Bár a britek kilépése az Európai Unióból még nem lefutott ügy, a londoni parlamenti szavazásnál és azt követően még várhatók meglepetések, az Egyesült Királyság nagy valószínűséggel jövő márciusban távozik az EU-ból.
És ha a Brüsszellel kötött alku révén, de facto még évekig tagja is marad az európai gazdasági-kereskedelmi klubnak, mindenképp elveszíti képviselőit, kinevezettjeit az Európai Parlamentben, Tanácsban és Bizottságban. Ezen legfeljebb csak az változtatna, ha valami csoda folytán egy újabb népszavazás visszacsinálná a Brexitet, és az ország a jelenlegi feltételek mellett mégis tagja maradna az uniónak. De még ebben az esetben is elmondható, hogy az uniós döntéshozók egy másik Egyesült Királysággal számolhatnak: olyannal, amelyben a progresszív Európa-pártiság legyőzte a hagyományos brit nacionalizmust és a posztbirodalmi bezárkózást.
1973-as belépése óta – bár változó mértékben – az Egyesült Királyság mindvégig a szorosabb európai integráció ellen dolgozott. Ellenezte a szociális dimenziót, védte a volt gyarmataihoz fűződő „különleges kapcsolatait” és szinte mindenben alárendelte magát Washington érdekeinek. Ez különösen eldurvult Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt. A neoliberális ellenforradalom európai vezéralakjaként megtagadta a dolgozók szociális jogairól szóló charta elfogadását 1989-ben. Ezt követően országa számos uniós szociális kezdeményezést blokkolt, beleértve a munkaidő közösségi szabályozását, hosszan harcolva a heti 48 órát meghaladó munkaidő lehetősége mellett is. Másfelől ritka agresszivitással erőltette Törökország teljes jogú tagként való felvételét az EU-ba azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az unió így szociálisan még jobban „felvizeződik”, politikailag viszont határozottabban elköteleződik az USA mellett. A Brexit megszavazásakor nem is ejtettek sok könnyet az európai baloldalon. Sajnálni csak azt lehetett, hogy Skóciának a maga skandináv szellemiségű szociális ideológiájával nem sikerült kiszakadnia a gyarmati nosztalgiájába merült Nagy-Britanniából.
Akárhogy is alakul a jövő, a Brexit elvben új esélyt teremthet arra, hogy megvalósuljon a Szociális Európa projektje. Vagy szerényebben fogalmazva a Brexit utáni Európai Unió az eddiginél jóval szociálisabb legyen. Nem vadonatúj elképzelésekről van szó, hanem olyanokról, amelyeket az európai baloldali pártok, a szakszervezetek, különböző civil kezdeményezések eddig is felvetettek, és részben éppen a brit ellenállás miatt buktak el. Ha a nagy jövedelmi különbségek miatt a közeljövőben nem is tűnik realitásnak, sokan érvelnek az egységes európai minimálbér mellett, amely alatt a legszegényebb országban sem lehetne senkit sem foglalkoztatni. A nyugdíjrendszer stabilitásának erősítésére is komoly tervek vannak, sőt, létezik egy „pán-európai nyugdíj projekt”, amely elvben (és piaci alapon) 240 millió embernek biztosítana az eddiginél magasabb, vagy biztosabb nyugdíjat. Bár a magyar liberális média kigúnyolta az egységes európai bérekre való kezdeményezéseket, tény, hogy hosszabb távon csak a bérek harmonizációja teheti szociálisan valóban egységessé az uniót, és ezt szavakban még Jean-Claude Juncker bizottsági elnök is elismerte. A munkaidő, a szakszervezeti jogok, a külföldön történő munkavállalás, tanulás és gyógyítás lehetőségeinek munkavállaló-barát szabályozása is egy szociálisabb európai közösséget eredményezhet.
Andor László volt európai biztosunk az ifjúsági garancia alaptól a pénzügyi alapok újraszabályozásán át a Szociális Alap észszerűbb felhasználásáig számos olyan tanulmányon és javaslaton dolgozik, amelyek megerősítenék az EU szociális kohézióját. Nem véletlen, hogy biztosi ideje alatt a brit jobboldali média első számú ellensége volt Nagy-Britanniában. Maga David Cameron akkori miniszterelnök nevezte elfogadhatatlannak Andor valóban kemény szavait arról, hogyan bánna a brit kormány a más tagállamokból érkező bevándorlókkal.
Az európai baloldalt jelenleg megosztja az európai integrációhoz való viszony. A szocialista-szociáldemokrata pártok többé-kevésbé egyértelműen az integráció elmélyítése mellett vannak. A tőlük balra álló erők között vannak pártok, amelyek már a nevükben is egységesen Európai Baloldalnak nevezik magukat (mint a magyar balos párt), míg néhány dél-európai és skandináv párt (például a portugál kommunisták) elvben akár ki is léptetnék országukat az EU-ból. A zöld pártok mindenütt Európa-pártiak, elutasítják a nacionalizmust és a jobboldali konzervativizmust, de gazdaságpolitikájuk gyakran a középosztály érdekeit szolgálja. A Brexit jó alkalmat teremthetne arra, hogy az Európai Parlament balszárnyát alkotó erők megfogalmazzák a szociális és szolidáris Európa programját.
A jobboldali „nemzetek Európája” és a liberális „Európai Egyesült Államok” koncepciója egyformán hamis alternatíva, hiszen a hétköznapi emberek számára érdektelen a saját kormányaik és a brüsszeli központ közti bürokratikus hatalommegosztás módja. Arra lenne szükségük, hogy az unión belül mindenütt megéljenek a munkájukból, a nyugdíjukból, ingyen tanulhassanak és szükség esetén orvosi ellátást is kaphassanak, és ha mégis más tagállamba mennek dolgozni, akkor mindenben a helyiekkel azonos feltételek között élhessenek. Ehhez először is a multik hatalmát és az európai politikusokat szinte óriáskígyóként megbűvölő amerikai befolyást kellene megtörni. Nem állítom, hogy ez könnyen fog menni. De Rosa Luxemburgot kicsit átfogalmazva az Európai Unió vagy szociális lesz, vagy lassú, de biztos széthullásra van ítélve. Mert a „mag-Európa”, „az EU-n belüli gazdagok blokkja” és a hasonló liberális ötletek, amelyeket elsősorban Emmanuel Macron népszerűsít, végső soron éppúgy az unió szétverését szolgálják, mint a Brexit.
