2018. november 28-ának reggelén mintegy harminc asszony gyűlt össze a Bejrút belvárosának szívében lévő Khalil-Gibran kertben, ahol az újjáépítés már teljesen elfedte a Libanonban 1975 és 1990 között történt megrázó, véres, testvérgyilkos események nyomait. A nők az ország minden tájáról jöttek, hogy részt vegyenek egy történelmi jelentőségű sajtókonferencián.
Két héttel korábban, november 13-án a libanoni parlament elfogadta a 105. számú törvényt az eltűnt vagy erőszakkal elzárt személyekről. A törvény 2. cikkelye úgy rendelkezik, hogy a családoknak joguk van megismerni (a polgárháború idején) eltűnt vagy erőszakkal elzárt rokonaik sorsát. Független bizottság alakítását is tervbe vették, amelynek dolga lesz az ország számos területén található közös sírok felkutatása, a holtak maradványainak azonosítás érdekében való exhumálása. Az asszonyok legtöbbje hajlott hátú, bandanát visel, amelyen ez olvasható: „Jogunk van tudni.” Kezükben merev tekintetű fiatal férfiak megsárgult fényképei: fiukról, férjükről, testvérükről készültek, majdnem mindannyian a háború idején tűntek el, amelynek hivatalos mérlege 150 000 halottról és 17 415 eltűnt személyről számol be.
Egy kistermetű asszony utat vág magának a műanyag asztalig, amelyen mikrofon van. Wadad Halwani asszony az Eltűnt és Elhurcolt Személyek Családja Bizottságának elnökeként a kamerákkal szemben ünnepélyes hanghordozással hozzáfog a kommüniké felolvasásához a kezében lévő papírról: „A parlament elfogadta az eltűntekről szóló törvényt. Ti, a családok értétek el ezt az eredményt. Emlékezzetek a Corniche el-Mazraa-nál 1982. november 17-én tartott első tüntetésre. Nem ismertük egymást, a fájdalom hozott össze minket”.
Wadad Halwani asszony, korábban tanítónő, az eltűntek családjának egyik legfontosabb szóvivője lett, és saját drámájából sem feledett fikarcnyit sem. „Férjemet, Adnant 1982. szeptember 24-én hurcolták el. Minden ajtón bekopogtam, és mindenhol, akár a miniszterelnök, akár az ország muftija szólt, mindig csak ezt hallottam: szegény asszony, nem maga az első, aki hozzám jött ezzel a panasszal.” Kíváncsi lettem, és felhívást intéztem a rádióban, hogy találkozzam azokkal, akik hozzám hasonlóan elveszítették családtagjukat. Azt hittem, négyen-öten leszünk. A helyszínre érkezve hatalmas tömeget láttam. Meg is ijedtem, hogy újabb összecsapás történt. Valójában a csoportosulás abból a több mint kétszáz nőből állt, akik megjelentek a hívásomra.
A libanoni milíciák kezében már a háború kezdete óta nagyon gyorsan elterjedt harci módszer lett az elhurcolás, afféle fegyverként használták az ellenfél civil lakosságával szemben. A New York Times akkori tudósítója Jonathan Randal The Tragedy of Lebanon (1) könyvében többek között leírja Tariq Mitri történetét, aki az elrabolt személyek kiszabadításának specialistájává lett. „Mitri három csoportra osztotta az emberrablókat. Az elsőben az olyan milicisták voltak, akiknek fanatizmusa túllépett saját szervezetük politikai vonalán (…), a másodikba különféle fegyveres alakulatok tagjai tartoztak, akik parancsot kaptak, hogy saját híveik szabadon bocsátása fejében bizonyos számú ártatlan embert raboljanak el. A harmadik emberrablási forma egyéni kezdeményezésen alapult, vagy „gyanúsítás” nyomán keletkezett, amelyet harmadik személyek fogalmaztak meg a legváltozatosabb okok miatt, akár szerelmi ügyből, akár kereskedelmi konfliktusból adódóan.”
Szabadulást elérni csak valóságos kifinomult diplomáciai érzék birtokában lehetett, páratlan hálózat segítségével és főleg igen gyorsan cselekedve, meséli Assaad Chaftari, a libanoni fegyveres erők hírszerző szolgálatának korábban második embere. Ez volt a háború idején a legjelentősebb keresztény milícia. „Tízesével kaptunk kiszabadítási kérelmeket, gyakran közvetítőkön keresztül, akik lehettek politikusok, katonai személyiségek vagy a társadalom elismert tagjai. Gyorsan kellett cselekedni, mert a háború elején azonnal megölték az embereket. Gyakran barátok álltak bosszút, vagy olyan családok, akiknek tagjait elrabolták, és így adták vissza a kölcsönt” – mondja, miközben nem tagadja, hogy maga is részt vett több személy eltüntetésében. A korábbi milicista egyébként 2000-ben nyílt levélben kért bocsánatot áldozataitól.
A különféle hovatartozású milicisták, valamint az izraeli (1978–2000), majd a szíriai (1976–2005) megszállók tizenöt éven át követtek el emberrablásokat és más bűncselekményeket. Ezután a libanoni hatóságok sietősen fátylat borítottak az eseményekre, fejük már az újjáépítés következtében megélénkült piac zsíros lehetőségeivel volt tele. 1991. augusztus 26-án amnesztiatörvényt hoztak minden olyan bűncselekményre, amelyet a konfliktus idején követtek el. Ez után a 434-es törvény felszólította a családokat, hogy jelentsék be halottaikat. Nizar Saghieh, egy libanoni nem kormányzati szervezet (NGO), a Lebanon Agenda ügyvédje szerint, aki egyébként a 105-ös törvény egyik megfogalmazója is volt: „Véget akartak vetni a háborúnak – és –„minden polgári család bejelentette halottait, hogy hozzáférjen az örökséghez.” 1995 óta már csak a szerény helyzetű családok (akiknek nem volt mit örökölniük), küzdöttek tovább hogy megtudják, mi lett eltűnt családtagjaikkal.
Kis költséggel vásárolnak maguknak megbecsülést
Az 1995-ben elfogadott 434-es törvény egy „eltüntető vállalkozás” kezdetét jelentette, amelyet Wadad Halwani fiatalabb fia, Ghassan Halwani „kettős eltüntetésnek” nevezett. A Montpellier-beli Cinemed Fesztiválon 2018-ban Ulysse-díjat nyert dokumentumfilmje, a Palimpseste, a láthatatlanok felemelkedése egyik részletében, ahol néhány eltűnt személyt igyekszik visszahozni a feledés homályából, ezt olvassa a néző: „Két felvonásban játszódik a bűncselekmény. Előbb a gyilkosság. Utána a bizonyítékok eltüntetése.” A háttérben műholdas kép a háború által elpusztított Bejrútról, amelyet jelenkori kép követ az újjáépített városról. Nyilakkal jelölik meg azokat a felkapott létesítményeket, amelyek a tömegsíroknál épültek: népszerű éjszakai mulató, golfpálya vagy tengerparti sétány. A belváros legdrágább negyedeibe a morbid útmutató szerint úgy juthatunk el, ha „Hamra és Mar Mikhaël felé vesszük az irányt, és két vagy három tömegsírt is érintünk a szerint, melyik úton megyünk”.
Hány olyan, a háborúból származó tömegsír lehet még arra várva, hogy exhumálják az ott eltemetetteket? 2000. január 21-én létrehoztak egy bizottságot, amelynek egyebek között erre a kérdésre is választ kellene adnia. Hat hónappal később egy kétoldalas jelentést publikálva 2 046 eltűnt személyről beszélt a bizottság, akiket „hivatalosan elhunytnak” nyilvánított. A vizsgálat elismerte a közös tömegsírok létezését, néhányat azonosított is, de úgy ítélte meg, hogy a maradványokat már nem lehet azonosítani. Tíz évvel később, amikor a libanoni UMAM dokumentációs és kutatószervezet kérdezte erről az említett bizottság korábbi elnökét, Salim Abou Ismail tábornokot, az meglepődve felelte: „Mire lenne jó? Milyen haszna van annak, hogy sok ezer csontot exhumáljanak?” Az Act for the Disappeared nevű (Cselekedj Az Eltűntekért) nem kormányzati szervezet szerint legalább 115 tömegsír van Libanonban. A szervezet mindegyikről gyűjtött információkat, ezeket a 105-ös törvény szerint létrehozandó bizottság elé fogja tárni.
Khadija D. asszony 17 éves Ahmad fiát a szeme láttára rabolták el. Az asszony 1982-től 2016-ban bekövetkezett haláláig minden, az eltűntek családjai által szervezett megmozduláson részt vett. „Élete végéig azt hajtogatta: Ahmad vissza fog jönni.” Egyébként én is ugyanezt mondom, teszi hozzá a lánya Sawssan, aki anyja helyébe lépett a mozgalomban. Az ő számára is, ahogy minden eltűnt személy sok ezer családtagja számára, a földi maradványok azonosítása véget vethetne a „fagyos gyásznak” vagy „fehér gyásznak”, amely súlyos pszichológiai terhet jelent. (2) A Nemzetközi Vöröskeresztnek a múlt évben átadott egy biológiai referenciamintát. A Vöröskereszt 2015 óta 1500 mintát gyűjtött össze: a belőlük kivont DNS alapján azonosíthatók a közös sírba temetett emberi maradványok, amelyek a tömegsírok feltárása során kerülnek elő. Ezzel bizonyos értelemben kiváltják a tagadásba burkolódzó libanoni hatóságok bénaságát. „Anyám először 1998-ban kapott szívrohamot, amikor Elias Hraoui elnök kijelentette, hogy minden eltűnt személyt a tengerbe vetettek, vagy bitumennel fedtek le, és hogy tovább kell lépni” – folytatja. Akkoriban a Baabda elnöki palota lakója az állította, egyébként minden bizonyíték ellenére, hogy egyetlen libanoni sincs szíriai vagy izraeli börtönben.
Mussa Saab tizenöt évet ült különböző szíriai börtönökben, és nem felejti el ezt a rádióadást, amikor az elnök mintha el akarta volna tüntetni a létezését is. „Már négy éve görnyedtem a szíriai Saadnaya börtönben, amikor meghallgattam a libanoni rádiót, amely éppen Elias Hraoui beszédét közvetítette. Az adást még sok száz libanoni hallgatta a szíriai börtönökben.” Végül 2000. december 12-én szabadult, 53 másik libanoni fogollyal együtt. Ők és az ország minden részén megtalált tömegsírok feltárása hozzájárult a libanoni vezetők ellehetetlenítéséhez, akik pedig ismételten megpróbálták elfeledtetni az áldozatokat. Monika Borgmann és az író és könyvkiadó Lokman Slim, aki egyébként az UMAM igazgatója, dokumentumfilmet készítettek több mint húsz Szíriában bebörtönzött libanoni sorsáról. (3)
A 105-ös törvény megszavazása elsőként ad lehetőséget arra, hogy a háború témája kikerüljön azok markából, akik kirobbantották, (4) és visszajusson a mindeddig hallgatásra kényszerült, láthatatlanná vált áldozatokhoz. De a törvény szövege nem oszlatja el minden aggályunkat az eljárás őszinteségét illetően. „Miért most?” – teszi fel a kérdést Lokman Slim. Szerinte a törvény elfogadására az eltűntek családjainak harminchat éves küzdelme nyomán került sor, és egyfajta „romantikus” gesztus lehet. Még azt is gondolja, hogy így, egyesek kis költséggel vásárolhatnak maguknak megbecsülést. „Klasszikus eljárás a libanoni parlament részéről, hogy olyan törvényeket szavaz meg, amelyek tetszenek a nemzetközi közvéleménynek” – mondja, hozzátéve, hogy attól tart, ez a törvény is úgy végzi, mint az a korábban megszavazott harminckilenc, amelyeknek nincs végrehajtási utasításuk.
Mintha direkt így tervezték volna, az utolsó pillanatban tettek hozzá a parlamenti közgyűlésen egy vitatható cikkelyt, amely megakadályozhatja az alkalmazást. A 37. cikkely szerint „bármely kezdeményező, végrehajtó vagy tettestárs, aki az eltüntetésekben szerepet játszott, kényszermunkával súlyosbított, öttől tizenöt évig tartó börtönbüntetéssel sújtható”. Ez az intézkedés ellentétes a családok akaratával, mondja Wadad Halwani asszony. „Nem mi követeltük ki a 37. cikkelyben foglaltakat. Számunkra az a legfontosabb, hogy megtudjuk, mi történt, s ez fontosabb, mint az igazságszolgáltatás vagy egy büntetés.” Assaad Chaftari úr, a megtért frontharcosok szövetségének (NGO) tagja e cikkely negatív összhatásától tart. „Ha Damoklész kardját függesztik azok feje fölé, akik háborús bűnöket követtek el, aligha jönnek el tanúskodni.”
Az anyakönyvekben az eltűntek még élnek
A libanoni politikusok be nem váltott ígéretei alatt megtört Wadad Halwani asszony állítja, hogy nem lehet őt becsapni: „A törvény megszavazása mindössze egy lépés. Harcunkat folytatjuk: kiválasztjuk a későbbi bizottság tíz tagját. Arra törekszünk, hogy ne politikai vagy vallási alapon válasszák meg a jelölteket – mint ahogy ez Libanonban megszokott.”
Fia, Ghassan arra törekszik, hogy az egész libanoni társadalmat az eltűntek történetének felkutatására ösztönözze. A fentebb idézett filmjén kívül 2015 óta dolgozik azon, hogy egy közösség számítógépes adatbázisában rögzítse az anyja által összegyűjtött adatokat. Az anyag harminchat éves elszánt és alapos gyűjtőmunka eredménye, vannak benne az eltűntek családjainak mozgalmáról szóló újságkivágások, beszédek, nyilatkozatok. Olyan alapanyag ez, amelynek révén újra fel lehet dolgozni a polgárháborút, ezúttal az eltűnteket is szerepeltetve. A háború hivatalos történetében ugyanis ők nem szerepelnek, de a polgári emlékezet márványtömbjében fel vannak vésve. Dokumentumfilmje végén Ghassan Halwani elmesél egy anekdotát. A háború idején elrabolt pár, Richard és Christine tulajdonát fel akarta vásárolni egy ingatlanfejlesztő, de kérelmét a bíró azzal utasította el, hogy a pár hivatalosan nem halt meg.
