hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az újságírók szolidárisak a Franco rezsimje elől menekülő köztársaságiakkal – franciaországi spanyol menekülttáborok 1939-ben

JPEG - 92.4 kio

A Francisco Franco által kirobbantott polgárháború következményeként a spanyol köztársaságiak bukása bevégződött. Biztosak lévén abban, hogy irgalmatlan elnyomás vár rájuk Spanyolországban, 1939 elején többszázezren menekültek el Franciaországba. Baloldali, de nem csupán baloldali újságírók adtak hírt sorsukról.

„Szenvedésünk immár véget ért. Egészen közelről láttuk a legszörnyűbb nyomort Tour-de-Carol-ban, Argèles közelében, Saint-Cyprien, Bourg-Madame, Amélie-les-Bains, Arles-sur-Tech, Le Boulou településeken.” Immár tízedik napja látogatja a Spanyolországból visszatérő riporter, Ribécourt a spanyol köztársaságiak menekülttáborait a Pireneusok keleti járásaiban. Az összes odaküldött francia újságíró közül ő ismeri a legalaposabban a helyzetet. A Ce Soir napilapnak dolgozik, amelyet olyan írók-újságírók vezetnek, mint Louis Aragon és Jean-Richard Bloch, továbbá kollégájuk, a lap főtitkára, Paul Nizan. Az újságot 1937-ben hozta létre a kommunista párt, a Jean Prouvost iparmágnás tulajdonát képező Paris-Soir konkurenseként, megjelenésében hasonlít is rá, sok fényképet is közöl, ezek gyakran Robert Capa szemével láttatnak, akár jelölik a fotóst, akár nem.

1939. február 20-án Ribécourt riportja a címlapon indul: „30 000 sérült és beteg van a koncentrációs táborokban.” Ez a kifejezés bizonyára meglepő. De az igazgatási szervek így jelölték azokat, és maga a belügyminiszter fogalmazott eképpen február elején: a „Le camp d’Argelès-sur-Mer nem büntetőtábor, hanem koncentrációs tábor lesz. Ez nem ugyanaz”. (1)

1939. február 26-án Franco csapatai és szövetségesei bevonultak Barcelonába. Február 4-én elfoglalták Gironát, február 10-én befejeződött Katalónia megszállása. Ugyanakkor megkezdődött a „Retirada”, vagyis a visszavonulás: „A francia határokon mindeddig tapasztalt legjelentősebb exodus”. (2) Spanyolok százezrei lépték át a határt, akiket a Daladier-féle 1938-as törvényerejű rendeletek „nemkívánatos külföldieknek” bélyegeztek meg.

1939. január végétől kezdve a köztársasági ügy iránt elkötelezett újságírókat küldtek La Junquera – Le Perthus és Port-Bou – Cerbère határállomásokra – köztük olyanokat, akik Franciaországból kísérték figyelemmel az exodust. Az iszonyú terhet cipelő „kilakoltatott” emberek láttán az újságírók döbbenten szemlélik ezt a végeláthatatlan áradatot, amely átvonul a határon. „Reggel óta csak jönnek le a hegyről, végeérhetetlen menetben, olykor poros kocsikkal vagy zsákokkal és a legváltozatosabb eszközökkel, edényekkel túlterhelt öszvérekkel” – írja február 7-én Georges Beaubois, a l’Humanité kommunista napilap szerkesztője Boulouból –, „ebben a faluban összegyűjtik és beoltják őket.” Februárban, Le Perthus-ben és Prats-de-Mollóban a Ce Soir-nál újságíró és fordító Louis Parrot szembesül a „nyomor hadtesteivel”. Ezt a kifejezést akkoriban gyakran használják az újságok a vonulók jellemzésére. Az 1937. június folyamán Spanyolországban létrehozott SLA [nemzetközi anarchista és antifasiszta segélyszervezet] újságjának különtudósítói a „horda” szót használják. Julien Chazanoff, akit Chazoff néven emlegetnek, és Lucien Haussard ebben az újságban február 9-én „emigránsok és menekültek hordáiról ír, egyesek sántítanak, mások betegek, és mind kimerültek.”

Úgy tárolják őket, mint az állatokat

„Az ép embereket internálótáborok felé irányítják – mondja Geneviève Dreyfus-Armand történész –; ami a nőket, gyerekeket, betegeket és idős embereket illeti, még ha számosan hosszabb-rövidebb ideig koncentrációs táborban kötnek is ki, őket tömegesen küldik a belső megyék befogadó táboraiba, ahol úgy-ahogy tudják fogadni őket.” Pontosítja: „a szétválasztásra olykor válogató vagy gyűjtő táborokban kerül sor a határ mentén: Prats-de-Mollo, La Tour-de-Carol, Boulou, Bourg-Madame vagy Arles-sur-Tech helységekben. (3)

A riporterek 1939 elején gyakran a „menekültek”, olykor az „emigránsok”, ritkábban a „szökevények” szavakkal illetik ezeket a spanyolokat. Asszonyok és férfiak, akiknek már nincs hazájuk, és státuszuk kifejezése azon a „tömeg” szón alapul, amelyhez tartoznak. Internáltak, akiknek a sorsát a riporterek segítségével kísérhetjük figyelemmel az első táborokban január vége és február eleje között. Pontos és részletes képet adnak az olvasónak arról a spanyol drámáról, amely döbbent szemük előtt zajlik. Akkor lépjünk be velük a táborokba!

Az eső olyan vigasztalanul esik, hogy a szocialista Le Populaire ismert újságírója, Jean-Maurice Hermann az éghez fohászkodik: „Köszönjük meg az égieknek, ha nem esik tovább. A hatalmas tömeg számára egész egyszerűen szörnyűséges lenne, és az ellátás gyakorlatilag lehetetlenné válna.” Jean-Maurice Hermann az elsők között volt azoknak az újságíróknak a sorában, akik elmentek a fellázadt Ibériai-félszigetre 1936 júliusában. Valósággal fellelkesültek „a boldog és szervezetlen sokadalom, a felemelt öklök” láttán. Utána nyomon követte a baszk menekültek érkezését 1937-ben. 1939-ben ismét a helyszínen van: „bejárja a koncentrációs táborokat”. Február 14-én, két nappal az után, hogy az eső megszűnéséért könyörgött, felkiált: „Hát itt van! Már megint esni kezdett, csendes, sűrű és hideg az eső”. Majd folytatja: „Argelès és Saint-Cyprien homokos földjén 140 000 ember bújik egymáshoz – és a számuk egyre nő –, sovány vállukra húzva valami ócska takarót, amelyet Spanyolországból hoztak magukkal.”

Eső ellen takaró és emberi melegség. Az anarchista unió hetilapja, a Le Libertaire kiküldi a helyszínre egyik szerkesztőjét, Maurice Doutreau-t. Saint-Cyprienben a menekültek „a soványka takarójukat elhagyott teherautókról letépett lemezek” alá bújva pótolják ki. Georges Beaubois a l’Humanité megbízásából járja a megye táborait. Szörnyű ezeknek az embereknek a helyzete, akiknek „csak az ég a tető a fejük felett”. Argelès-ben „jeges szél támadt, dühödt orkánként futott végig a part mentén, magával vitte a vén rongyokat, homokkal kevert ágakat” (Ribécourt). Saint-Cyprienben „a kopár síkon heves szél fúj, homokfelhőket kerget, szörnyen mormogva, szúrós homokszemeket fúj az emberek arcába” (Émile Decroix, l’Humanité).

A menekültek szenvedése nem áll meg a hidegnél. „Láttam egy embert sírni, amikor egy darab kenyeret kapott” (Jean-Maurice Hermann, Argelès-ben). „Ezek az emberek ezerszámra egyetlen falat ételhez sem jutottak, amióta megérkeztek, vagyis huszonnégy órája vagy akár három napja […]. Az imént láttam embereket, amint nádat rágcsáltak, hogy becsapják a korgó gyomrukat” – tanúsítja Ribécourt Saint-Cyprienben.

„Vissza akartok menni Francóhoz?” – kérdezik tőlük a határon. „Ki akar Hendaye-ba (4) menni?” – kiáltoznak a csendőrök a táborokban. Az emberek által elviselt éhségnek és hidegnek a láttán Jean-Maurice Hermann végül – anélkül, hogy maga is el merné hinni, annyira kegyetlen cinizmust árul el számára ez a viselkedés, – fel meri tenni magának a kérdést: „nem arról van-e szó, hogy direkt vetik alá a menekülteket ennek a gyötrelemnek, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk, hogy meghozzák azt az egyetlen döntést, amely ebből a pokolból kivezető utat jelentené számukra: a visszatérést a fasiszta Spanyolországba?”.

A kommunista párt képes hetilapjának (Regards) a február 23-i számában Stéphane Manier egész oldalt szentel annak a „tervnek”, amelyet a prefektusnak tulajdonít. Mi van a táborokban e mögött a „rettegés”, „zűrzavar”, „gyehenna” mögött? És hogyan teszik varázslatossá „a Francóhoz vezető utat”? „Amint megnyílik az útvonal a keleti Pireneusok és Hendaye–Burgos között, minden sokkal vidámabbá válik. Kamionok, vonatok, meleg leves a Francóhoz vezető út mentén.” Maurice Doutreau így vélekedik a Le Libertaire ugyanaznapi számában: „Amint a leggyengébbek vagy a leginkább fásultak közül néhányan hagyják magukat megszédíteni, megváltozik a rendszer. Különválasztják őket, jobb táplálékot kapnak, jobban bánnak velük, nagyobb szabadságot élveznek.”

Ami „a táborok higiénés viszonyait illeti, jobb nem is beszélni róluk” – dörög Marc Bernard, a polgárjogi és köztársasági eszméket valló La Lumière radikális-szocialista hetilapban. Híres kolléganője, Madeleine Jacob úgy dönt, hogy megmutatja az Argelès-beli tábor valóságát. „Az ürülékben gázolunk. Nincs a táborban sem latrina, sem lombos rejtek, sem mosdóvíz. Amott egy marék rizst főznek, közvetlenül mellette egy férfi leereszti a nadrágját, és könnyít magán.” A tábor valóságos mikróbafészek, elviselhetetlen bűzt áraszt. A csapadéktól még jobban félnek. „Esik. A levegőt nem lehet belélegezni, annak ellenére, hogy a tengerparton vagyunk, a szabadban. A földtől fölfelé áramló szag mindennél erősebb. Esik, és ez azt jelenti, hogy ha itt hagyják az embereket, hamar felüti fejét a veszélyes járvány.”

Betegségek lépnek fel: vannak fertőzők „Tour-de-Carolban, de a tuberkulózis és tífusz is megjelent Bourg-Madame-ban, valamint coli-baktériummal fertőzött katonákat láttunk, és a pestis pusztít a többi táborokban is” – informál Ribécourt. Argelès-ben pleuréziát észleltek, Saint-Cyprienben vérhast.

A kormány nem késlekedett kerítéssel elszigetelni a menekülteket

Le Perthus-ben január végén Jean-Maurice Hermann felfedi a halál brutális betörését francia földre: „hirtelen utat engednek az emberek: három fonott szalmaszandált viselő katona érkezik egy hordággyal, amelyen sebesült fekszik. És itt jön egy másik. De ezúttal, az arcára felhúzott takaró alatt csak egy vékony, merev emberi alak látható.” A szandál említése nem csupán a Populaire újságírójának stiláris képességeiről árulkodik. Az 1936-os nyár forradalmi és antifasiszta Spanyolországában az újságírók felfigyeltek rá: ezek a fonott szalmaszandálok voltak a harcoló spanyol nép öltözékének jellegzetes elemei. Valóságos szimbólumok. A Le Perthus-beli katonák lábán 1939-ben már csak felidézik a harcot, helyükre a Retirada, a visszavonulás rongyai és ócska takarói léptek, és váltak a legyőzött, emigrált, menekült nép jellegzetes öltözékévé. Jean-Maurice Hermann valóságos halottasházi kellékként említi: „Az éhség, a hideg… Ahogy mentünk felfelé az úton a tábor irányában, találkoztunk hat emberrel, akik egy takaróban egy fiatal, bőrkabátos, erőtlen, fakó arcú, szenvedő katonát cipeltek.” Február 18-án La Tour-de-Carol-ban Ribécourt kétségbeesetten számol: „A következő éjjeleken öt, hat, hét, nyolc ember halt bele a hidegbe. Ma éjjel heten. Egy menekült ragaszkodott ahhoz, hogy megmutassa nekem őket. A pályaudvar közelében egy kopár területen hét fehér faláda feküdt egymás mellett…”

Február elején Madeleine Jacob egy öngyilkossági kísérletről számol be Boulou-ban. „Amikor odaértünk, éppen megtörtént a dráma. Egy milicista szíven szúrta magát kétségbeesésében. Nem halt meg.” Két héttel később Argelès-ben arról ír, hogy számos „internáltat” kísért az öngyilkosság gondolata: „Vigasztalanul esik. Néhány csoport kalyibákat épített búvóhelyül, mások inkább ágakból raktak tüzet. A leginkább rezignáltak, erejük fogytán, és szenvedéseiktől hajtva, megásták gödrüket, amelyben összekucorodva a lehető legkevesebb helyett próbálják elfoglalni. Szinte várják a halál pillanatát.”

A riporterek fellázadnak az embertelen és állatias bánásmódtól, amelyben a menekülteknek részük van. „Úgy tárolják őket, mint az állatokat” – Argelès-ben vagy Amélie-les-Bains-ben (Hermann, Ribécourt), „egyszóval, alig tartják őket jobban, mint a birkákat Céret legelőin, Saint-Cyprien közelében” (Bernard). A helyi hatóságok nem emberként kezelik őket. Madeleine Jacob leírja: „a tengerparton több mint hatvanezer ember van a szögesdrótok mögött, mintha vétkesek vagy veszélyes állatok lennének.”

Miközben mindenből hiány van a táborokban, a kormány nem késlekedett kerítéssel elszigetelni a menekülteket, és őriztetni őket. 1939 januárjának végén Louis Parrot a Ce Soir-ban aláhúzza a kontrasztot. Szenegálból hoztak katonai egységeket, de sem Le Perthus-ben, sem Bourg-Madame-ban, sem Prats-de-Mollóban, sem Cerbère-ben (ahol kiéhezett és könyörgő tömeg rohant egy alagútban) semmiféle segélyhelyet, sem mozgó konyhát, sem élelmiszerosztást nem látni.” Mindazonáltal Émile Kahn a Les Cahiers des droits de l’homme” [Az Emberi Jogok Füzete] folyóiratban így szól: „az egyszerű emberek Franciaországa ezer sebből vérzik, és az emberbaráti irgalom kincsestárát áldozza azokra a menekültekre, akiket meg lehet menteni.”

A l’Humanité és a baloldali szakszervezet (Confédération générale du travail, CGT) hetilapja, a Messidor üdvözli a háború elején Pierre Rouquès kommunista orvos által szervezett Nemzetközi Egészségügyi Központ munkáját. Roger Dufour, a köztársasági Spanyolország megsegítésére létrehozott szervezet főtitkára a Le Populaire-ben emeli fel a hangját „a spanyolországi menekültek megsegítéséért”. A nemzetközi antiszemitizmus elleni liga (LICA) kamiont bérel: „Adjatok élelmet és ruhaneműt a szerencsétlen spanyoloknak!”. A Le Libertaire felhívása: „Még és még adjatok élelmiszert, ruhát, kötöttárut, gyógyszert!”. Az újságok gyűjtést szerveznek, leggyakrabban a spanyol gyermekek érdekében, például február 10-én a Gaston Bergery által vezetett La Flêche de Paris lap ezt írja: „Egyszerű humanitárius kötelesség a spanyol gyerekek szükségleteinek kielégítése.” A L’Oeuvre radikális szocialista napilap népszerű kommentátora, Geneviève Tabouis maga is indított egy gyűjtést „a spanyol gyerekek megsegítésére”. És a menekülteket ábrázoló fotó felirata a Regards február 2-i címlapján így szól: „Öregek, asszonyok, gyerekek, akiket elűzött az invázió, amely a mi országunkhoz is közelít. Karoljátok fel őket!”.

Az újságírók számos francia ember szolidaritásáról adnak hírt. Boulou-ban, írja Jean-Maurice Hermann a Le Populaire-ben: „a lakosság körében toborzott önkéntesek fáradhatatlan elkötelezettsége egy-egy tányér meleg levest, egy-egy adag ételt, tejet juttatni a menekülteknek.” „Perpignanban és a szomszédos falvakban elszállásolják és gondosan ápolják őket. Ez visszaadja hitünket az emberekben” – mondja Elsa Triolet írónő (Louis Aragon társa) a Le Regard-ban. A Paris-Soir riportere, Henri Danjou is aláhúzza, hogy „irgalmas emberek Perpignanban narancsot, élelmiszert osztanak, és meleg italt, tejet töltenek nekik.” Aragon a Ce Soir által publikált napi krónikájában hírt ad a franciák hozzá küldött levéláradatáról: azt kínálják, hogy befogadnak spanyol gyereket a házukba. Germaine Decaris egyik cikke a l’Oeuvre február 11-i számában arról szól, hogy a szolidaritás országos: „Ma Calvadosban és nyilván Franciaország más régióiban is megtörténik a menekültek csodája.”

A konzervatív sajtóban nem jelenik meg ez a csoda. A L’Intransigeant egyik riportere figyelmeztet: „Gyakorlatilag lehetetlen megakadályozni a menekülteket abban, hogy elhagyják a táborokat, és az ország belsejébe távozzanak. Perpignant már elárasztották. Éjszakai őrjáratok, biztonsági szolgálat a pályaudvarokon, a lakások ellenőrzése során felszínre kerül, hogy spanyolok százai tartózkodnak illegálisan a területen.”

A tábor valójában börtön

De a táborokat a gyarmatokról érkezett egységek őrzik. A Ce Soir-ban Ribécourt „lövészek” jelenlétét állapítja meg. Jean-Maurice Hermann a Le Populaire-ben arról beszél, hogy bakákat és szpáhikat (5) látott, Maurice Doutreau pedig „marokkói idegenlégiósokról” szól a Le Libertaire-ben. De legtöbben a szenegáliakat említik. Marc Bernard leírja táborhelyüket a Saint-Cyprien-beli menekülttábor mellett: „Minél homokosabb a talaj, annál intenzívebb a forgalom, a mobil őrsorompók száma egyre nő: a sík vidék végén emelkednek a Pireneusok magas hegyei, fölöttük a hóval fedett a Canigou. Messziről nézve mintha hatalmas hangyabolyok emelkednének ki a földből, körülöttük fekete és vörös foltok mozognak lassan: ez a szenegáliak tábora.”

A biztonsági intézkedések azzal magyarázhatók, amit nem mondanak ki: a tábor valójában börtön. „Annál is rosszabb!” – kiált fel Ribécourt –, „a börtön valószínűleg kevésbé kemény, mint Argelès.” La Tour-de-Carol láttán Jean-Maurice Hermann ugyanezt az összehasonlítást teszi: „bejártam a tábort, ahol világossá vált számomra, hogy a többi, börtönben tett látogatásom során nem ismertem meg a koncentrációs táborok minden szörnyűségét.” Szerinte „az internáltakkal rosszabbul bánnak, mint a hadifoglyokkal.”

„Amennyi örömet okozott az, hogy két héttel ezelőtt láttam Le Perthus-ben és Cerbère-ben a menekülőket fogadó mobil őrök emberségét – írja Madeleine Jacob a Messidorban február 17-én –, olyannyira szörnyű, hogy számot kell adnom egyes embereknek a brutalitásáról, akiket a befogadó állomások és a táborok rendjével bíztak meg.” Ugyanaznap Marc Bernard a La Lumière-ben vázol emblematikus képet arról, milyen bánásmódban részesítik a spanyol köztársaságiakat. „Egy idős ember hatalmas pofont kap egy különösen brutális csendőrtől, el is esik tőle – ezt azzal érdemelte ki, hogy igen udvarias megjegyzést mert tenni. Egy milicista közbe akart avatkozni, erre félholtra verték.”

A szélsőjobboldali Francia Szociális Párt újságja, a Le Petit Journal, amelyet La Rocque tábornok vezet, visszavág: „a spanyol marxisták bukása arra kötelez, hogy megvédjük földünket.” Az antiszemita Gringoire hetilap címlapján: „A bűn serege Franciaországban van már. Mit fogtok csinálni vele?” Február 8-án a Candide irodalmi újság meghúzza a vészharangot: „csupa söpredék, Barcelona alvilága, gyilkosok, trockisták, hóhérok, a karmeliták elűzői, tolvajok, szentségtörő fosztogatók, lázadó »Thénardierek« (6) rontanak be földünkre.” Le Perthus-ben a híres riporter, Henri Béraud mindazonáltal már másnap pontosít: „vannak a nyájban jók és rosszak, a kimerültek és haldoklók mellett sírgyalázók, a terhes asszonyokat felkarolók mellett szadista hasfelmetszők, és a tisztaszemű gyermekek mellett gonosz akasztófavirágok, kegyetlen pribékek, gyáva politikusok.” A l’Action francaise nacionalista orgánum is fröcsög: „A valódi Franciaország nem kíván bűnözők és gyilkosok szeméttelepévé válni.”

Talán épp ez a düh az oka annak, hogy az éhező emberekkel szemben „felháborító brutalitás” (Ribécourt) támad. „Láttam mobil őrcsapatot, amint puskatussal verték azokat a katonákat, akik szó nélkül, nem erőszakosan, nem lázadva, de ellenállhatatlan állati éhségtől vezérelve rohantak meg egy kenyérszállító kamiont” – Jean-Maurice (Hermann, Argelès-ben). Ribécourt: „Egész egyszerűen éheztetés huszonöt katonára egyetlen kenyeret osztani. És ha panaszkodnak, a korbáccsal felfegyverzett szenegáliak készenlétben állnak.” Február 14-én kimondja: „Tegnap este és ma reggel a saját szememmel láttam, ahogy egy szenegáli rátámadt az egyik szerencsétlenre, aki a közeli nádasból jött visszafelé – belefáradt abba, hogy hiába várt a barakképítésre ígért fára, így hát elindult nádat szerezni, hogy legyen mivel tüzelnie éjszaka.”

A Le Libertaire-ben Maurice Doutreau elgondolkozik azon, milyen érzelmeket táplálnak az Észak-Afrikából odavezényelt katonák iránt a spanyol menekültek. „A francia kormány különös érzéketlenséget mutatott azzal, hogy a milicisták őrzését ezekre a kardcsörtető arabokra bízta, akik a barbár Terciókra (7) emlékeztetik őket – nehezen lehettek volna nagyobb bugrisok.” Figyelemreméltó elemzést ad a szpáhik és a szenegáliak kegyetlenkedéséről, akik szavai szerint „a mi birodalmi őrkutyáink leszármazottjai”… Ezek a szenegáli és marokkói őrök a történészek tanúsága szerint „nehezen korrumpálhatók, és a megértés szikráját sem mutatták, az adott körülmények között sokkal »megbízhatóbban« látták el a feladatot, mint bármely más francia hadtest tette volna.” (8)

A menekült nőkkel is foglalkoznak a riporterek. Julien Chazoff és Lucien Haussard a SIA-ban közölte február 9-én ezt a Perpignanban megesett történetet, „Kerítők köröznek a fehér nők közelében” alcímmel: „Aljas férfiak száz frankot kínálnak, ha egy nő eltölt velük egy közös estét moziban és azután…” Betty Darthel elmondja a La Flèche de Paris-ban: „A nyomorult nők tábora körül kószáltak bizonyos »urak« (Cerbère-ben). Két nappal ezelőtt láttak ott egyet, aki különös igyekezetet mutatott. Sajátos módon igyekezett segíteni az asszonyoknak: úgy tett, mintha védett házakba akarta volna kísérni őket, valójában azonban nyilvánosházakba.” Ilyen történetekről ritkán számolnak be a riportok, mint ahogy a nőkkel szembeni erőszakról is. Stéphane Manier mindazonáltal beszámol egy harmadik személytől származó információról is: „Az incidens Saint-Cyprienben esett meg, érkezésemet megelőző éjszaka. Egy fél tucat szenegáli bement a nők táborába […]. De a nők kiáltásai időben figyelmeztették a mobil őrséget.”

De mi, franciák hogyan tudnánk valaha is elfelejteni mindezt?

A riportereket nem hagyja érintetlenül a Retirada, a visszavonulás és a táborok látványa. 1936 és a spanyol városokat ért bombázások óta gyakran kifejezték, milyen nehéz írniuk arról, amit saját szemükkel látnak, hogy erőt kell venniük magukon, hogy informálhassanak, hogy láttassák a bombázások szörnyű következményeit, azt, hogy a város minden unciányi területét széttépett hullák borítják. „Magukért mentem oda” – írja a Messidor olvasóinak a híres kommunista újságírónő, Simone Téry, mielőtt szinte klinikai pontossággal adna számot arról, mit látott a barcelonai halottasházban 1936 áprilisában.

1939 elején nem könnyebb felfogni és leírni ezt a valóságot, amely ezúttal francia földön tapasztalható. Louis Parrot január végén így kiált föl a Ce Soir-ban: „Le Perthus-ben nem tudjuk nem elfordítani a szemünket az emberi nyomorúság ilyen elrettentő képe előtt. Amit képesek vagyunk átadni erről a szánalmas exodusról és a hatóságok még inkább szánalmas viselkedéséről, az mélyen elmarad a valóságtól.” Február közepén ugyanebben az újságban Amélie-les-Bains-ről beszélve Ribécourt felteszi a kérdést: „Hogyan is lehetne tovább nézni mindezt a szenvedést? Hogyan is lehetne minden részletében beszámolni arról, amit minden színhelyen megtapasztaltunk? Hogyan hangsúlyozhatnánk mindazt a nyomorúságot, amelyet láttunk?”

A riporterek a háború teljes ideje alatt végigélték a civil lakosság mellett a tüzet és a vért, és azt mondják, nem felejtenek. A repülőgépek zaja, a rombolás képe, a hullák, a felkoncolt ártatlanok… Február 7-én Jean-Maurice Hermann kijelenti a Le Populaire-ben: „Aki csak ma volt is ott Le Perthus-ben, sohasem fogja elfelejteni ezt a fantasztikus képet: kora reggeltől nyugodtan, csendesen, megállás nélkül vonul egy egész nép, amely a rabszolgaság helyett a száműzetést választja.” Február 19-én a Ce Soir-ban Ribécourt kemény hangon szól: „24 feledhetetlen órát éltem meg, 24 óra gyötrelmet, nyomort, piszkot, vért, hideget és nagyságot. Huszonnégy órát az Argelès-beli táborban.” 1939 februárjában Simone Téry Valenciában (9) van. 1947-ben könyvet publikál a spanyolországi polgárháborúról „La porte du soleil” [A napra nyíló ajtó], amelybe többet beilleszt riportjai közül. És vádol: „A spanyolok talán el fogják tudni felejteni: tudják, hogy a mobil őrség, az nem Franciaország volt. De mi, franciák, hogyan tudnánk valaha is elfelejteni mindezt?” (10)

Ezek a pokolbéli látomások vajon átadják-e valaha is emlékezetünkben a helyüket az 1936-os nyári idők első képeinek, amikor a testvéri harc örömkiáltásai lelkes dalokkal versenyeztek? Simone Téry regényének elbeszélője, amint a spanyol menekültekkel szembeni bánásmód okait keresi, ezt a lehetséges magyarázatot adja: „Annak a Franciaországnak a számára a spanyol ember halálos veszedelmet jelentett, vírushordozó volt, a szabadság csíráját hordta magában.” (11) Egyes riporterek és menekültek ezt hordják majd el magukkal az Ellenállásba is.

Anne Mathieu

A szerző, Anne Mathieu a Lotaringiai Egyetem irodalom- és újságírás szakos docense, az Aden folyóirat szerkesztője. „Paul Nizan et les années trente” [Paul Nizan és a harmincas évek] c. könyv szerzője. A www.reporters-et-cie.guerredespagne.fr létrehozója.
Völgyes Gyöngyvér

(1Idézi Geneviève Dreyfus-Armand: L’Exil des républicains espagnols en France. De la guerre civile à la mort de Franco [A spanyol köztársaságiak menekülése Franciaországba. A polgárháborútól Franco haláláig], Albin Michel, Párizs, 1999., 61. old.

(2Ibid., 42. old.

(3Ibid., 52. old.

(4Határ menti település, az Atlanti óceán partján – a ford.

(5Észak-afrikai katona a gyarmati francia lovasság kötelékében.

(6Victor Hugo A nyomorultak regényének visszataszító, lumpen szereplője – a ford.

(7Spanyol idegenlégió.

(8Geneviève Dreyfus-Armand és Emile Temime: Les Camps sur la plage, un exil espagnol, [Táborok a tengerparton, a spanyol kivándorlás], Autrement, megjelent a „Français d’ailleurs, peuple d’ici” [franciák máshonnan, népek innen] sorozatban, Párizs, 1995., 25. old.

(9Március 27: a köztársaságiak megadják magukat, 28-án Franco hívei bevonulnak Madridba, 30-án Valenciába és Alicanté-ba. 31-én Almeria, Cartagéna és Murcia elfoglalása következik. Április 1-jén Franco bemondja a rádióban: La guerra esta terminada [Vége a háborúnak].

(10Simone Téry: La Porte du soleil, postface d’Anne Mathieu [A napra nyíló ajtó, Anne Mathieu utószavával], L’Harmattan, « Les Introuvables », Párizs, 2018., 332. old.

(11Ibid., 334. old.

Megosztás