A „sárgamellényesekkel” a túl magabiztos hatalom, amely mintaként akart szolgálni egész Európának, kénytelen volt engedni. A lázadás az eddig közösen soha fel nem lépő társadalmi csoportok tagjai között tört ki, és felszínre hozott egy sor szőnyeg alá söpört problémát. Egy hónap után már terítékre került a közlekedés, az adózás, a környezet, az oktatás és a képviseleti demokrácia mai valósága.
2018. december 15-én Párizsban három „sárgamellényes” jelent meg az Operánál, hogy felolvasson egy nyilatkozatot, amelyet „a francia népnek és a köztársaság elnökének, Emmanuel Macronnak” címeztek. A szöveg elsősorban ezt tartalmazta: „Mozgalmunk nem tartozik senkihez, de egyúttal mindenkihez tartozik. Egy olyan nép fejezi ki magát, amely, immár negyven éve elvesztette mindazt, ami lehetővé tette számára, hogy higgyen jövőjében és nagyságában.”
Kevesebb mint egy hónap alatt a harag, amelyet az üzemanyag áremelés váltott ki, olyan általános helyzetértékelésbe torkollott, amely megkérdőjelezte a szociális helyzetet és a demokrácia állapotát is. A mozgalom korábban alig szervezett tömegeket egyesít, és gyorsított folyamatban ébreszti politikai öntudatra a résztvevőket. A „nép” hirtelen felfedezi, hogy „megfosztották a jövőjétől”, pedig épp egy éve választott meg egy olyan embert, aki azt állította, hogy kisöpri azt a két pártot, amelyek negyven év óta kormányoztak.
Ennek következtében az élen járó hirtelen talajt vesztett. Ahogyan előtte más, csodált bálványok is, akik szintén fiatalok, mosolygósak és modernek voltak: például Laurent Fabius, Anthony Blair és Matteo Renzi. A liberális burzsoázia számára ez hatalmas csalódás. A tavalyi francia elnökválasztás – egy csoda, egy isteni meglepetés – lehetővé tette számukra, hogy reménykedjenek abban, hogy Franciaország egy boldog szigetté vált a zaklatott nyugaton. Az Örömóda háttérzenéjére zajló beiktatási ünnepségről a nemzetközi uralkodó osztályok érzéseit hűen tolmácsoló brit hetilap, a The Economist, úgy tudósított, hogy Macront csillogó ruhában, ajkán mosollyal, a vízen járó Mózesként ábrázolta.
A tenger azonban elnyelte a csodagyereket, aki túlzottan is bízott intuícióiban, és teljesen félreértelmezte mások gazdasági helyzetét. Egy választási kampány során a szociális problémák csak háttérdekorációként jelennek meg, gyakran ezzel magyarázzák a „rosszul” szavazás okait. De a választások után, amikor a „régi dühök” feltorlódnak, és még újakat tesznek hozzá, azok, akik szenvednek, a „szörnyeteg”, ahogyan Christophe Castaner, belügyminiszter nevezte őket, (1) kiléphetnek a pódium előterébe. És akkor minden lehetségessé válik.
A baloldal történelmének elfelejtése az oka annak, hogy miért nem veszik észre a hasonlóságot a „sárgamellényesek” és az 1936 júniusában sztrájkoló munkások között. Az uralkodó osztályok most is ugyanúgy meglepődtek, mint akkor, a munkások életfeltételei miatt, és azon, hogy méltóságot követelnek maguknak: „Mindazok, akiknek idegen volt ez a rabszolgaélet – magyarázta akkor a filozófus és munkás aktivista Simone Weil –, képtelenek voltak megérteni, hogy mi a meghatározó ebben a lázadásban. Ez a mozgalom egész más dologról szól, mint az egyes részkövetelésekről, bármilyen fontos is legyen az. […] Arról van szó, hogy miután mindig megalázták, mindig alávetették őket, mindig csendben kellett tűrniük hónapokon és éveken keresztül, most megszólalni merészelnek. Kiállnak és szót emelnek a saját ügyükért.” (2) Felidézve a sztrájkokat követő Matignon-megállapodást, amely bevezette a fizetett szabadságot, a negyvenórás munkahetet, és jelentős fizetésemelést eredményezett, Léon Blum beszámolt két munkáltató között zajló beszélgetésről: „Hallottam, amint Pál úr azt mondja Fülöp úrnak, amikor megmutatták nekik a bérek közötti arányokat: »Hogyan lehetséges ez? Hogyan hagyhattuk, hogy ez megtörténjen?«” (3)
Macronban vajon tudatosult-e ugyanez a felismerés, amikor a „sárgamellényeseket” hallgatta, amint elmesélik mindennapi életüket? A TV-kamerára rögzült feszült tekintettel, meglehetősen sápadtan, mindenesetre elismerte, hogy „a tőlük elvárt erőfeszítések nagyon túlzottak”, és hogy ez így „nem igazságos”. A „pedagógiai lecke” igazi örömet okoz, ha végre a fent lévőket tanítja az élet.
„Hogyan hagyhattuk, hogy ez megtörténjen?” A „sárgamellényeseknek” köszönhetően mindenki jól ismeri a jelenlegi kormány által elkövetett igazságtalanságok listáját: 2017-ben havonta 5 euróval kevesebbet kapnak a lakhatási támogatás (APL) kedvezményezettjei, és ugyanakkor eltörölték a tőkejövedelmek adóztatásának progresszivitását, eltörölték a vagyonadót (ISF), és ugyanakkor csökkentették a nyugdíjak vásárlóerejét. Nem is beszélve a legköltségesebbről: a vállalatoknak kifizetett adóhitel „számviteli egyszerűsítéséről” a foglalkoztatás és a versenyképesség (CICE) nevében. Jövőre tehát az államkincstár kétszer annyit fog kifizetni Bernard Arnault-nak, Európa leggazdagabb emberének, a Carrefour, az LVMH, valamint a Parisien és a Les Échos tulajdonosának. Ez az egyetlen intézkedés közel 40 milliárd euróba kerül 2019-ben, ami a bruttó hazai termék (GDP) 1,8%-a, vagy ha akarjuk..., több mint százszorosa a lakhatási támogatástól (APL) elvont összegnek. Egy ötperces „videókiáltásban”, amely hozzájárult a „sárgamellényes” mozgalom elindításához, Jacline Mouraud asszony háromszor kérdezte meg: „De mit csináltok a lóvéval?” Íme a válasz.
A benzin ára az egekben, és az autószerelők is mindenért egy vagyont kérnek, most pedig mindezt mindenki látja és tudja. Minden a felszínre került a tüntetések eredményeként. Például a bankok, amelyek minden általuk nyújtott hitelen óriásit kaszálnak, de költségmegtakarítás címén bankfiókokat zárnak be, és ennek következtében, mivel minden automatikus, az ügyfeleket már senki sem ismeri, ezért képesek egy hó végi fedezethiányos csekk miatt lezárni az ügyfél bankszámláját. Vagy például a nyugdíjak, amelyek már eleve nem magasak, a kormány viszont úgy vesz el belőlük, mintha Ali Baba barlangjában válogathatna. De látjuk a gyerekeket egyedül nevelő asszonyok esetét is, akik korábbi társuktól csak nehezen jutnak hozzá a gyerektartáshoz, hiszen gyakran ugyanolyan szegény, mint ők. A párokat, akiknek elhidegülve is együtt kell élniük, mert nem tudnak két lakást fizetni. És az újabb kötelező költségeket (internet, számítógép és okostelefon), amelyeket nem azért fizetünk, hogy jó filmeket nézzünk a Netflixen, hanem azért mert racionalizálták, vagyis leépítették a posta, az adóhivatal, a vasút (SNCF) szolgáltatásait, eltűntek a telefonfülkék is, vagyis megszűnt az összes lehetőség, hogy ezek nélkül éljünk. És a bezárt bölcsődéket és a kisboltokat. Az Amazon raktárai viszont már mindenütt ott vannak. A társadalmi leépülés, a technológia erőszakolása, a kitöltendő kérdőívek, a termelékenység mérése és a magány is… Ez a valóság nem csak Franciaországban létezik, és különböző politikai rendszerek hozták létre, és megelőzte Macron megválasztását. De a francia elnök a jelek szerint szereti ezt az új világot, ezt tette meg a társadalom céljává. És ez az, amiért gyűlölik.
Persze nem mindenki: azok, akik jól járnak, a diplomások, a polgárok, a nagyvárosok lakói, ők ugyanolyan optimisták, mint a francia elnök. Mindaddig, amíg az ország nyugodt vagy elkeseredett, ami nagyjából ugyanaz, övék a világ és a jövő. Az 1970-es években épült és akkoriban a társadalmi felemelkedést jelentő elővárosi kertes házak egyik tulajdonosa, egy „sárgamellényes” keserűen ironizált: „Amikor a repülőgépek alacsonyan szállnak a lakópark felett, azt mondjuk: lám-lám, ezek azok a párizsiak, akik el tudnak menni nyaralni. És ráadásul még ránk is engedik a kerozint.” (4)
Macron mások támogatására is számíthat a főváros világutazó polgárain – beleértve az újságírókat – kívül is. Például az Európai Unió polgáraira. Amikor az Egyesült Királysággal minden a saját elszigetelődése körül forog, Magyarország vonakodik, Olaszország nem engedelmeskedik, a Fehér Ház pedig bátorítja mindezeket, az Unió nem nélkülözheti Franciaországot. Ellentétben Görögországgal, Franciaországot nem meri megbüntetni, amikor túlköltekezik. Mert bármennyire meggyengült is, Macron az egyike a kevés még állva maradt bábúnak a liberális Európa sakktábláján. Brüsszel és Berlin vigyáznak tehát, hogy talpon maradjon.
A burzsoázia ismeri az érdekeit és képes összefogni, amikor ég a ház
Ezen a ponton Párizsnak elnéznek néhány főbűnt. A francia elnök bejelentette, hogy elfogadja a „sárgamellényesek” számos követelését, ami elkerülhetetlenül növeli költségvetési hiányt, és átlépi a szent és sérthetetlen 3%-os értéket (a GDP 3%-áról van szó). Négy nappal ez előtt Pierre Moscovici, a gazdasági ügyek európai biztosa, ahelyett, hogy megdorgálta és megfenyegette volna – abban a reményben, hogy elrettenti ettől a hihetetlen gondatlanságtól –, tudatta, hogy nem lát semmiféle problémát: „Ami engem illet, az én szerepem, mint a stabilitási és növekedési paktum őrzőjéé, nem az, hogy ennek vagy annak az országnak megmondjam: »Csökkentenetek kell ezt vagy azt a szociális kiadást, be kell vezetnetek ilyen vagy olyan adót.« [...] Ez a 3%-os szabály nem a lényeg. Gérald Darmanin [a francia költségvetési miniszter] megmondta, én hallottam: »2,9 vagy 3,1, ez nem a pokol vagy a paradicsom«. Nem tévedett alapvetően, és Franciaországnak kell eldöntenie, mit kell tennie. Én ma nem fogom azt mondani: »Franciaország átlépte a hiányszabályt és ezért szankciókat léptetünk életbe ellene.« (5)
Nem tanácsolhatunk jobbat a spanyoloknak, olaszoknak, görögöknek, mint hogy fordítsák le ezt az üzenetet (lapunk nemzetközi kiadásai ezt úgy is megteszik…), sőt egy következő francia kormánynak is jól jöhet majd, és érdemes lesz elővennie, amikor gazdasági szuverenitását, illetve a költségvetés hiányának túllépését nem akarja majd elfogadni az Unió.
„A válság pillanataiban a számolás másodlagos” – jegyezte meg Macron pártja képviselői előtt, hogy igazolja azt a tízmilliárd eurós további hiányt, amelyet éppen bejelentett. És Angela Merkel szinte azonnal támogatta francia partnerét, mondván, „válasz ez az emberek panaszaira”. A francia jobboldali ellenzék is örömmel asszisztált a tüntetések befejezésére szólító felhíváshoz. A burzsoázia, amely ismeri a saját érdekeit, tudja, hogyan kell összefogni, amikor ég a ház. Annak érdekében, hogy „megvédjék Macron katonát”, a tulajdonosok szakszervezete odáig elment, hogy felhívta tagjait, fizessenek egy kivételes bónuszt az alkalmazottaiknak – elnökük pedig a minimálbér emelését javasolta. A piaci sajtó is felhagyott minden pletykálódással, látván a szorult helyzetbe került hatalmat: „Most – összegzi a Figaro szerkesztőségi cikke a köztársasági elnök beszéde után – el kell ismernünk a végrehajtó hatalom érdemeit, mert megőrizte a lényeget [...], a befektetőknek kedvező adóügyi intézkedéseket (a vagyonadó részleges megszüntetését és az kamatbevételek alacsony adókulcsát), és megmaradt a vállalkozások adóinak és terheinek csökkentése is. Csak tartson sokáig!” (6)
Abszolút bizalmatlanság a képviseleti rendszer hagyományos csatornái iránt
Nem zárható ki, hogy ez a vágyuk teljesül. A hatalom megingott, de nem bukott el és nem hever a földön: összeszedte magát, az V. Köztársaság intézményeinek védelme alatt és a parlamenti többsége támogatásával, akik annál is hűségesebbek hozzá, mert mindent neki köszönhetnek. Macron mindenkivel megérttette, hogy fennen hirdetett liberalizmusa nem gátolta meg, hogy páncélosokat küldjön Párizsra, és megelőző jelleggel őrizetbe vetessen tüntetőket (pl. december 8-án 1723 személyt), amint azt már korábban is megtette. Nem riad vissza attól sem, hogy a félelemmel manipuláljon – az Élysée a „kemény maggal” riogat, akik „ölni” jönnek Párizsba –, sem egy külföldi összeesküvés emlegetésével, amely – természetesen – orosz. Végül bedobta a „bevándorlás kérdését” is, ami csak megerősíti, hogy cinizmusra hajlamos személyiség.
A hatalom szemére vetheti a „sárgamellényeseknek”, hogy nem veszik figyelembe a nemzetközi gazdasági helyzetet. A köztársasági elnök „jupiteri” szónoklatai, az hogy teljes szimbiózisban él a pénzügyi világgal és a gazdagok kultúrájával, azt az illúziót keltette, hogy politikáját személyes szeszély irányítja, tehát bármikor teljesen megváltoztathatja. Franciaországnak azonban nincs már saját pénze, közszolgáltatásait alárendelték az európai versenypolitikának, költségvetését soronként vizsgálják át a német felelősök, és Brüsszel tárgyal a kereskedelmi szerződéseiről. Ennek ellenére a „sárgamellényesek” által népszerűsített negyvenkét követelés listáján az „Európa” vagy az „európai” szavak egyszer sem fordulnak elő.
A körforgalmak elfoglalói és híveik sokkal inkább tiltakoztak a képviselők száma és a miniszterek előjogai ellen, mint hogy az őket kormányzók tehetetlenségét vádolják. Márpedig, mint azt a Ford esete mutatja, egy amerikai multinacionális cég vezetője megtagadhatja, hogy fogadja egy francia miniszter telefonhívását, még az után is, hogy a vállalata bejelentette egy üzem bezárását és nyolcszáz dolgozó elbocsátását Blanquefort-ban, Bordeaux mellett. (7)
Amikor Pierre Bourdieu húsz évvel ezelőtt elemezte a munkanélküliek 1997–1998 telének mozgalmát, egy „társadalmi csodát” látott benne, kezdve azzal, hogy megszületett: „Kiemelte a munkanélkülieket és velük együtt minden bizonytalan állásban dolgozó munkást, akiknek a száma folyamatosan nő, a láthatatlanságból, az elszigeteltségből, az elhallgatásból, röviden szólva, a nemlétből.” (8) A „sárgamellényesek” megjelenése szintén „csodálatos”, és ráadásul mozgalmuk sokkal erősebb, és tanúsítja a lakosság egyre nagyobb részének fokozatos elszegényedését. De egyúttal tanúsítja az abszolút bizalmatlanságot is, amely már közel áll az undorhoz a képviseleti rendszer hagyományos csatornái iránt: a mozgalomnak nincsenek vezetői, sem szóvivői, elutasítják a pártokat, a szakszervezeteket, harcolnak a média ellen. Valószínűleg ezért népszerűek még az olyan erőszakos jelenetek után is, amelyekből bármely más hatalom hasznot húzott volna. Arra is büszkék lehetnek, hogy sikerült elfogadtatniuk egyes követeléseiket. A nagy vagyonok tulajdonosai kivételével ezt senki más sem mondhatta el az elmúlt tíz évben.
Nincs értelme úgy tenni, mint ha meg tudnánk jósolni egy olyan mozgalom jövőjét, amely idegen mindazok számára, akik ezt az újságot készítik, és azok számára is, akik olvassák. A mozgalom politikai kifutása bizonytalan; jellege heterogén, ami hozzájárul széleskörű népszerűségükhöz, ugyanakkor fenyegeti összetartozásukat és lehetőségeiket. Sokkal könnyebb a megegyezés a munkások és a középosztályok között, ha el kell utasítani az üzemanyagok adóját vagy a vagyonadó (ISF) megszüntetését, mint például a minimálbér emelésének kérdésében. Ez az utóbbi ugyanis félelemmel tölti el a kistulajdonost vagy a kézművest, hiszen tart attól, hogy magasabb járulékokat kell majd fizetnie. Mindamellett lehet, hogy kialakulhat az egység, hiszen a „sárgamellényesek” sok követelése a kapitalizmus átalakításáról szól: az egyenlőtlenségek, a bérek, a közszolgáltatások lepusztítása, a büntető ökológia, a vidékfejlesztés, a diplomás burzsoázia túlsúlya a politikai intézményekben és a médiában stb.
Külön munkás és külön alterglobalista tüntetés
2010-ben François Ruffin újságíró két progresszív tüntetés fényképeit mutatta be, amelyek Amiensben ugyanazon a napon zajlottak le, és keresztezték egymás útját, anélkül, hogy összekapcsolódtak volna. Az egyik oldalon a Goodyear munkásainak a tüntetése. A másikon egy alterglobalista tüntetés, amely egy Spanyolországban hozott feministaellenes törvény ellen irányult. „Olyan volt, írja Ruffin, mintha két világ, amelyeket csak hat kilométer választ el, hátat fordítana egymásnak. Anélkül a lehetőség nélkül, hogy az üzemek »kemény« dolgozói és, mint egy munkás ironizált, »a belvárosi polgárok, akik éppen sétálnak« (9) találkoznának.” Ugyanabban az időben Rick Fantasia szociológus is észrevette Detroitban, az Egyesült Államokban, a „két baloldalt, akik semmibe veszik egymást” Az egyik a politikai távlat nélküli radikálisoké, a másik a változási szándék nélküli realistáké. (10) Még ha ezek a hasadások Amiensben és Detroitban nem is egészen fedik egymást, arra utalnak, hogy növekvő szakadék tátong a csapásokat elszenvedő nép – amely megpróbál visszavágni és megkíséreli védeni magát – és a tiltakozók világa között, akiket (túl?) gyakran olyan értelmiségiek inspirálnak, akiknek a papíron létező radikalizmusa nem jelent semmiféle veszélyt a társadalmi rendszerre.
És a maga módján erre a kettészakadásra is emlékeztet a „sárgamellényesek” mozgalma. Nem csak az ő feladatuk, hogy erre megoldást találjanak.
