Húsz évvel ezelőtt, 1999. március 24-én a NATO bombázni kezdte Szerbiát. A háborús hangulat fellobbantása érdekében a nyugati kormányok hamis hírekkel manipulálták a közvéleményt.
A szerbek „levágott fejekkel futballoznak, hullákat darabolnak fel, kivágják halott anyjukból a meg nem született csecsemőket, és megsütik őket”. Így tájékoztatott akkoriban a szociáldemokrata Rudolf Scharping, német védelmi miniszter, mint ha a saját szemével látta volna. (1) Kijelentéseit a média felkapta és tovább szőtte: a szerbek „100 000-500 000 embert” gyilkoltak meg (TF1, 1999. április 20.), és az áldozatokat kemencékben égették el, „amelyek az Auschwitzban használtakhoz hasonlítanak” (Daily Mirror, július 7.).
Ezek a hamis hírek egymás után lettek leleplezve, többek között Daniel Pearl által (The Wall Street Journal, 1999. december 31.), sajnos már a háború után. Mindez az évtized egyik legmerészebb manipulációjára is igaz: ez volt a „Potkova-terv”, vagyis a „Patkóterv”, amely arra volt hivatott, hogy bebizonyítsa: a szerbek a legapróbb részletekig megtervezték Koszovó „etnikai kitisztítását”. Németországban 1999 áprilisában jelentek meg a dokumentumról szóló jelentések – viszont maga a dokumentum sosem –, és indokként szolgáltak a bombázások fokozásához. Az akkori tényhamisítók nem holmi internetfüggő elmebetegek voltak, hanem a nyugati kormányok, a NATO szóvivői és néhány a legtekintélyesebb sajtóorgánumok közül. (2) Ide tartozott a Le Monde francia napilap, amelynek megállapításai az egész francia média számára mértékadóvá váltak. Az Edwy Plenel által vezetett szerkesztőség, tudatosan „foglalt állást a beavatkozás mellett”. (3)
Daniel Vernet főszerkesztő az 1999. április 8-i vezércikkében „a koszovóiak deportálására” vonatkozó, úgynevezett Patkótervre hivatkozott. Ezzel átvette az akkori német külügyminiszter, Joschka Fischer értesüléseit. Daniel Vernet a Patkótervet részletes útmutatónak nevezte a koszovói etnikai tisztogatásokhoz, amelynek hitelességéről „semmi kétsége” nem volt. A kódnév arra mutat rá, hogy a belgrádi kormány a koszóvóiakat „kétségtelenül” harapófogóba akarja szorítani.
Két nappal később az újság egy egész oldalas címlapcikkel erősített. A szalagcím alatt „Ahogy Milošević az etnikai tisztogatást megtervezte”, a következő állt: „A szerb »Potkova-terv« a koszovóiak kényszer-exodusát tervezte 1998 októberétől. Kivitelezése, a Rambouillet-i tárgyalások alatt is zajlott.” A szövegben a „szerb hadsereg dokumentumáról” beszéltek, és az újság ismét német jelentéseket vett át. Ebben olyan messze mentek, hogy egy az egyben átvettek – de nem idézetként – egy a német hadsereg által újságíróknak kiadott kommünikét. A berlini kormány ezzel szerette volna a Bundeswehr 1945 óta első hadi bevetését a többnyire pacifista közvéleménnyel elfogadtatni.
De a Patkóterv („Potkova-terv”) egy hamisítvány volt. Nem a szerb hatóságoktól származott, hanem a bolgár titkosszolgálat által gyűjtött adatokból koholták. Annak, hogy a bolgárok átadták a németeknek az információkat, két oka volt: elsősorban, Szófia a NATO-ba igyekezett, másrészről, egy koszovói menekültáradattól tartottak.
A dokumentum eredetét, amely 1999-ben még titkos volt, 2000. január 1-én a Der Spiegel leplezte le, és tizenkét évvel később a volt bolgár külügyminiszter asszony igazolta. Mai szemmel vizsgálva, az anyagnak már akkor is komoly kétkedést kellett volna kiváltania. Például; a patkó szerbül nem potkova, hanem potkovica, ahogy arra Gregor Gysi baloldali képviselő a Bundestagban már 1999. április 15-én felhívta a figyelmet.
Heinz Loquai dandártábornok egy évvel később, egy publikációban vonta kétségbe „egy ilyen dokumentum létezését”, ami aztán Rudolf Scharpingot arra késztette, hogy bevallja, nem rendelkezik a terv „eredeti példányával”. A nemzetközi büntetőbíróságnak a volt Jugoszláviáért felelős szóvivője „nem túl megbízható” dokumentumnak nevezte a Scharping-féle papírt (Hamburger Abendblatt, 2000. március 24.). Milošević fővádlója, Carla Del Ponte a 2001-ben elkészített vádiratában a tervről még csak említést sem tesz.
„A háború igazi mesterpróba az újságíróknak. Itt mutatkozik meg megbízhatóságuk és szavahihetőségük” – írta Edwy Plenel röviddel a bombázások kezdete után. (4) Újságja persze szintén átvette és megismételte a hamis híreket. Később aztán a Le Monde is úgy érezte, hogy el kell távolodnia a bizonytalan eredetű hírtől: „A Patkóterv továbbra is egy nagyon vitatott dokumentum, amelynek valódisága soha nem lett bebizonyítva” (2002. február 16.). A Balkán-szakértők, Jean-Arnault Dérens és Laurent Geslin „a Patkótervet klasszikus fake news-nak” nevezték, amelyet a nyugati fegyveres erők terjesztettek, és „az összes nagy nyugati újság átvett”. (5)
A bombázások évfordulója önmagában nem lenne elég indok arra, hogy újra felgöngyöljük a történteket. Mindazonáltal az eset komoly következményekkel járt a nemzetközi kapcsolatok tekintetében. A NATO 1949-es megalakulása óta először háborúzott egy olyan ország ellen, amely nem fenyegetett egyetlen NATO-tagot sem. A NATO humanitárius okokra hivatkozva cselekedett, az ENSZ mandátuma nélkül.
Ezt a precedenst tette az USA magáévá, amikor, szintén masszív hamis információs kampány mellett 2003-ban bevonult Irakba. Öt évvel később, 2008 februárjában, támogatta a koszovói függetlenségi nyilatkozatot, és ezzel aláásta az addig érvényben lévő elvet a határok változatlanságáról. Erre a precedensre Oroszország kétszer is hivatkozott: amikor 2008 augusztusában a Grúziáról levált Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét elismerte, és amikor 2014 márciusában bekebelezte a Krímet.
20 évvel ezelőtt többnyire „baloldali” kormányok voltak azok, amelyek a koszovói háborúban részt vettek. Mivel a hadműveleteket a legtöbb konzervatív párt is támogatta, senkinek sem állt érdekében a hivatalos álhírek ügyének feldolgozása. Legkevésbé azok az újságírók voltak érdekeltek a felderítésben, akik amúgy nagy lelkesedéssel vetik magukat a fake news-okra.
