Miért most? – az erő és furfang uralma

Kategória: 2019. március
Írta: Laurent Bonelli
Találatok: 2557

mantes la jolie Régen nem okozott társadalmi mozgalom ekkora nyugtalanságot az ország vezetőiben. Kellemetlen meglepetést hozott nekik a „sárgamellényesek” mozgalmának mérete, kitartásuk és elszántságuk.

Meglepte őket a követelések sokfélesége, a tiltakozók széles szakmai és lakóhely szerinti szóródása és a megmozdulás partizán jellege. A mozgalom nem köthető hagyományos politikai pártokhoz és szakszervezetekhez: a „csendes többség” képviselőit fogja össze, nevükben szólal meg, és tőlük csak azt várja el, hogy szavazzanak.

Barrington Moore amerikai politológus klasszikus művében kínál magyarázatokat egy ilyen nagymértékben spontán és kevéssé koordinált mozgalom keletkezésére.[i] Műve megírásakor az egyetemi oktatók az 1960–70-es évek nagy amerikai tiltakozó hullámait próbálják megérteni, Moore azonban más oldalról közelít: a klasszikus „Miért lázadnak fel az emberek?” kérdést a „Miért nem lázadnak gyakrabban?” kérdéssel helyettesíti. Amikor kollégái a gazdasági egyenlőtlenségeket vagy a faji elnyomást hozzák fel magyarázatul, Moore úgy reagál, hogy ezek a tényezők drámaian állandóak a történelem során, anélkül, hogy felkeléseket váltanának ki. A lázadásnak szükséges elemeit képezik ugyan, de véleménye szerint ebben nehéz ok-okozati összefüggést felfedezni.

Az erkölcsi kötelesség elve

Gazdagon dokumentált tanulmányt ír az 1848 és az 1930-as évek vége közötti német munkásságról, keresi annak az okait, hogy miért volt általában elfogadott a számukra hátrányos szociális és politikai rend, és hogy melyek voltak azok a körülmények, amelyek kivételesen elutasítást váltottak ki. Legfontosabb konklúziója, hogy a stabilitás alapvetően azon nyugszik, hogy az erős pozícióban levők ellentételezéseket szolgáltatnak a gyenge pozíciókban levőknek: „A kölcsönösség elve nélkül – vagy inkább az erkölcsi kötelesség elve nélkül – amely nem tartalmazza a terhek és a kötelezettségek egyenlő felosztását – lehetetlen az emberi társadalmat másképp értelmezni, mint az állandó erő és a furfang eredményeképpen.”

Barrington Moore szerint ennek az implicit társadalmi szerződésneka felmondása magyarázza az általa tanulmányozott lázadásokat. Azt írja, hogy gyakran a szakmai vagy gazdasági átalakítások miatt változnak a feltételek, ezek nyújtanak alkalmat a korábban szolgáltatott ellentételezések csökkentésére. Az elit bizonyos része „nem tartja be a játékszabályokat”, „parazitaként” tűnik fel, és legitimitását veszti.

Az elemzés aktualitásának alátámasztására elegendő a munka világának jelen átalakulására utalni Robert Castel szociológus megfogalmazásával:[ii] „bizonytalanná tette a biztosat”. A munkahellyel rendelkezők közül sokan tapasztalták életkörülményeik általános romlását, olyannyira, hogy küzdeniük kell, „hogy hónap végéig kitartson a pénzük”, amint ezt gyakran hallani a „sárgamellényesektől”.

A helyzetet súlyosbította, hogy az állam nyújtotta védelem fokozatosan csökkent. Franciaországban az állam központi szerepet játszott a munka és a tőke közötti ellentmondás enyhítésében. Az oktatásban, az egészségügyben, a közlekedésben, a kommunikációban és az energiaszolgáltatásban adott minőségi közszolgáltatások alacsony áron az egész ország területén hozzáférhetőek voltak, ez lehetővé tette a munkások számára – legalábbis az 1970-es évek második felétől kezdve – a strukturálisan hátrányos bérviszonyok káros következményeinek korlátozását.

Az 1990-es évek közepétől folyamatosan végigvitt államreformok a közszolgáltatások kettészakadásában valósultak meg.[iii] Mérhető-e a különbség egy régiós nagyvárosban található kórház, bíróság vagy egyetem és ugyanezen, közepes vagy kisváros által nyújtott közszolgáltatások között? A gazdaságossági és versenyképességi logika győzött a társadalmi és területi egyenlőtlenségek csökkentésének célkitűzése fölött. Ezért érzik a szolgáltatások használói, hogy magukra hagyták őket, de a szolgáltatók is, akik értetlenül szemlélik feladataik nagymértékű átalakulását. Ebből származik az az általános benyomás, hogy a valamikor mindenkinek adott védelem már kizárólag a legszerencsésebbeknek jár.

Ez a fordulat hatással van a Barrington Moore által leírt igazságtalanságérzésre, és részben magyarázza a „sárgamellényesek” mozgalmának adózásellenességét.[iv] A különbség azonban az, hogy az állam vezetői elvesztették döntőbírói helyzetüket, és a gazdasági elittel közös „paraziták” kategóriájába kerültek át.

Az elfoglalt körforgalmaknál a tiltakozók vissza-visszatérően bírálják a parlamenti képviselők és a miniszterek – valós vagy feltételezett – életmódját, az utóbbi években kirobbant botrányos kötelezettségszegéseiket, adócsalásaikat vagy az üzleti élet képviselőivel való összejátszásaikat.

Az ország vezetőinek egyes kijelentései, úgy tűnik, ráerősítenek az „utca emberétől” való szociális távolságra. Amikor Emmanuel Macron kijelenti: „Egy pályaudvar olyan hely, ahol sikeres emberekkel is lehet találkozni, meg olyanokkal, akik semmire sem vitték” (2017. július 3.), vagy amikor elődje egy magánbeszélgetésben fogatlanokról”[v] viccelődik, bizonyára a társadalomról alkotott elképzelésüket fejezik ki. Az ország vezetői mélyen lenézik őket, vélik számosan, és ennek hangot is adnak, olyannyira, hogy a köztársasági elnök nevére összpontosul a felgyülemlett düh, ezt fejezik ki a „Macron, tűnj el!” jelszóval.

 

Az erőteljes intézkedéseket a képviselők is helyeslik

Az összes politikai formáció elveszítette hitelét, mindegyiket a „rendszerhez” tartozónak tekintenek és elutasítanak még azokat is, amelyek alternatív nézeteket vallanak. Ez magyarázza, hogy miért nem volt képes egyetlen formáció sem magának megnyerni a „sárgamellényesek” mozgalmát, vagy új választásokra való felhíváson túl más megoldást is kínálni nekik.

A pártokhoz való közeledés lehetetlensége miatt érthető, hogy önszerveződéshez és direkt akciókhoz folyamodnak. A tiltakozók nem próbálkoznak intézményes, politikai vagy szakszervezeti közvetítéssel, és nem használják a tiltakozás szokásos módjait. Közvetlenül a hatalom képviselőihez akarnak fordulni, elsősorban a Köztársasági Elnöki Hivatalhoz vagy a megyei közigazgatási hivatalokhoz, ezeket egyesek fizikailag is megszállnák – majd a fontos központokat, a körforgalmakat, az autópályakapukat és -kijáratokat, a határokat, és az üzemanyagraktárakat is.

Az erőszakos cselekmények kirobbanása több ok egybeesésével magyarázható: a kollektív „elegünk van” érzéssel, a közvetítés hiányával, a közvetlen cselekvéssel és az ellenük kivezényelt rendfenntartó erők fellépésével. Nem kétséges, hogy Párizsban harcedzett aktivisták is részt vettek a rendőrséggel való összeütközésekben és a rongálásokban. Mind a sajtó, mind a kormányzat határozottan jelezte „anarchista autonómok” és szélsőjobboldali csoportok jelenlétét. Ugyanakkor mind az akciók kiterjedt volta, mind a bíróság elé állítottakról szóló információk azt mutatják, hogy nem írható minden ez utóbbiak számlájára. Ahogyan a Puy-en-Vélay-i prefektúra, vagy a La Ciotat-i és Narbonne-i autópályakapuk felgyújtása sem vagy az erőszakos összetűzések országszerte, akár kisvárosokban is.

Néhány évvel ezelőtt a rendfenntartó erők magas rangú képviselője hangsúlyozta az erőszak kapcsolódó jellegét. Kijelentette: „Mi, az intézmény határozzuk meg az erőszak kezdeti szintjét. Minél magasabb a miénk, annál magasabb lesz a tüntetőké is.” Tömeges igazoltatások (1723 csupán a december 8-i napon), vízágyúk, páncélozott járművek, helikopterek, sőt lovas rendőrök bevetése, gumilövedékek és könnygázgránátok bőséges használata (tízezernél több esetben a december 1-jei párizsi tüntetésen): érthető, hogy az utóbbi hetek stratégiája aligha enyhítette a feszültséget.

Ezek a taktikai döntések a francia rendőrség és csendőrség „fényes elszigeteltségéből”[vi] fakadnak, amellyel nem hajlandók tudomásul venni európai kollégáik módszereit, például egy megmozdulás eszkalálódásának csökkentését.[vii] Húsz év biztonságpolitikája jelentősen megnövelte hatalmukat és önállóságukat. Ritkán kérdőjelezik meg a terrorizmus, a kisebb jelentőségű bűnözés vagy a városi zavargások kapcsán használt módszereiket. Olyannyira így van ez, hogy biztosak szakértelmükben, és „természetesnek” tekintik, hogy technikájukat más összefüggésben, más célpontok ellen is bevethetik. Megdöbbentőek a Mantes-la-Jolie-ban igazoltatott, tarkóra tett kézzel letérdeltetett tucatnyi gimnazistáról készült fotók, holott ez viszonylag sűrűn alkalmazott gyakorlat bizonyos külvárosokban.

Ezeket a stratégiákat és erőteljes intézkedéseket a választott képviselők is helyeslik, mivel politikailag megtérülő „határozottság” kinyilvánítására látják alkalmasnak. Aztán felmentik magukat az erőszak miatti felelősség alól, azt csak a „törő-zúzó csőcseléknek” tulajdonítva, ebben egyetértően támogatja őket a média, amely szívesen mutat képeket az összetűzésekről és a rombolásról.

Az ország vezetői kétségkívül rosszul mérik fel azt a romboló hatást, amit ezek az intézkedések a legitimitásukra gyakorolnak. Azt az érzést keltik ugyanis, hogy csak azért őrizhetik meg a helyüket, mert védik őket a rendfenntartó erők pajzsai és gumibotjai, az azonnali bírósági kihallgatások. Alátámasztják azt az érzést, hogy hatalmuk „csupán az erő állandó felmutatásán és a furfangon” nyugszik – amelynek törékenységére Moore rámutatott.

 

A szerző, Laurent Bonelli a Paris-Nanterre-i egyetem politikatudománnyal foglalkozó docense.

Fordította: Rácz Ágnes              

 

[i] Barrington Moore Jr: Injustice: The Social Bases of Obedience and Revolt [Igazságtalanság: Az engedelmesség és a lázadás társadalmi alapja], M. E. Sharpe, New York, 1978.

[ii] Robert Castel: Les Métamorphoses de la question sociale. Une chroniques du salariat [A szociális kérdés átalakulásai. A bérmunka krónikája], Fayard, coll. « L’espace du politique », Párizs, 1999.

[iii] L. pl. Laurent Bonelli és Willy Pelletier: De l’État-providence á l’État manager [A jóléti államtól a menedzser államig], Le Monde diplomatique, 2009. december, valamint Laurent Bonelli és Willy Pelletier: L’État démantelé. Enquete sur une révolution silentieuses [A leépített állam. Egy csendes forradalom vizsgálata], La Découverte, coll. « Cahiers libres », Párizs, 2010.

[iv] L. Alexis Spire: Aux sources de la colére contre l’impot [Az adózás elleni harag kezdetei], Le Monde diplomatique, 2018. december.

[v] Idézi Valérie Trierweiler: Merci pour ce moment [Köszönet az együtt töltött időért], Les Arènes, Párizs, 2014.

[vi] A kifejezés az angol 19. századi politikára, splendid isolation-re utal – a ford.

[vii] Olivier Fillieule és Fabien Jobard: Un splendide isolement. Les politiques francaises du maintien de l’ordre [Fényes elszigeteltség. A rendfenntartás francia politikai módszerei], La Vie des idées, 2016. május 24. https://laviedesidees.fr