Az európai parlamenti választások május 23. és 26. között lesznek az Unió tagországaiban. A kép elég sötét: az Egyesült Királyság kilépésének feltételei bizonytalanok; az Egyesült Államokkal való kapcsolatokat Washington szándékosan nyers és megalázó gesztusai jellemzik; a szélsőjobb erősödőben van; a baloldal nem képes megállapodni egy közös európai projektben.
A populista és a liberális, illetve más kormányok vagy pártok közötti szakadékot nyilvánosság elé viszi és fenntartja Párizs, Róma és Varsó, ami még hozzátesz az Unió körüli kuszasághoz. Létezik-e még egyáltalán az Európai Unió a közös pénzen kívül is?
2016 nyarán Joseph Stiglitz amerikai közgazdász, közreadta munkáját: „Hogyan veszélyezteti a közös valuta Európa jövőjét” –, amely valóságos vádirat volt az Európai Unió tizenkilenc országában használatos közös valuta ellen. (1) Sem az euró strukturális gyengeségeinek feltárásában (ugyanazt a monetáris politikát nagyon heterogén gazdaságú országokban alkalmazták), sem a következmények megmutatásában (a bérek csökkentésére gyakorolt nyomás, gyenge növekedés, munkanélküliség, megszorító politika) nem különleges a tanulmány, viszont a javasolt megoldásokban az.
Az eurót irányitó intézményeknek a szolidaritás irányába ható mély reformja hiányában a szerző, a Világbank korábbi vezető közgazdásza, az euróból való „csendes” kivonulást, azaz „kölcsönös megegyezésen alapuló leválást” helyeselné, vagy pedig a „rugalmas euró” bevezetését. Az utóbbi — feltételezése szerint — „a különböző országoknak (vagy országcsoportoknak) saját eurójuk lenne”, amelynek értéke közösen elhatározott határok (olló) között mozogna. (2) Az ötlet különböző európai országokban tapasztalt visszhangja igazolja, hogy a 2008-as pénzügyi válság óta az euró megkérdőjelezése többé nem számít tabunak.
Stiglitz ugyanakkor figyelmen kívül hagyja, hogy a közös valuta nem csupán gazdaságpolitikai döntés, amelyet közös, ésszerű határozatokkal lehet befolyásolni. Mind hívei, mint ellenzői számára politikai fétis-számba megy, az Unió egyik szimbóluma, az integráció egyik oszlopa. Az euró föderalista vívmány, szuverén országok területén. Emlékezetesek Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök szavai, aki fennen hangoztatta ellenvéleményét: Az Európai gazdasági és monetáris unió „a föderális Európa trójai falova, ezt mi abszolút értelemben és teljes határozottsággal elutasítjuk.” (3)
Ki lehet-e lépni az eurózónából?
Az egyezmények szövege nem teszi lehetővé, hogy egyedül ki lehessen lépni az eurózónából. Egy erre törekvő országra a Maastrichti Szerződésnek a kilépésről szóló 50. bekezdése lesz érvényes, vagy speciális eljárásnak kell alávetnie magát? Az Európai Bizottság elnökének, Jean-Claude Junckernek egyértelmű a véleménye: „Nem lehet kilépni az euróövezetből az Unióból való kilépés nélkül. Fordított esetben, hogy újra visszalépjen egy ország, a huszonnyolc tagállami parlamentnek külön-külön egyet kell értenie ebben. Nem más ez, mint puszta spekuláció.” (4)
„Puszta spekuláció?” Az euró válsága 2010 óta, egyes tagországok (Spanyolország, Görögország, Íroroszág, Olaszország) költségvetési válsága nyomán, hirtelen a politikai vita középpontjába került. Egy tagország kiválása vagy akár az egész eurórendszer szétrobbanása tapintható közelségbe kerülő hipotézisben foglalt esélynek tűnt, amikor egyes országok adóssága úgy elszállt, hogy képtelenek voltak elfogadható kamatozású hitelekkel finanszírozni magukat a pénzügyi piacokról. A közös pénz iránti politikai és intellektuális ellenérzés soha nem ismert méreteket öltött, elsősorban az Uniót alapító országok körében.
A megkérdőjelezés egészen a szentély őrzőinek szintjéig hatolt. Németországban valóságos pszichózist okozott. Szakértők, magas beosztású tisztségviselők, legfelső szintű politikai vezetők küzdöttek az ellen, hogy a legcsekélyebb elhajlásra kerülhessen sor a monetáris rendszer alapelveiben. Nem lehet megengedni, hogy ez a válság azt jelentse, hogy az eurózóna afféle „transzferek uniójává” váljon, Németország kárára. Az Európai Központi Bank által az euró védelmében hozott intézkedéseket Hans-Werner Sinn úgy írja le, mint „egy hatalmas méretű kölcsönt, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság nyújt a nehéz helyzetbe került országoknak.” (5) És ha a fizetésképtelen országok nem teljesítik az előírt feltételeket, akkor megmutatják nekik, merre van a kijárat.
Azt a jelszót, hogy „Németország nem fizethet mások helyett”, a 2013-ban létrejött Alternative für Deutschland (AfD) párt egyik központi gondolatává tette. A német ipartestületi szövetség korábbi vezetője, Hans-Olaf Henkel is osztja ezt a véleményt – ő a jó- és a rossztanulók között éles vonalat húzna.
Más eurózóna-alapítóknál is megfigyelhető a megszorítási politikán alapuló politikai ellenkezés az euróval szemben: Marine le Pen Nemzeti Frontja 2012 és 2017 között a témát választási szlogenné tette. Kifejezi bizonyos populista politikai csoportosulások Brüsszel és a brüsszeli bürokrácia ellenében tanúsított viselkedését, és újult erővel védelmezi az állítólag megtámadott nemzetet.
Olaszországban egy az euróról szervezendő népszavazás ötlete Giuseppe „Beppe” Grillo az Öt csillag mozgalom (M5S) központi programjává vált, elutasítását magáévá tette Matteo Salvini Ligája is – Salvini a 2014-es választások idején „Basta euró” (le az euróval) szövegű pólóban feszített. Végül Hollandiában a Geert Wilders által vezetett Szabadságpárt nyomása nyilván szerepet játszott abban, hogy 2017-ben a Parlament megrendelt egy jelentést a közös valutából való kivonulás lehetőségéről. (6)
Bonyodalom a baloldalon
Az a tény, hogy a közös valuta elutasításának kérdését kisajátította a szélsőjobb, magyarázza a baloldal óvatos viszonyulását a témához. Franciaországban például, Jacques Nikonoff, Jacques Sapir vagy Frédéric London, (7) úgy is mint francia vagy külföldi értelmiségiek (például Emmanuel Todd, Wolfgang Streeck) megnyilatkozásai, amelyek az euróból való kiszállást és közös valuta létrehozását szorgalmazták, a progresszív körökön messze túlmutató élénk vitát generáltak. De álláspontjuk kisebbségi maradt, s azt elfedték azok a javaslatok, amelyek az eurózóna intézményeinek megjavítására irányultak (pl. a költségvetési adósságok közös vállalását, az eurózóna parlementjének létrehozását javasolták).
A baloldal, amelynek nagy része tiltakozik az Unió megszorító politikái ellen, ragaszkodik a „más Európa” jelszavához, amely alatt demokratikusabb, szociálisan érzékenyebb, a természetre jobban ügyelő Európát ért. Erről tanúskodik a korábbi görög pénzügyminiszter, Jánisz Varufakisz által kezdeményezett Mozgalom egy demokratikusabb Európáért 2025-re (DiEM25), amelynek célja az Unió intézményeinek demokratizálása. Ezt az opciót támogatja Franciaországban Thomas Piketty közgazdász és Benoît Hamon, aki a szocialisták elnökjelöltje volt a 2017-es elnökválasztás idején, és javaslata „Szerződés Európa demokratizálódásáért” címen lett ismert. Céljuk szerint meg kell menteni az európai programot az aljasságtól. A nemzeti szint alkalmatlan arra, hogy olyan problémákat kezeljen, amelyek a kompetenciáit meghaladják, ráadásul ez hordozza a politikai regresszió minden veszélyét.
Mások szerint az attól való félelem, hogy Európa-ellenesnek és nacionalistának tűnhet, fékezi a baloldalt. Olyannyira, hogy csökkenti harckészségét, zavarja elemzései koherenciáját, és abban az illúzióban ringat, hogy a liberalizmus felé hajló Európa átalakítható.
Mindeközben a görög lakosság sorsa megrémítette a baloldalt, mint ahogy az is, hogy az Alexis Tsipras által vezetett kormány inkább engedett a „trojka” (Európai Bizottság, Nemzetközi Valutaalap, Európai Központi Bank) nyomásának, mintsem hogy kiszálljon az euróból. Ez a viselkedés kemény vitákat és ellentéteket eredményezett a szövetségesek csoportjában. A Pablo Iglesias által vezetett Podemos spanyol mozgalom a támogatását fejezte ki Tsiprasnak, minthogy nem is tehetett mást. A Jean-Luc Mélenchon által vezetett baloldali France insoumise-mozgalom kapitulációt emlegetett. Vezetőjük szavaival: „ha választani kell az euró és a nemzeti függetlenség között, akkor a nemzeti függetlenséget választom.” (8)
Valójában az a tét, hogy milyen mozgástere maradna egy új kormánynak, hogy megvalósítsa politikai ígéreteit, ha kész lenne szakítani az európai keretekkel. Az elgondolás taktikai is. A választók egy része, különösen a diplomás középosztály, nagyon erősen kötődik az európai gondolathoz, miközben érzékeny a baloldali kritikai gondolkodásra. Közvéleménykutatások szerint az euró népszerűbb ma, mint az Unió maga, és a kiválás gondolata elrettenti a válaszadókat. (9) A hatalom megszerzésére irányuló mozgalmak pedig nem vállalnak fel nyíltan olyan álláspontot, amelyről azt tartják, hogy gyengítené őket. Ebből ered az, hogy nem követelik az euróból való teljes kiszállást, inkább olyan javaslatokat fogalmaznak meg, amelyek javítgatnák a hibáit, fölemlegetve „a központi bank szerepének változását”, „a szerződésekből való kilépést”, „a megszorítás végét”. A La France insoumise által kidolgozott A és B terv egyaránt elképzelhetőnek tartja az Unió átalakítására vonatkozó törekvéseket (újratárgyalások) és az intézményi keretek megkérdőjelezését, ha ezek akadályoznák a javasolt átalakításokat.
A dolgok ilyen alakulásában a Brexit új szakaszt jelöl. Hirtelen olybá tűnik, hogy az integráció elveszítheti visszafordíthatatlan jellegét. Miközben az európai vezetők félnek a kiválási kedv terjedésétől, az esemény mégsem ad bátorítást a szakadár hajlamoknak – kétségtelenül szerepe van ebben a média dramatizáló hatásának, de annak is, hogy felmérik a folyamat politikai és technikai komplexitását, mindazt a bizonytalanságot, amelyet magában hordoz. Ugyanakkor az euró válsága lecsendesedett, és kevésbé szerepel a sajtóhírekben, mint más kérdések, nevezetesen a migránsoké.
A szélsőjobb szervezetek átformálták politikájukat, az euró kérdése háttérbe szorult, mondandójukat a migráns- és iszlamista veszélyre koncentrálják. Ez a helyzet az AfD-vel, amelyet 2015 óta Frauke Petry asszony vezet, és ez a változás figyelhető meg Franciaországban a korábbi Front Nationalt, új nevén Nemzeti Tömörülést vezető Marine le Pen esetében, aki kimondja: „Eldöntöttük, hogy prioritásaink: a határvédelem, a bevándorlás és a ránk erőltetett szabadkereskedelmi megállapodások.”
Ez a változás az erőviszonyok alakulásának eredménye. „Eléggé egyedül voltunk. A döntés egyszerű volt: vagy alávetetjük magunkat az Uniónak, vagy kilépünk. De a helyzet megváltozott.” Ma már, mint azt Le Pen asszony bizonygatja, „az európai népek fellázadtak”, és ennek hatására megváltozhat a többség az Európai Parlamentben, ami „az Unió mély átalakításához vezethetne.” (10)
Az Olaszországban 2018 óta kormánykoalíciós Liga és az Öt csillag mozgalom (M5S), hasonlóképpen fogalmaz, szerintük az 2019-es európai parlamenti választások meg fogják változtatni a dolgokat. De, a közvéleménykutatások szerint, ahogy közelednek a hatalomhoz, úgy gyengülnek az euróellenes hangok. Meg kell adni, az uralkodó osztály rendíthetetlennek mutatja magát. Tavaly májusban Sergio Mattarella államfő nem azért akadályozta meg a Liga és az M5S által kezdeményezett kormányalakítást, mert ellenezte a szélsőjobbos belügyminiszteri jelölést, hanem az euroszkeptikus gazdasági miniszter kinevezését utasította el. „Az eurózónában maradás kérdése körüli bizonytalanság nyugtalanította az olasz és külföldi befektetőket, és veszélybe sodorta a vállalatok és a családok megtakarításait” – érvelt vétóját magyarázva. Végül a két párt más gazdasági minisztert jelölt, és többé nem hozták elő az eurózónából való kilépés eshetőségét. Mindezek alapján azt kell mondanunk, igaza volt a The New York Times vezércikkírójának, Wolfgang Münchaunak, aki megjegyezte, hogy milyen könnyedén lebegteti mind Nemzeti Tömörülés, mind az M5S az eurózónából való kilépés esélyének gondolatát, miközben azt remélik, hogy erre sohasem kerül sor. „Ha komolyan gondolnák, észrevették volna, milyen fontos ez a kérdés, és mennyire függ tőle a politikai hatalmuk jövője.” (11)
Ebből a kijelentésből is kiderül, mennyire drámai hangot üt meg egy sor olyan kommentátor, aki a közös valutából való kiszállás hiteltelenségéről beszél, különösen Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban. „Mind a hitelezőket, mind a megtakarításokkal rendelkezőket romba döntené a kiszállás [...]. Az euró elhagyása visszafordíthatatlan elszegényedést okozna […]. Nem Keynes lenne a mi megmentőnk” – fenyeget Patrick Artus, a Natixis bank közgazdásza és Marie-Paule Virard gazdasági újságíró. (12)
A francia gazdasági vezetők think tankje, a Montaigne Intézet a 2017-es elnökválasztási kampány idején figyelmeztetett arra, mennyire veszélyes Marine le Pennek a frank visszaállítására vonatkozó javaslata, azt jósolva, hogy optimista kalkuláció szerint „a nemzeti jövedelem 4%-os, pesszimista számítások szerint akár 13%-os veszteségét hozná magával. Természetesen mintegy fél millió munkaalkalmat is magával rántana” –, ami nem túl szimpatikus a franciák körében. (13) Ezek a számok a Brexit hatásával foglalkozó kalkulációra támaszkodnak, holott Nagy-Britannia gazdasági struktúrája eltérő, és ez az ország nem is tartozik az eurózónához. (14)
Egy eurozóna-tagállam szakításának az euróval – és végeredményben az Unióval – a következményei kevéssé ismertek, és nehezen tarthatók mederben. (15) Sokan nyilvánítanak elvi véleményt erről, de a komoly előrejelzési számítások nagyon ritkák, mondhatni, Franciaország vonatkozásában nincsenek is ilyenek. (16) Ettől még az akadályai nem kevésbé reálisak, és a megvalósításhoz nem elegendő a politikai kurázsi.
Az eurózónából való kilépés a tőkemeneküléssel járna
Jogi értelemben véve a szerződések megtagadása nem azt jelenti, hogy egy külső, absztrakt kényszernek (az Európai Uniónak) állunk ellen, akár ha csak egyes rendelkezések alól, átmenetileg, húzzuk ki magunkat (pl. a költségvetési deficit 3%-os maximuma). Számos fontos területen, például a versenyjog esetében, az európai jogrend nemzeti jogrendekbe való átültetése már megtörtént. A nemzeti alkotmánybíróságok pedig éles szemmel figyelik az európai kötelezettségek tiszteletben tartását.
Ráadásul, az euróból való kiszállás következményei nem kizárólagosan gazdaságiak –, hogy egy állam visszaveszi a saját kezébe monetáris ügyeit, és hogy saját valutája leértékelődhet – vagy technikaiak –, amit egy új valuta bevezetése jelentene. Ezek abból a jogi bizonytalanságból erednek, amely az új valuta és az adósságok számszerűsítése nyomán alakul majd ki. Nem beszélve a piacok negatív válaszáról, nevezetesen a tőke meneküléséről, ami nyilvánvalóan a tőkeáramlás nemzeti ellenőrzésének visszaállítását hozná magával.
Minden olyan kormánynak, amelynek politikája túlmegy a neoliberális kereteken, számolnia kell a pénzpiacokkal való konfrontációval. (17) Az euróövezetből való kilépés ennek a nehézségnek csak az egyik aspektusa. Az ötletgazdák szerint szükséges, nehéz, de meghatározó lépés a demokratikus gazdasági hatalom visszaszerzése útján.