hu | fr | en | +
Accéder au menu

Hol lehet a baloldali brexit?

JPEG - 13.3 kio

A konzervatívak közül egyesek fenyegetőnek gondolják a britek döntését, hogy elhagyják az Európai Uniót. A Munkáspártnak viszont, ha sikerül hatalomra jutnia, esélyt jelenthet. Az uniós neoliberális szerződésektől megszabadulva, nagyobb mozgásterük lenne arra, hogy megvalósítsák a programjukat. Csak meg kell győzniük azokat az aktivistáikat, akik szerint csak jobboldali brexit létezik.

„Imádom Corbynt / Gyűlölöm a brexitet”. Ez a szlogen olvasható néhány hónapja egyes munkáspárti aktivisták pólóján. Kifejezi az a paradoxont, amellyel a brexit szembesíti a baloldalt. Amióta 2015-ben Jeremy Corbyn átvette a vezetést, a Labour olyan témákat vett elő újra, amelyekről régóta lemondott: a privatizáció után lepusztult közszolgáltatások újraállamosítását, a közberuházások rehabilitálását, különösen azokban a szektorokban, amelyek munkaalkalmat teremtenek, a pénzügyek mederbe terelését, hogy ne az ő törvényeik diktáljanak. Az évek óta tartó ideológiai visszavonulás után ezek a perspektívák a lakosság széles tömegeit nyerték meg. A Munkáspárt néhány hónap alatt a legnépesebb európai formációvá lépett elő. (1)

És annak ellenére, hogy Jeremy Corbyn mindig élesen bírálta az Európai Unió neoliberális irányultságát, új aktivistáinak többsége a britek EU-ban maradása mellett szavazott a 2016. június 23-i népszavazáson – különösen a nagyvárosiak és fiatalabbak, akik számára Európa egyfajta jóindulatú nemzetköziséget jelent. Így azután természetesen merül fel a kérdés: lehet-e egyszerre támogatni Corbyn gazdasági és társadalmi programját és Nagy-Britannia bennmaradását az Európai Unióban. Más szóval: elképzelhető-e a brit gazdaság átalakítása az európai szerződések keretei között?

Brüsszel hívei igennel felelnek a kérdésre, nem gondolva arra, hogy az Unió a gazdasági változásokat csak akkor tolerálja, ha a liberalizálás folyamatát szolgálják. A szerződések nem büntetik automatikusan a progresszív politikákat, de jelentősen korlátozzák őket. Meglepő? Nem igazán, minthogy az európai projekt – konzervatív és kereszténydemokrata atyái szellemében – elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy elkerülje a vasfüggöny másik oldalán látott etatizmust és kollektivizmust, amelyet viszont az erős francia és olasz kommunista pártok támogattak. Az Unió, elméleti semlegessége ellenére, szisztematikusan törekedett a piacok megnyitására. Az Európai egységokmány (Acte Unique, 1986) aláírása óta az Európai Bíróság mindazon ügyekben, amelyekben szembekerült a nemzeti és a magánérdek, a legtöbb esetben a magánszektor javára döntött. Ilyen összefüggésben a brexitnek örömünnepet kellett volna jelentenie a baloldal számára, mert ideológiai megújulást jelent, és újra megerősítheti az eredeti társadalmi bázisával, az alsóbb társadalmi osztállyal való szövetségét.

Az olyan regionális programok, mint az olasz délvidék vagy Franciaország északi része vagy Wells régi bányászfalvai gazdasági élénkítésére irányuló regionális programok ütköznek az európai szabályokkal, hiszen a közfinanszírozásuk erősen korlátozott. Csak akkor engedélyezettek, ha nem akadályozzák az EU-szerződésekben kőbe vésett elvet: a szabad és tisztességes versenyt. Nagy különbségek vannak az EU tagállamai között abban, hogy ki mennyit költ állami támogatásokra: 2016-ban Franciaország a bruttó nemzeti termék (GDP) 0,65%-át, Dánia 1,63%-át szánta erre. (2) Az európai szerződések szerint állami beruházás csak meghatározott célokra engedélyezett: pl. az infrastruktúra javítására, „emlékhelyek megőrzésére” stb. Brüsszel diszkriminatív politikával vádolta azokat a kormányokat, amelyek a stagnáló régióik gazdaságát igyekeztek támogatni. De hát egy meghatározott régió segítése – még esetleges versenytársai ellenében is – nem maga a regionális politika?

Rossz a kérdés

Ugyanez mondható el a munkavállalók szabad mozgásáról. Ezt a jogot bírálni tabuszámba megy a baloldalon. Ha valaki erre vetemedik, könnyen „idegengyűlölő”, „rasszista”, „vörösbarna” címkét kap a homlokára. Az Unió kialakulása idején ezt a szabadságjogot az olasz kormány követelte ki, mert az 1950-es évek során szerette volna exportálni munkanélküli tömegeit, és így megszabadulni azok követeléseitől. Manapság a brit munkaerőpiac rugalmassága és nyitottsága jóvoltából a brit munkaadóknak nem kell aggódniuk a szakmai képzés miatt: a migránsok hullámai révén ki tudja halászni magának a (máshol nyert és finanszírozott hozzáértéssel rendelkező) képzett munkaerőt. Ráadásul, semmi szükség immár a bérek növelésére annak érdekében, hogy új munkaerőt toborozzanak.

A bizniszpárti lobbisták nyugtalansággal követték, ahogy a brexit már meg is kezdte a brit munkaerőpiac átalakítását. Az építőipari szektorban, ahol különösen magas (Londonban és Délkelet-Angliában 35%) a más tagországokból érkezett munkavállalók száma, 2018 májusa és augusztusa között gyorsabban emelkednek a bérek (4,6%-kal), mint a gazdaság többi ágának átlagában (3,01%-kal).

A kilépés az európai szerződésekből lehetőséget teremtene a brit növekedési modell újragondolására. Jelenleg ennek alapja a fogyasztás. Olyan felállásban, amelyben az alacsony termelékenység lefelé húzza a béreket, a gazdaság finanszírozása nagymértékben függ az építőipari konjunktúrától. Viszont a lakások értékének növekedése a babyboom-generációt részesíti előnyben, azokat, akik az 1990-as években vették meg a házaikat. Viszont kizárja a piacról az 1990 és a 2000 évek vége között születetteket. Ahhoz, hogy szakítani lehessen ezzel a gazdasági szerkezettel a termelő szféra fejlesztése érdekében – amely munkahelyeket teremt –, kordában kellene tartani a tőkeáramlást, az ehhez szükséges szabályozást azonban Brüsszel nem engedi meg. A brit építőipari piac hosszú ideje spekulációs természetű: a lakások gyakran inkább befektetési célra, mintsem lakhatásra készülnek.

Az ipari szerkezet rehabilitálása azt is feltételezi, hogy átalakuljon az értéktermelés jelenlegi láncolata. Ma a beszállítók (általában kis és közepes cégek) olyan óriásokkal állnak szemben, amelyek képesek lenyomni a jövedelmüket. Voluntarista iparpolitika nélkül nehéz lenne megváltoztatni ezeket az erőviszonyokat. Ötvözni kellene a hosszú lejáratú beruházásokat és a helyi termelés védelmét, hogy megszülessenek az új ágazatok, és kiépüljenek az ehhez szükséges logisztikai és elosztó rendszerek. Állami beruházások? Protekcionizmus? Az Európai Unió megfosztja az államokat ezektől az eszközöktől.

Jeremy Corbyn megpróbálta nem kizárni választóinak azt a részét, akik elfogadják és támogatják a gazdasági programját, ugyanakkor azt szeretnék, ha az Egyesült Királyság bennmaradna az Európai Unióban. Ezt azon az áron tudta megcsinálni, hogy kétértelmű üzeneteket adott ki. A Munkáspárt azt ígérte, hogy hatalomra kerülése esetén olyan megállapodást hoz létre az EU-val, amelyben megmarad a vámunió, – vagyis egy olyan megállapodást kötne, amelyben az Egyesült Királyságnak az Európai Unió által előírt minden rendelkezését tiszteletben kell tartania, – viszont nem mond le államosítási és gazdasági intervenciós programjáról. (3)

Mostanában az Unióból való kiválás tárgyában növekszik a nyomás egy második népszavazás érdekében – ezt követeli a befolyásos sajtó, a gyáriparosok jelentős része, valamint a konzervatívok és a Munkáspárt leginkább Európa-párti frakciói. Corbyn szerint a jelenlegi káoszból kivezető út az általános választások lehetnének. „Akár a bennmaradásra, akár a kilépésre szavaztak az emberek, azt jól tudták, hogy a rendszer nem értük való – magyarázta Corbyn egy 2019. január 10-i beszédében. – Egyesek úgy hiszik, hogy ez az Európa védi meg őket a szegénységtől és a létbizonytalanságtól. Mások úgy gondolják, hogy az Unió része annak az elitnek, amely szegénységbe és bizonytalanságba taszítja őket. […] De akár így, akár úgy, az Unióban maradást illető népszavazás nem arról szólt elsősorban, hogy milyenek a kapcsolataink kereskedelmi partnereinkkel, és milyen szabályok rögzítik azokat. Arról nyilatkoztunk, hogy miképpen bánnak velünk évtizedek óta, és hogyan lehetne jobb jövőt építeni.” Jeremy Corbyn szerint a brexit körüli médiazaj elferdíti a britek prioritásait. Ők ugyanis nem annyira arra a kérdésre szeretnének válaszolni, hogy „Európa mellett vagy ellen vannak-e”, hanem arra, hogy támogatják vagy elutasítják a Margaret Thatcher 1979-es hatalomra kerülése óta folyó politikát. Az első kérdés egy második népszavazásra késztet, a második általános választásokat implikál. Az a baj, hogy minden olyan bizalmatlansági indítványhoz, amelyet Theresa May kormánya ellen indítanak, szükségük van a toryk egy részének vagy az ultrakonzervatív és a vámunió esküdt ellenségének, az Észak-Írországi Unionista Demokrata Pártnak a támogatására.

Corbyn kettős szorításban

Az is az igazsághoz tartozik, hogy a brexit melletti szavazatok nem annyira a lakosság „intoleranciáját”, „rasszizmusát” vagy „szigetszerűségét” tükrözik – mint azt az Európa-párti média gyakran hangoztatja –, hanem a társadalmi helyzet súlyos romlását, amely elérte a britek többségét. A 2016. június 23-i népszavazás magas, több mint 72%-os részvételi aránnyal folyt le (szemben a 2017-es általános választások 68%-ával és a 2015-ös 66%-ával), ami azt jelzi, hogy olyanok is az urnákhoz járultak, akik ezt évtizedek óta nem tették. Teljesen nyilvánvaló, hogy a feltett kérdés kedvet csinált az embereknek arra, hogy válaszoljanak. A bennmaradásra szavazók többsége városi választási körzetekben született, Londonban, olyan előkelő negyedekben, mint Lambeth (78,6%) és Islignton (76,4%), de olyan városokban is, ahol jelentős gazdasági növekedés tapasztalható, pl. Cambridge-ben (73,8) és Oxfordban (70 %). Azok a régiók, amelyek nem lelték meg a helyüket a posztindusztriális gazdaságban – a „tudásalapúnak” nevezett társadalomban –, azok épp fordítva, nagy többségükben az Unióból való kiválás mellett szavaztak (4) .

Ez volt a helyzet Clacton-on-Sea településen, ebben az 1960-as és 1970-es években felkapott északi tengeri üdülőhelyen, amely azóta kiment a divatból. A nemrégiben dinamikusan fejlődő város túlélése most az állami támogatásoktól függ. Azzal lépett ki újra a színpadra, hogy először (és mindeddig egyedüliként) az Egyesült Királyság függetlenségét hirdető, bevándorlás-ellenes UKIP párt egyik tagját választotta képviselőjének 2014-ben. A volt újságíró és West Derbyshire korábbi konzervatív képviselője, Matthew Parris korábban nagyon ellenségesen szólt a kisvárosról: „ez egy jövő nélküli város, és választóinak sincs jövője. Nagy-Britannia kicsinyített mása, amely mankón jár, tréningruhát visel, és sportcipőt hord. Nem állítom, hogy ne kellene törődnünk a Clactonban vagy a hasonló helyeken élő emberek szükségleteivel, de őszintén mondom, hogy nem kellene az ő véleményüktől zavartatni magunkat” (5) . 2016-ban Clacton-on-Sea választóinak 70%-az Unióból való kiválás mellett szavazott.

Mély szakadék választja el ezt a társadalmi nyomorúsága miatt a brexitre szavazó lakosságot – amely egyébként alul reprezentált a Munkáspártban – Corbyn híveinek a többségétől, akiket megragadott a pártvezér politikai elképzelése, ugyanakkor meg vannak győződve arról, hogy az Unióból való kilépés mozgatója az idegenellenesség és az intolerancia, vagyis csak jobboldali brexit létezik. Ők egy második népszavazást követelnek, és azt remélik, hogy ez érvényteleníti majd az előzőt. Számíthatnak a munkáspárti képviselők egy részére, azokra, akik a 2018. szeptemberi kongresszuson rákényszerítették Corbynra, hogy amennyiben nem sikerül általános választásokat kiharcolnia, akkor fogadja el a második népszavazás „lehetőségét”. Egy másik súlyos probléma is felmerült, amelyről az erősen EU-párti Guardian január 18-i száma írt, hogy a Corbynhoz közel álló képviselők egy része lemond, ha a Munkáspárt támogatja az új népszavazást. Meg vannak győződve arról, hogy ezzel a lépéssel végleg elszakadnának az Unióval szemben ellenséges szavazóktól, és ráadásul a demokráciát is sárba tipornák. Ezek azok az ellentmondások, amelyek a Munkáspárt szociológiai és ideológiai alakulását formálták az elmúlt 30 év során. A brexit hirtelen és élesen kristályosította ki ezeket az ellentmondásokat.

Ami a konzervatívokat illeti, jelenleg a lényeg megőrzésére törekednek. Azzal, hogy január 15-én 432 szavazattal 202 ellenében elutasították Theresa Maynek a Brüsszellel való megállapodásra vonatkozó javaslatát, a toryk hozzájárultak a brit parlament történetének legsúlyosabb megaláztatásához, leszavazva a kormányfőt. Viszont hamar túlléptek a szembenállásukon másnap, amikor a munkáspártiak nyújtottak be bizalmatlansági indítványt az EU-val kapcsolatban, és amelynek elfogadása előrehozott választásokat hozott volna. A kemény brexit híve és a miniszterelnök által javasolt tervezet ellenzője, Mark Francois képviselő így igazolta támogató szavazatát: „Lehet, hogy vannak köztünk különbségek az európai kérdés megítélésében, de én mindenekelőtt konzervatív vagyok.”

 

(1) Allan Popelard és Paul Vannier: Renaissance des travaillistes au Royaume-Uni [A munkáspártiak reneszánsza az Egyesült Királyságban], Le Monde diplomatique, 2018. április.

(2) „State Aid Scoreboard 2017, Commission européenne, http://ec.europa.eu

(3) Renaud Lambert: Un sourire derrière la barbiche [Mosoly a bajusz alatt], Le Monde diplomatique, 2018. április.

(4) Lásd: Paul Mason: „Brexit”, les raisons de la colère” (Brexit: a düh okai), Le Monde diplomatique, 2016. augusztus.

(5) Matthew Parris: „Tories should turn their back on Clacton” (A toryknak hátat kell fordítaniuk Clactonnak), The Times, London, 2014. szeptember 6.

Chris Bickerton

A szerző, Chris Bickerton politikai elemző, Cambridge University.
Völgyes Gyöngyvér

Megosztás