Az európai választások ahelyett, hogy az Unió közös problémáival foglalkoznának, huszonhét belpolitikai szavazást halmoznak egymásra. Az országok többségében elsősorban a hatalmon lévők mellett vagy ellen fejezik ki véleményüket a polgárok. De a nemzeti kormányok mozgásterét nagy mértékben korlátozzák az európai szerződések. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? És milyen megoldás kínálkozik a baloldal számára?
A baloldal fenyegető réme: Európa. Kísérteni fogja a „sárgamellényeseket” is – és éppen akkor lesz igazán rémisztő, amikor ők is elszánják magukat, hogy nekiálljanak egy konkrét, alternatív politika kérdéseit feszegetni – a folyamat egyébként már elkezdődött. Mert minden olyan gondolat, amely arra irányul, hogy „mást kellene csinálni”, a szerződések falába ütközik. Lazítani a megszorító politikákon, amelyek tönkreteszik a közszolgáltatást, bezárni egy olyan független európai központi bankot, amelynek semmiféle politikai legitimitása sincsen, lebontani azokat a rendelkezéseket és intézményeket, amelyek pénzügyi szorításban tartják a vállalatokat ugyanúgy, mint a kormányokat, végezni a hamis konkurenciával (a szociális és ökológiai dömpinggel), vagy az elszabadult delokalizációval, visszaszerezni az állami segélyezés lehetőségét: vagyis mindazt meg kellene tenni, aminek a révén megvalósulhat a szociális igazságosság politikája – és amit a szerződések teljesen ellehetetlenítettek.
A „következetlen baloldal” egymást követő jelszavai: „Írjuk újra a szerződéseket”, „A szociális Európa”, „A demokratikus euró” mind csak azt az illúziót keltik, hogy halogatható az európai problémával való szembenézés. Yanis Varoufakistól Raphaël Gluchksmannon át Benoît Hamonig mindenki a szerződések átírását követeli. Mondjuk ki, semmi sem fog történni.
Hogyan is néz ki az európai zsákutca?
- Az a tény, hogy az uniós szerződések szellemében egyes igen fontos közpolitikák megtárgyalását kivonták a rendes parlamenti viták alól, és helyette a szerződésekben – amelyek viszont csak rendkívüli eljárással vizsgálhatók felül – szentesítik azokat, olyan anomália, amely teljesen hitelteleníti az állítólagos demokráciára való törekvést.
- Európát csakis akkor lehet demokratikussá tenni, ha a szerződések felülvizsgálata elvezet egy valódi Parlament létrehozásához, amely megkapja minden területen a döntés jogát – azokban a kérdésekben is, amelyek ma ki vannak vonva a szuverén viták alól.
- Sajnálatos módon, jelen körülmények között az uniós szerződések ilyen felülvizsgálata legalább egy ország, Németország kategorikus elutasításával találkozna. Hiszen éppen Németország az, amely az euróhoz való csatlakozását ahhoz kötötte, hogy kőbe véssék a monetáris politika ortodox jellegét. Ha ebben a kérdésben kisebbségbe kerülne, a monetáris politika integritását az unióhoz való tartozás fölé helyezné.
Íme az a dilemma, amellyel az „európai demokratikus baloldalnak” szembe kell néznie: az euró (tényleges) demokratizálása az uniós szerződések újraírását jelenti, de a szerződések újraírása mindenképpen Németország távozását vonná maga után, és az eurónak vége lenne. A valósággal nehéz szembenézni, mindig előkerül valamiféle menekülési fantazmagória a láthatáron, például „a demokratikus euróról” szóló dajkamese.
Szakítani kell az euróval, de hogyan?
Azok számára sem kevésbé éles a probléma, akik meglátják az ellentmondást, és az euró fétisével szemben a progresszív politikát választanák. Például, Stefano Palombarini számára az euróból való kilépés lehetősége a mai baloldali blokk keretében nem elképzelhető, mivel egyes baloldali csoportok már a gondolat egyszerű említésére is háborogni kezdenek, és a „nemzetihez való visszafordulás” ellen kezdenek ágálni. Bizonyos értelemben igaza van Palombarininek: az euróról 2010 óta folyó baloldali vita alapján jól látszik a megosztottság. Az már szinte allergiás reakció, amikor egyesek kitartóan egy „másik euróról” képzelegnek – ennek a görög katasztrófa sem törte ki a nyakát –, aminek legpatetikusabb megnyilvánulása az „Euró Parlamentje” körüli vágyálom. A 2017-es elnökválasztás első fordulójakor Benoît Hamon, a szocialista jelölt kizárólag az európai kérdés miatt nem lépett vissza Jean-Luc Mélenchon javára, ami annyira fontos különbség volt köztük, hogy Hamon inkább elszenvedte a megalázó kudarcot (6,4%), mintsem, hogy a baloldal győzelmét szolgálja.
A baloldalon egy egész frakció létezik, amely ugyan időnként hevesen ellenzi az európai politikák egyes sajátos tartalmi elemeit, és azokat a kényszereket, amelyek ezekből a nemzeti politikákra hárulnak, mégis ellenzi a valójában következetes és ma már általánosan elfogadott gondolatot, mely szerint szakítani kell az euróval. Ők hangosan és ismételten tiltakoznak a megszorító Európa ellen, de ha valaki azt javasolja nekik, hogy lépjenek ki, azt válaszolják, „azt azért nem!” Amíg ebből a zsákutcából nem látható egy reális kivezető út, addig a baloldal nem jut hatalomra.
A legneuralgikusabb pont az együttműködés, az, hogy mindig is a művelt társadalmi osztállyal kellett együttműködni. Amely miközben a társadalmi racionalitás előre haladó ágensének hiszi magát, ez az osztály a par excellence következetlenség maga, ő az, amely minden másnál inkább ki van téve a félelemnek, áthatja az európai humanizmus, és absztrakt internacionalista pózokban tetszelegve azt hiszi, hogy ő tartja magasra a moralitás zászlaját – bármennyibe kerüljön is az (másoknak). És ugyancsak ez az osztály az, amely a „demokratikus euró”-ban és ennek „Parlamentjében” keresi fáradhatatlanul saját ellentmondásainak fantazmagóriás megoldását. És hát, ahogy azt Palombarini megjegyzi, a baloldali politikai stratégiának – szerencsétlenségére – számolnia kell velük.
Hogyan lehet közös erővé kovácsolni egyfelől azokat a népi osztályokat, amelyek elsőként tapasztalták meg az európai politikák által okozott károkat és veszteségeket, és éppen ezért kevésbé vannak az européerek kifinomult skrupulusainak kiszolgáltatva, másfelől a tanult baloldali burzsoáziát, amelynek megtépázott érzékenysége teljesen hisztérikussá vált az Európával való szakítás gondolatára. Teljességgel egyértelmű, hogy az előbbieknek meg kell adni az euróból kilépés lehetőségét, mert ők valóságosan élik meg annak hátrányait. A második csoport számára azonban egy speciális eljárást kell kigondolni, valami olyat, ami megfelel neki.
Miben állhat ilyen körülmények között a valós internacionalizmus baloldali hozzájárulása az európai dilemma megoldásához? Nem szabad megengedni, hogy a művelt osztály Európa árvájává váljon, adni kell neki cserébe egy másik történelmi perspektívát. Vagyis, meg kell győzni arról, hogy nem veszít el mindent, ha letesz az euróról, meg kell hagyni neki a hitet, amelyben szeret hinni, amelyet bizonyos értelemben helyesen is hisz, nevezetesen: értelmes a nemzet-központúság lebontásáért folytatott erőfeszítése, hogy a nemzeteket közelíteni lehessen egymáshoz, amennyire csak lehet – és logikusan, az európai szinten kezdve a cselekvést. De nem akárhogy, és nem bármilyen áron, vagyis nem lehet felelőtlenül belecsorgatni az egyébként megalapozott internacionalista vágyat a neoliberális gazdaságpolitika legrosszabb törekvéseibe: a valuta, a kereskedelem, és a pénzügyek nemzetközivé tételével.
Egy új európai terv történelmi perspektívával
Ne tegyünk le arról, hogy meggyőzzük az embereket, hogy nem lesz más euró, hogy a demokratikus euró sem létezik és a jövőben sem fog létezni, de meg kell tehát mondani az iskolázott osztálynak – amely valójában kezében tartja a baloldali hegemóniát – hogy nem kell lemondania alapvető európaiságáról, amit annyira a szívén visel. És új ajánlatot kell tennünk neki ebben a tárgyban. Olyan ajánlatot, amely eléggé erős ahhoz, hogy a bukott euró helyébe léphessen – amelyhez a baloldali burzsoázia továbbra is ragaszkodik, mert túlságosan fél attól, hogy légüres térbe kerül. Egyfajta új európai terv ígéretét, amely megnyit egy történelmi perspektívát.
Ki kell mondani, hogy más módon is közelíteni lehet egymáshoz Európa népeit, nem csupán gazdasági eszközökkel. Egyetemi, középiskolai tanulmányok révén, a művészetekkel, rendszeres fordítási műhelyekkel, a nemzeti jellegtől mentes történetírással – minden jó, ami intenzív módon európaias, és ezáltal európaivá tesz.
Természetesen, a kezdeményezéseknek nem kötelező a „Kultúrák Európája” regiszterében maradniuk, hiszen tudjuk, melyek azok az osztályok, amelyek a legtöbb hasznot húzzák belőle. Európának egy hatalmas passzívumot kell ledolgoznia az alacsonyabb életszínvonalon élő osztályoknál. Érdekében áll emlékeznie erre a feladatra, és nem csupán a megbocsátás vagy a kárpótlás miatt, hanem saját politikai érdekében is pótolhatatlanul szüksége lesz arra, hogy ezeket az osztályokat maga mellett tudja – hiszen, a többség teljesen indokolt Európa-ellenessége a Maastrichti Szerződés óta egy fel-feltépett seb. Ha tehát az eurótól megszabadított új Európa vissza akarja állítani jó kapcsolatait a lakosság többségét adó társadalmi osztályokkal, érdekében áll, hogy egyenesen hozzájuk szóljon – mégpedig a saját hangján: a pénzügyi támogatás konkrét hangján. Nincs semmi egyszerűbb eszköz arra, hogy kívánatossá tegye magamagát, a bajba került államokért helyt állva, amelyek, egyébként, miatta kerültek ebbe a helyzetbe az egységes valuta hosszú uralma során: nagyléptékű külvárosi rehabilitációs programokkal, informatikai zárványok felszámolásával, az újraiparosítást finanszírozó alapokkal, népiskolai hálózatok finanszírozásával, az egyesületi hálózatoknak nyújtott segítséggel – nem vagyunk híjával azoknak a területeknek, amelyeken Európa komolyan használhatja a „védjegyét”.
És minthogy ötletekből nincs hiány, elegendő eszköznek kell rendelkezésre állnia. Valójában ezen múlik a levegőbe beszélés és a politikai projekt konzisztenciája közötti különbség. A programoknak pontosan azokhoz a forrásokhoz kell igazodniuk, amelyeket megcéloznak. Egy globális célkitűzés alapján becsült értéket alapul véve, középtávon 3%, vagy miért ne 5%-os európai GDP-növekedéssel lehetne számolni a jelenlegi nevetséges 1% helyett.
Nem arról van szó, hogy a nulláról indulunk. Vannak már létező dolgok, mint az Erasmus, vagy az európai regionális fejlesztési alap, a FEDER, stb. De jelentősen ki kell tágítani a teret, a célcsoportokat is, nevezetesen azon osztályok irányába, amelyeket eddig teljesen magukra hagytak. Minden akciónak korábban nem látott dimenziót kell kapnia és történelmi léptékű politikai diskurzusban kell hitelesebbé tenni azokat. Új intézményekre is szükség van, amelyek döntenek a területekről, az összegekről, a beavatkozások helyéről. Mi más lehetne ez, mint egy valódi népgyűlés. Egészen más lenne ez, mint a megtalálhatatlan „Euró Parlament”, ez az ál-demokratikus alakzat, amelyet azért találtak ki, hogy elfedje a monetáris unió javíthatatlanul antidemokratikus jellegét.
Most ott tartunk, hogy kezdhetünk reménykedni abban, hogy még a tanult burzsoázia is (amely magát az első helyre teszi az intelligencia dolgában, miközben politikai vakságában mindent összekever) megértse, hogy sürgős megmenteni Európát magamagától, és ezt csak radikális változtatással lehet megvalósítani. Mégpedig, nem a közös valuta megváltoztatásával, amely eredendően és hosszú ideig szélsőségesen liberális, sőt ordoliberális marad, hanem egyenesen az euróról való lemondással. Európa csak akkor fogja visszanyerni népei kegyét, ha visszaadja nekik mindazt, amit megtagadott tőlük. Nevezetesen, demokratikus alapjogát a tapasztalatszerzésre, más dolgok kipróbálására. Ha levetjük az euró-kényszerzubbonyát, minden megint lehetségessé válik, természetesen az egyes politikai testületek szuverén önrendelkezése keretében. És minthogy most a baloldal stratégiájáról beszélünk, vegyük az irányt a következő problémák felé: a piaci finanszírozás, a bankok társadalmasítása, a részvényesek hatalmának megfékezése, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele...
Nagyon is lehetséges, hogy a leginkább aggodalmaskodóknak is meg lehet magyarázni, hogy az euróban maradás a baloldal teljes reményvesztését jelenti, az európai közös gondolat pedig nem jelenti egyúttal azt is, hogy kivonulunk abból a tájegységből, amelyet éppenséggel meg kellene mentenünk. Feltéve, hogy belemegyünk abba, hogy történelmi lehetőséget nyissunk meg arra, hogy a kontinens népei közötti hosszú, de immár reális és egyre szorosabb közeledést megkoronázzuk, és a neoliberális méregtől megtisztított jelenlegi Uniót felváltó „új európai projekt” végre időt áldozzon, eszközöket adjon, esélyt teremtsen a népek számára.
