A frexitért küzdő franciák

Kategória: 2019. november
Írta: Alain Popelard
Találatok: 1351

frexit asselineauA 2019-es európai választásokat közvetlenül megelőző időben a „sárgamellényesek” összejövetelein gyakran volt hallható egy politikai formáció neve: Union populaire républicaine (UPR – Republikánus Népi Unió), amely arról nevezetes, hogy az Európai Unióból való kemény kilépést, vagyis a frexitet szorgalmazza. Elkötelezett és hatékony aktivistáira támaszkodva a párt az állítja, hogy meg tudja haladni, át tudja lépni a bal- és a jobboldal közötti szakadékot. Valóban?

2019 március 29-ét írunk. A Republikánus Népi Unió hétszáz aktivistája találkozott a brit fővárosban. A „Szabad Franciaország Ismét Londonban” nevet viselő összejövetel célja a brexit hatályba lépésének ünneplése és az, hogy erőt mutasson az európai választások előtt. Ez volt az a nap, amikor a brit alsóház immár harmadszor utasította el Theresa May brit miniszterelnök és az európai vezetők között létrejött egyezséget.

A brexit hívei közé keveredett franciák lotaringiai kereszttel kivarrott francia trikolórt lengetve, velük együtt fejezték ki hangos nemtetszésüket a parlament előtt. Majd az őket éljenző tömegben – amely keveset tud a La Manche túlpartján, Franciaországban alakult apró pártocskáról, amelyet olykor Marine le Pen mozgalmával tévesztenek össze, – közös tüntetésben vonulnak a Westmister Church felé, „Frexit, frexit!” kiáltásokat hangoztatva.

És ott az UPR alapító elnöke, François Asselineau beszédet mond. Az eseményre meghívott korábbi konzervatív és munkáspárti miniszterek társaságában lelkes szavakat hallat: „Ez az Egyesült Királyságban 1940 óta a franciaországi franciák legnagyobb politikai megmozdulása […]. Ismét Londonban vannak a szabad franciák, az Önök jelenlétében [és] remélem, hogy […] ez a 2019. március 29-i beszéd történelmi jelentőségű lesz az UPR […] számára, mint ahogy az 1940. június 18-án[1] elhangzott is az volt.” Azzal vádolva az európai „IV. Reich”-et, hogy a demokráciára tör, így folytatja: „Az, hogy Franciaország élén egy új Pétain áll, nem jelenti azt, hogy a briteknek meg kell elégedniük egy új Chamberlainnel a Downing Street 10-ben. […] Egy új Winston Churchillt akarunk, mint ahogy újra egy de Gaulle-t akarunk Franciaország élére.”

 

Magányos és fenséges vezető

Később július 23-án az UPR üdvözli Boris Johnson konzervatív párti elnökké választását, és miniszterelnöki kinevezését, a történelmi lépést, amelytől azt reméli, hogy „véget vet több mint három évnyi megtévesztésnek, és megnyitja az utat a brexit előtt. Két hónappal később, a nép érdekeivel ellentétes „parlamenti képviselői államcsínyről” beszél, amikor ugyanazt a Johnsont támadják a brit képviselők.

A 2007-ben alakult UPR ki akar lépni az Európai Unióból, az euróövezetből és a NATO-ból. Alapokmánya (Chartája) a Római szerződés 25. évfordulóján kelt, és szándéka szerint „vissza kívánja adni Franciaország függetlenségét és a francia nép szabadságát.” Azzal vádolja az európai alapokmányokat, hogy azok a nemzet- és a népszuverenitást csorbítják, ugyanakkor kizárja az engedetlenség stratégiáját, ezzel szemben az 50. cikkely aktiválását javasolja, amely engedélyezi egy államnak az Európai Unióból való egyoldalú távozást.

Ennek érdekében „csatlakozásra hívja mind a baloldali, mind a jobboldali franciákat, hogy egyesüljenek az őket elválasztó politikai törést félretéve.”

Való igaz, fölösleges „végtelen harcot folytatni az adózás, a termelési kapacitások külföldre helyezése, a nyugdíjak finanszírozása, a bevándorlás, a környezetvédelem stb. valójában mellékes és alárendelt jelentőségű kérdéseiről, mert a valódi nagy stratégiai döntéseket a tárgyban […] már meghozták az Európai Központi Bank vezetői és az európai biztosok, miközben ezek egyike sem választással került posztjára.” A belügyminisztérium részéről „egyéb” kategóriába sorolt párt, az UPR így átmeneti pártként jelenik meg. „Amint felszabadul Franciaország, mindenki visszatérhet a saját politikai családjába, és a bal-jobb felosztás világos és helyénvaló módon, természetesen áll vissza.[2]

Ellentétben a gyáriparosok kiszolgálóival, akik örvendezve várnak arra az eshetőségre, hogy a francia szociális modellt leépítsék, az UPR teljes mértékben vállalja az Ellenállás Nemzeti Tanácsának (Conseil national de la Résistance[3]) örökségét, amelyet a hosszú hidegháborús időszak sötét évei után az 1990-es években fedezett fel újra magának. Az UPR ezt veszi mintának a Nemzeti Felszabadítás Programja című dokumentumában, amelyet az 2017-es választások idejére fogalmazott meg. Ebben lándzsát tör az általános társadalombiztosítás mellett, azt javasolja, hogy állítsák vissza az állam központi hatalmát pl. az energiaszektor teljes vagy részleges visszaállamosításával (EDF, Enedis, Engie), a távközlésben (Orange), a tömegkommunikációban (TF1, TDF), az autópálya- és az ivóvízellátási koncessziókban. A bankok reprivatizációját ezzel szemben nem veti fel.

Egy ilyen párt esetében, amely ennyire odavan a szakértelemért, a francia Résistance (II. világháborús Ellenállás) mítosza epikai dimenziót kölcsönöz a hétköznapi cselekvésnek. Az UPR azonban jobban becsüli a fehérgalléros híveit, mint az ellenállókat: szívesen hozza helyzetbe a gaulle-ista személyiségeket, rítusokat és jelképeket, amelyekről a jobboldal az 1990-es évek fordulóján javarészt lemondott.[4] A nemes ügy emlékének felidézésével vonja be az aktivistákat, miközben a magányos és fenséges vezető tekintélyét legitimálja.

Az ENA-n (nagytekintélyű Közigazgatási Főiskola – a ford.) 1985-ben végzett François Asselineau a pénzügyi főfelügyelői karriert választja. 1993-ban az ultraliberális Gérard Longuet ipari és külkereskedelmi miniszter kabinetjében dolgozik, Édouard Balladur kormányában. Irodáját Charles de Gaulle arcképe és zászlók díszítik: a nemzeti lobogó, az ENSZ és a Frankofónia[5] zászlói, ő maga pedig így érvel: „Akkoriban volt rá esély, hogy változás következzen be a többségen belül. Azzal, hogy elfogadtam a miniszter melletti állást, pályámba némi politikai színt vittem.” Két évvel később, Alain Juppé újonnan alakult kormányában előbb a turisztikai, majd a külügyminisztériumban lesz a miniszteri kabinet tagja. Amikor 1997-ben feloszlik a Nemzetgyűlés, köztisztviselőként visszatér eredeti szakmájához.

 

A „szocialista nemtörődömség” ellen

1992-ben a Maastrichti Egyezmény aláírásakor kezdte el François Asselineau magáévá tenni a szuverenizmus ügyét. Azt vallja, hogy érzékenyen rezonált Philipe Séguin gondolataira, és feldúlta „a médiának az »igen« érdekében folytatott eszeveszett kampánya” (az 1992. szeptemberi referendumra utal), és ő, aki az 1979-es európai választásokon Simone Weil által vezetett UDF (Unió A Francia Demokráciáért) pártra szavazott, most azzal mentegeti magát – hogy „a fősodorhoz tartoztam”.[6] 2001-ben csatlakozik a korábbi belügyminiszter, Charles Pasqua RPF-jéhez (Rassemblement pour la France - Tömörülés Franciaországért), az országos iroda tagja, kutatási igazgató és szóvivő lesz. „Ez volt az első alkalom, hogy politikai párt mellett tettem le a voksomat.” – húzza alá. Hauts-de-Seine megye önkormányzatában 2000 és 2004 között Charles Pasqua kabinetfőnöke volt. A 2001-es önkormányzati választásokon a párizsi 19. kerület listavezetőjeként François Asselineau párizsi képviselő lesz. Választási plakátjain keverednek a drogkereskedelem, a veszélyes kutyák, a prostitúció, a nem kielégítő létszámú rendőrség kérdései, és arra szólít fel, hogy „a hatéves szocialista nemtörődömségnek véget kell vetni”. Nicolas Sarkozy 2004-ben kinevezi a gazdasági hírszerzés csoportfőnökévé a pénzügyminisztériumban, ekkor belép az UMP-be (Unió egy Népi Mozgalomért – hagyományos konzervatív párt), amelynek két évig marad tagja. Végül rövid időre csatlakozik a Paul-Marie Couteaux európai parlamenti képviselő által létrehozott RIF-hez (Franciaország függetlenségéért és szuverenitásáért küzdő mozgalom) – amely később a szélsőjobbhoz közeledett. Mindezek után 2007-ben végül megalapította az UPR-t.

Egyik párttól a másikig, François Asselineau röppályája végén a jobboldali konzervatív szuverenizmus áll. „Az UPR-ben, ahogy mondani szoktam, három jobboldali dolog van: a neve, az öltözködésem: öltöny-nyakkendő és a húsz évvel ezelőtti pályafutásom. Ami a többit illeti, mindig is az egyesítés híve voltam” A ENA volt hallgatójának állásfoglalásaiban felismerhetők az első idők Jacques Chirac-jának euroszkeptikus felhangjai, aki 1978-ban erőteljesen fogalmazott: „a külföld pártja”, a „nem európai Európa, amelyet a német–amerikai érdekek irányítanak”, „a haza hanyatlása”.

Az 1992-es Maastrichti Szerződéstől kezdve Jean-Pierre Chevènement elnöki jelöléséig (2002) a szuverenizmus erősen meggyökeresedett a francia politikai mezőben azzal párhuzamosan, ahogy elkezdett málladozni a boldog globalizáció mítosza. Azok között a szervezetek között, amelyek a szuverenitást választották vezérfonaluknak, François Asselineau kitüntetett szerephez juttatta magát. Akkor, amikor Florian Philippot „Patriotes”-jai (Hazafiak) vagy Nicolas Dupont-Aignan „Debout la France” (Franciaország, Talpra!) mozgalma ritkán hagyják ki az alkalmat, hogy nekimenjenek a migránsoknak vagy a muzulmánoknak, az UPR kevéssé ékesszóló ezekben a kérdésekben. Bár lehetett hallani, hogy létrehoztak egy bevándorlási bizottságot, tudomásunk szerint soha nem hozták nyilvánosságra a tevékenységét.

A hosszú ideje minicsoportosulásként működő UPR ma, 12 évvel megalapítása után állítólag 38 000 tagot számlál. 2017-ben egy igazi lökést kapott, amikor François Asselineau először jelentkezett elnökjelöltnek a választásokon. 587 választott képviselő támogatását kapta meg (2012-ben 17-et), legtöbbet az észak-keleti megyékből. Manon Chevalier asszony, montreali (Kanada) mérnök, aki „annak érdekében, hogy saját jó közérzeténél nagyobb célért harcoljon”, 2014-ben csatlakozott az UPR-hez, majd 2017-ben egy év „alkotói szabadságot” vett ki, hogy támogatókat szervezzen François Asselineau-nak, míg saját költségén Pikardiában tartózkodott. „Szinte semmi csatlakozási pont nem létezett akkoriban a helyszínen. Nyolcszáz polgármestert hívtam fel, de csak háromszázzal tudtam találkozni. Elmondtam nekik, hogy a demokrácia érdekében támogatniuk kell Asselineau-t. A legtöbbjük nem is ismerte őt.” A hölgy, aki „szívből szereti mindazt, amit Franciaország létrehozott”, meg volt győződve arról, „hogy ha Franciaország kilép az Unióból, akkor megnyílhat a frankofon világ felé”, – végül 35 támogatót sikerült szereznie –, „a kevesebb mint 300 lakosú falvak helyi képviselőit, mindenféle pártpolitikai hovatartozás nélkül, akik megundorodtak a hagyományos pártoktól.”

 

Számok és latin kifejezések

Az átlagosan 46 éves tagság többsége férfi (85%), és soha nem volt korábban semmilyen párt tagja.[7] Kutatásunk során találkoztunk korábban mindenféle, jobbra, illetve balra szavazó párttaggal és sok olyannal, aki távol maradt a választásoktól, és sokan érkeztek a jobboldal soraiból.[8] Szakmai profiljukat illetően nagyon eltérő képet mutatnak: van köztük kereskedő, kempingüzemeltető, munkanélküli, vállalatcsoport belső pénzügyi ellenőre, diák, villanyszerelő, ingatlanügynök, (gyakran) mérnök, de egyetlen köztisztviselő sem.

Az aktivisták általában egy online deklaráció elolvasása nyomán vagy François Asselineau egyik videokonferenciájának hatására döntöttek a csatlakozás mellett. A hagyományos médiával bizalmatlanok, inkább az alternatív csatornákat választják, amilyen pl. az RT (korábban Russia Today) vagy a TV Libertés, a Szputnyik multimédia hírügynöksége, a blogok – pl. Olivier Berruyer (Les Crises -válságok) vagy Étienne Chouard (Le plan C – a C terv) blogja, esetleg a YouTube-csatornák – amelyek több-kevesebb távolságra keringenek a párt körül (Trouble Fait – zavarkeltés, Penseur sauvage – szabadon gondolkodó, Thinkerview stb.).

A párt minden ősszel meghirdet egy egyetemnek nevezett rendezvényt. Részt vettek egy vagy több alkalommal előadóként olyan személyiségek, mint Annie Lacroix-Riz, Emmanuel Todd, Jean Bricmont vagy Coralie Delaume. Ezen kívül van egy nagyon dinamikus YouTube-csatornájuk (114 900) előfizetővel, és nemrégiben indult tévécsatornájuk, az UPRTV. A párt ugyanis, mint azt szlogenjük is felhánytorgatja, annak ellenére növekedik, hogy a „nagy médiák elhallgatják”, és a többi „kis párthoz” hasonlóan szenved a „neves újságírók” megvetése miatt. „Az UPRTV-t az európai választások céljából hoztuk létre – mondja Fabien Semat, a közösségi hálózatok felelőse. – Ma mintegy 15 aktivista dolgozik nálunk.” A heti sajtószemlén és a híradón kívül a csatorna közvetíti François Asselineau utazásait, megnyilatkozásait, és rövidesen talán egy kulturális műsort is kínál, amelyet szintén Asselineau vezet majd. Úgy néz ki, hogy az internet központosította a szervezetet…

Az UPR szervezett párt, van országos irodája, és vannak regionális vagy megyei delegátusai is. A 2017-es elnökválasztáson gyengén (0,92%) szerepeltek, ezért nem térítették meg nekik a kampányköltségeket, és csak az évi 30 euró tagdíjra számíthatnak.[9] Legfontosabb tagjaik általában kitüntetéssel büszkélkedhetnek, így pl. Chevalier asszony, aki a párizsi pénzverdében tömör aranyból készült érem birtokosa, amelyet az aktivisták tömege előtt adtak át neki. Az érme színén egy megnagyobbított 1 frankos érme képe látszik – ez az UPR logója –, hátoldalán a következő szavak olvashatók: „UPR – Manon Chevalier – 2017-es elnökválasztás”. A kongresszuson részt vevő, aktivizmusukról ismert tagok választják meg országos szintű képviselőiket. Ők azonban nem vesznek részt a nagy stratégiai célkitűzések kidolgozásában, Az alapító okirat „egyáltalán semmi változtatást nem szenvedett” 2007-es létrejötte óta, hirdeti a párt online oldala. A programot pedig sem nem vitatták, sem nem szavazták meg a párt aktivistái.

A szervezet tartópillére François Asselineau, akit két helytartója vesz körül – Charles-Henri Gallois, aki a gazdasági ügyekkel foglalkozik, valamint Vincent Brousseau, aki korábban a BCE (Európai Központi Bank) közgazdásza volt, ahol monetáris kérdésekkel foglalkozott. A párt soraiban sokra tartják a vezető pedagógiai érzékét, aki mindig kész frappáns bizonyítékokkal szolgálni, nagy könnyedséggel bánik a dátumokkal, a törvénycikkelyekkel, a számokkal és a latin kifejezésekkel – bár némelyik kissé idejétmúlt és modoros, de a hallatósága számára hitelesebbnek tűnik, mint a kommunikációs tanácsadók agyoncsépelt formulái. Dicsérik Asselineau, a magas beosztású funkcionárius egyenességét, azt tartják róla, hogy mentes minden személyes ambíciótól és minden ármánytól, csakis az erény és az igazság vezeti őt, aki a gépezet tagjaként mindig tudott alkalmazkodni, mint annyi más társa. Távollétében is „Asselineau úrként” emlegetik, és úgy hallgatják, mint egy prófétát vagy egy professzort.

Március 8-án Marseille északi negyedében vagyunk: „Hogy is hívják azt, aki XVI. Lajosnak képzelte magát?” – kérdezi Jean-Claude Dib, aki minket az UPR vezetője és a sárgamellényesek közötti találkozóra vivő autó első ülésén ül. „Balladurnek” – válaszol habozás nélkül a sofőr „Nahát, ez az!” – folytatja Dib. „Monsieur Asselineau nem olyan, mint Balladur. Ő kezet fog mindenkivel, akivel találkozik, és egyébként egyedül ő beszél Franciaországról.”

A 69 éves korábbi kamionsofőr és a 65 éves zenész, aki RSA-ban (aktív szolidaritási jövedelem) részesül, tagjai az UPR Bouches-du-Rhône megyei szervezetének. A sokáig apolitikus Antoniotti akkor határozta el, hogy elkötelezi magát a párt mellett, amikor François Asselineau elítélte „az USA beavatkozását és a NATO illegális harci cselekményeit” Ukrajnában. Azóta ő foglalkozik a párt internetes oldalával, fenntart egy kis online könyvtárat is, amelyben olyan címeket olvashatunk, mint „Egy nemzet, Jugoszlávia meggyilkolása” (Michel Parenti tollából)[10] vagy a „Propaganda – hogyan lehet manipulálni a közvéleményt egy demokráciában” (Edward Bernays).[11]

Amikor François Asselineau belép a terembe, ahol az összejövetelt tartják, 250 ember vár rá. Dibhez és Antoniottihoz hasonlóan a legtöbben párttagok. Többen sárga mellényt viselnek, és minden szombaton tüntetnek. Genny Miranda, egy bevásárlóközpont korábbi közönségszervezője, aki nagy szerepet vállalt a Port-de-Boue és a Martigue közelében szervezett tiltakozó megmozdulásokban, sátrat vert egy kereszteződés körforgalmában, és éjjel-nappal kitartott. „Igen, igaz, hogy az UPR szerepet játszott a sárgamellényesek mozgalmában – magyarázza. – Lehetővé tette, hogy a franciák tudatosabbá váljanak az európai kérdésekben.” Miközben ő maga mindig a jobboldalra szavazott, 2007-ben belépett a pártba, mert árulásként élte meg, hogy Sarkozy elnök nem vette figyelembe a franciák szavazatát, akik a 2005. május 29-i népszavazáson 54,67%-ban elvetették az európai alkotmányt. „Sohasem voltam semmiféle párt tagja azelőtt, és semmilyen tüntetésen nem vettem részt a sárgamellényesek mozgalmát megelőzően”. Az, hogy az UPR tagjai részt vettek a felvonulók között, kétségtelenül hozzájárult gondolataik terjesztéséhez, azokon a csoportokon túl is, ahol már jelen voltak. Élve a nyitás lehetőségével, az UPRTV rendszeres programot sugárzott „A sárgamellényesek szót kérnek” címmel.

Az UPR éveken át távol tartotta magát a szociális mozgalmaktól. Igaz ugyan, hogy csatlakozott a francia államvasutak (SNCF) védelmében szervezett tüntetésekhez 2018. március 22-én, valamint 2018. és 2019. május elsején, de egyébként nincsenek kapcsolatai a szakszervezeti mozgalommal, és nem érdeklődik a munkásmozgalom iránt. Hasonlóképpen, a három óra 15 perckor kezdődő és a francia történelem témájú előadásai során, amelyet az aktivisták kétségtelenül élénk figyelemmel követnek, egy szót sem szólt az 1936-os Népfrontról. Egy másik előadásában – „Ki irányítja Franciaországot és Európát?” – François Asselineau, a magas beosztású köztisztviselő azt állítja, hogy az 1968. májusi franciaországi események a CIA és a Rockefeller Foundation ama törekvéseképpen jött létre, hogy destabilizálja a francia köztársasági elnököt, és ezért támogatták a diákok szervezeteit. „A történészek kezdenek rájönni, hogy 1968 májusa volt valószínűleg az első »színes forradalom«, olyan, amilyet az amerikaiak Grúziában és Ukrajnában provokáltak ki a 2000-es években” – jelenti ki François Asselineau, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy 1968-ban az egyenlőség, illetve a munkások követelései meghatározó szerepet játszottak a tiltakozó mozgalomban.

Minthogy ellenáll mindenféle materializmusnak, az UPR alapítója nem említi a burzsoázia történelmi szerepét sem. Mivel központi témája a hatalommal való visszaélés, rámutat: franciának lenni annyit tesz, hogy „tudjuk, hogy az elit elárulhatja Franciaországot”. Az „elit” szó ugyanakkor nem kötődik nála egyetlen társadalmi osztályhoz sem. A demokrácia védelme teljesen formális marad, a társadalom egyenlőtlen szerkezete másodlagos kérdés. Maradéktalanul tiszteli a jog uralmát, és a népi kezdeményezéssel rendezendő népszavazást programjának egyik központi intézkedéseként kezeli. Nem hiszi, hogy a demokrácia erősítése érdekében szükséges lenne felszámolni a bérből és fizetésből élők alárendeltségét, sem pedig, hogy csökkenteni kellene a nagy vagyonokat. Egy csöppet sem zavarja az, hogy „a forradalom a franciát a város királyává tette, de a vállalatban, mint szolgát hagyta meg.”[12]

 

Jobboldali melankólia

Az UPR szociális ügyekért felelős vezetője, Christine Annoot, aki a lakásában fogadott minket, ezt készséggel elismeri. Ő előbb az RPR-hez és az RPF-hez csatlakozott, majd az egyik alapító tagja volt az UPR-nek és a Debout la République-nek – amely 2014-ben Debout la France (Franciaország, Talpra!) nevet vette fel, azóta Lisieux polgármester-helyetteseként bőszen átkozza az Európai Unió zsarnokságát. A párt honlapján található életrajzi bemutatkozásában olvashatjuk: „Apja után szerb származású, anyja francia. Tudja, hogy Franciaország, mint Szerbia is, amely szövetségese volt 1914-ben, csak akkor lehet valóban francia, ha független és erős szuverén állam.” Viszont úgy tűnik, hogy Christine Annoot szinte nem ismeri saját pártjának szociális programját, így azután nem ejt szót sem a munkatörvénykönyvben előírt jogok visszaállításáról, sem a garantált minimálbér (smic) értékének havi nettó 1300 euróra emeléséről.

De Gaulle-t „a rend és a lázadás emberérek” nevezi, a Le Figarot és a Le Monde diplomatique-ot olvassa, részt vesz a sárgamellényesek útkereszteződésekben rendezett megmozdulásain, és sajnálkozva jelenti ki: „A társadalmi fejlődés megállt. Én annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik a kapitalizmusnak köszönhetően megismerte a gazdasági fejlődést. Ma ez megállt. […] Már nincs osztályharc, hanem annak a harcnak a tanúi vagyunk, amely a globalizmus hívei és azok közötti folyik, akik védelmezik a nemzet fogalmát. Egy szuverén és független Franciaországban a tőke és a munka együttműködése lehet a társadalmi fejlődés egyedüli forrása.” Amikor megkérdezzük Christine Annoot asszonyt, hogy újabb jogokat kell-e adni a munkásoknak, nem kell sokat várnunk válaszára: „Új jogokat? Nem hinném. Tudja, már nagyon sok joguk van. Meg kell erősítenünk a gazdasági részesedés rendszerét és a munkások érdekeltségét.”

Az UPR kötődik a modernizáció nagy legendájához – hiszen egy korábban igen magas tisztségeket betöltő köztisztviselő a vezetője a pártnak. A háború utáni keynesi „harminc dicső év” legendáját az ő köreiben senki sem vizsgálja kritikus szemmel. Ugyanígy a hatékonyság által okozott szociális és környezeti ártalmakat sem illeti kritika, sem az V. Köztársaság monarchista allűrjeit. A gaulle-izmus deklarált örökösei a vesztesek táborába sorolták magukat: lejáratta őket a részvényesek kapitalizmusa, az atlantizmus, a győzedelmes európaiság. De ahogy inog a piacgazdaság, új erőre kap a nemzeti nagyság újra megtalálásának vágya. A jobboldali melankóliának, amelynek egyik tipikus jele az UPR felbukkanása, még maradt mobilizáló ereje.

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] DE Gaulle tábornok ellenállásra buzdító felhívásának dátuma – magyarul itt olvasható egy rövid ismertetés: http://www.unesco.hu/kommunikacio-informacio/vilagemlekezet-program/de-gaulle-1940-junius-18. – a ford.

[2] L’UPR veut-elle abolir le clivage droite gauche? [Az UPR be akarja temetni a jobb- és baloldal közötti árkot?], www.upr.fr

[3] Az Ellenállás Nemzeti Tanácsa (1943-tól) képviselte az ellenállásban résztvevő különböző politikai pártokat és kidolgozott egy haladó programot a felszabadulás utáni időszakra: tervezés, államosítások, a társadalombiztosítás megteremtése, általános választójog stb… - a ford.

[4] L. François Denord : Et la droite française devint libérale [És a francia jobboldal liberális lett], Le Monde diplomatique, 2008. március.

[5] A frankofón országok és kormányok nemzetközi szervezete, emellett francia nyelven a kifejezés a franciául beszélő emberek közösségére is utal – a ford.

[6][6] Serge Halimi : Décideurs et délinquants [Döntéshozók és bűnözők], Le Monde diplomatique, 1992. október.

[7] A párt 2018-as adatai szerint, www.upr.fr

[8] Az UPR azt állítja, hogy aktivistáinak nagyobb része baloldali érzelmű.

[9] A diákok, munkanélküliek, RSA szolidaritási jövedelműek csak 10 eurót fizetnek  

[10] Michael Parenti : Tuer une nation : L’assassinat de la Yougoslavie [To Kill a Nation: The Attack on Yugoslavia], Delga, Párizs, 2014 (ISBN 978-2915854657)

[11] Edward Bernays: Engineering of Consent: a Scientific Approach to Public Relations [Az egyetértés manipulálása: a propaganda tudományos megközelítése], (első kiadása 1947-ben) University of Oklahoma Press, 1969. december, (ISBN 978-0-80610-328-0, OCLC 468791943).

[12] Jean Jaurés szavai.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések