az elitek paktuma

A negyedik fejezetben – az eddigi távlatosabb, a környezetre inkább fókuszáló megközelítések után – a szerző visszatér könyvének tulajdonképpeni tárgyához, az Európai Unió vizsgálatához. Némileg leegyszerűsítve a kiindulópontot: a tőke által messzemenően támogatott, hitleri Harmadik Birodalom azzal kívánt válaszolni a Nyugat-Európát évszázadokon át ért, és a XX. században kezelhetetlenné vált globális kihívásokra – az USA felemelkedésére, a Szovjetunió létrejöttére –, hogy egybefüggő birodalomba szervezi a térséget. Ugyanez a két, nem nyugat-európai hatalom megmentette Nyugat-Európa tehetetlennek bizonyult országait a teljes, hosszú távú alávetettségtől, de amiként a szerző már korábban bemutatta, nem orvosolhatta a térség viszonylagos világgazdasági súlytalanságából eredő „kóros vérszegénységét”. (205. o.)

Ráadásul a háború alatt szétzilálódtak egymás közötti kapcsolataik. Óriási anyagi károkkal is szembe kellett nézniük, és a gyarmatrendszer felbomlásával megszűntek olcsó nyersanyagforrásaik. Sok helyen, a fasizmus, a nácizmus tömeges elfogadásával, megrendültek a polgári demokrácia alapjai. Tovább nőtt az USA gazdasági fölénye, a Szovjetunió – dacára annak, hogy lakosságának tíz százalékát veszítette el, és elképesztő anyagi veszteségeket szenvedett – jelentős ipari átalakuláson ment át, ami újabb kihívással fenyegetett.

Ahhoz, hogy a nyugat-európai országok felülkerekedhettek ezen a helyzeten, Böröcz József három tényezőt említ: 1) A Marshall-terv néven emlegetett újjáépítési segély; 2) A NATO létrehozása; 3) Az EU létrejötte. A könyv részletesen ismerteti az ezekhez a pontokhoz tartozó lépéseket, amelyeket három alapelvhez igazítottak: 1) Az államok formális önállóságának megőrzése; 2) Az európai tőkének globális súly kölcsönzése; 3) Békés végrehajtás. Ez utóbbi legfőbb eszközének szántak egy olyan uniót, ami akár a dinasztikus házasságok által szőtt szoros kapcsolatrendszer ideájára is emlékeztethet. (219. o.)

A szerző sorra veszi az Európai Unió működési mechanizmusának alapelveit, rámutat azok néhány ellentmondására, s az állampolgárok számára nagyrészt áttekinthetetlen voltára. Ami pedig az első fejezetben felvetett kérdést illeti – Az Európai Unió elődszervezetei, majd az ezekből kinövő mai közösség, hatékonyan szolgálhatták-e, szolgálhatják-e a nyugat-európai államok világgazdasági súlyának növelésére irányuló szándékokat? – a válasz némi meglepetést okoz, ha azt összevetjük Nyugat-Európának a globális súlyáról eddig mondottakkal. Böröcz emlékeztet rá, hogy a háború után e térség kiváltságos geopolitikai pozíciójának helyreállítására vonatkozó politikai álmok megvalósítása több fajta akadályba is ütközött. Ezek többek között a gyarmatbirodalmak felbomlásából, az országok közötti együttműködést akadályozó protekcionista örökségből, az Egyesült Államok gazdasági fölényének érvényesítési szándékából adódtak. A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a Marshall-terv ünneplése sem nagysága, sem a belőle részesültek szűk köre miatt nem igazolható. Folyósításának feltételei eleve az Egyesült Államok érdekeit szolgálták, illetve az újjáépítési és fejlesztési segély „néhány kivétellel a már amúgy is gazdag és hatalmas államoknak és ezek vezető tőkés csoportjainak, elsősorban pedig ezek politikai elitjének nyújtott segítséget”. (210. o.)

Ami pedig a mai Európai Uniót illeti, amely – Böröcz szerint kényszerítő eszközök, közvetlen visszacsatolások, könnyen átlátható elszámoltathatóság hiányában a jövőben sem válik például az USA-hoz hasonló állammá – a globális gazdasági termelés mai szervezetére emlékeztet. „Az EU a modern nyugat-európai liberalizmus egyik nagy álmát valósítja meg: előmozdítja a haszonszerzést és az előnyöket teremtő társadalmi változást – ám anélkül hogy közvetlenül elszámoltatható módon részt venne az ezek mögött rejlő mocskos folyamatokban”.(228. o.) Az EU-nak sikerült elérnie a peremén lévő szinte valamennyi poszt-államszocialista ország szolgálatkészségét, s ezt az államcsoportot ütköző zónává, természeti és társadalmi erőforrásaik jól elérhető tárházává alakította át. Ennek érdekében nem az államokra jellemző direkt szankciókkal, hanem az elsősorban a nyugati alapító országoknak kedvező késleltetési mechanizmusokkal, a különféle jogok gyakorlásának korlátozásával, vagyis a multinacionális vállalati hálózati irányítás eszközeivel élt és él. Böröcz József kendőzetlen megállapításai szerint:

– Az Európai Unió története során mindvégig Nyugat-Európa és Észak-Amerika uralkodó osztályai egyes csoportjainak közös vállalkozása volt.
– Az EU alapjában véve informális elitpaktum a világ néhány leghatalmasabb cége és a brüsszeli központ politikai vállalkozóinak nevezett csoportja között.
– A tagságért folyamodó kelet-európai államok helyzetét némileg hasonlatossá tették a függő gyarmati területek és protektorátusok helyzetéhez.
– A keleti bővítés folyamatában az EU keleti és dél-keleti szárnyának gazdaságaiban az átalakulás piszkos munkáját jórészt a saját társadalmak államgépezete és politikai elitje végzi el.
– Az Uniónak sohasem kell közvetlenül részt vennie az értéktöbblet kisajtolásával járó társadalmi és környezetromboló erőszak piszkos ügyletében. Az EU sok tekintetben éppen azért tűnik a jóság megtestesülésének a mai világpolitikában, mert sikerrel tartja a távolságot a közvetlen kényszert gyakorló intézményektől és ezzel is az elegáns felsőbbrendűség több évszázados Európa-centrikus ideológiáját erősíti…

S hogy ez mire elég? Mi ennek a kézzelfogható eredménye? Az EU, háta mögött a világ egyetlen megmaradt katonai szuperhatalmával, a NATO-val, a világ megmaradt gyarmatainak még mindig több mint felével, a világ népességének kevesebb, mint két és fél százalékával a világ GDP-jének legalább egyötödét termeli meg. „Létrejötte és fokozatos politikai egységgé alakulása révén az EU nagyban növelte a nyugat-európai tőke világgazdasági mozgásterét, egységes szervezetként súlyt ad a nyugat-európai gyökerű multinacionális tőkének; e súly megközelíti az Egyesült Államokét és értelemszerűen jócskán meghaladja Japánét, az összes többi lehetséges versenytársról nem is beszélve. Ebből csak a feszített tempójú gazdasági növekedési pályára állt Kína jelenthet kivételt a közeljövőben.” (240. o.)

Valójában, szerintem, kivételnek Nyugat-Európa legutóbbi évtizedekben elért világgazdasági súlynövekedését, vagyis a világon összesen megtermelt termékekből való magas részesedését kell tekintenünk. Már ha elfogadjuk a könyv egészének érvrendszerét. Ám, ha igen, akkor azzal kell számolnunk, hogy Kínának az Afrika és Ázsia nagy részét is integrálni akaró szándéka és az USA további erőfeszítései csökkenti a Csendes-óceáni térséghez képest földrajzi perifériára kerülő Nyugat-Európa jövőbeni világgazdasági súlyát. Vagyis visszatér-e a térség a kedvezőtlen kiinduló állapotába. Egyelőre azonban még az a helyzet, hogy amíg az EU államai egyenként a könnyű-, legfeljebb a váltósúlyú kategóriába tartoznak, a világgazdaság teljesítményéből jóval tíz százalék alatt – többen csupán egy százalék körül – részesülnek, addig egységes entitásként kezelve őket hirtelen betörnek a 20–30 százalék közötti sávba, azaz Japánt jelentősen megelőzve az Egyesült Államokhoz mérhető tényezőként jelennek meg. Ennek azonban – ahogyan a szerző rámutat – drámai következményei vannak a globális egyenlőtlenségekre. A szervezet fellépése „szűkíti az EU-n kívüli résztvevők – azaz az emberiség messze nagyobb hányadának – mozgásterét és általában rontja a világ EU-n kívüli társadalmának globális geopolitikai alkupozícióit és mozgásterét”. (234–235. o.)

 

V. A recenzens utószava a tőkés Európa ragadozó voltáról

Eszerint Nyugat-Európa – és annak civilizációs-kulturális örökségét az amerikai kontinensen ápoló USA – marad az, ami az utóbbi négyszáz évben mindig is volt: saját értelmezésemben – agresszív ragadozó. Bár Böröcz József idáig nem megy el a következtetéseiben, ám épp gazdaságtörténeti-gazdaságszociológiai megállapításai indítanak arra, hogy társadalom-lélektani aspektusokra is utaljak. Eszerint a nyugat-európai politikai-gazdasági hatalom birtokosai az országokon belül és kívül egyaránt érvényesített, kíméletlen agresszivitásukat hol a keresztényi szeretetre apellálással, hol a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavával fedték és fedik el. Valójában gátlástalanul pusztítanak, kihasználnak mindent és mindenkit, aki akadályozhatta és akadályozhatja a térség eredendően globális súlytalanságának leküzdésében. Böröcz könyve többek között arra indít, hogy mérlegre tegyem az európaiság lényegét. A kötetet olvasván – annak témájától ezen a ponton önkényesen elrugaszkodva – erősödött meg bennem az a már korábban is szunnyadó gondolat, hogy Európát nem annyira a humanisták fennkölt eszményei jelentik. Gondoljunk csak bele: ezekről a kortársak nagy részének gyakorlatilag fogalmuk sem volt, nemhogy hozzájuk igazították volna magatartásukat az uralkodók, az arisztokrácia, a harcoló és földbirtokos nemesség, az iparosok, a kereskedők rétege! Az ezekbe az osztályokba, rétegekbe sem tartozó, a társadalom nagyobb tömegeit kitevő nincstelenjeiről már nem is beszélve.

Európát mindenekelőtt fémjelzik az állami felhatalmazással kalózkodó Drake kapitányok, a feketékkel való rabszolga-kereskedelmet iparszerűen űző, New Yorkot megalapító hollandok, Észak-Amerika Óvilágból származó, rabszolgatartó alapító atyái, akik képmutatóan hirdették minden ember egyenlőségét, s akiknek késői utódai a faji megkülönböztetést még kétszáz évvel később is intézményesen fenntartották. Európa az afrikai kovácsok kezét tömegesen megcsonkító, a szigetországban gyártott vasáruknak ily módon piacot teremtő britek földje. Azoké, akik saját szegényeiket tömegesen űzték el otthonaikból, hogy a házakat is lerombolva, a parasztokat büntetendő csavargásra kényszerítve megkaparinthassák a szántókat, amelyekből aztán legelőket csináltak a birkáknak, hogy gyapjukkal tömjék a tőkét fialó szövőipart. Európa az a hely, amelynek legmódosabb részén, Angliában még a XIX. században is rabszolgává és fegyenccé tették az ottani szegényeket, hogy benépesítsék velük például Ausztráliát. Ahogy egyébként nagyjából a franciák is így jártak el…

Európa a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” ethoszából kinőtt, a tőkeérdekeket szolgáló, napóleoni háborúkat és az ellenükben indított vérengzéseket jelenti. A valódi szabadságot, egyenlőséget, testvériséget követelő 1848-as és 1871-es forradalmak, lázadások isten nevében való kegyetlen leverését, a tőke által támogatott, különféle nevekkel illetett olasz, francia, spanyol, osztrák, horvát, magyar, szlovák, lengyel, ukrán, baltikumi, norvég és más fasiszták, a német nácik rémtetteit. A tőkés Európa igazi természete az 1938-as müncheni egyezményben, a Német Birodalom, az Egyesült Királyság, Franciaország, az Olasz Királyság között létrejött megállapodásban mutatkozik meg, amellyel – abban a tévhitben, hogy ezzel megmentik önmagukat – a nemes britek és franciák felhatalmazást adtak a hitleri Németországnak a keleti terjeszkedésre, lényegében az akkor már közismert Mein Kampfban foglaltak megvalósítására. Ám a pusztításnak, a soha nem látott méretű emberirtásnak ezt az előzményét jóformán hallgatás övezi. A nyugati propaganda azt sulykolja, hogy a történet az egy évvel későbbi, piszkos Molotov–Ribbentrop-paktummal kezdődött. Ez persze maga sem mentes az enyhén szólva ellentmondásoktól, de több mint cinizmus az előzményeinek figyelmen kívül hagyása.

Bár az ebben az utószóban megfogalmazott fejtegetés kiindulópontja Európa, annak is elsősorban nyugati fele, ezen a ponton nem hallgatható el, hogy az idő tájt, a tengerentúlon nagy iramban felemelkedő imperialista hatalmat, a demokrácia hazájának tekintett Amerikai Egyesült Államokat is csupán egy hajszál választotta el attól, hogy elnöke a Hitlerrel kapcsolatokat ápoló sajtómágnás, Randolph Hearst legyen. Mint ahogy az sem kellően kitárgyalt része ezeknek a viszonyoknak, miként járult hozzá a hitleri Németország megerősödéséhez az amerikai tőke, s hogy ennek érdekeit képviselve még a legbefolyásosabb zsidó körök is elfogadhatónak tartották saját európai hitsorsosaik feláldozását a háború alatt.

A békésnek nevezett időszakokban a tőkés társadalmak felszín alatt zajló folyamatai, jelenségei mutatják meg igazán e rendszerek valódi természetét. Úgy, ahogyan a kettősség, a kettős értékrend, a kettős mérce most is uralja az úgymond fennkölt európai civilizációnkat. Gondoljunk csak a II. világháború óta a tőkés társadalmak belső feszültségeit a távoli térségekben való levezetés szándékával folyamatosan kiprovokált regionális és helyi háborúkra, a Nyugat által a délszlávok, az ukránok és az oroszok között tervszerűen kirobbantott polgárháborúkra, az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a nyugati tőkeérdekek szolgálatában szétvert, szétbombázott országokra!

Nem kevesebbet állítok ezzel, mint azt, hogy a bűnök fogantatása szüntelenül zajlik ezekben a társadalmakban (is), jóllehet hozzánk csak akkor kerülnek átélhető közelségbe, amikor közvetlenül érintettekké válunk egy újabb fegyveres lázadásban vagy háborúban. Mert a mozgatórugókról eltereli a figyelmet a nyugati intézményrendszer, azon belül különösképpen a szabadnak, elfogulatlannak, objektívnek hazudott média, amely maga is az egyik leghatékonyabb tőkés vállalkozásként működik ebben a keretben. A média, amely demagógiával, rafinált propagandával fedi el a lényeget. Kivételként kezelt időleges anomáliának tekinti, egy-egy politikus, vagy politikai csoport alantas törekvéseként mutatja be azt az agresszivitást, ami valójában a rendszerből, magából fakad, s benne magában halmozódik fel napról napra, mígnem a közkeletű értelmezés szerint szinte váratlanul robban ki. Olyasféleképen, amiként Nemes Jeles László Napszállta című filmjében torkollnak a világháborúba 1913 kapitalizálódó Budapestjének, Osztrák-Magyar Monarchiájának látszólag jelentéktelen eseményei, marginális feszültségei, ellenmondásai, tisztátalanságai.

A viszonyok mai haszonélvezőinek kezére játszik, hogy a nyugat-európai országokban – több más tényezővel együtt – a II. világháború utáni gazdasági súlynövekedés évtizedei meghozták a szabadságjogok, az állampolgári jogok nagy tömegekre való kiterjesztését. És ugyanebben az időszakban, a világ más részeiből történő forráselszívásra alapozva – a Szovjetunió által teremtett kihívásokra reagálva – széles körű jóléti intézkedések is születhettek. De észre kell vennünk, hogy mind a jogok, mind a viszonylagos jóléti vívmányok azonnal veszélybe kerülnek, a kirekesztési mechanizmusok azonnal működésbe lépnek, amint megrendül a gazdasági talapzat. Amiként ezt – egyelőre szerencsére átütő erő nélkül – manapság is érzékeljük. Kérdés, hogy valaha is meghaladható-e ez a gyakorlat? Kérdés, hogy van-e, lehetséges-e olyan helyzet a Földön, amelyben az ember lényegéből fakadó kíméletlen versengést akár csak csillapítani is képes valamely más kultúra, vagy olyan eszme, amely nem bizonyul utópiának? A kérdésekre adott válasz nem kérhető számon az ismertetett könyv szerzőjén, minthogy ez nem volt kitűzött célja. Ám mindaz, amit és ahogyan felkutatott és elemzett, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy egyszer talán erre is vállalkozik.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések