Európa védelmi politikája, papírhadserege

Kategória: 2019. október
Írta: Philippe Leymarie
Találatok: 2303

Europe de la Defense kÁprilis 18-án az Európai Parlament Strasbourgban elfogadta egy európai hadikiadásokra szolgáló alap létrehozását. Az 13 milliárd eurós alapból több tagállamot érdeklő ipari projekteket lehet megfinanszírozni. De mi a stratégiai elképzelés?

Az unió, már harminc éve, csak bajmolódik a különféle katonai és technikai eszközökkel, de anélkül, hogy képes lenne kiizzadni magából egy valódi biztonságpolitikai elképzelést.

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök 2018. november 6-án kijelentette az Europe 1 Francia TV-csatornán: „Ha nem hozunk létre valóságos európai hadsereget, nem tudjuk megvédeni az európaiakat. A határainkon álló Oroszországgal szemben, amely fenyegetőnek mutatkozhat (…), szükséges, hogy olyan Európánk legyen, amely szuverén módon, az Egyesült Államoktól függetlenül, meg tudja védeni önmagát.” Néhány nappal később a német kancellár asszony, Angela Merkel követi példáját. Az Európai Palament november 14-i ülésén bejelenti, hogy „olyan vízió megalkotására van szükség, amely egy nap lehetővé teszi valós európai hadsereg létrehozását”. Megismételte korábbi javaslatát az „Európai Biztonsági Tanács” létesítését illetően, amelynek elnökségét felváltva látnák el a tagállamok, ennek révén „a szükséges döntéseket gyorsan meg lehetne hozni”, és egyúttal ebben a keretben elképzelhetőnek tartotta, hogy ne legyen szükség egyhangú döntéshozatalra.

Azért nem megy ez olyan könnyen. Manapság az európai védelmi politika mindössze néhány nemzet erőfeszítésének a koordinációját jelenti. Nem foglalkozik a terület védelmével – az unió bővülésével a terület állandóan változik, így nincs is meghatározva –, nem is rendelkezik sem hatékony bevethető erővel, sem operatív katonai parancsnoksággal, pedig ezek mind hozzátartoznak egy valódi védelmi rendszerhez.

Az unió nem képes közös védelmi stratégiát megfogalmazni: hányódik a balti országok, az északiak és a kelet-európaiak orosz szomszédjuk miatti nyugtalansága, a nyugati és déli államoknak Afrika és a Közel-Kelet destabilizálódása által keltett aggodalmai között. Ebben az Európában, ahol már évtizedek óta „a békében áll a boldogság”, a vezetők „stratégiai letargiában leledzenek” – mondja Huber Védrine, Franciaország korábbi külügyminisztere. Christian Malis szerint, aki a Thales[1] korábbi stratégiai tervezési igazgatója volt, a prioritások megfogalmazásának, illetve az ellenségek megjelölésének szándéka mindeddig csak „egymást követő deklarációk mantrázására és a kudarcok elismerésére”[2] szorítkozott. Az eredmény – szerinte – egy igen szerény projekt, amelyet hangzatosan „Európai védelmi politikának” kereszteltek el, és a Petersbergnek [3] nevezett „egzotikus missziókra” korlátozódik. Ezek pedig a „kiegészítés” és a „terhek megosztása” elvén az amerikaiak által vezetett a NATO ernyője alatt valósulnak meg – ez utóbbi megtartja magának a kontinens valós védelmének monopóliumát.[4]

Mindeközben számos tényező miatt fontos lenne Európa hatalmának növelése. Jean-Marie Guéhenno, korábbi ENSZ főtitkárhelyettes szavaival véget ért Európa „ideológiai és stratégiai szempontból központi helyzete”, Amerika geopolitikai érdeklődése Ázsia felé mozdult el, aminek Vincent Desportes tábornok szavaival az lett a következménye, hogy „Ryan közlegény többé nem lép szárazföldre Európa partjainál”.[5] Továbbá (ugyancsak Desportes szerint) a frontvonal kiszélesedett, és a Szaheltől a Donbaszszig és egészen a Bataclanig[6] terjed. A védelmi és a biztonsági elvárások és feladatok immár nem határolódnak el tisztán. A társadalmak védtelenek a terrorizmussal szemben. A katonai célú felszerelések ára robbanásszerűen nő (nagy hatótávolságú tengeri és légi harcrendszerek, rakéták, robotok, drónok, taposóaknák, hibrid vagy ejtőernyős műveletek, elektronikus vagy űrből végzett felderítés stb.). Rövidesen eljön az az idő, amikor egyetlen európai ország sem lesz képes egymagában helytállni a műveleti területen, és nem lesz képes egy hosszabb ideig tartó beavatkozásra sem.

 

A nem integráltság felára

Lépésre kellene sarkallnia a huszonhetek államfőit és miniszterelnökeit, mert mindenütt recseg-ropog az európai biztonsági rendszer. Néhány hónapon belül az Egyesült Államok kiléptek ballisztikus rakétaelhárító rendszerekre vonatokozó egyezményből (ABM) és a közép-hatótávolságú nukleáris eszközök tilalmáról szóló egyezményből (FNI). Az oroszok felhagytak az európai konvencionális fegyverzetre vonatkozó egyezménnyel (FCE), és 2021-ben nem kívánják megújítani a stratégia fegyverrendszerek csökkentéséről szóló Start megállapodást. Ugyanakkor a Brexit új lehetőségeket nyit Európa előtt. London valójában évtizedek óta szisztematikusan blokkolt minden olyan projektet, amely olyan színben tűnhetett volna fel, mint a NATO konkurense, vagy barátságtalan gesztust jelentett volna Washingtonnal szemben – pl. az unió állandó katonai főparancsnokságának felállítását vagy az Európai Védelmi Ügynökség (AED) kiszélesítését.

Két éve mintha valami megmozdult volna: létrejött egy Európai Védelmi Alap, 13 milliárd eurós hitelkerettel (hét évre). Megerősödött a kis európai főparancsnokság, amely az európai vagy nemzetközi megbízásban végrehajtott műveleteket vezényelte (2500 ember). Azonosítottak mintegy harminc leküzdendő „kapacitáshiányt”, amelyek megannyi projekt megvalósulását jelenthetik (köztük pl. a MALE- t [Medium Altitude Long Endurance]), ezeket a jelentkező országok csoportja vállalhat el állandó strukturált együttműködés keretében. Forrásokat különítettek el a katonai mobilitás előmozdítására (6,5 millió eurót). Végül pedig a békefenntartási célú Európai Békekeret (Facilité européenne de paix) újraindítását (10,5 milliárd euróval) – ezzel a partnerországok, köztük afrikaiak, kezdeményezéseit kívánják támogatni. Az összegek 2021-től állnak majd rendelkezésre.

A legtöbb terv még csak papíron van meg. Az Európai Parlament 2019. április 18-i ülése jóváhagyta a költségvetési tételt, de a tagállamoknak még meg kell vitatniuk minden külön eszköz konkrét működését. Kérdés, hogy az Európai Védelmi Alap finanszírozásához csak az európai vállalatok juthatnak-e hozzá, ahogy azt pl. a franciákéhoz hasonlatos szuverenista politika diktálná. Vagy a világ négy tája felé nyitnák meg – a holland liberálisok, a német szociáldemokraták vagy a lengyel vezetők és, persze, az amerikai hivatalosságok szándéka szerint, amely utóbbiak már meg is fenyegették korlátozó intézkedésekkel Európát, ha kizárják vállalataikat erről a piacról. A francia szenátus szocialista alelnöke, Hélène Conway-Mouret veszélyes játszmát jósol az Egyesült Államok régi és legkeményebb szövetségeseivel, minthogy „az amerikaiak megpróbálják aláaknázni az önállóbb védelmi rendszerre vonatkozó európai törekvéseket.”[7]

A nyitott opciót egyebek között az is motiválta, hogy ne szigeteljék el az Egyesült Királyságot, ez viszont afféle trójai faló-szerű politika kockázatát jelenti, ami lehetővé teszi az Egyesült Államoknak, Izraelnek és talán még Kínának is, hogy megcsapolják azt a kutatási és fejlesztési hitelkeretet, amely Európa fegyverzetét szolgálja. Már látható, hogy semmiféle „európai preferencia” nem érvényesül az országok különféle katonai beszerzéseiben. Az unióban 178 fegyverzetrendszer van (az USA-ban 30), közel húsz páncélosmodell, háromféle vadászrepülő. Stb. A 2017-ben az összes európai hadsereg által a fegyverzetvásárlásra elköltött 227 milliárd euróból 25 milliárdra becsülhető a „nem európai” beszerzés.[8]

Jellemző módon Belgium F-35-ös vadászgépeket rendelt, ahelyett hogy az európai tervezésű Rafale, Eurofighter vagy Gripen gépeket választotta volna. A mintegy tucatnyi európai ország által rendelt F-35-ösök éppen csak hogy hadrendbe álltak. Valóságos hadászati költségvetési szivattyúként működnek, kemény feltételeket kötnek ki a vásárlókkal szemben: zárt rendszer, adatvédelmi kötelezettség, a szoftverek a gyártóhoz (Lockheed Martin) vannak bekötve, és a költségek elképesztően magasak. Florence Parly francia védelmi miniszter 2019. március 18-i washingtoni útja alkalmával kijelentette az Atlanti Tanács előtt: „a NATO szolidaritási klauzulája az 5. cikkelyben van megfogalmazva, ez nem F-35 cikkely.”

Az Európai Unió főparancsnoksága jelenleg képzési feladatok ellátására szorítkozik. Nem rendelkezik állandóan rendelkezésére álló csapatokkal. Tizenhárom éves fennállása során a taktikai egységek (battlegroups) hathavonkénti rotációval rendelkezésre álló 13 000 katonája egyetlen egyszer sem lépett akcióba műveleti területen. A már korábban eldöntött összetett műveletek, mint az „Artémis” (Demokratikus Kongó, 2003) vagy az Indiai-óceán területén (2008-tól), az „Atalanta” ma, források hiányában, nem lenne lehetséges.

A mostani viták a fejlesztési eszközök közös programja körül forognak. Nehéz azonban elérni az alkalmazási doktrínák, az ütemezés, valamint a gyártó és felhasználó országok stratégiai prioritásainak összehangolását, ha van is néhány említésre méltó kivétel. Például az európai műholdas helyzetmeghatározó rendszer, a Galileo 2001-ben indult, és most éppen csak életbe lép, nagy késedelemmel és a költségek valóságos robbanása után.[9] Ugyanez mondható el a katonai szállító járművekre, az A400M repülőgépre vagy az EC65 Tigre Eurocopter helikopterre.

Kettős problémát jelent, hogy az európaiak kénytelenek amerikai eszközöket vásárolni. Egyfelől: a saját vagy az európai szomszédok vállalatai elveszítik ezt a piacot, másfelől: a védelmi költségvetés elfolyik, így végül azt kockáztatják, hogy „bonsai hadseregük” lesz.[10] Mindazonáltal a francia hadsereg a leginkább felszerelt és a legaktívabb Európában, és a legkevésbé függ a külföldi megrendelésektől. Mégis képtelen arra, hogy korszerűsítse az elrettentést szolgáló haderejét, hogy beszerezzen egy második repülőgép-hordozó anyahajót, hogy űrpolitikát folytasson, hogy önálló légi harcrendszert építsen ki stb. Az kellene ehhez, hogy a GDP 3%-át tudja erre felhasználni, szemben a jelenlegi 1,6%-kal és a Donald Trump által szorgalmazott 2 %-kal.

Ha számításba vesszük az unión belüli politikai eltéréseket, nem rajzolódik ki semmiféle jelentős intézményes előrehaladás lehetősége. Legjobb esetben az egyezmények margóján alakulhatna ki valamiféle Európai Védelmi Csoport (Eurogroupe de la Défense), olyanformán, ahogy a közös valuta kialakulása körül jártak el annak idején. Alapja a 2018. június 25-én egy „közös stratégiai kultúra” létrehozására törekvő kilenc tagállam[11] által megfogalmazott Európai Védelmi Kezdeményezés körül szerveződhetne meg. Önkéntesen lehetne részt venni benne, többségi döntéshozatallal, az egyes országok nemzeti képviselőivel, specializációjával. És akkor még megoldandó az a kérdés: hogyan lehetne koordinálni ezt a tevékenységet az unió más intézményeivel.

Másfelől, Berlin és Párizs – e két szereplő viseli a közös védelmi politika legnagyobb súlyát – egyáltalán nincs azonos hullámhosszon a katonai kultúrát illetően. Németország, súlyos történelmi terhei miatt, nem vonhatja be haderejét, a Bundeswehrt a Bundestag hozzájárulása nélkül olyan műveletre, amely nem vonatkozik sem offenzívára, sem sürgős akcióra. Afganisztánban például a katonák csak fejlesztési tevékenységben vettek részt, a Tornado repülők tevékenysége pedig a légi megfigyelésre korlátozódott.[12] Ezzel szemben a nagyon hatékony francia modell lehetővé teszi, hogy a köztársasági elnök maga döntsön a háborúba való belépésről – ez egyedülálló Európában. Kétségtelenül gyors, de majdnem teljesen kizárja a politikai ellenőrzést.

 

London megkerülhetetlen

Ugyanez vonatkozik a fegyverexportra is. A szociáldemokraták hatására Németország komoly korlátokat emel a fegyvereladások elé. Megszakította a Szaúd-Arábiának szánt fegyvereladást is. Franciaország kevésbé körültekintő, még akkor is, amikor a szaúdi vásárlók háborús bűnöket követnek el Jemenben. Párizsnak fontos, hogy megkímélje hadiiparát, ami minimális feltétele a szuverenitásnak és az autonómiának mind nemzeti, mind európai értelemben. Az Eurocsoport belebotlik majd a francia nukleáris garancia kérdésének kiterjesztésébe is, minthogy Franciaország immár az egyetlen uniós tagállam, amelynek önálló nukleáris elrettentő ereje van, és amely állandó tagja az ENSZ Biztonsági Tanácsának – ennek a tagságnak a megosztását követelik egyes német személyiségek.

Akár lesz Brexit, akár nem lesz, az európai biztonságpolitika kialakítása az Egyesült Királysággal közösen történik majd. A Lancaster House megállapodás (2010) rögzíti, hogy Párizs és London együtt állja az európai katonai kutatások és fejlesztések költségeinek a négyötödét, továbbá a kapacitások fejlesztési költségeinek a felét. Kölcsönösen elismerik egymástól való függőségüket olyan érzékeny területeken, mint a közös expedíciós egységek képzése, a rakétatervezés vagy a nukleáris kísérletek. Lehet, hogy meg kellene találni annak lehetőségét, hogy London csatlakozzon a védelmi és biztonsági egyezményhez, amelyről Emmanuel Macron elnök álmodik, és amely „meghatározná kötelezettségeinket a NATO-val és az európai szövetségeseinkkel szemben: növelve a katonai kiadásokat, és megfogalmazva egy valós kölcsönös védelmi klauzulát.”[13] Ha azonban az európai védelmi politika különböző tagállamok szövetségeinek és megállapodásainak kirakósává (puzzle) degradálódik, akkor félő, hogy alapvetően a szándéknyilatkozatok és az ipari érdekek főszereplésével megmarad egy minimumon.

 

A szerző, Philippe Leymarie újságíró, a Défense (honvédelem) online blog szerkesztője (https://blog.mondediplo.net).

Fordította: Völgyes Gyöngyvér           

 

[1] Részben állami tulajdonban lévő hadiipari óriásvállalat – a ford.

[2] « Autopsie de l’Europe de la défense. Entretien avec Christian Malis (Európa védelmének boncolgatása, Interjú Christian Malis-sal », Inflexions, n° 33, Paris, 2016

[3] Az 1992-ben elfogadott Petersberg (Németország) deklaráció a következő célkitűzéseket fogalmazza meg: humanitárius missziók; helyi lakosság evakuálása; konfliktusmegelőzés és békefenntartás; válságkezelésben harci katonai missziók; összehangolt leszerelési akciók; katonai tanácsadás és támogatás; konfliktust követő stabilizációs tevékenység.

[4] Gabriel Robin, « Un donjon d’un autre âge » (Egy másik világ őrtornya), Le Monde diplomatique, 2019. március.

[5] Utalás Steven Spielberg filmjére (Ryan őrmester megmentése, 1998), amely az 1944-es normandiai partraszállásról készült.

[6] Párizsi színház és koncertterem, ahol egy 2015-ös terrortámadásban 89 ember halt meg – a ford.

[7] Financial Times, London, 2019. április 12.

[8] « Le glaive et le marché. Une union de défense renforcerait l’intégration économique européenne » (A kard és a piac. A védelmi unió megerősítené az európai integrációt), Question d’Europe, n° 486, Fondation Robert Schuman, Paris–Bruxelles, 2018. október 1.

[9] Charles Perragin et Guillaume Renouard, « Galileo, vingt ans de cafouillages pour le concurrent du GPS » (Galileo, húszéves huzakodás a konkurrens GPS-szel), Le Monde diplomatique, 2019. május.

[10] Frédéric Mauro et Olivier Jehin, « Pourquoi nous faut-il une armée européenne ? » (Miért kell nekünk európai hadsereg?), Institut de relations internationales et stratégiques (IRIS), Paris, janvier 2019. január.

[11]  Németország, Belgium, Dánia, Spanyolország, Észtország, Franciaország, Hollandia, Portugália és az Egyesült Királyság.

[12] « Mais que fait donc l’Allemagne en Afghanistan ? » (De mit is csinál Németország Afganisztánban?), Le Monde diplomatique, 2011. február.

[13] Stúdióbeszélgetés a Presse européenne-nél, 2019 március 5.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések