Európában a lakosság öregszik, és létszáma stagnál; a Földközi tenger túloldalán épp fordítva, fiatalodik és gyorsan nő. Ebből a megállapításból sokan arra a következtetésre jutnak, hogy elkerülhetetlen a migrációs hullámok robbanásszerű növekedése. Következésképpen: vagy barikádokat kell építeni, vagy ki kell nyitni a határokat. Vajon nem fölöslegesen fatalista értelmezés ez?
Az Európai Unióba tartó migrációs hullám elérte a szíriai háború által kirobbantott „migrációs válság” óta tapasztalt legmélyebb szintjét. A kontinensre érkező illegális határátlépők száma a Frontex ügynökség adatai szerint kilencszer alacsonyabb volt 2017-ben, mint 2015-ben, a 2014-es 1,8 millióról 204 219-re csökkent. Mégis mennyi szó esik még mindig a bevándorlásról! Attól tarthatunk, hogy a téma meghatározó szerepet kap a 2019-es európai parlamenti választásokban is.
Mindenesetre mind Emmanuel Macron, mind Orbán Viktor ezt szeretné. Az „inváziótól” tartó magyar miniszterelnök szerint „két tábor van ma Európában. Macron olyan politikai erők élén áll, akik a bevándorlást támogatják. A másik oldalon állunk mi, akik meg akarjuk akadályozni az illegális bevándorlást”. A szélsőjobb hangadói a legutóbbi választásokon elért jó eredmények birtokában úgy képzelik, hogy immár ők vannak többségben Európában. Marine le Pen, a Nemzeti Összefogás párt elnöke örvendezve jelenti: „Lengyelországban, Ausztriában, Magyarországon a mi elveink vannak hatalmon.” Eközben Emmanuel Macron ezeket „a gyűlöletbeszéddel élő nacionalistákat” (augusztus 29.) legfontosabb ellenfeleinek nevezi. Az, hogy a francia elnököt Orbán szavaival „egy migránspárti tábor vezetőjének” nevezzék, olyan elvakultságot feltételez, amely nehezen vehető komolyan. A bevándorlás féken tartására, a valós menedékadás és a sikeres integráció megvalósítása érdekében hozott törvény (szeptember 10-én hirdették ki) a korábbi negyvenöt napos adminisztratív fogva tartást kilencven napra emeli, és kiterjeszti a gyermekes családokra is. Bevezeti a kísérő nélkül érkezett fiatalkorúak nyilvántartását, a videokonferencia eszközével egyszerűsíti a menedékkérők meghallgatását, megkeményíti a francia gyermekek családtagjai számára a francia tartózkodási engedélyhez jutás szabályozását, szigorítja a Mayotte szigetén született gyermekek francia állampolgárság-szerzési lehetőségét stb.
Ebben a hangzavarban a radikális baloldal egyik tábora a határok megnyitását szorgalmazza, a másik a lakosság elvándorlásának okaira irányuló szabályozást sürget.#_edn1 Az utóbbinak semmi értelme, mondják az előbbiek, mert a déli országokban a dolgok alakulása messze nem az elvándorlás csökkenéséhez vezet, hanem éppen a növelését hozza magával.
Ez a vélemény egyre nagyobb teret nyer Stephen Smith egyik könyvének megjelenése óta, amely azt jósolja, hogy a „fiatal afrikaiak nagy tömegben érkeznek Európába”, és hogy „afrikanizálják” a vén kontinenst. (2) A Libération, a Le Monde, a Radio France Internationale (RFI) korábbi újságírója rengeteg számmal, statisztikai adattal megtámogatott anyaga riasztó képet mutat. Afrika valóságos „demográfiai úthengerként” működik a Szaharától délre eső területek magas születésszáma miatt. Az ENSZ egyes előrejelzései szerint a lakosság 2017-ben számlált 1,2 milliárdos létszáma 2050-re 2,5 milliárdra növekedhet, 2100-ban már 4,4 milliárdra. Ebben az időszakban a kontinens jelentős gazdasági fejődésen megy majd át, a lakosság jövedelme magasabb lesz, és egyre több embernek „lesz anyagi lehetősége arra, hogy elinduljon szerencsét próbálni.” Azzal kell tehát számolni, hogy a kontinens nagy része útra kel, és harminc éven belül az európai lakosság 20-25%-a afrikai eredetű lesz, szemben a 2015 évi 1,5-2%-kal.
: a Revue des deux mondes [neves francia irodalmi folyóirat – a ford.] díját, a Francia Akadémia elismerését és a külügyminiszter által geopolitikai könyveknek ítélhető Brienne-díjat, így azután büszkén viselheti a francia könyvesboltokban az értékes újdonságokat jelölő piros szalagon a külügy logóját is. Marcel Gauchet filozófus „minden politikai vezető számára” kötelezővé tenné a mű elolvasását (Le Nouvel Observateur, június 27.), Macron elnök pedig megjegyezte, hogy „a szerző tökéletesen leírja […] az afrikai demográfiai helyzetet, valóságos bomba ez” (április 15.). A kiadást követő hat hónap során Michel Agier antropológust kivéve (3) , egyetlen kommentátor sem mondott ellent Stephen Smith elemzésének.
Az első komoly támadás szeptemberben, François Héran tollából érkezett. A Collège de France professzora, a társadalom- és migrációtudományi tanszék vezetője arra emlékeztet a Nemzeti Demográfiai Kutatóintézet (Institut national d’études démographiques – INED) egy kiadványában, majd a nagyközönségnek szánt rövidebb anyagban (4) , hogy az afrikai migránsok 70%-a saját kontinensén marad, és ez az arány az 1990-es évektől kezdve stabilnak mondható. Komoly bírálatnak veti alá a Smith által alkalmazott módszereket és adatokat. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) migrációs adatbázisát alapul véve úgy számol, hogy az afrikaiak és leszármazottaik 2050-ben az európai népesség 3-5%-át fogják kitenni, ami „nagyon messze van a rémítő 25%-tól”.
François Héran nem vitatja, hogy az afrikaiak tömegesen felkerekedhetnek, csak azt állítja, hogy erre 2050 előtt nem kerül sor. Az elkövetkező afrikai migrációs hullámok kiterjedésének számszerűsítéséhez Stephen Smith a régebbi migrációs hullámok nagyságrendjéből indul ki, amely elsősorban az Atlanti-óceánon túlra irányult – a XIX. század során ötvenmillió európai telepedett le Amerikában –, továbbá a mexikóiak Egyesült Államok felé vándorlásának (1970–2015) számaiból. Ezt a számítási módot François Héran nem tartja elég megalapozottnak, és azt veti ellenébe, hogy „ha az emberi társadalmak fejlődési mérőszámát egy 1-10-es skálán próbáljuk kijelölni, akkor a Szaharától délre élő populáció helyét az 1. ponton kell jelölni, Mexikó a 6., Franciaország a 9., és az Egyesült Államok a 10. ponton áll. Amennyire tömeges a 6. ponton állók vándorlása a 10. pont felé (az érintett populációban 25 millió ember), annyira korlátozott (kevesebb mint 2,3 millió) az 1. pontból a 9. vagy a 10-be áramlás. És ki gondolhatna komolyan arra, hogy Afrika Szaharától délre eső régiója képes lenne átugorni fejlődési szakaszokat, hogy a mai Mexikóhoz hasonlítható szintre kerüljön 2050-re?” Más szavakkal, három évtized múlva Afrika még túl szegény lesz ahhoz, hogy útra kelhessen.
Azok a senkinek sem kellő fiatalok
Eltérő megközelítéseik ellenére Stephen Smith és François Héran ugyanazt a diagnózist állítja fel: a legszegényebb országok népessége kevéssé változtatja helyét, másfelől, a gazdasági fejlődés messze nem fékezi a migrációt, inkább támogatja. „Ön a mi egyik legmélyebben meggyökeresedett bizonyosságunkat bombázza szét” – adott hangot megdöbbenésének Alain Finkielkraut a Stephen Smith-szel való interjúja alkalmával (5) . Mintha a filozófus most fedezne fel egy 1971 óta kialakult jelenséget. Ez előtt a dátum előtt a „neoklasszikusnak” mondott modell volt érvényben. Azt gondolták, hogy ha az indulási és érkezési ország gazdasági színvonala közeledik, az mechanikusan csökkenti a kivándorlás hullámait. Ezt a sémát később megkérdőjelezte Wilbur Zelinsky földrajztudós, aki elsőként vezette be a „mobilitás átalakulásának" fogalmát, amelyet időközben a „migráció átalakulásaként” kezdtek emlegetni. Ennek ő több szakaszát különböztette meg. (6) Ahogy fejlődnek a nagyon szegény országok, és csökkennek a halálozás, köztük a csecsemőhalálozás számai, a lakosság megfiatalodik, és megnövekszik a kivándorlás. Amint a fejlődés elér egy bizonyos gazdagsági szintet, a távozó lakosság létszáma csökken, és az oda bevándorló idegenek száma nő – kivéve, ha valamely rendkívüli helyzet (háború, gazdasági összeomlás, politikai válság, stb.) radikális módon megváltoztatja az állapotokat.
Negyven éven keresztül számos esettanulmány igazolta ezt a modellt. A korábban kivándorlók származási országai – például Olaszország, Spanyolország, Görögország, Írország, Dél-Korea, Thaiföld – lettek bevándorlási célpontok. Mások, például Törökország, India, Kína, vagy Marokkó hasonló útra léphetnek az elkövetkező évtizedekben. Michael Clemens és Hannah Postel közgazdászok azt állapították meg, hogy 1960 és 2010 között a kivándorlás aránya nőtt azon országokban, amelyek alacsonyból közepesen fejlett gazdasággá léptek előre. 71 ország közül 67-ben állapították meg ezt az összefüggést. (7) Függetlenül a helytől és az időszaktól, a jelenség olyan szembeszökő, hogy szinte természetesnek tűnik. Hacsak Afrika nem képez kivételt a szabály alól, a gazdasági növekedés a kivándorlás látványos emelkedését vonhatja maga után, különösen a Szaharától délre eső területekről. „Azt gondoltuk, hogy a fejlesztési támogatásokkal elérhető lesz, hogy az afrikaiak otthon maradjanak – de ezzel a támogatási formával a gazdag országok saját magukat lőtték lábon”– rémüldözik Finkielkraut.
A jelenségre a kutatók két magyarázatot találtak. Az egyik, amelyet Stephen Smith is elfogad, és a leggyakrabban idézik: a pénzügyi. A kivándorlás sokba kerül; vízumot kell fizetni, a berendezkedési költségek akadályt jelentenek a szegényebbek számára stb. A jövedelem emelkedése automatikusan egyre több egyénnek adja meg a kivándorlás kalandjához szükséges összeg előteremtésének lehetőségét. Az elutazást tervezők száma annál nagyobb, minél nagyobb arányban növekszik a fiatalok aránya a népességben.
Még ha az anyagi eszközök hiánya akadályozhatja is az elvándorlási tervet, felmerül a kérdés, miért akarnák ezek az emberek elhagyni a jelentős fejlődésben lévő országukat. A kutatók válasza nagyon egyszerű: A legszegényebb államokban a gazdasági fejlődés nem azt jelenti, hogy mindenki jól él. A mezőgazdaság hatékonyságának növekedése átalakítja a vidéket, és az út szélén hagyja a munkavállalók tömegeit, akik között sok a fiatal, egyre több a képzett, akiket nem képesek felszívni a feltörekvő városi és ipari létesítmények, nem tudnak elegendő számú és megfelelő szakmai igényű munkát kínálni nekik. Vidékre vagy a városok peremére szorulnak, magukra hagyják őket azok, akik jól jöttek ki a játszmából, és profitálnak a fogyasztás előnyeiből. És miközben egyre könnyebb információkhoz jutni, helyzetük azt a vágyat táplálja bennük, hogy másutt próbáljanak szerencsét – és ezt a jövedelem növekedése lehetővé teheti számukra.
Mindazonáltal, a gazdasági fejlődés számos esetben együtt jár a szabadkereskedelem megvalósulásával, és ennek a lakosság mozgására gyakorolt hatását a kutatók részletesen bemutatták. Mexikó ebben a tekintetben iskolapéldának vehető. Az 1992-ben aláírt észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményt (Alena) úgy állították be a lakosság előtt, mint amely eszköze lesz a migrációs hullámok fékezésének. „Nem kell többé a mexikóiaknak kivándorolniuk északra: helyben is találnak majd munkát.” Ezt ígérte az akkori elnök, Carlos Salinas de Gortari (8) . Philip L. Martin közgazdász már akkor megjósolta (9) , hogy ellenkező irányú lesz a hatás, és a következmények őt igazolták. A vámhatároktól megszabadult Egyesült Államok elárasztotta szomszédját szubvencionált intenzív gazdálkodással előállított kukoricával. Az árak csökkenése destabilizálta a vidék gazdaságát, campesinos [parasztok] millióit rakta ki az utcára, akik sem helyben, sem a határ közelében létesült új üzemekben nem találtak munkát. Kevesebb mint 10 év alatt az Egyesült Államokban 144%-kal nőtt meg az illegális mexikói bevándorlók száma, az 1993-ben számolt 4,8 millióról 2002-ben 11,7-re emelkedett. Ilyenformán az Európai Unió, amely 2014-ben kötött szabadkereskedelmi megállapodásokat mintegy harminc afrikai állammal, valójában az általa leküzdeni vágyott bevándorlást táplálhatja.
Stephen Smith sohasem beszélt a növekedés egyenlőtlenségi aspektusáról, a piaci logika hatásairól, a tőkefelhalmozási folyamatokról és a földek nagybirtokosok által való megszerzéséről, ami tönkreteszi a földművelők gazdaságát, és bérmunkarendszert vezet be (10) .
Ha a migráció átalakulásáról szóló tanulmányok mind ugyanarra a következtetésre jutnak, annak nyilván az az oka, hogy ugyanolyan jellegű fejlődést vizsgáltak – amely utóbbinak nem a teljes foglalkoztatottság megvalósítása és az egyenlőtlenségek csökkentése a célja, hanem a szabadkereskedelem, a privatizáció, a munkaerőpiac rugalmassága, a „komparatív előnyök” maximalizálása - mindez külföldi tőkebefektetések bevonása érdekében.
Valójában nem a fejlődés az okozója a kivándorlásnak, hanem az, hogy a munka keresleti és kínálati oldala nem arányos, elsősorban a fiatalok szempontjából. „Minden adat arra mutat, hogy feszes munkaerőpiac visszafogja az emigrációt.” (11) – állapítja meg Robert Lucas közgazdász, miközben Clemens és Postel megjegyzi: „Kétségtelenül ellenkező előjelű összefüggés van a fiatalok foglalkoztatási aránya és a kivándorlás mértéke között. Azokban az országokban, ahol a fiatalok foglalkoztatásameghaladja a 90%-ot, a kivándorlók száma a fele annak, amit azokban az országokban tapasztalunk, ahol csak a fiatalok 70%-ának van munkája.” (12) Hein de Haas professzor arra int, hogy nem helyes összetéveszteni a korrelációt az ok-okozati összefüggéssel, és aláhúzza, hogy a dinamikus demográfiai fejlődés nem automatikusan von maga után jelentős kivándorlást. „Az emberek nem a demográfiai növekedés miatt vándorolnak el, hanem azért, mert a lakosság demográfiai növekedése lassú gazdasági növekedéssel és magas munkanélküliséggel társul […] Amikor a jelentős demográfiai növekedés erős gazdasági növekedéssel jár együtt, ahogy az Öböl-menti kőolaj-monarchiák esete mutatja, akkor a kivándorlás alacsony szintű”. (13)
Megosztani a lakosság elszegényedő rétegeit
Az öreg kontinensen széleskörűen elterjedt vélemény szerint a kilátástalanság, a háborúk vagy a klímaváltozás miatt afrikaiak tízmilliói lépnek a kivándorlás útjára. Az identitási kérdéseket meglovagló pánikkeltők megragadják az alkalmat, hogy több korlátozást követeljenek. Finkielkraut megfogalmazásában: „Európának nem az a hivatása, hogy afrikai legyen”. Mások, a helyzet fatalista értelmezése alapján az emberek szabad mozgását és a határok megnyitását követelik. A Politis, a Regards és a Mediapart által közreadott, a migránsok befogadásáért szót emelő manifesztum elemzése szerint „Teljesen illuzórikus, hogy meg lehet fékezni, netán meg lehet állítani a migrációs hullámot. […] Az elkövetkező évtizedekben a migráció nőni fog, akár szabad akaratukból, akár kényszerből indulnak el az emberek. Érinteni fogja tengerpartjainkat, és lesznek olyanok is, akik a mi országunkat hagyják el, ahogy ma is vannak kivándoroltjaink. Növekszik azoknak a menekülteknek a száma, akik a háborúk vagy a klimakatasztrófák miatt kénytelenek útra kelni.”
Lenne más lehetőség is, de azt nem aknázzák ki. Ez a jelenleg uralkodó gazdasági modell megkérdőjelezéséből indulna ki, és saját társadalmukat ígéretesebbnek mutatná be azok számára, akik országukat elhagyni készülnének. Nem pesszimista az a megközelítés, amely a déliek számára válságokból és nyomorból szőtt jövőt vázol?
A fogadó országokban tapasztalható ellenérzés sem volt előre látható. Az általánossá váló gazdasági megszorítások, a stabil társadalombiztosítás megbillenése, a közszolgáltatások leromlása és az a politikai döntés okozza, amely versenyezteti a szegényeket a még szegényebbekkel, az államit a magánszektorral, az aktív munkavállalókat a nyugdíjasokkal, a minimálbéreseket a munkanélküliekkel –, hogy melyikük kapjon támogatást, szociális bérlakást vagy bölcsődei férőhelyet stb. A migránsok megjelenése újabb nyomásnak teszi ki a már így is szűkössé vált anyagi forrásokat, ami lehetőséget ad a szélsőjobbnak arra, hogy megossza és egymás ellen hergelje a lakosság elszegényedő rétegeit. Marine le Pen (14) így fakad ki: „Én úgy döntöttem, hogy a franciák mellett állok ki, mert úgy gondolom, hogy nekik kell részesülniük a nemzeti szolidaritásban. Felháborít az a gondolat, hogy esztelenül és felelőtlenül ezerszám fogadnak be migránsokat, miközben a fedél nélküliek az utcán maradnak.” Hát igen, más megoldás is lenne. Ami nem abban állna, hogy kiáltványokat írunk alá, és a határok megnyitását követeljük – jól tudva, hogy erre nem kerül sor –, hanem inkább egy nagyon türelmes politikai munka terhét vennénk magunkra, amelynek hatására olyan erő juthatna hatalmi pozícióba, amely valóban képes megváltoztatni a dolgok menetét.
(1) Ld. „Embarras de gauche sur l’immigration” (Zavar a baloldalon a bevándorlás kérdésében), Le Monde Diplomatique, 2017. április.
(2) Stephen Smith: La Ruée vers l’Europe. La jeune Afrique en route vers le vieux continent (Roham Európa felé. A fiatal Afrika úton az öreg kontinens felé.) Grasset, Párizs, 2018. A forrás külön jelölése nélkül vett idézetek ebből a műből valók.
(3) „La jeunesse africaine est-elle un danger pour l’Europe?” (Veszélyt jelent a fiatal Afrika Európa számára?) In: Le Nouvel Observateur, Párizs, 2018. február 18.
(4) François Héran: l’Europe et le spectre des migrations subsahariennes. in: Populations et Sociétés, No 558, Párizs, 2018. szeptember; „Comment se fabrique un oracle”. (A Szaharától délről induló migráció réme. in: A jóslat alapanyaga), 2018 szeptember 18, www.laviedesidees.fr
(5) „Répliques” (Replika), a France Culture rádió sorozatának 2018. március 17-i adása.
(6) Wilbur Zelinsky: The hypothesis of the mobility transition. In: Geographical review, vol 61, No 2, New York, 1971. április.
(7) Michael A. Clement és Hannah M. Postel: Can development assistance deter emigration? Center for Global Development, Washington, DC, 2018. február.
(8) Carlos Salinas de Goltari beszéde, Massachusetts Institute of Technology (MIT) Cambridge 1993. május 28.
(9) Philip L. Martin: Trade and migration: The case of Nafta. In.: Asian Pacific Migration Journal, vol.2. No 3, Thousand Oaks (California), 1993. szeptember.
(10) Douglas S. Massey: Economic development and international migration in comparative perspective. in: Population and Development Review, vol.14, No3, New York, 1988. szeptember.
(11) Robert E. B. Lucas: International Migration and Economic Development: Lessons from Low Income Countries. Edward ElgarPublishing, Northampton, 2005.
(12) Michael A. Clement és Hannah M. Postel: Can development assistance deter emigration? – idézett mű.
(13) Hein de Haas: Migration transitions: A theoretical and empirical inquiry into the development drivers of international migration. International Migration Institute, Université d’Oxford, 2010. január.
(14) RTL, 2017. január 16.