A szolidaritás nem filantrópia

Kategória: 2018. december
Írta: Alain Soupiot
Találatok: 2713

szegényház

A szolidaritás szemben áll a liberális hatalommal, hiszen megakadályozza, hogy a tisztán érdekalapú logika érvényesüljön.

Noha a szolidaritás fogalmát a szociológia és a politika gazdagította leginkább, a fogalom jogi eredetű, és a XIX. század végén nyerte el új tartalmát: egy olyan közösségi szerveződés, amelyben a tagok objektív felelősséget vállalnak – bármilyen hibától, tévedéstől vagy mulasztástól függetlenül – az iparosodás és a gépesítés korának kockázataival szemben. Így szerveződtek meg a szolidaritási rendszerek, amelyeket Jean-Jacques Dupeyroux úgy írt le, mint egy nagy „közös edényt… amelybe mindenki annyit tesz bele, amennyit tud, és annyit vesz ki, amennyire szüksége van”[1]. A szolidaritás jóban és rosszban ellenáll a piac hatalmának, minthogy nem hagyja, hogy a tisztán érdekalapú logika érvényesüljön. Ha jogerőre emelkedik, azzal az élet minden területén határok közé szorul vissza a gazdasági verseny.

A szolidaritás végülis országos szinten vált igazán jelentőssé. A francia Társadalombiztosítási Törvény (1945) így fogalmaz: „a társadalombiztosítás az országos szolidaritás elvén alapul”. Ehhez az alapelvhez társul a polgáriság (citoyenneté) politikai fogalmától eltérő szociális polgáriság fogalma, amelynek három pillére a társadalombiztosítás, a közszolgáltatások és a közösségi szabadságjogok, amelyeket a munkajog garantál (a szakszervezet-létesítés szabadsága, a kollektív szerződés és a sztrájkjog). A szociális jognak nincs köze a vérségi vagy területi alapon szerzett polgárisághoz: azokat egyesíti, akik adó vagy járulék fizetése révén hozzájárulnak az országos szolidaritáshoz, és biztosítottként, illetve a közszolgáltatások révén részesülnek belőle. Az országos vagy nemzeti szolidaritás nem kizárólagos. Lehetővé teszi, hogy szorosabb szolidaritási formák jöjjenek létre önkéntes alapon, nem piaci alapon működő (nem haszonelvű) szervezetek, egyesületek, szakszervezetek vagy csoportos érdekvédelmi szervezetek szervezésében – ide vehetjük a családon belüli szolidaritást is. Ezek mind az országos szolidaritás keretén belül, ennek koordináló szerepével működnek, és kiegészítik azt. A szolidaritási csoportok ezer szálon kötődnek egymáshoz, nem lehet egyiküket sem megváltoztatni anélkül, hogy az ne lenne hatással a többire. Például, egyetlen társadalombiztosítási rendszer sem élné túl a családi szolidaritás megszűnését. Elegendő, ha arra gondolunk, hány munkaóra-bérre számítható át az a láthatatlan munka, amit beteg vagy idős családtagok gondozására fordítanak a családok.

„A szalámizás politikája”

Ha így közelítjük meg, akkor a szolidaritás egyaránt különbözik a biztosítástól és a jótékonykodástól. A kockázatok gyakoriságának statisztikai módszerén alapuló magánbiztosítástól eltérően, a szolidaritás alapja egy akár országos, akár szakmai, vagy akár családi közösséghez való tartozás. Ennek a közösségnek azok a tagjai, akik egy adott pillanatban gazdagabbak, vagy kevesebb kockázatnak vannak kitéve, jobban hozzájárulnak a terhekhez, mint a kevésbé szerencsések vagy a kockázatoknak inkább kitettek, de mindegyiküknek azonos jogai vannak. A jótékonysággal (vagy jelenkori avatarjával, a care-rel) ellentétben a szolidaritás nem osztja fel a népességet azokra, akik adnak, és azokra, akik kapnak: mindenkinek a képességei szerint kell hozzájárulnia a rendszerhez, és mindenkinek joga van szükségletei szerint részesednie. A minden ember azonos méltóságát kifejező szolidaritás bármely emberi tevékenységben fékezi a piaci logika eluralkodását. Éppen ezért céltáblája az utóbbi több mint harminc évben a neoliberális politikáknak.

A leginkább nyilvánvaló jele ennek az országos szolidaritás fokozatos értékvesztése. A közszolgáltatásokat ért frontális támadáshoz képest a társadalombiztosítást enyhébben támadták, bár a Világbank már 1994-től egyértelműen kijelölt egy új célt a nyugdíjbiztosítási rendszerek számára: a nyugdíjjárulékot értékpapírokra, sőt a ma mindent elárasztó pénzpiacokon forgalmazott értékpapírokra kell átváltani. Európában, ahol a lakosság erősebben kötődik a társadalombiztosításhoz, a szolidaritási rendszerek leépítését indirekt úton valósították meg. Nem nyíltan mentek neki a társadalombiztosítási rendszereknek, hanem megcsapolták a pénzügyi alapjukat azzal, hogy megszakították a befizetési kötelezettség és a szolgáltatásban való részesülés joga között eddig fennálló kapcsolatot. Ilyenformán megvalósították a Didier Tabuteau által „szalámizás politikájának” nevezett módszert, amely abban áll, hogy „vékony szeletekre vágják a kötelező betegbiztosítást, hogy fokozatosan és tolerált módon egyre több részét kiegészítő biztosításokat nyújtó intézmények vehessék át.”[2]

Az Európai Unió jogrendszere olyan világot készít elő, amelyben csupán a biztosítás, segélyezés és a jótékonyság marad meg az általánossá váló piacon.

A változás különösen feltűnő az Európai Unióban, ahol a szolidaritást alapjogként ismerik el (először 1993-ban az Európai Bíróság döntése nyomán, majd az alapjogi Chartában, 2000-ben). De majdnem húsz éve annak, hogy Az Európai Bíróság úgy értelmezi a tagországok szociális és adózási törvényi szabályozását, mint az európai normarendszer piacán lévő „termékek” versenyzését. Felhatalmazza a nagyvállalatokat, hogy a leginkább gazdaságosat válasszák, és ezzel kivonhassák magukat az országos szolidaritás inherens alapelvéből fakadó kötelezettségeik alól. Ebbe az irányba hatnak az olyan európai direktívák, mint amelyek például a külföldön, kihelyezett dolgozóként alkalmazottak befizetéseit szabályozzák[3].

Ugyanakkor az Európai Bíróság az emberek szabad mozgására hivatkozva kiterjeszti a nemzeti szolidaritás kedvezményezettjeinek körét azokra, akik nem járulnak hozzá annak finanszírozásához. Az európai polgári státusz, a citoyenneté egy bizonyos fiskális szolidaritást jelent a befogadó ország és a többi európai tagállam polgárai között. Örömmel üdvözölnénk ezt, ha az európai polgárság fogalma szociális polgáriságot is jelentene – másképpen szólva, ha a tagállamok ahelyett, hogy az adózás csökkentésében versenyeznének egymással, inkább együtt építenének ki európai szintű szolidaritási rendszereket. De azzal, hogy a járulékoknak a rendszerből való kivonását és a járulékot nem fizetők ellátását szorgalmazza, az Európai Bíróság lerombolja a szolidaritási kötelezettségek és jogok összefüggő rendjét, olyan világot épít ki, ahol a szolidaritás helyett csupán biztosítás, illetve segélyezés, vagyis a piac és a jótékonyság marad meg[4].

A közösségi szabadságjogok is veszélybe kerültek

A jogoknak ez a lebontása nemzeti szinten is megfigyelhető, példa erre a francia családtámogatási rendszer alakulása.

A civil szolidaritás, amely elsősorban a munkajogra (szakszervezetek szervezésének joga, sztrájkjog), valamint a kiegészítő biztosítások területére vonatkozik (csoportos biztosítások, paritásos elven működő közhasznú intézmények), ugyancsak forráskivonásnak van kitéve. 2007 óta az Európai Bíróság szisztematikusan törekszik arra, hogy korlátozza a dolgozók kollektív szabadságjogait[5]. Igaz, hogy bizonyos értelemben elismeri jogi értéküket, de alacsonyabb szinten, mint a vállalatokét. Így a szakszervezetek elvileg semmi olyat nem tehetnek, „ami kevésbé vonzóvá, mi több, nehezebbé tenné” a termelés kiszervezését alacsonyabb bérű országba vagy vámszabad, illetve offshore területekre, vagy ami nehezítené a nemzetközi munkaerő-szolgáltatókon keresztüli foglalkoztatást, vagyis nem szabad fellépniük mindazon technikák ellen, amelyeknek egyik célja, hogy kibújhassanak a fogadó ország társadalombiztosítási járuléka alól. Ezt a sztrájkjogot megkérdőjelező joggyakorlatot számos kritika érte, köztük az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezetének (ILO) szakértői csoportja által megfogalmazott bírálat. Az ILO normarendszer érvényesülésének ellenőrzése egy addig soha nem látott válságba fulladt bele, a munkaadók képviselői ellenálltak a sztrájkjog minden nemzetközi elismerési lehetőségének.

A jogoknak ez a lebontása nemzeti szinten is megfigyelhető, példa erre a francia családtámogatási rendszer alakulása. A háború után úgy döntöttek, hogy a nemzeti szolidaritás elve alapján minden gyermeket nevelő család, függetlenül jövedelmi helyzetétől, részesüljön támogatásban – ez egy elismerten sikeres döntés volt, amelyet a demográfiai helyzet visszaigazolt. Az utóbbi években a középosztálynak nyújtott támogatás lefaragására, majd megszüntetésére vonatkozó reformok azonban mára oda vezettek, hogy a rendszer a szegények segélyezésévé alakult át.

Ami a kiegészítő egészségügyi biztosításokat illeti, azokból az alkotmánybíróság űzte ki a szolidaritás elvét. A foglalkoztatás biztonságára vonatkozó törvény – amely 2013-ban általánossá tette a kiegészítő egészségbiztosításokat – arra törekedett, hogy a szociális partnerek, vagyis a szakszervezetek számára megengedje, hogy „magas szintű szolidaritást” hozzanak létre szakmai és ágazati szinten, és kijelölhessenek egyetlen intézményt, amely ezt az ágazati kiegészítő biztosítást nyújtja. Ennek a „kijelölési klauzulának” az érvényességét az Európai Unió Bírósága is elfogadta 2011-ben[6].

A francia alkotmánybíróság mindazonáltal a vállalkozás szabadsága és a szerződéskötés szabadsága ellen valónak nyilvánította egy olyan döntésében, amely ügyes húzással kitörölte a szolidaritás kifejezését is[7]. Patrick Liébus, a kisvállalkozók szakmai szövetségének képviselője katasztrofálisnak mondja ezt a döntést, amely a kisvállalatok sérülékenysége miatt kiszolgáltatottá teszi őket „azzal a nyomással szemben, amely a biztosítási szektor részéről várhatóan rájuk irányul majd.[8]

A jövő kérdése

A feltörekvő országokban a szolidaritási rendszereket ezzel szemben nem úgy fogják fel, mint a fejlődést gátoló tényezőket, hanem épp fordítva, mint a fejlődés legsürgetőbb feladatát. Figyelemreméltó kezdeményezések születtek, ilyen például Brazíliában a „Családi Ösztöndíj”[9] néven ismert program vagy az indiai National Rural Employment Garantee Act[10]. Ezek a kezdeményezések sem hibátlanok, de arról tanúskodnak, hogy a szolidaritás megszervezése a jövő fontos kérdése, amely minden társadalomban felmerül, nem pedig egy olyan történelmi emlékmű, amelyet vagy le kell rombolni, vagy a legjobb esetben is csak a jelen állapotában kell fenntartani.

 

A szerző, Alain Soupiot a Collège de France professzora, a La gouvernance par les nombres [A számokkal kormányzás] Fayard, Párizs, 2015, szerzője.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér  

 

[1] Jean-Jacques Dupeyroux: Les exigences de la solidarité [A szolidaritás követelménye], Droit social, No.11, Párizs, 1990.

[2] Didier Tabuteau: Démocratie sanitaire. Les nouveaux défis de la politique de santé [Egészségügyi demokrácia. Az egészségpolitika új kihívásai], Odile Jacob, Párizs, 2013.

[3] Gilles Balbastre: Travail détaché, travailleurs enchaînés [Kiszervezett munka, béklyóban a dolgozó], Le Monde diplomatique 2014. április.

[4] Fritz W. Scharpf: The assymmetry of European integration  or why the EU cannot be a „social market economy”. KFG Working Paper no.6, Université libre de Berlin, 2009 szeptember.

[5] Les arrêts Wiking et Laval (2007) [Az Európai Bíróság döntése a Wiking és Laval-ügyben (2007)].

[6] Jacques Barthélémy: Clauses de désignation  et de migration au regard du droit communautaire de la concurrence [A közösségi jog konkurenciára vonatkozó rendelkezései a szociális fedezeti rendszer kijelölésére, illetve az abból való kimaradásra vonatkozó klauzulája], Jurisprudence sociale Lamy, No 296, Rueil-Malmaison 2011. március 24.

[7] Jean-Pierre Chauchard: La prévoyance sociale complémentaire selon le Conseil Constitutionnel [Hogyan látja a kiegészítő társadalombiztosítást az alkotmánybíróság?], Revue de droit sanitaire et social, No 4, Párizs, 2014.

[8] Complémentaire santé: Le Conseil constitutionnel rejette les „clauses de désignation” [Kiegészítő egészségbiztosítás: az alkotmánybíróság elutasítja a kötelezően kijelölt biztosító rendszerét).  Batiactu, 2014. június 14.

[9] A 2003-ban alapított Bolsa Familia program anyagilag támogat 13 millió családot, ők pedig kötelesek gyermekeiket iskolába küldeni. Ld. Geisa Maria Rocha: Bourse et favelas plébiscitent „Lula” [A tőzsdék és a favelák Lulára szavaznak], Le Monde diplomatique 2010. szeptember.

[10] A 2005-ben megszavazott törvény a vidéki családok felnőtt tagjai számára évi 100, minimálbérrel fizetett munkanap lehetőségét garantálja. L. Jyotsna Saksena: L’Inde invente le revenu rural garanti. (India feltalálja a garantált mezőgazdasági minimáljövedelmet). Le Monde diplomatique 2005. november.