hu | fr | en | +
Accéder au menu

Egy szó, amely igazából ijedtséget jelent

JPEG - 234.5 kio

Szokás, hogy egy populizmussal foglalkozó elemzést egy könnyű rossz közérzet beismerésével kezdenek: mert mit is jelent egy olyan fogalom, amely egybeboronálja a XIX. század végének amerikai parasztjait és orosz diákjait, Bernie Sanderst és Donald Trumpot, Jacques Chiracot és Jean-Marie Le Pent, Nicolás Madurót és Jair Bolsonarót?

De a kétely kifejezése után azonnal figyelmen kívül hagyják, és egy ugyanolyan tipikus állítással folytatják: a populista veszély visszatért, és fenyegeti a pluralizmust és a demokráciát. (1) Az elnyűtt lemez már több mint fél évszázada forog. Már 1967. május 20–21-én a London School of Economics and Political Science (LSE) meghívott egy csomó kutatót, hogy „meghatározzák, mi a populizmus”. Mivel nem jutottak dűlőre, a résztvevők, akiket akkoriban Mao Ce-tung és az el nem kötelezett országok gazdasági nacionalizmusa aggasztott, kijelentették: „Kísértet járja be a világot: a populizmus.” A jelenség korabeli meghatározása – egy olyan politika, amely egyesíti az elit elutasítását és a monolitikusnak tekintett népre hivatkozást, – nem visz bennünket előre, mert ide sorolná Emmanuel Macron francia elnököt is, aki szívesen használta ezt a fogást 2017-es kampánya során.

E tiszteletkör után lássuk a medvét. A szó kevesebbet mond azokról, akiket jellemez, mint azokról, akik egyre eszeveszettebben használják. A francia napisajtóban azoknak a cikkeknek a száma, amelyekben előfordul a végzetes szó, a 2015-ös 486-ról 2018-ban 1254-re emelkedett. (2) A kifejezés inflálódása az uralkodó osztályok nyugtalanságát tükrözi, amelyek szinte kisajátították a szó használatát. Egyébként ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor a képviseleti demokrácia szokásos ellentmondása újra éles fénybe került: amely a szövegekbe vésett népszuverenitás és a valóság, vagyis a művelt burzsoázia által gyakorolt napi kormányzás között feszül.

A 2008-as válság korbácsától sújtott alsóbb rétegek és a középosztályok dühe az urnáknál fejeződött ki – a Brexittel és Trump megválasztásával 2016-ban, a hagyományos pártok meggyengülésével és a konzervatívok megerősítésével Közép-Európában – sokkal egyértelműbben, mint a tüntetésekkel, amelyek viszont Franciaország utcáin jelentek meg erőteljesen a „sárgamellényesekkel”. És ez a düh sokkal inkább a jobboldalra húzott, mint a balra. A berlini fal leomlása óta először a szociálliberalizmus egy ellenséges modellel került szembe a saját tőkés világában: liberális a gazdaság területén, de konzervatív, sőt tekintélyelvű a társadalmi kérdésekben, és azt állítja magáról, hogy közel áll a néphez. De melyikhez?

Az erős emberek, akik a népnek a gazdasági liberalizmus elleni dühét és tiltakozását a szabadság értékei ellen fordítják

Az autoriter liberalizmus az ipar-kitelepítések által sújtott munkások, az „uberizált” alkalmazottak és a megszorítások nyomásában szenvedő középosztály valószínűtlen társadalmi konstellációján alapul. A populistának nevezett vezetők politikája abból áll, hogy a gazdasági liberalizmussal szembeni tiltakozás dühét a szabadság értékei ellen fordítják. A városi és diplomás elit célbevétele lehetővé teszi Donald Trumpnak és Orbán Viktornak (akik mindketten ki is veszik ebből a részüket), hogy egyesítsék támogatóik ellentétes érdekű csoportjait az arrogáns értelmiségiekkel szemben, akik évtizedek óta irányítják bolygónk ügyeit.

A fiók dupla fenekű: ahhoz, hogy a „populisták” kihasználhassák a lakosság más csoportjainak az iskolázott réteg elleni utálatát, az kellett, hogy ez az utálat tényleg mélyen gyökerezzék. Nem véletlen, hiszen az újságírók és a szakértők lelkesen ünnepelték az elmúlt évtizedekben azokat az átalakulásokat, amelyek elpusztították a munkások világát, idejétmúltnak és meghaladottnak bélyegezve azt: „Társadalmunkban nincs hiány beszédben – magyarázta egy napon Pierre Rosanvallon szociológus. – Ellenkezőleg, megértésből van hiány” (France Culture, 2003. május 10.). Megérteni azt a visszautasítást, amelyet ők váltottak ki, az iskolázott szakemberektől — most rajtuk a sor— olyan szerénységet követelne meg, amely tényleg nem jellemző rájuk.

Ettől kezdve a populizmus elleni harc számukra a társadalmi hovatartozás jelzőjeként működik. „A jó helyre születettek és a diplomások számára a populizmus szó tökéletes. Egybefűzi mindazt, amihez nincs közük: a rasszistákat és a vidékieket, a műveletleneket és a lemaradókat” – jegyzi meg ironikusan Thomas Frank társadalomkritikus. (3) Ez a nagy félelem a Mástól. Különösen azért, mert a média és a hatalom a népi osztályokat úgy mutatja be, mintha egy Donald Trump – Vlagyimir Putyin kettős által irányított nemzetközi játszma játékszerei lennének. A populizmus és a „hamis hírek” témája között levő kapcsolat egyébként sem veszélytelen. A képzett elit szemében a hamis hírek (fake news) a médiába átültetett populizmust jelentik: a fanatikusokat, akik félrevezetik a tudatlan embereket a közösségi hálózatokon. „A populizmus felemelkedése megnövelte az információ piacán a forgalomban lévő hamis pénzmennyiséget, amely, mint mindig, hajlamos arra, hogy kiűzze a jót" – prédikálta egy francia napilap igazgatója, akinek a lapja évről-évre egyre kevesebb példányszámban kel el… (4)

A liberális demokráciák néhány védelmezője érzékelte a veszélyt. Az LSE (London School of Economics) igazgatónője, Minouche Shafik asszony figyelmeztetett a Financial Times-ban (2019. február 18.): „A populistáknak igazuk van: a rendszernek meg kell változnia.” Persze nem a kapitalizmusnak; de óvatosabbnak és okosabbnak kell lenni, és a munkásoknak nagyobb jövedelmi biztonságot kell adni, hogy végre ne szavazzanak rosszul. Yascha Mounk, aki Tony Blair Globális Változások Intézetében a „Megújítani a centrumot” programnak (ilyen címeket aligha lehet kitalálni…) volt az igazgatója 2018-ig, sem mond mást. Azzal, hogy hosszú ideje nem veszik figyelembe a lakosság szavazását – ismeri el, – a mérsékelt vezetők lehetővé teszik, hogy „egy liberális, de demokrácia nélküli rendszer kerekedjen felül, és vegye át a hatalmat”. Azért, hogy elkerüljük az „antidemokratikus liberalizmus drámai átcsúszását antiliberális demokráciába”, fontos, hogy az uralkodó közbeszédet a tömegek számára érthető nyelven fogalmazzuk meg: beszéljünk mi is a hazafiságról és a patriotizmusról, de egy „befogadó” patriotizmusról, ítéljük el méltatlankodva a rendszer legkiáltóbb ellentmondásait…

A populista támadás után már írják a következő ideológiai korszak forgatókönyvét. A címe? „A demokrácia ellentámadásban”.

(1) Ezekről a tipikus tiszteletkörökről l. Marco d’Eramo: They, the People [Ők, a nép], New Left Review, n° 103, London, 2017. január–február.

(2) La Croix, La Tribune, Le Figaro, Le Monde, Le Parisien, Les Échos, Libération.

(3) Thomas Frank: The People, No [A nép, nem], The Baffler, 2018. november.

(4) Laurent Joffrin: La lettre politique [Politikai levele], Libération, 2018. május 18.

Pierre Rimbert

Hrabák András

Megosztás