Szövetségek végzetes játéka az 1938-as Európában – A müncheni egyezmény más olvasata

Kategória: 2019. január
Írta: Gabriel Gorodetsky
Találatok: 4106

Chamberlain Daladier Hitler Mussolini and Ciano pictured before signing the Munich Agreement which gave the Sudetenland to GermanyjpgNyolcvan évvel ezelőtt két demokratikus ország, Franciaország és az Egyesült Királyság átengedte Csehszlovákiát a náci Németországnak. Évtizedek múltával ezt az egyezményt elhomályosította a német–szovjet paktum, amelyet ma két totalitárius rendszer természetes egyezségeként tüntetnek fel. Megfeledkezve arról, hogy Oroszország elszigetelésének szándékától elvakultan Párizs és London maga biztatta Moszkvát a megegyezésre Berlinnel, és siettette ezzel a háború kirobbanását.

1839-ben Astolphe de Custine márki, akinek a családja guillotine alatt végezte, az autokrata Oroszországba ment, hogy vigaszt keressen. Később elkedvetlenedve tért vissza Párizsba, és meggyőződéssel hangoztatta, hogy az oroszok tulajdonképpen „kínaiak, csak európainak tüntetik fel magukat”. Egy évszázaddal később Harold Nicolson neves brit író és diplomata azzal az érzéssel távozott egy ebédről a Szovjetunió londoni nagykövetének elegáns rezidenciájáról, hogy „volt ebben az egészben valami szörnyen ismerős... Azt játszották, hogy európaiak. Pedig keletiek lettek.”

Akkoriban, akárcsak ma, a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatokat előítéleteken alapuló és mélyen meggyökerezett elvek vezérelték, amelyek folyamatosan táplálták a kölcsönös bizalmatlanságot, és előbb Oroszország elszigeteléséhez vezettek, majd kizárásához Európából. Nyolcvan évvel ezelőtt ez a felfogás vezetett, a birodalmi versengések örökségével megerősítve, a baljós müncheni konferencia összehívásához, amely 1938. szeptember 30-án feláldozta Csehszlovákiát abban a reményben, hogy így lecsillapítja Hitlert. Ennek közvetett negatív hozadéka volt a Joachim von Ribbentrop és Vjacseszlav Molotov által aláírt német–szovjet megnemtámadási szerződés, amely a második világháború kirobbanásának előjele lett.[1] A revizionista történetírás évtizedeken keresztül mentegette a “bűnösöket”[2]élükön az Egyesült Királysággal –, bagatellizálta hagyományos oroszellenességüket és ideológiai elfogultságukat, illetve túlhangsúlyozta az „objektív kényszerítőerőket”, alátámasztva ezzel a brit és a francia politikát. Figyelemreméltó, hogy mennyire hiányzott egy másik életképes megoldás, a Szovjetunióval való együttműködés lehetőségének elemzése.

Alig egy hónappal a müncheni egyezmény után Neville Chamberlain brit miniszterelnök, a Németországgal való megbékélés szószólója bizalmasan megosztotta VI. György királlyal a meggyőződését, miszerint „fontos volt, hogy se Franciaország, se Oroszország nem tett fel a másiknak kérdéseket a válság folyamán.” A miniszterelnök úgy vélte, jobb kihagyni a szovjeteket. Egy nővéréhez intézett levelében még el is büszkélkedett, hogy ellenáll Winston Churchill nyomásának, amellyel ez utóbbi ki akarta kényszeríteni „egy átfogó szövetség létrehozását Németország ellen: Szerencsére végtelenül makacs természet vagyok, és nem lehet rábírni, hogy megváltozzak.”

 

„Szabotált” egyeztetések

Bár nyilvánvaló előszeretettel viseltetett az ideológia iránt, Sztálin erősen pragmatikus és racionális külpolitikát folytatott, amely a fennálló erőviszonyokon és befolyási övezeteken alapult. A müncheni konferenciáról szóló történetírás szándékosan elhallgatta a szovjet diplomácia intenzív erőfeszítéseit, hogy gátat vessen Hitler háborús törekvéseinek a konferenciát megelőző öt évben.

1932 őszén Maxim Litvinov külügyminiszter figyelmeztette Sztálint, hogy a weimari Németország a „végét járja”, és a nácizmus előretörése radikális változást tesz szükségessé Moszkva Franciaországhoz és az Egyesült Királysághoz fűződő kapcsolataiban. 1934-ben ezt a fordulatot kedvezően fogadta Louis Barthou francia külügyminiszter, és lehetővé tette a Szovjetunió felvételét a Népszövetségbe. 1935-ben Franciaország kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött a Szovjetunióval, amelyet egy hasonló megegyezés követett a Szovjetunió és Csehszlovákia között. Mindazonáltal a két – egyébként azonos – szöveg között volt egy jelentőségteljes különbség, amely miatt 1938-ban mindkét szerződés hatástalanná vált: Csehszlovákia elnöke, Edvard Beneš ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy az általa aláírt egyezményben szerepeljen egy záradék, amely szerint a Szovjetunió bármiféle támogatását francia közbelépésnek kell megelőznie. A francia álláspont így döntő jelentőségűvé vált 1938-ban: támogatás híján Csehszlovákia egyedül maradt Németországgal szemben.

A mézeshetek Moszkvával tiszavirág életűnek bizonyultak. 1934. október 9-én Marseille-ben ugyanannak a merényletnek esett áldozatul I. Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter, akit Pierre Laval követett a posztján. Az utóbbi kevesebb készségességet tanúsított az elkövetkező négy évben az oroszok iránt. Franciaországban a harmincas évek folyamán felerősödtek a szociális konfliktusok, és emiatt Moszkva attól tartott, hogy az elitrétegek fokozatosan jobbra fordulnak, sőt, a fasiszták mellé állnak.

Ivan Majszkij londoni szovjet nagykövetet is egyik frusztráció érte a másik után 1934 és 1936 között, miközben hiába próbált áttörni a brit ellenségeskedés falán. Egy francia–német–brit megegyezés látszott kirajzolódni „az oroszok rovására”. A majdnem két évig tartó észveszejtő erőfeszítések annak érdekében, hogy tartalmat nyerjen a szovjet–francia egyezmény, nem hoztak semmi eredményt. Sztálin igyekezett nagyobb sebességre kapcsolni, de a brit megbékélési politika megelőzésére kezdeményezett sietős és titkos diplomáciai nyitásai Berlin irányába visszhang nélkül maradtak.

1937 májusában Chamberlain kinevezése a brit kormány élére egybeesett a nagy tisztogatások időszakával Moszkvában. Ugyanakkor a szovjet külpolitika továbbra is stabil maradt, és 1937 júliusában Majszkij biztosította Chamberlaint, hogy hazáját nem vezérli semmiféle ideológiai szándék, nem akarja kihasználni a nemzetközi válságot, hogy „kommunista vagy bármiféle más rendszert” erőltessen rá bárhol is Európára. Hiábavaló erőfeszítés volt. A megbeszélés végeztével a miniszterelnök nyilatkozott, miszerint „meggyőződésem, hogy az oroszok tartják kézben a szálakat a kulisszák mögött, titokban és ravasz módszerekkel bele akarnak sodorni bennünket egy háborúba a németekkel”. Egy olyan háborúba, amely a konzervatívok többsége szerint a kommunizmus terjeszkedéséhez vezetne. Chamberlain meg sem hallotta a racionálisabb hangvételű figyelmeztetéseket, inkább saját érzelmi iránytűjét követte. „Bevallom, mélységes bizalmatlanságot érzek Oroszország iránt.” – írta nővérének, majd hozzátette: “Egy másodpercig sem hiszem, hogy képes lenne hatékony offenzívára, még ha akarná is.” A hangnem valószínűleg teljesen más volt Chamberlain Hitlerrel folytatott tárgyalásain...

Anthony Eden lemondása 1938. februárban a külügyminiszteri posztról nem oldotta meg a problémákat. A dilettáns viselkedés, amelyet utódja, Edward Frederick Lindley Wood (Lord Halifax) tanúsított a diplomácia vezetésében, lehetővé tette Chamberlain számára, hogy a Külügyminisztérium megkerülésével saját tanácsadóira támaszkodjon. A szovjet pozíciót még jobban megrendítette London rendkívül kimért reakciója arra, hogy Hitler 1938. március 12-én annektálta Ausztriát. Majszkij „végtelen pesszimistán” attól tartott, hogy Chamberlain – akiről azt gondolta, hogy kizárólag ideológiai hajlamai vezérlik – felmondja a Népszövetséget és megkísérli feléleszteni az 1933-as négyhatalmi egyezményt[3], kizárva a Szovjetuniót.

Eközben Genfben Litvinov továbbra is próbálta feltárni a lehetőséget egy Népszövetségből kiinduló náciellenes koalíció visszaállítására. Ám amikor 1938 áprilisában találkozott Léon Blummal, aki újra miniszterelnök lett, egy olyan emberrel találta szemben magát, aki nem volt biztos a jövőjében. Litvinov Sztálinnak küldött távirata szerint Blum „síron túli fáradtság és fatalizmus” benyomását keltette benne. Ami a francia–szovjet katonai tárgyalásokat illeti, ezeket a franciák állandóan halogatták, és a kormányfő elismerte, hogy nemcsak a tábornokok „szabotálják” megvalósulásukat, hanem nagy hatalmú hadügy- és nemzetvédelmi minisztere, Edouard Daladier is, aki nem sokkal ezután a helyére lépett, és a jobboldallal szövetkezett.

Az április 28–29-én Londonban rendezett francia–brit csúcstalálkozó nyilvánvalóvá tette a meghívó nagyhatalom hegemonikus hozzáállását. Felszólalásában Daladier a Hitler elleni erőteljes ellenállást támogatta Csehszlovákiában, ha szükséges, akár szovjet segítséggel is, ezt azonban egy négyszemközti találkozón élesen elutasította Alexander Cadogan brit helyettes államtitkár, aki „nagyon szép, de szörnyen sületlen” ötletnek nevezte az elképzelést. VI. György Párizsban tett látogatása során Halifax bizonyos értelemben törölte Csehszlovákiát a térképről azzal, hogy mesterséges államként mutatta be francia tárgyalópartnereinek, olyan országként, amely képtelen mind arra, hogy megvédje önmagát, mind arra, hogy el tudjon fogadni külföldről érkező segítséget. Nyílt kártyákkal folytatott londoni megbeszélései során Majszkij beszámolt róla, hogy Oroszországban „születőben van egy mozgalom, amely az elszigetelődés felé tart”, és ez a Nyugat magatartásának tudható be, amely szokás szerint jókora távolságot akar tartani Oroszországgal. A nagykövet ugyanakkor megígérte, hogy amennyiben Franciaország és az Egyesült Királyság segítséget nyújt Csehszlovákiának, ha Németország lerohanja a Szudéta-vidéket, Oroszország felsorakozik amellett, amit a „mi táborunknak” nevez. Litvinov ezzel egy időben keserű megállapítást tett, amely szerint a nyugatiak segítsége nélkül „nehezen képzelhető el, hogy bármi érdemlegeset tegyünk, ők pedig nem tartják szükségesnek, hogy keressék a támogatásunkat. Nem vesznek rólunk tudomást, és egymás között döntenek mindenről, ami a német–csehszlovák konfliktust érinti.”

Párizsban az új külügyminiszter, Georges Bonnet úgy vélte, Oroszországnak egyetlen vágya „egy általános háború kirobbantása, hogy a zavaros vizekben halászhasson”. 1938. szeptember 2-án Litvinov a Népszövetség Közgyűlésének előkészítésére magához kérette a moszkvai francia ügyvivőt, Jean Payart-t. Hogy eloszlassa a bizonytalanságokat a szovjet állásponttal kapcsolatban, arra kérte, tudassa Bonnet-val, hogy amennyiben Franciaország betartja a kötelezettségeit, „a Szovjetunió is vállalja, hogy betartja az övéit, a csehszlovák–szovjet egyezménynek megfelelően”.

Sürgette azt is, hogy azonnal kezdődjenek katonai tárgyalások a szovjet, francia és csehszlovák fegyveres erők képviselői között, és vegyék fel a válságot a Közgyűlés napirendjére. Az egyértelmű következtetések, amelyeket Majszkij e megbeszélésekből levont, rendkívül tanulságosak a történészek számára: „Készek vagyunk fegyveres segítséget nyújtani Csehszlovákiának, ha a többiek is készek rá, hogy tegyék, ami a kötelességük. Vajon meg tudnak-e felelni e rendkívül súlyos történelmi pillanat követelményeinek?”

Ismervén felettesei szkepticizmusát a Külügyminisztériumban, Payart bagatellizálta az üzenet fontosságát, és cinikusan azt sugallta, hogy a szovjet miniszter pontosan tudja, Oroszországot nem fogják felszólítani, hogy tartsa be kötelezettségeit. Szeptember 4-én Majszkij, akit bosszantott, hogy nem kapott választ Franciaországtól, felkereste vidéki rezidenciáján Churchillt. Részletesen feltárta előtte Litvinov Payart-nak tett kijelentése tartalmát, és arra biztatta, hogy továbbítsa ezt az információt Halifaxnek. A szűkített brit kormány nevében érkező választ szeptember 7-én a The Times szellőztette meg. A hír szerint a kormány melegen tanácsolta Prágának, hogy engedje át Németországnak a Szudéta-vidéket, mivel „az előnyök, amelyek a homogén állammá alakuló Csehszlovákia számára ebből következnek, felülmúlják a nyilvánvaló hátrányokat, amelyekkel a Szudéta-vidék határ menti német körzeteinek elvesztése jár.” Szeptember 8-án Halifax még egyszer megforgatta a kést a sebben: berendelte Majszkijt, és rajta keresztül megüzente Litvinovnak, hogy mélységes sajnálatára, és tekintettel arra, hogy Csehszlovákiában válság fenyeget, jelenléte nem kívánatos Genfben. Halifax gondosan ügyelt rá, hogy ne provokálja Hitlert egy a „vörösökkel” folytatott párbeszéddel.

 

Lezárt út a Vörös Hadsereg előtt

A Népszövetség Közgyűlése, amely morálisan leszerepelt, miután gyakorlatilag tudomást sem vett a csehszlovákiai válságról, egybeesett Chamberlain szeptember 14-én este tett bejelentésével, miszerint úgy döntött, találkozik Hitlerrel Berchtesgadenben, ami később a müncheni konferenciához vezetett. Lángoló hangú szónoklatában Litvinov megismételte a szovjet elkötelezettséget. Baljós figyelmeztetéssel zárta beszédét: a francia–brit „kapituláció” csak „kiszámíthatatlan és katasztrofális következményekkel járhat”. Kérését, hogy sürgősen hívjanak össze Párizsban vagy Londonban tárgyalást a három ország katonai szakértőivel, visszakézből hárította a brit Külügyminisztérium azzal az indokkal, hogy „nem járna sok haszonnal”, mivel „egész biztos provokációt jelentene Németország szemében”.

Eközben szeptember 21 és 23 között a Vörös Hadsereg jelentős erőket mozgósított és vonultatott fel a Kijevi és a Belorussziai Katonai Körzetben. Mintegy hatvan gyalogsági hadosztályt, tizenhat lovassági hadosztályt, hat harckocsizó egységet és tizenhét légi dandárt állomásoztattak a Szovjetunió nyugati határán. Közös határ híján a két ország között, Oroszország számára két lehetséges útvonal adódott, hogy Csehszlovákia megsegítésére induljon: az egyik Románián, a másik Lengyelországon keresztül vezetett. Míg a román kormány hallgatólagos beleegyezését adta, hogy az oroszok átrepüljenek területén, Franciaország nem tett semmit, hogy rávegye régi szövetségesét, Lengyelországot, tegye lehetővé a Vörös Hadsereg számára a sokkal rövidebb útvonal igénybevételét.

Chamberlain Csehszlovákiára vonatkozó hozzáállása látványosan megmutatkozott a BBC-ben 1938. szeptember 27-én elhangzott beszédében. “Igazán szörnyű, abszurd és hihetetlen – mondta hallgatóinak –, hogy gázálarcokat próbálgatunk itt egy távoli országban zajló konfliktus miatt olyan emberek között, akikről nem tudunk semmit.” Egyáltalán nem meglepő módon másnap a Parlamentben bejelentette, hogy kedvező választ akar adni Hitler meghívására egy müncheni csúcstalálkozóra. Miközben Chamberlain Németország felé repült, Halifax behívatta Majszkijt, és elnézését kérte, hogy „nem vetette fel a Szovjetunió meghívásának kérdését; először is, mert túl rövid volt a határidő, egy percet sem lehetett elvesztegetni, valamint – és ez volt a fontosabb – előre tudta, mi lett volna Hitler válasza. Az utolsó esélyt a béke megmentésére nem volt szabad elmulasztani egy vita miatt a konferencia összetételéről.

 

A szerző, Gabriel Gorodetsky történész az Oxfordi egyetemen, az All Souls College professzor-emeritusa. Ő tette közzé Ivan Majszkij Naplóját (1932–1943), Les Belles Lettres, Párizs, 2017. A Napló kivonatos ismertetőjét lásd itt: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2015-januar/202-2015-oktober/1995-egy-londoni-szovjet-nagykovet-naploja. A könyv magyarul Egy szovjet diplomata visszaemlékezései címmel jelent meg 1975-ben, és kapható az antikváriumokban: https://www.antikvarium.hu/konyv/i-m-majszkij-egy-szovjet-diplomata-visszaemlekezesei-59959

 

Fordította: Margittai Ágnes      

 

[1] Gabriel Gorodetsky: Les dessous du pacte germano-soviétique [A német–szovjet paktum kulisszái mögött], Le Monde diplomatique, 1997. július

[2] A szerkesztő megjegyzése: Guilty Men [A bűnösök]. Egy Londonban, 1940 júliusában megjelent, Cato álnév mögé rejtőzködő szerző könyvének címe. Leleplezi tizenöt brit vezető, köztük Neville Chamberlain bűnösségét Hitlerrel való összejátszásban és a fegyveres erők elégtelen felszerelésében.

[3] A szerkesztő megjegyzése: 1933. június 7-én aláírt egyezmény Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság között.