Hogyan kémkedik Izrael amerikai állampolgárok után - Az amerikai–izraeli lobbi nagy és kis titkai

Kategória: 2018. október
Írta: Alain Gresh
Találatok: 1908

jazeeraA katari Al-Dzsazira tv-csatorna által végzett oknyomozó felmérés leleplezte az amerikai Izrael-párti lobbicsoportok módszereit. De annak érdekében, hogy ne haragítsa magára ezeket az érdekcsoportokat, most, amikor kiéleződött a viszonya Szaúd-Arábiával, Katar végül úgy döntött, hogy nem engedi a nyilvánosság elé a már elkészült riportfilmet.

A képernyőn tökéletes úriembernek látszik. Diákos kinézete ellenére Anthony Kleinfeld egy minden tekintetben megfelelő angol zsidó fiatalember: a tekintélyes Oxfordi Egyetemen diplomázott, hat nyelven beszél, köztük hollandul és jiddisül, nehézségek nélkül eligazodik a közel-keleti konfliktus rejtelmeiben, és könnyen megtalálná a helyét egy nyugati külügyminisztérium vagy egy tekintélyes think-tank irodában. Jelenleg azonban más tervei vannak: Izrael-párti szervezetekben dolgozik. Az Izrael Project-nél (The Israel Project, TIP) van alkalmazásban, amely azzal foglalkozik, hogy Izrael imázsát javítsa a médiában. Tudása jóvoltából tárt karokkal fogadták, és öt hónap alatt bekerült, az Izrael védelmében feltétlenül elkötelezett szervezetek felsővezetőinek körébe, nevezetesen az amerikai nagy hatalmú Izrael-barát lobbi, az American Israel Public Affairs Committee (Aipac)[i] vezetői közé. Rendszeresen együtt volt velük a különböző koktélpartikon, gyűléseken, kongresszusokon, aktivisták képzésére szolgáló alkalmakon, és hol ezzel, hol amazzal ismerkedett össze. Jó megjelenésű, barátságos, hatékony, elnyeri tárgyalópartnerei bizalmát, akik nyíltan beszélnek előtte, a ruhatárban hagyva a bikkfanyelvet és a megszokott közhelyeket.

Hogyan lehet befolyásolni a Kongresszust? „Ha nem gyakorolnak rájuk nyomást, a kongresszus tagjai maguktól nem csinálnak semmit, és a nyomásgyakorlás egyetlen módja a pénz.” Hogyan kell fellépni a palesztinok jogaiért kiálló aktivisták ellen az egyetemi campusokon? „Az Izrael-ellenesekkel szemben a leghatékonyabb módszer, ha felkutatjuk a múltjukat, és nyilvánosságra hozzuk névtelen weboldalakon vagy a Facebook célzott hirdetéseiben a kompromittáló információkat.” Mivel meg vannak győződve arról, hogy egy köreikbe tartozóval osztják meg a gondjaikat, Anthony Kleinfeld tárgyalópartnerei elismerik, hogy amerikai állampolgárok után kémkednek, és ebben az izraeli Stratégiai Ügyek Minisztériuma segíti őket. Ez utóbbit 2006-ban hozták létre, és közvetlenül Benjamin Netanjahu miniszterelnök irányítja. Egyik felelősük közli is Anthony Kleinfelddel: „Mi egy olyan kormány vagyunk, amely idegen területen dolgozik, és nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk.” Valóban, hiszen egyes akcióik, ha lelepleződnek, amerikai bíróságok elé kerülhetnek.

Amikor „Tony”[ii] befejezte szakmai gyakorlatát, Eric Gallagher, a főnöke a TIP-nél annyira elégedettnek látszott a szolgálataival, hogy állást ajánlott neki: „Szeretném, ha nekem dolgoznál. Szükségem van valakire, aki tud keményen, csapatszellemben dolgozni, szenvedélyes, kíváncsi, jól képzett, jól beszél, sokat olvas. Benned mindez megvan.” De a fiatal kezdő nemet mondott. Mert mint azt sejthették is, nem az, akinek mutatja magát, még ha a diplomái és tudása nem is vonhatók kétségbe: beszivárgott az Al-Dzsazira, a Katari Emirátus tulajdonában álló tv-csatorna megbízásából, hogy dokumentumfilmet készítsen az Izrael-párti lobbiról. Rejtett kamerával filmet készített egyes bizalmas megszólalásokról, és ezekből a tényekből, illetve a Phil Rees – az Al-Dzsazira tv-csatorna oknyomozó egységénél a főnöke – által irányított csapat más tagjai által begyűjtött információkból, egy sikeres figyelemfelkeltő dokumentumfilm kerekedett ki. A film sugárzását már nagyon várták, hiszen az Al-Dzsazira 2017-es egyik riportja már feltárta, hogy az Egyesült Királyságban működő Izrael-barát lobbi[iii] segítségével Izrael beavatkozik egy idegen ország belügyeibe, sőt azt is, hogy megpróbáltak lejáratni és felmentetni egy palesztinbarát minisztert –, az az akció végül oda vezetett, hogy a londoni izraeli nagykövet nyilvánosan kért bocsánatot, és hazarendeltek Tel-Avivba egy magas rangú diplomatát.

Tehát egy igazi médiaeseményre lehetett számítani, felháborodott tagadásokkal és éles vitákkal. De mégsem: a 2018 elejére tervezett műsor sugárzását határozatlan időre elnapolták, hivatalos magyarázat nélkül. Először az amerikai zsidó sajtóban megjelent cikkeknek köszönhetően megtudhattuk[iv], hogy a dokumentumfilmet nem engedték vetíteni. Ezt Clayton Swisher, a tv-csatorna oknyomozó csoportjának igazgatója is megerősítette egy cikkben, amelyben sajnálkozását fejezte ki a döntés miatt. Néhány nappal később a csatorna bejelentette, hogy az újságíró szabadságra ment[v]. Az oknyomozó dokumentumot tehát feláldozták annak a könyörtelen harcnak az oltárán, amelyet Katar és Szaúd-Arábia, illetve az Arab Emirátusok folytatnak, hogy elnyerjék Washington kegyeit ebben a 2017 júniusa óta zajló ütközetben[vi]. És mi lehet hasznosabb, mint megnyerni a nagy hatalmú Izrael-barát lobbi jóindulatát, hiszen tudjuk, hogy mekkora hatása van az USA közel-keleti politikájára?

Mérlegelve a dolgokat, Katar tehát „elhalasztotta” a tervezett műsort, cserébe pedig váratlan segítséget kapott egy erősen jobboldali lobbi jobbszárnyától. Morton Klein, a Zionist Organization of America (ZOA) elnöke – Donald Trump volt tanácsadója, Stephen Bannon köreihez tartozó aktivista – még Dohába is elment, hogy kifejezze megelégedését a dokumentumfilm eltemetése miatt (lásd Katar támogatókat keres c. cikkünket). Az, hogy egy ilyen lobbicsoport, amely nemrégiben még azzal vádolta meg Katart, hogy az a Hamászt és a terrorizmust finanszírozza, hajlandó volt ekkora pálfordulásra a nyomozás eltitkolásáért, sokat elárul a filmben foglalt leleplező nyilatkozatok kínos voltáról.

A több mint egy évig tartó oknyomozás eltitkolása az Al-Dzsazirán belül is erős vihart váltott ki. Egyesek nem akarták a dokumentumfilm által feltárt leleplezéseket eltemetni az aktuális geopolitikai kompromisszum futóhomokjába. Így esett, hogy megtekinthettünk – egy Öböl-beli barátunknak köszönhetően – négy ötvenperces epizódot a dokumentumfilm szinte végleges változatából.

Ami megragadja a nézőt, az a lázas izgalom, amely néhány éve szállta meg a lobbicsoportot amiatt a megfoghatatlan félelem miatt, hogy elveszítik befolyásukat. Hogyan lehet megmagyarázni ezt a megfoghatatlan félelmet, miközben Izrael masszív támogatást élvez az Egyesült Államokban, és mindkét párt, a republikánusok és demokraták képviselői is töretlenül támogatják Izrael bármelyik kalandját? Donald Trump megválasztása nem vezetett-e oda, hogy Washington feladja még a próbálkozást is arra, hogy közvetítsen az izraeli–arab konfliktusban és egyértelműen kiálljon Izrael történelmének legjobboldalibb kormánya mellé? Kétségtelen és mindemellett a látszólag kedvező helyzet ellenére egy kísértet idegesíti a lobbit: a BDS – a „bojkott, befektetések visszavonása, szankciók” mozgalom.

Ezt 2005-ben indították, s azt javasolja, hogy Izrael ellen alkalmazzák azokat a nem-erőszakos módszereket, amelyek sikeresnek bizonyultak az apartheid ellen Dél-Afrikában. Az amerikai egyetemeken is virágzott akkoriban ez a mozgalom. De valóban kell-e aggódni, kérdi David Brog, az Egyesült Keresztények Izraelért (Christians United for Israel, CUFI) és a Maccabee Task Force, egy a BDS ellen küzdő csoport ügyvezető igazgatója? „Izrael a »start-up nemzet«. Több külföldi befektetéshez jut, mint valaha. Nem lenne jobb megnyugodni, megérteni, hogy a BDS semmit sem ér és figyelmen kívül hagyható?” Leszögezi: „Nem gondolom, hogy a BDS-nek valaha is célja volt, hogy az egyetemek kivonják a befektetéseiket Izraelből. A finanszírozás ügyében nem kell aggódnunk. Viszont oda kell figyelnünk arra az erősödő törekvésre, amely éket akar verni közénk, akik szeretjük Izraelt, és a felnövekvő nemzedék közé. Ebben a kérdésben minden okunk megvan a nyugtalanságra. Azok között a fiatalok között, akik 2000 után születtek, és a diákok között a helyzetünk rossz. Azon a ponton vagyunk, hogy a többség a palesztinok oldalán van az izraeliekkel szemben.” A maga részéről Jacob Baime, egy több mint száz embert foglalkoztató szervezet, az Izrael a Campus Koalíció, ügyvezető igazgatója, amelynek célja hogy a BDS ellen harcoljon az egyetemeken, szintén nyugtalankodik: „Az egyetlen közös pont, hogy a Kongresszus minden tagja, minden elnök, minden nagykövet eltöltött valamennyi időt a campusokon – és a véleményük ott és akkor alakult ki.” Vajon a jövő nemzedéke holnap is „Izrael-barát lesz még?”

 

„Lejáratni a közvetítőt”

Egy további dolog is riadóztatja a lobbit. Az Izraelnek nyújtott támogatás mindig független volt a demokraták és republikánusok közötti ellentétektől. Nem Barack Obama volt-e, aki néhány hónappal mandátumának lejárta előtt megszavaztatott egy 38 milliárd dolláros feltétel nélküli segélyt Izraelnek hat évre, annak ellenére, hogy igen rossz volt a viszonya Benjamin Netanjahuval? A politikai színtér azonban átalakulóban van, és a lobbi feltétel nélküli kapcsolódása Donald Trumphoz csökkentette a bázisát, amely egyre jobban a Republikánus Pártra és az újprotestáns, evangélista jobboldalra korlátozódik. David Hazony, a The Tower Magazine korábbi igazgatója és a TIP befolyásos tagja elismeri ezt a dokumentumfilmben: „Izrael azonnali bojkottja nem probléma. Sokkal nagyobb probléma a Demokrata Párt, Bernie Sanders hívei, akik mind Izrael-ellenesek mivel ez az álláspont ma már behatolt a Demokrata Pártba. Izrael támogatójának lenni többé nem jelent kétpárti konszenzust, és minden alkalommal, amikor az elnökség megváltozik, félő hogy megváltozik az USA Izrael-politikája is. Ez a campuson folyó harc tétje.” Amit megerősít John Mearsheimer is, egy, a lobbiról szóló híres könyv társszerzője, akinek a kommentárjait a dokumentumfilm is kiemeli. Megállapítja, hogy mostantól, ahogyan Izrael támogatása nő a Republikánus Pártban, úgy csökken a demokratáknál: „Lényegi különbség van ma már a két párt között.”

Hogyan lehetne szembeszállni ezzel a folyamattal? Politikai vitába bonyolódni? Nehéz ügy, mivel az 1993-as oslói megállapodások kudarca óta Izraelt szélsőjobboldali pártok irányítják, amelyek minden diplomáciai megoldást elutasítanak. Nem lehet vitát nyitni a palesztinok sorsáról, a települések jövőjéről vagy a gázai drámáról. És a lobbi kötődése Benjamin Netanjahuhoz és Donald Trumphoz aligha fokozza az amerikai diákok lelkesedését. Max Blumenthal újságíró megjegyzi[vii], hogy a lobbi vitákat elutasító taktikája bontakozott ki az Al-Dzsazira dokumentumfilmjének eltemetése ügyében is: összemosni az oknyomozó újságírást a „kémkedéssel”; a tv-csatornát hitelteleníteni azzal, hogy a tulajdonosával, Katarral azonosítják; kiemelni, hogy a tárgy a „zsidó lobbi”, és nem Izrael támogatása. És így kerülni el minden vitát a leleplezések lényegi tartalmáról és az izraeli politikáról.

A Sürgősségi Bizottság Izraelért (Emergency Committee for Israel, ECI) ügyvezető igazgatója, Noah Pollak így összegzi a kritikákkal szemben elfogadott vonalat: „Ahhoz, hogy az üzenet lényegét hiteltelenítsük, le kell járatnunk annak közvetítőjét. Amikor felemlítik a BDS-t, azt kell mondanunk, hogy ez egy gyűlöletet szító csoport műve, hogy támogatják a civilek elleni erőszakot. Vagyis támogatják a terrorizmust.” És természetesen antiszemiták. A Zsidó Hangok a Békéért (Jewish Voices for Peace, JVP)? Őket jobb lenne a „Zsidó Hangok a Hamaszért” névvel illetni De Noah Pollak azért optimista, mert amint „Tonynak” magyarázza, az amerikaiak többsége Izrael oldalán áll, miközben az Egyesült Királyság „maga a tiszta gyűlölet. Hagytátok ezeknek a szaros pakisztániaknak a felét letelepedni nálatok…”.

Azért, hogy „lejárassák közvetítőt”, különféle információkat kell róla gyűjteni, a magánéletétől kezdve a szakmai munkáján át a politikai meggyőződéséig. Az Izrael-barát lobbi az utóbbi években egész kémhálózatot épített ki. „Kutatási tevékenységeink – büszkélkedik Jacob Baime – a legmodernebb technológiával rendelkeznek. Amikor néhány éve ide érkeztem, a költségvetésünk még csak néhány ezer dollár volt; ma másfél millió, esetleg 2 is. Pontosan nem is tudom, de igen nagy.” De ő és a barátai is „láthatatlanok” maradnak: „Ezt titokban és névtelenül csináljuk; ez a lényeg.”

A palesztinok jogaiért küzdő aktivisták által legjobban rettegett csoportok között van a Canary Mission[viii], amelynek pénzügyei, tagjai és működése egyaránt titkos. Egy, a lobbihoz közel álló újságíró elmagyarázza a szerepüket: „Azok, akik gyűlölik, vagyis a célpontok, »feketelistáról« beszélnek. Vannak nevek: diákoké és egyetemi tanároké, szervezeteké, amelyek kapcsolatban állnak a terrorizmussal, közvetlen kapcsolatuk van vele vagy a terroristákkal, akik a zsidó állam tönkretételére törekszenek.” A szervezet honlapja maga így összegzi a célját: „Győződjön meg róla, hogy a mai radikálisok holnap ne legyenek az Ön alkalmazottai.” Minden áldozat életrajzát a szégyenoszlopra szegezik, ezzel a jelszóval: „Ha rasszista vagy, a világnak tudnia kell róla.”

Anthony Kleinfeldnek sikerült eljutni az alapítóhoz és finanszírozóhoz, Adam Milsteinhez, az Izraeli–Amerikai Tanács (Israeli–American Council, IAC) elnökéhez, akit 2009-ben adócsalásért börtönbüntetésre ítéltek, de ez nem akadályozta abban, hogy folytassa működését börtöncellájából is. Kifejtette a fiatalembernek a filozófiáját: „Először is, nyomozást kell folytatni velük kapcsolatban [a palesztinbarát aktivistákról van szó]. Mik a terveik? Támadni a zsidókat, mert ez könnyű, mert ez népszerű. Le kell lepleznünk őket, mert: rasszisták, a demokrácia ellenségei. Védekezésbe kell őket kényszerítenünk.” És hozzáteszi: „Nemcsak antiszemiták, de a szabadság, a kereszténység és a demokrácia ellenségei.”

Számos diák tanúsítja, milyen kockázatokkal kell szembenézniük. Summer Awad, aki részt vett a palesztinok jogaiért folytatott kampányban Knoxville-ban (Tennessee), elmondja, hogyan zaklatták a Twitteren, „ők” hogyan írtak információkat több mint tíz éves dolgokról: „ Újra és újra áskálódnak. Valaki megkereste a munkáltatómat, és azt követelte, hogy bocsásson el, azzal fenyegetve, hogy antiszemitizmussal gyanúsítja meg, ha nem engedelmeskedik.” Ezek a feljelentő módszerek szakmai gyilkosságot jelenthetnek, vagy egy diák számára megnehezíthetik, hogy munkát keressen a tanulmányai végén. Egyes vádlottak tehát „bűnbánó üzeneteket” küldtek, amelyeket a Canary Mission honlapjának egyik speciális rovatában közölnek[ix], cserébe, hogy levegyék a nevüket a feketelistáról: anonimizált „vallomások”, amelyekben megmagyarázzák, hogy „megtévesztették” őket – ezek a vallomások erősen emlékeztetnek az Egyesült Államokban, az 1950-es években, a mccarthyzmus idején kommunista szimpátiával vagy a mai autoriter rezsimekben vádoltak „beismeréseire”.Ez egy lélektani háború. Meg vannak félemlítve – mondja Jacob Baime. – Ezek után… vagy befogják [a pofájukat], vagy kutatással töltik az idejüket [az ellenük felhozott vádaskodásokról], ahelyett hogy Izraelt támadnák. Ez egy nagyon hatékony módszer.” „Tony” egy másik beszélgetőpartnere viszonz azon sajnálkozik, hogy „már nem ugyanaz a hatása, ha valakit antiszemitizmussal akarunk lejáratni”.

Ezek a keresztes hadjáratok, amelyek amerikai állampolgárok személyes adatainak gyűjtésén alapulnak, nem lennének lehetségesek az izraeli Stratégiai Ügyek Minisztériuma nélkül, mint azt az ügyvezető igazgató, Sima Vaknin-Gil asszony el is ismerte az IAC egyik konferenciáján. Ezt mondta: „Ami az adatok gyűjtését, az információk elemzését, az aktivista szervezetekkel kapcsolatos munkát, a finanszírozás eredetét felderítését illeti, az valami olyan dolog, amit csak egy olyan ország tud jó színvonalon biztosítani, amelynek megvannak a forrásai.” Hozzátette: „Az a tény, hogy az izraeli kormány elhatározta, hogy kulcsszereplő lesz, sokat jelent, mert olyan lehetőségeket tudunk biztosítani, amelyekkel az ügyben érintett nem-kormányzati szervezetek nem rendelkeznek. Mi vagyunk az egyedüli szereplők az Izrael-barát hálózatban, amely ki tudja tölteni ezt a hiányt. […] Van költségvetésünk, és nagyon különböző dolgokat tudunk az asztalra tenni.” Azután fenyegető hangnemre váltott: „Mindazoknak, akiknek bármi dolguk van a BDS-szel, kétszer is meg kell gondolniuk: ezt az oldalt választják-e vagy a másikat?”

 

Megszegik az amerikai törvényt

Ebben az információgyűjtő munkában Sima Vaknin-Gil elismeri: „Ott van az FDD és mások, akik [nekünk] dolgoznak.” Az Alapítvány a Demokráciák Védelmére (Fondation for Defense of Democracies, FDD) egy neokonzervatív think-tank, amely fontos szerepet játszott az elmúlt években az Egyesült Arab Emirátusok és Izrael közeledésében. Tavaly nyáron fontos szerepe volt Katar és az Al-Dzsazira elleni kampányban, amikor azzal vádolta azokat, hogy destabilizálják a régiót. Márpedig az amerikai törvény szerint azoknak a szervezeteknek vagy egyéneknek, akik külföldi kormányoknak dolgoznak, regisztrálniuk kell magukat ebben a minőségükben az Igazságügyi Minisztériumban. Ez utóbbi meri-e bíróság elé citálni az FDD-t, amely nem teljesítette ezt a követelményt?

Amint Ali Abunimah, az Elektronikus Intifáda webhely házigazdája megjegyzi: „ha önt mint magas rangú orosz vagy iráni, sőt, kanadai diplomatát regisztrálják, és felismerik, hogy az ön országa titkos kémkedési műveleteket folytat amerikai állampolgárok ellen, és erre a célra egy amerikai fedőszervezetet használ, az valóságos bomba lenne!” Márpedig ez az együttműködés nem korlátozódik az FDD-re, és Anthony Kleinfeld, valamint Jacob Baime tárgyalópartnerei elismerik ezt a bizalom pecsétje alatt, még ha hozzáteszik is, hogy a téma „érzékeny”, és jobb erről nem beszélni és nem terjeszteni.

A dokumentumfilm más leleplezéseket is tartalmaz. Az a módszer, ahogyan az amerikai újságírókat a TIP fogadja és kalauzolja Jeruzsálemben[x], ellátja „kulcsrakész” témákkal és cikkekkel, amelyeket már csak nyilvánosságra kell hozniuk az Egyesült Államokban; csúcsminőségű nyaralásokat finanszíroznak a Kongresszus tagjai számára Izraelben, megkerülve az amerikai törvényeket; ahogyan nyomást gyakorolnak a médiára és a hírügynökségekre, hogy módosítsák híreiket vagy cikkeiket...

Bár úgy tűnik, hogy minden kedvez Izraelnek, amerikai hívei, minden eszközük ellenére, idegesek. A jövő egyre sötétebbnek látszik, beleértve azokat a köröket is, akik a legjobban támogatják őket. Sima Veknin-Gil elismeri: „Elveszítettük a 2000 után született zsidók nemzedékét. A szüleik elmagyarázták nekem a nehézségeiket, amelyeket akkor észlelnek, amikor találkoznak gyerekeikkel a szombati vacsorákon. [A legfiatalabbak] nem ismerik el Izrael Államot és nem úgy látnak minket, mint egy csodálni való entitást.”

 

A szerző, Alain Gresh az Orient XXI. info https://orientxxi.info/ internetes lap igazgatója.

Fordította: Hrabák András    

 

[i] Lásd. Serge Halimi: Le poids du lobby pro-israélien aux États-Unis [Az izraeli lobbi súlya az Egyesült Államokban], Le Monde diplomatique, 1989. augusztus.

[ii] Így említik a dokumentumfilmben; a családnevét nem említik.

[iii] www.aljazeera.com/investigations/thelobby/

[iv]. például Richard Silverstein: Israel lobby pressures Qatar to kill Al Jazeera documentary [Az izraeli lobbi nyomást gyakorol Katarra, hogy megölje az Al Dzsazira dokumentumfilmjét], 2018. február 8., www.richardsilverstein

[v] Clayton Swisher: We made a documentary exposing the “Israel lobby.” Why hasn’t it run? [Csináltunk egy dokumentumfilmet az izraeli lobbiról. Miért nem mutatták be?], The Forward, New York, 2018. március 8.

[vi] Lásd Akram Belkaïd: Le Qatar ne cède rien [Katar nem enged], Le Monde diplomatique, 2018. március.

[vii] Twitter, 2018. február 15.

[viii] The Forward, amelynek főleg amerikai zsidók az olvasói, közölt egy leleplező riportot a Canary Missionről és arról, hogy az izraeli hatóságok hogyan használják fel ezeket az információkat arra, hogy „gyanúsként” kezeljenek amerikai állampolgárokat – még zsidókat is –, amikor Izraelbe utaznak. Josh Nathan-Kazis: Canary Mission’s threat grows, from the US campus to Israel’s borders [A Canary Mission fokozódó fenyegetései az USA egyetemi campusaitól az izraeli határig], The Forward, 2018. augusztus 3. Vö. Peter Beinart: I was detained at Ben Gurion Airport because of my beliefs [Fogvatartottak a Ben Gurion repülőtéren a nézeteim miatt], The Forward, 2018. augusztus 13.

[ix] https://canarymission.org/ex-canary

[x] Lásd: Propagande et désinformation à l’israélienne [Propaganda és félrevezetés izraeli módra] I és II, Nouvelles d’Orient, Les blogs du Diplo, 2010. január 13. és 26.