hu | fr | en | +
Accéder au menu

Szervezkedni tudni kell

JPEG - 29.4 kio

A „sárgamellényesek” mozgalma mindenféle szerveződést elutasít – mondják. Valójában számos kísérletre került sor. De a szervezkedéshez egy régen elveszett hozzáértés szükséges, hiányoznak az aktivisták, akik azt át tudnák adni a terepen. Mi a helyzet Ardèche-ben?

Belépünk, most kezdődik a „sárgamellényesek” heti értekezlete. Az este folyamán mintegy 50 ember ragadja meg a mikrofont: olyanok, akik utcára kerültek, mert nem tudták tovább fizetni a lakbért, olyanok, akik ingyen ebédre szorulnak... A sokáig egyedinek gondolt bajokkal, sérelmekkel és dühvel, azok, akik már régóta nem tudják este „a TV előtt jól kidühöngeni magukat”, most szintet léptek, hirtelen kiálltak a közösségi térbe. Céltáblájuk Emmanuel Macron, az arc nélküli miniszterek, a meg nem nevezett parlamenti képviselők és más engedelmes választott funkcionáriusok – „a politikusok” –, akiket közös dühükben egy kalap alá vesznek. Az inkább kaotikusnak mondható vitában minden hozzájuk vezet: az, hogy már „10-én kezdődik a hónap vége”, a megtört gerinc, a nyomorúságos nyugdíjak, a növekvő lakbérek, a személyzet nélküli kórházak... Az ordítozásból egy vezényszó hallatszik ki tisztán: „Macron mondjon le!” Az egyik felajzott szervező felkiált: „Ki van ellene?” Egy ötvenes asszony félénken emeli fel a kezét.

– Mondja. Asszonyom, miért is?

– Biztos lehet benne, hogy utálom őt, különben nem tüntetnék már három hete minden útkereszteződésben. De azt nem tudom, hogy kit tesznek a helyébe, ha ő eltűnik.

Hangzavar követi a szóváltást. A vita szinte sohasem feszegeti a magánszektor felelősségét, amelynek tökéletes paravánja a politikai osztály. Senki sem beszél itt a termelőeszközök magántulajdonáról, még kevésbé a kapitalizmusról: a gazdasági kereteket elfogadják úgy, ahogy vannak, még ha a túlkapások kijavítását szükségesnek tartják is. A főnökök keressenek kevesebbet, a bérből és fizetésből élők élhessenek decens módon: egyfajta „gazdasági erkölcsöket” szeretnének.

A BFM TV újságírói csendben kivisznek egy aktivistát a tribünről, hogy videóinterjút készítsenek vele. Néhány résztvevő észreveszi a dolgot, és nem a TV-s újságíróknak esnek neki, hanem az aktivistának: „Nem kell nekünk szóvivő!” A gyűlésnek hirtelen vége szakad. „Az a legnehezebb, hogy hogyan tudjuk megszervezni magunkat” – dühöng Rémi, ahogy elhagyja a tribünt. „Vicc az egész: vitatkozunk, semmit sem határozunk el, és egyre kevesebb ember jön el...-Majd beszélünk róla holnap, a szűkebb bizottságban” – próbálja megnyugtatni Jean-Claude.

A rendezvény szervezői gondosan ügyeltek arra, hogy tisztázzák: ők nem képviselők, sem választott vezetők, semmit sem akarnak a többiekre kényszeríteni, és bárkinek átadják a helyüket. „Ez igaz, de a szűkebb bizottságban muszáj, különben nem jutunk semmire” – teszi hozzá Rémi.

La Poterie-nél minden útkereszteződést sárga barakkok és barbecue-sütők ékesítenek. „Mi a csuda ez az őrület?” – mutat rá Katja az új fehér vécékre, amelyek az úttesten trónolnak. „Ez egy miniszteri kabinet” – veti oda Liliane (a francia cabinet szó többes jelentésére utalva – lehet miniszteri kabinet vagy vécéfülke is), ami hatalmas nevetéshullámot kelt, és felizzik a barbecue tüze. Annak ellenére, hogy az ország vezetőit mind a fenébe küldik, a politikai nézetkülönbségek világosok: az útkereszteződés népe olyannyira megosztott politikailag, hogy körbejárva, egy óvodai gondozónő hiába hajtogatja az embereknek: „beszéljenek egymással”. A déli kijárat, amelyet „calais-i dzsungelnek” hívnak, mindenkit befogad, beleértve a külföldieket is. Északon, a „Notre-Dame des Landes” környéke nyugtalanító vidék: sok fedél nélküli választotta otthonának, elég impozáns képet mutat. Ezek a kváziházak eltérnek a déli kijárat körüli tapasztaltaktól, itt „a hétköznapi férfiak vagy nők” kis tüzet raknak üres fémdobozokban, majd este mindent elraknak, és felseprik a „ház” elejét.  Ezzel szemben, a keleti oldalon a „régi Franciaország” hangerősítő berendezést működtet, Eddy Mitchell dalait sugározzák, és vacsorára helyi receptek szerint főznek, disznóhús és gesztenye felhasználásával... „Nem politizálunk” – ez a jelmondat annyiszor ismétlődik, hogy már-már ez tűnik a mozgalom összetartó erejének. Ha nem így lenne, akkor a népgyűlés helye egykettőre bokszmeccsről ismert ringgé alakulna.

Ebből az állandóan vitatkozó népgyűlésből meglepő módon hiányoznak az aktivisták. Különféle összeesküvés-elméletek járnak körbe és keltenek heves vitákat: itt mindenki utálja a hagyományos médiát, amely „hazudik és manipulál.” Közösségi hálókon kommunikálnak. Így kompenzálja távolmaradását a szélsőjobb is, amelynek egyetlen képviselője sincs jelen, de a Facebook és a Telegram útján terjeszti gondolatait. A munkásmozgalom mindazonáltal, már amennyi maradt belőle Ardèche városaiban, több ezer tüntetőt tud megmozgatni a helyi vagy az országos szövetségek felhívására. A blokádoknál egyikük sem csatlakozott a sárgamellényesekhez: a „manipulált és fasiszta” sárgamellényesek elutasítják a szervezett mozgalmakat.

Az egyik helyi funkcionárius megjelenése mindössze abban állt, hogy egy kupac szórólapot meg belépési nyilatkozatűrlapot hozott – szervezetét méltatva: nagyon rosszul fogadták. És nem javított a helyzeten az sem, amikor egy belépő azt javasolta, hogy „a tömegek térítgetése helyett inkább adjanak hangerősítőket”. A konfliktus negyedik hetében és számos értekezlet után sem volt képes a helyi szakszervezet „bármiféle hivatalos állásfoglalást” elfogadni a sárgamellényesek mozgalmáról. Így hát újabb értekezlet összehívásáról döntöttek, a hangosítás ügyében is… Igaz, hogy Huveaune-ban néhány aktivista nekifogott, hogy létrehozzanak „három bizottságot, amelyek a tervezett akciókkal, a követelésekkel és a szervezéssel” foglalkoznának. Az egyik értekezletre meghívtak minket is. De az útkereszteződésnél szinte senki sem tudott a bizottságokról.

Ilyen körülmények között megerősítésként hatott a közúti szállítmányozók szakszervezetének döntése, amely szerint törölték a december 9-én szombatra tervezett sztrájkot, egy olyan pillanatban, amikor a sárgamellényesek újabb tüntetése Párizsban pánikot kelthetett magasabb körökben. Sylvie ad hangot a véleményüknek: „Segíthettek volna nekünk. Miattunk győztek, és közben becsaptak minket” – kiáltja tapsvihar közepette. Ellenségesek lennének, valóban? A sárgamellényesek örömmel törtek volna ki elszigeteltségükből, meg voltak győződve arról, hogy a szakszervezetek csatlakozása erősíti folyamatban lévő harcukat… Ahogy telt az idő, és nőtt rajtuk a nyomás, központi kérdéssé vált a szervezés, az egyeztetés, a koordinálás, a fellépés a besúgók ellen, az akciók szervezése. Hogyan fognak dönteni? Az útlezárásoknál? Az egyes útkereszteződések között? Városról városra? A szervezkedést nem akarják elutasítani, de tétováznak, hogy miképpen fogjanak hozzá. Egy egyesületi aktivista, Dominique, az egyik útlezárás ellenőrző pontján botorkálva „furcsának tartja, hogy mintha nem ismernék a tiltakozók az olyan alapvető fogalmakat, mint a közgyűlés, a napirend, a megszólalások rendje, a határozatok írásba foglalása, és azt a tök egyszerű dolgot sem, hogy a mandátum visszavonható…”

Való igaz, különös. Dominique-nak azonban egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy megossza ilyen irányú ismereteit a sárgamellényesekkel. A politikai kultúra a munkásmozgalom történetétének termékeként jött létre, hosszú idő alatt. Minthogy magukra hagyták őket azok, akiktől eltanulhatták volna, a tiltakozók kénytelenek voltak mindent elölről kezdeni. Miközben egy ilyen harcban minden nap számít… Több politikai szereplő örömmel vette át a mozgalomban mindenütt felbukkanó utalást a nagy francia forradalomra: guillotine-okat állítottak fel betört fejű bábúval több útkereszteződésnél, Brigitte Macront „Marie-Antoinette” néven emlegették, panaszaikat tartalmazó füzeteket köröztek a tüntetők között, akik ezeket gondosan kitöltötték, mert a városok vezetői azt ígérték, hogy „feljuttatják” őket.

Annak idején a parasztok együtt harcoltak a városok forradalmi polgárságával. Ma nincsenek velük. De mások is hiányoznak, akik ott voltak 1830-ban, 1848-ban, a kommün idején, majd 1917-ben, 1936-ban, 1944-ben… A munkásosztály mozgalma feledésbe merült. Csak 1968-at említik olykor-olykor, mert néhányan az akkori tiltakozók közül ma is a barikádokon vannak. A munkásság történetéből tabula rasát csináltak. Ahogy különféle társadalmi szervezeteit is eltörölték. Így azután ennek a „politikamentesnek és szóvivő nélkülinek” hirdetett mozgalomnak már csak egy lehetősége nyílik: listát állítani az európai parlamenti választásokra. A tömegpártok mindenestül rég elsüllyedtek a gyalázatos választási rendszerben, mégis megpróbálják utánozni őket. Következmény: La Villéon gimnazistái megtiltották a sárgamellényeseknek, hogy csatlakozzanak intézményük blokádjához, mert nem kívánták, hogy „bármiféle politikai összefüggés” legyen közöttük… Gaëlle, Ludovic és Lucie egy héttel később részt vesz Branceilles heti összejövetelén. Bevezetésképpen a rendezők elmondják, hogy négy akcióra készülnek a hét végére. Csak a hely és az idő van megadva – „Meglepetés lesz, amit csinálunk” – mondják. Egy kőműves felhorkan: „Várjunk csak! Tájékoztatást kérünk. Ti elhatároztátok, és nekünk csak az utolsó pillanatban mondjátok meg? Mégiscsak mindannyian sárgamellényesek vagyunk!” A dolgok bizalmas kezelését egyes bizottsági tagok azzal magyarázzák, hogy esetleg beférkőzhetett soraik közé a rendőrség. A kőműves tovább berzenkedik: „A múlt héten órákon át vitatkoztunk, és semmit sem határoztunk. Most öt perce vitatkozunk, és máris minden el van döntve.” Jean-Claude és Rémi elpirul, azt ígéri, hogy a következő alkalommal „jobb lesz a szervezés”.

Végre elkezdenek beszélni. Nagyszerűek, kreatívak, gyakorlati, művészi kezdeményezések kerülnek elő. Eldöntik, hogy nem mennek bele semmiféle provokációba a hatóságokkal, csak ha filmre veszik az eseményt… Az összetartás eleme végre felszínre tör – Lucie így emlékezik: „Először azt hittem, egyedül vagyok, nyakig benne a sz…rban, nem mertem beszélni. Az emberek elzárkóztak egymás elől, szégyellték magukat. És most, látod, mennyi haverom van?” Ludovic karjába kapja a lányt: „46 éves vagyok, soha életemben nem olvastam el egy könyvet. Tudod, mit csinálok most két napja – azaz éjszaka, mikor hazamegyünk az útkereszteződéstől?” Lucie mosolyog: „Az Alkotmányt olvassa”.

 

{} 

Pierre Souchon

Völgyes Gyöngyvér

Megosztás