Könyvismertetés: Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól – II. rész

Kategória: 2019. augusztus
Írta: Roger Keeran és Thomas Kenny
Találatok: 718

sov törökMinisorozatunk második részében a szerzők[1] sorra veszik azokat a jól ismert érveket, amelyek az elitet, más néven a bürokráciát teszik felelőssé az összeomlásért, és ütköztetik saját álláspontjukkal, amely szerint a második gazdaságnak volt kulcsszerepe.

Epilógus

A szovjet összeomlás magyarázatainak bírálata

A Szovjetunió összeomlásának sok magyarázata létezik. Ezek minden ideológiai és érzelmi árnyalatot tükröznek, és a különöstől a nehézkesig, az ujjongótól az elkeseredettig terjednek. Sok közülük hozzájárult a saját felfogásunkhoz, amely azonban mindegyiküktől eltér. Ezek az elméletek, aszerint hogy mit tartanak a fő oknak, hat kategóriába sorolhatók: 1. a szocializmus hibái, 2. népi ellenállás, 3. külső tényezők, 4. bürokratikus ellenforradalom, 5. demokráciahiány és túlcentralizálás, végül 6. a Gorbacsov-tényező.

 

A negyedik elmélet: a bürokratikus ellenforradalom

A negyedik elmélet hívei szerint az összeomlást egy bürokratikus ellenforradalom okozta. Ez az elmélet megdöbbentően hasonlít Lev Trockijnak az 1930-as években a Szovjetunióról kifejtett nézeteihez. Trockij szerint a szovjetrendszer „átmeneti” volt, és ha egy új szocialista forradalom nem dönti meg a bürokráciát, a bürokrácia maga válhat egy kapitalista restauráció bázisává, sőt maga alakíthatja át magát „egy új tulajdonososztállyá”. Az a gondolat, hogy a bürokrácia új tulajdonososztállyá alakítja át magát egy forradalom révén, felülről, többé-kevésbé David Kotz és Fred Weir, Jerry F. Hough, Steven L. Solnick, és Bahman Azad nézete (noha Azad nem tekinti ezt az új csoportot osztálynak).

Kotz, Weir és Azad nézetei figyelemreméltóak. Kotz és Weir a „Forradalom felülről”-ben tényszerűen és meggyőzően illusztrálja a Szovjetunió pozitív vívmányait és a szovjet élet számos demokratikus és humánus vonását. Szerintük a Gorbacsov által megindított reformkurzus olyan folyamatokat engedett szabadjára, amelyek a szocializmust kapitalizmussal felváltani törekvő csoportok új koalícióit hozták létre. Az antiszocialista blokk vezetője Borisz Jelcin lett. A „pártállami elit” támogatásával Jelcin képes volt félrelökni két rivális csoportot, Gorbacsov szociálreformereit és az SZKP „régi gárdáját”. A Szovjetunió mint többnemzetiségű föderáció feldarabolása a jelcini és gorbacsovi erők közti hatalmi harc sajátosságai hátterén ment végbe. Jelcin antiszocialistái hatalomra kerültek Oroszországban, míg az Unió legtöbb intézménye Gorbacsov szociálreformerei kezében volt. Jelcin erői arra következtettek, hogy csak akkor tarthatják meg a hatalmat, és folytathatnak kapitalista restaurációt, ha kivonják Oroszországot a Szovjetunióból. Így a Szovjetunió szétesett.

Kotz és Weir tézisének van néhány erőssége. Meg tudja magyarázni, miért korábbi szovjet tisztviselőkből, gyakran korábbi párttagokból lett a mai Oroszország legtöbb vezető menedzsere és tőkése. Amint Jelcin egyre inkább jelezte a szándékát, hogy kapitalista úton fog továbbhaladni, a pártállami elit arra következtetett, hogy hatalmát és kiváltságait a magántulajdon felé mozdulással, új tulajdonossá válással tudja fenntartani, sőt lehet, hogy javítani. Az 1991. augusztusi úgy nevezett „puccs” gyors összeomlása azzal magyarázható, hogy akkorra már az elit Jelcin és a kapitalizmus felé fordult. Az elit (valamint a tömeg) részéről a Gorbacsov vagy a „puccs” vezetői támogatásának hiánya volt a fő oka annak, hogy az „összeesküvés” meghiúsult, és Gorbacsov befolyása 1991 augusztusa és decembere között rohamosan gyengült. Ez magyarázza a kapitalista restauráció gyors és viszonylag békés voltát, ugyanakkor azokat a nagy nehézségeket is, amelyekkel az új kapitalizmus működőképessé tétele találkozott.

A „bürokratikus forradalom felülről” tézis azonban nem egészen meggyőző. Egy, a pártállami elit korábbi tagjaival készült interjúkon alapuló mérvadó tanulmány „nem talált bizonyítékot” a „divatos elméletre”, hogy „a szovjetrendszert párt- és állami tisztségviselők döntötték meg, hogy a hatalmukat magánvagyonra váltsák”. Valóban, az ilyen tisztviselők „nem voltak képesek kollektív akcióra, hogy megvédjék a rendszert, és nem voltak képesek tudatosan siettetni sem a bukását”. A „felső bürokrácia”, ha egyáltalán kellő alappal lehetne autentikus társadalmi csoportnak minősíteni, egyértelműen túl heterogén és szétszórt volt ahhoz, hogy összetartó politikai erőként cselekedjen.

Ezen felül, ha a pártállami elit érdekei határozták meg az események prokapitalista irányát, hogyan magyarázható, hogy mind Gorbacsov peresztrojkája, mind Jelcin szabadpiaci kezdeményezése tízezreket bocsátott el a központi bürokráciából? Kotz és Weir teljesen önkényesen százezerre becsüli az elit létszámát. Ha az elit képes lett volna tudatos, független akcióra a saját érdekében, miért támogatta Andropov marxizmus-leninizmusát 1983-ban, Gorbacsov revizionizmusát 1987-ben és Jelcin szabadpiaci sokkterápiáját 1993-ban? Mind e három, egymással egyébként összeegyeztethetetlen ideológia a bürokrácia önérdekét szolgálta volna? Ráadásul 1987-ben, amikor már megkezdődött az SZKP komoly lebontása, az állami vagyon szétlopása még embrionális állapotban volt, ugyanakkor az állami vagyon teljes szétlopása csak 1990–1991-től indult meg. Ez teszi hihetővé azt a nézetet, hogy a fejlemények másutt, nem a pártállami elitben vezettek a bukáshoz. A pártállami elit reagált az eseményekre, de nem kezdeményezte azokat. Az elitben egyesek opportunista módon reagáltak, állami vagyontárgyakat szereztek meg, hogy fenntartsák a hatalmukat és kiváltságaikat, de nem ők voltak a folyamat főszereplői, előharcosai.

Több más aspektus is zavarja a „Forradalom felülről” elméletet. Kotz és Weir alulértékeli a nemzetközi helyzetet, azaz a külső imperialista nyomást, mint a szovjet bukáshoz hozzájáruló okot. A Gorbacsov-projektről is illúzióik vannak. Forradalomnak nevezik azt, ami kétségtelenül ellenforradalom volt, mintha a megkülönböztetés lényegtelen lenne. Nem bírálják Gorbacsov engedményeit és visszavonulásait a belföldi prokapitalisták és a külső imperialisták előtt, ideértve Kuba és Nicaragua magára hagyását vagy az Öböl-háború támogatását. Végső soron a bürokratikus elit hibáztatása felmenti Gorbacsovot, akit viszont Kotz és Weir támogatni kíván.

A felszínen Bahman Azad is támogatja a tézist, ráadásul egy egyszerűsített érveléssel, amely szerint a bürokratikus elit segítette elő az ellenforradalmat. Azad elemzése szerint a szovjet történelemben meghatározott politikai fejlemények készítették elő az utat a gorbacsovi bukáshoz: elemzésének ezek az elemei érvényesek maradnak még akkor is, ha elvetjük a bürokratikus ellenforradalom gondolatát. Azad a szovjet szocializmus teljesítményeinek és korlátainak átfogó és meggyőző történetét kínálja, az 1918–1921-es hadikommunizmustól az 1921–1928-as NEP-ig, az 1928–1945-ös gyors iparosításig, a II. világháborúig és a háború utáni újjáépítésig. Szerinte a valódi problémák Hruscsovval kezdődtek. Az 1956-os XX. kongresszus által elfogadott „jelentős fogyasztásnövelési modell” és béregyenlősdi elsorvasztotta a kezdeményezést, hiányokat teremtett, csökkentette a gazdasági növekedést, elősegítette a feketepiacot és a korrupciót. Hruscsovnak az 1959-es XXI. kongresszus által elfogadott gondolata, hogy a Szovjetunió megkezdte „a kommunista társadalom teljes felépítését”, túlságosan optimista volt, illúziókat keltett, további és merev béregyenlősdihez és stagnáláshoz vezetett. Az 1961-es XXII. kongresszuson elfogadott gondolat, hogy a szovjet állam „az egész nép államává vált”, az SZKP pedig „az egész nép pártjává”, a párt gyengülését jelezte az állammal szemben, és a pártban az értelmiségiek és a bürokraták növekvő dominanciáját. Röviden, Azad szerint a SZU problémái és Gorbacsov politikája a Hruscsov-éra hibás politikájának az utórezgései voltak.

Ebből kiindulva Azad a Gorbacsov-időszakot a hruscsovi hibák lábjegyzeteként kezeli, részeként „a 25 év folytonossági hiányának a nagyon szükséges változások megvalósításában”. Azad nem látja, hogy Gorbacsov bővítette és felerősítette Hruscsov politikáját és annak minden gyengeségét. Az összeomláshoz közvetlenül vezető politika és folyamatok elemzése helyett Azad egyszerűen távcsövön át szemléli az egész folyamatot: Andropov reformprogramját kisajátították az állami bürokraták Gorbacsov alatt, aki elárulta a szocializmust és restaurálta a kapitalizmust. Szerintünk a valódi probléma nem a bürokrácia volt, hanem a második gazdaság, amely korrumpálta a párt és az állam egyes szekcióit, erősítette a kispolgári mentalitást a bürokrácián kívül és belül, és így jött létre a második gazdaság vállalkozóiból és a bürokrácia egy részéből Gorbacsov opportunizmusának tömegbázisa.

 

Fordította: Szende György        

 

[1] A két marxista szerző, Roger Keeran történész, professzor emeritus és Thomas Kenny közgazdász professzor könyve, a Socialism Betrayed: Behind the Collapse of the Soviet Union [Az elárult szocializmus: a Szovjetunió összeomlásának okairól] eredetileg 2004-ben jelent meg, azóta négy kiadást ért meg, és lefordították franciára, portugálra, spanyolra, oroszra, bolgárra, törökre, perzsára és kínaira. Az angol változat ingyenesen letölthető az alábbi linken: https://b-ok.cc/book/1246151/ea7f45