Az ipar hozzájárulása a gazdasághoz a fejlett országokban 1970 óta a felére, sőt egyes esetekben, a harmadára esett vissza. Vannak, akik ezt természetes folyamatnak tartják: ahogyan a lepkék kilépnek bábburkukból, ugyanolyan spontán folyamatban lép át a gazdaság a gyárból az irodába. Mások viszont azt sugallják, hogy az ipartalanítás alapvetően politikai döntések következménye: a tulajdonosok érdeke azt kívánja, hogy termelő üzemeiket a déli, olcsóbb munkaerővel rendelkező országokba helyezzék át.
Miközben az ipar továbbra is az egyik fontos foglalkoztató, újjáélesztése ideológiai, technikai és környezeti ellenállásba ütközik. Képesek-e a piac törvényei megfelelő választ adni a felmerült problémákra?
Több cikkel és a téma különböző megközelítését tükröző idézetekkel keressük a választ korunk egyik nagy kérdésére.
Néhány közismert tézis a gazdasági fellendülésről
Az iparnak vége, helyet a szolgáltatásoknak
Mire jó szembe menni a történelemmel? Az ipar egyszerűen követi a mezőgazdaság korábban már bejárt útját. A fejlődés épp azt jelenti, hogy a primer szektortól eljutunk a szekundér, majd a tercier szektorhoz, az északi országok szépen araszolnak az immateriális gazdaság felé, amely szolgáltatásokra épül, az „üzem nélküli vállalat” felé (a kifejezés a francia óriásvállalat, az Alcatel vezérigazgatójától, Serge Tchuruktól származik még 2001-ből), miközben az ipari termelés – a szennyező és a kimerítő – átköltözik az alacsony munkabérű országokba.
Az ipar és a szolgáltatások nem állnak szemben egymással: a valóságban egymásba fonódó és egymást kiegészítő ágazatok. Az utóbbi húsz évben az eddig vállalaton belül ellátott feladatokat (üzemi étkeztetés, takarítás vagy éppen könyvelés) kiszervezik, és részben ez magyarázza a közvetlenül az ipari cégek által foglalkoztatottak számának csökkenését, míg a szolgáltató ágazatokban a növekedést. Ezzel ellentétes tendencia, hogy az iparvállalatok egyre több szolgáltatást nyújtanak, mint pl. a telepítés és karbantartás vagy a bérlés. A Michelinnél például gumik bérelhetők km-re.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy nyugaton a termelés egész ágazatai omlottak össze, így a háztartásigép-gyártás és a textil-, a cipő-, a vegy-, a fa-, a műanyag- vagy a gumiipar. A politika harminc éven át passzívan szemlélte a változásokat, ami pedig messze nem hozta el az iparleépítés hívei által beígért boldogságot. Franciaországban 2004 óta deficites a külkereskedelmi mérleg, és a szolgáltatások pozitív eredménye nem kompenzálja a feldolgozóipar deficitjét; az üzembezárások miatt egész régiók váltak sivataggá; elveszett több szakmához tartozó szaktudás; miközben a szolgáltatásokban a bérek, amelyeknek a folyamatosságot kellene biztosítaniuk, 20%-al alacsonyabbak, mint az iparban. (1)
Németország, az eurózóna vezető gazdasága és ipari nagyhatalma jól mutatja: a fenti változás se nem elkerülhetetlen se nem kívánatos: Franciaországban a visszatelepedések – a Rossignol sílécgyártó, a Kusmi Tea márkanevű teafeldolgozó cég, a Paraboot és a Le Coq sportif textilcégek – már ellenkező irányú mozgást mutatnak. Bár ma még kevés cégre jellemző, az Egyesült Államokban erősödik a folyamat, az energiaárak csökkenése, a rövid szállítóláncok és a technológiailag fejlett termékekre – amennyiben alacsony a munkaerőigénye – fogékony piac következtében. Amikor kiderült, hogy a feltörekvő országokban nőnek a bérek, az Apple, a General Electric, a Caterpillar, a Lenovo vagy a Whirpool nem vártak Donald Trump protekcionista rendelkezéseire, hogy hazatelepítsék tevékenységeiket. Mert ma már a harmadik világ országai sem elégszenek azzal, hogy a „világ műhelyei” legyenek, hanem ők is beruháznak a kutatás-fejlesztésbe, és szabadalmaztatják az eredményeiket.
„Az állam ne szóljon bele”
Mivel az állam se nem jó tulajdonos, se nem hozzáértő vezető, le kell mondania az ipar irányításáról. Legfeljebb a konkurencia szabályainak a betartatása és a kedvező környezet – az infrastruktúra, a jövendőbeli munkások képzése és az alapkutatások finanszírozása – kialakítása legyen a feladata, a piac törvényei pedig majd kiválasztják a túlélésre képes megfelelő, versenyképes és fejlesztő gazdasági szereplőket.
Felvértezve ezzel a szabad verseny iránti hitvallással, amelyet az Európai Unió alkotmányos elvvé emelt, az egymást követő francia kormányok az 1980-as évek közepe óta felhagytak minden beavatkozási eszközzel, és passzívan kísérték a nemzeti ipari bázis lebomlását. A Pechiney (alumínium), az Arcelor (acélipar), a Bull (számítástechnika) után Franciaország végignézte, amint az ipar zászlóshajói, például a Lafarge (cement) és az Alcatel (telefon), sorra külföldi befektetők keze közé kerülnek. A 2008-as válságig kellett várni ahhoz, hogy a termelőbázis felélesztésének szükségessége a közpolitika feladatai között újra teret nyerjen, legalábbis szóban és az ígéretek szintjén. A válság ugyanis élesen rávilágított a jelentős strukturális külkereskedelmi deficit okozta pénzügyi egyensúlytalanságra. De ez sem volt képes megállítani az Alstom feldarabolási folyamatát, s a céget végül tálcán nyújtottak át az amerikai General Electricnek. (2)
Pedig az utóbbi harminc évben felbukkant francia „nemzeti bajnokok” listája meghazudtolja az állam nélküli ipar liberális mítoszát. Az Ariane, az Airbus, a Corail és a TGV vonatok, az elektronukleáris program, a telefonhálózat országos lefedettségének kiépítése – mind annak a stratégiai és beavatkozó államnak a hatékonyságát illusztrálja, amely nem habozott államosítani, tervezni és közmegrendelésekkel, illetve protekcionista eszközökkel újjáépíteni és modernizálni az országot.
Igaz, voltak kudarcok, egyes projektek nem voltak sikeresek. A Calcul-tervre, a Concorde-ra, a Minitel-projektre szoktak hivatkozni a „technológiai colbertizmus” leszólói. Jacques Sapir közgazdász azért kiemeli és bemutatja, hogy még ezeknek a csalódásoknak is van pozitív következményük, például a szaktudás területén. A szuperszonikus közlekedés, bár kereskedelmi kudarcot szenvedett, lehetővé tette „a francia repülőgépipar szaktudásának és felszereléseinek elterjedését”, ami „alapvetően járult hozzá az Airbus későbbi sikeréhez”. (3)
Az innovációt mindig a magánszektor valósítja meg
Az állami alkalmazottak letargiája és a bürokrácia miatt az állam alkalmatlan a Joseph Schumpeter közgazdász által „állati szellemnek” nevezett alkotó kreativitás irányítására. Egyedül a piac képes kiemelni az alkotókat és rendelkezésükre bocsátani azokat az eszközöket, amelyek a sikerhez kellenek. Meg kell-e lepődnünk azon, hogy a Szilícium-völgy nem az amerikai kormány egyik testülete?
A kaliforniai vállalkozók úttörő szellemének misztifikálása során elfeledkeznek egy fontos tényezőről: a magánszektor sose vállalt beruházást a bizonytalan kimenetelű és költséges kutatásba. Mariana Mazzucato (4) közgazdász bizonyította, hogy az utóbbi évtizedekben a legfontosabb technológiai újítások az állami finanszírozás támogatásával valósultak meg: az Internetet az egyik amerikai védelmi ügynökség (Defense Advanced Research Projects Agency, DARPA) támogatta; a Global Positioning System-et (GPS) a Navstar katonai program; az érintőképernyős kijelzőket a Central Intelligence Agency (CIA) és a National Science Foundation (NSF), segítsége, amelyet a Delaware-i egyetem két kutatójának nyújtottak; a Google algoritmusát szintén az NSF támogatta. A gyógyszeriparban „az új és fontos molekulák 75%-a unalmas és kafkai, köztulajdonban lévő gyógyszergyárak termékei. Igaz, hogy az óriás magáncégek is finanszíroznak innovációt, de főleg a marketingre áldoznak, magyarázta Mariana Mazzucato. Például a Pfizer és mostanában az Amgen is, annak érdekében, hogy a részvényeik árfolyama magasan maradjon, többet költenek saját részvényeik felvásárlására, mint kutatás-fejlesztésre”. (5) Igaz ugyan, hogy a startupok és a tőkekockázati alapok fontos szerepet játszanak, de általában tizenöt-húsz évvel később, már a második fázisban lépnek be, amikor a jelentős állami finanszírozás már vállalta a kockázat jelentős részét.
A versenyképesség megköveteli, hogy csökkentsük a munka költségeit
Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter szerint „még nem vagyunk elég versenyképesek, például német szomszédunkkal összehasonlítva” (France Inter, 2017. november 26.). Véleménye szerint „meg kell nyitni a vitát arról, hogy a minimáljövedelem 2,5-szerese fölött csökkenteni kell-e a munka költségeit”. Ezt az álláspontot már harminc éve ismételgetik, a refrént mindenki jól ismeri. Nyitott gazdaságként, amely kitett a konkurenciaharcnak a fejlődő országokkal, a francia ipar megszenvedné a túlzott „munkaerőköltségeket”, főleg mivel Németország sikerének oka a 2000-es években megvalósított „bérmérséklési politika”.
Ez a diagnózis alapozta meg a Franciaországban 1992 óta a legkülönfélébb indokokkal bevezetett, a munkaerőhöz köthető különféle járulékcsökkentéseket, így például a versenyképességi és foglalkoztatási adóhitelt (CICE). Pedig a termelési költségek csökkenése lehetővé tenné egyrészt az árak csökkentését, ami viszont erősíthetné a piaci részesedést, másrészt pedig növelhetné a nyereségrátát, ami beruházásokat finanszírozhatna, és ezzel jobb minőségű termékeket lehetne piacra vinni, illetve természetesen új munkaerőt lehetne felvenni. És itt felbukkan a mindig divatos, Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárról elnevezett „Schmidt-tétel” – „a mai nyereség a holnapi beruházást és a holnaputáni munkaerő-felvételt jelenti” –, amely még 1974-ben hangzott el először.
A munkához köthető költségek elleni keresztes háború végül is sikeres lett. 2016 óta a francia ipari órabérek 2,10 euróval alacsonyabbak a németországiaknál. (6) Kevés azonban az esélye, hogy ez a vitézkedés elég legyen a francia ipar fellendítésére. Jó oka van ennek: az ipar leépítését nem a munkaerőköltségek okozták. Egyrészt mert nagyot nőtt a termelékenység, ami ellensúlyozta azokat. Ha elosztjuk a GDP-t (bruttó hazai termék) a ledolgozott munkaórák számával, akkor a franciák nagyjából az amerikaiak és a németek szintjén vannak. Másrészt, ami különösen aláásta a francia ipari versenyképességet a 2000-es évek óta, az a túl magas euróárfolyam. 2000 és 2010 között az ipari órabérek csak 32%-kal nőttek euróban, de 90%-kal dollárban. (7)
A francia ipar hanyatlását ugyanakkor az óriás vállalatcsoportok harminc éve tartó nemzetköziesedése is magyarázza. Miközben a német vállalatok megerősítették hazai termelési bázisaikat, a franciák a kitelepedést és a közvetlen külföldi befektetéseket – történetesen a gyorsan növekvő feltörekvő országokba – részesítették előnyben.
Az autóipar helyzete önmagáért beszél. 2006 óta több francia járművet gyártanak külföldön, mint a hazai termelés, amely 2002 óta csökken. Közben a német autógyártók folyamatosan növelték a németországi gyártást. A francia multinacionális cégek 2014-ben 6 millió embert foglalkoztattak külföldön, miközben a németek 5 milliót, az olaszok 1,8 milliót, és a spanyolok kevesebb mint 1 milliót.
A franciák döntése, hogy az iparukat nemzetközi környezetbe telepítik ki, részben annak a következménye, hogy az iparuk alacsony- és középkategóriás termékekre specializálódott, és ebben a piaci szegmensben a verseny alapvetően az árakon múlik, ami természetesen erősen ösztönzi a cégeket a költségek csökkentésére, akár úgy is, hogy másutt termeltetnek. Összehasonlítva a német „áron kívüli” versenyképességgel, vagyis azzal, hogy a termékeik a jó minőségre és az innovációra építenek, ezért képesek magasabb árat kiharcolni maguknak. Gabriel Colletis közgazdász, a Kiáltvány Az Iparért egyesület alapító tagja szerint a bérek lenyomására épülő politika Gerhard Schröder német kancellár idején (1998֪–2002) kevésbé a versenyképesség megalapozását, mint inkább a profitok növelését szolgálta.
A franciaországi ipar leépítésében meghatározó szerepe nem annyira a munkaerőköltségeknek, mint a tőkeköltségeknek volt. Az óriás-cégcsoportok a beruházások, illetve a kutatás-fejlesztés helyett a hozzáadott érték egyre nagyobb részét osztották szét a részvénytulajdonosoknak. Harminc évvel ezelőtt az osztalék az iparban megtermelt érték kevesebb mint 5%-a volt; ma 25%. Minden egyes nettó 1 euró beruházásra a vállalatok 1978-ban 50 centime osztalékot osztottak ki, míg 2011-ben 2 eurót. (8)
A részvénytulajdonosok nyomására a vállalatok kénytelenek lemondani azokról a beruházásokról, amelyek nem elég jövedelmezőek, vagy kénytelenek drága pénzügyi manőverekbe kezdeni, hogy kitermeljék az elvárt 15%-os jövedelmezőséget. „A sztenderd nyereségesség az iparban 6-8% körül mozog, a vállalatok egyre gyakrabban vannak ösztönözve arra, hogy felvásárolják a saját részvényeiket, és ezzel fenntartsák a részvényeik árfolyamát” – magyarázza Gabriel Colletis. Nagyon gyakori az USA-ban, és a gyakorlat kezd elterjedni Franciaországban is: 115 milliárd eurót áldoztak erre 1999 és 2015 között. (9) 2018-ban a CAC40 (10) vállalatai 10,9 milliárd euró értékben vásárolták fel saját részvényeiket. Végeredményben lehetetlen beárazni az elmaradt hasznot: „Ki képes megmondani, mit jelent a gazdagságnak az az óriási pazarlás, amelyet meg sem termeltek, azok a munkahelyek, amelyeket létre sem hoztak, azok a közösségi, szociális, környezetvédelmi projektek, amelyeket el sem kezdtek, az elvárt jövedelmezőség miatt?” – sajnálkozik Laurent Cordonnier. (11) Ha Bruno Le Maire gazdasági és pénzügyminiszter azt szeretné, hogy Franciaország újból „ipari nagyhatalom” legyen, akkor azzal kellene kezdenie, hogy a vállalatokat kivonja a pénzügyek uralma alól.
A protekcionizmus nem hatékony és veszélyes
A francia államelnök, Emmanuel Macron (2017. április 26.) szerint „… a protekcionizmus maga a háború, egy hazugság, a visszavonulás. A világot fenyegető két legnagyobb veszély közül az egyik.” A Francia Központi Bank elnöke, François Villeroy de Galhau[12] szintén a protekcionizmus ellen érvvel, a szegényebb családok „védelmében”: „az importárak emelkedése jobban sújtaná a hátrányos helyzetű háztartásokat, amelyek arányosan több importterméket fogyasztanak.”
Azt a mítoszt, hogy a protekcionizmus közvetlenül vezet el a háborúhoz, míg a „barátságos kereskedelem” épp fordítva, a békét segíti, a történelem már elvetette. 1870-ben Franciaország és Poroszország nem sokkal az után léptek háborúra, hogy szabadkereskedelmi szerződést írtak alá. Fordítva, a protekcionizmus, amely a „harminc dicsőséges”, keynesi jóléti évet jellemezte, egyetlen konfliktust sem okozott. Az az elképzelés pedig, hogy a nemzeti „visszavonulását” jelenti, és a kereskedés végét, szintén nem állja ki a tények próbáját: „az 1890–1914 közötti években minden iparosodott ország, kivéve Nagy-Britanniát, protekcionista jellegű kereskedelempolitikát folytatott – emlékeztet Gaël Giraud közgazdász. – Ez egyáltalán nem akadályozta meg azt, hogy ebben az időszakban a nemzetközi külkereskedelem gyors ütemben (évi 5%-kal) nőjön, annyira, hogy a történészek az első globalizációs időszakként írják le”. (13)
Vajon ez most hogyan alakulna? A szabad kereskedelem túlbuzgó hívei szeretik kiemelni, hogy a globalizációnak köszönhetően a hátrányos helyzetű háztatások is képesek megtölteni a bevásárlókosarukat pólókkal, játékokkal, alacsony árú lapos TV-kkel. Az igaz, hogy a protekcionista intézkedések drágítják az importot, ugyanakkor viszont segítik a hazai termelést és segítenek véget vetni a „túl magas a munkaerő ára” mániának. Máshogy kifejezve, amit elveszítenénk mint fogyasztók, azt megnyernénk mint foglalkoztatottak.
Nem arról van szó, hogy meg kell tapsolni Donald Trump amerikai elnököt, aki védővámokat vezetett be a kanadai alumínium vagy a kínai napelemek ellen, anélkül hogy figyelne a következményekre (ellentámadás, egy valós iparpolitika hiányában intézkedései nem igazán hatékonyak stb.). A protekcionizmus nem varázspálca, amely képes feléleszteni minden régi iparágat, és önmagában nem egy gazdasági program: csak egy eszköz, amelyet fel lehet használni egy konzervatív, egyoldalú és agresszív, vagy egy együttműködő, ökológiai és szociális politika érdekében.
A „szolidáris protekcionizmus” hívei azt javasolják például, hogy olyan védővámokat vezessen be az Európai Unió, amelyek azoknak az országoknak az importtermékeit sújtaná, amelyek nem tartanak be bizonyos bér-, szociális ellátási, adó- és ökológiai normákat. A cél nem egy „ipari Jurassic park”[14] támogatása, hanem az ökológiai átmenet induló-ágazatainak a védelme, és főleg, az ipar gondjain túl, egy kiegyensúlyozottabb és igazságosabb világkereskedelmi rendszer megszületésének a támogatása. Mert nem a protekcionizmus vezet háborúkhoz. Hanem a szabályzókat lebontó mai rendszer, amely a versenyt avatta szentté, és egy végtelen folyamatban versenyezteti a foglalkoztatottakat és a nemzeti adórendszereket, és ennek következtében a szociális ellátás szintje kizárólag lefelé mozdulhat el, és csak csökkenhet a munkaerő ára.
