hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az USA és Kína közötti harc tétje sokkal inkább geopolitikai, mintsem kereskedelmi

JPEG - 43.8 kio

Attól kezdve, hogy Kína áttért a piacgazdaságra, csupán az Egyesült Államok által irányított világgazdaság egyik láncszemévé kellett volna válnia. De fejlődésének sebessége már nyugtalanítja az amerikai vezetőket. Ezért azon igyekeznek, hogy megtörjék ezt a vártnál korábban felbukkant konkurenciát, amely veszélyezteti hegemón nagyhatalmi helyzetüket.

2016. június 28-án Donald Trump fontos beszédet tartott az elnökké választása esetén követendő gazdasági és nemzetközi kereskedelmi politikájáról. A beszéd általános értelemben ádáz módon kritizálta az amerikai politikusokat, akiket azzal vádolt, hogy „agresszív globalizációs politikát folytattak, amely külföldre telepítette a munkahelyeket, javainkat és üzemeinket, és ezzel tönkre tette a középosztályt, és ipartalanítást okozott az Egyesült Államokban.” Azzal vádolta „a vezető réteget, hogy amerikanizmus helyett a globalizáció vezérli”, az észak-amerikai kereskedelmi megállapodást (NAFTA), a világkereskedelmi szervezetet, a WTO-t, a kínai gazdasági praktikákat és a transzatlanti partnerséget (TTIP) pedig azzal, hogy elsősorban ezek felelősek az amerikai ipari szektor hanyatlása miatt. Bejelentette, hogy visszavonja Amerikát a TTIP-ből, újra tárgyalja a NAFTÁ-t, szankciókat alkalmaz a Kínai Népköztársaság ellen, amelyről azt állította, hogy „manipulálja” a devizapiacokat, és jogi eljárásokat helyezett kilátásba ellene a „tisztességtelen” kereskedelmi verseny okán, vámokat vet ki a Kínából érkező importárura, „és elnökként minden lehetséges ezközt latba fog vetni, hogy rendezze a Kínával szemben fennálló bilaterális kereskedelmi konfliktusokat”. (1)

Abban az időben a megfigyelők kis része vette csak komolyan a globalizáció és a világkereskedelemi intézményrendszer elleni verbális támadást. Végülis akkor még valószínűtlennek tűnt Donald Trump elnökké választása. Ha pedig mégis hatalomra kerülne, valószínűleg észre téríti az amerikai kincstár és a gazdasági szereplők együttese, akiknek jelentős érdekükben áll a „szabad világpiac” megőrzése. Az Egyesült Államok 1944, a Bretton Woods konferencia óta felépített gazdaságirányítási és katonapolitikai biztonsági rendszerének célja az USA központi helyzetének fenntartása, amely végülis rányomja majd bélyegét a döntéshozatalra. Biztosan az amerikai gazdaság leginkább nemzetközi érdekeket képviselő szegmensei kerekednek majd felül.

A strukturális változásokat meghatározó körülmények arra engednek következtetni, hogy egyetlen amerikai elnök, még a meglepő és szokatlan Trump sem távolodhat el túlzottan azoktól a politikáktól és keretektől, amelyek oly hosszú időre biztosították az Amerikai Egyesült Államok hegemóniáját. Ezek a várakozások, úgy tűnik, túlbecsülték a tőke súlyát a világ fejlődési pályaívének alakulásában, és alábecsülték a Kína megerősödésével létrejött új politikai lehetőségeket, amelyeket az USA most megpróbál aktívan gátolni. Az abban az időben az USA külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója, Kiron Skinner által megfogalmazott gondolattól vezéreltetve, hogy „Kína súlyos és hosszú távú fenyegetést jelent”, (2) ez a törekvés folyamatosan változtatja a nemzetközi kapcsolatok természetét és a globalizáció folyamatát.

Amikor Kína még szövetséges volt

1991 után az USA külpolitikájának központi eleme a piacgazdaság amerikai modelljének elterjesztése volt szerte a világon. A „washingtoni konszenzus” összefoglaló néven, az amerikai kincstár és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közösen dolgozott egy liberalizációs, deregulációs és privatizációs világprogramon, amelyet rákényszerítettek a harmadik világ eladósodott, tehát sérülékeny országaira, a Szaharán túli afrikai és a latin-amerikai államokra. Az 1997–98-as ázsiai pénzügyi válság következtében megkérdőjeleződött a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és a régió fejlődő országainak gazdasági rendszere. Az igen erős külső nyomás hatására az állami iparpolitikák és a belső piacok védelme, eltérő mértékben, az állam visszahúzódását eredményezte, és megnyitotta az utat a külföldi befektetések előtt. A hivatalos kampány sokkal inkább a kényszerítésen, mintsem a meggyőzésen alapult, és azt a korábban elzárt piacokra betörni akaró nemzetközi vállalatok vitték.

A Szovjetunió összeomlása a nemzetközi kapitalizmus új aranykorát hozta el a XIX. század végi után, amelyet a XX. század tömeges erőszakhullámai akasztottak meg. Az USA lett az egyetlen nagyhatalom, és az 1990-es évek környékén az állam és a tőke célkitűzései kivételes összhangra leltek. Ez a csillagállás a brit birodalom csúcspontján tapasztalhatóhoz hasonlítható szimbiózist hozott létre az állam és a tőke között, mindkettő a hatalom és a gazdagság maximalizálásában volt érdekelt, céljaik összefonódtak. Egy ilyen érdekegyezés arra sarkallta a brit kormányt, hogy a tőke kedvére tegyen (akár erőből, akár az erőhöz való folyamodással fenyegetve, ha ez szükséges – mint Latin-Amerikában, Kínában vagy Egyiptomban). A brit kormány rávette a magánbefektetőket, hogy rugalmasan igazodjanak a birodalmi állam stratégiai törekvéseihez, amikor a nemzetközi helyzet megkövetelte – például Oroszország esetében, ahol is megérttették a befektetőkkel, hogy az európai hatalmi egyensúly fontosabb, mint az azonnali profit. Hasonlóképpen, az amerikai állam meghatározó szerepet játszott a multinacionális cégek és a bankok körében a XX. század végén, hogy kialakítsa és elterjessze a világban a liberalizációt.

Stephart Walt, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó professzora szerint az amerikai vezetők „látták, hogy a rendelkezésükre álló megkérdőjelezhetetlen hatalom lehetővé teszi számukra, hogy úgy alakítsák a környezetet az egész világon, hogy még inkább javítsák az USA pozícióit, és egyre több előnyt arassanak le a jövőben, hogy egyre több országot vegyenek rá arra, hogy elfogadják a liberális kapitalista világrendről alkotott elveiket”. (3)

Abban az időben az amerikai politikai és gazdasági elit inkább szövetségesként tekintett Kínára, mintsem riválisra, és főképpen nem úgy, mint fenyegetésre. Az 1960-as évek végétől és az 1970-es években a Kínai Népköztársaság magáévá tette azt az amerikai törekvést, hogy féken tartsa a Szovjetuniót. A diplomáciai kapcsolatokat 1979 januárjában létesítették, és egy hónappal később Teng Hsziao-ping kilencnapos turnéra indult az Egyesült Államokba az esemény megünneplése céljából. A The Guardian újságírója, Jonathan Steele szerint Teng kijelentette, hogy Kínának és az Egyesült Államoknak „együtt kell működniük, és egyesíteniük kell erőiket a jegesmedve ellen”. A fehérházi ünnepség idején, miközben büszkén lobogott a kínai vörös zászló, és elhangzott a hagyományos tizenkilenc ágyúlövés, „egy Coca-Colát szállító élénk vörös kisteherautó haladt el nem messze onnan – kapóra jött szimbólum arra a sok millió dolláros haszonra, amelyet a türelmetlen amerikai üzletemberek reméltek bekasszírozni Kína újkeletű kereskedelmi, technológiai és hitelétvágya révén”. (4)

Az 1980-as években Kína mérsékelt belső piaci liberalizációba fogott, és fokozatosan megnyílt a nemzetközi befektetések előtt. 1986-ban kérte felvételét a GATT-ba, a kereskedelemi világszervezetbe, amely a WTO elődszervezete volt. Majd az 1990-es évek elején, a Szovjetunió összeomlása és az 1989 évi Tienanmen téri megtorlást követő három éves szünet után Teng nagyobb sebességre kapcsolt. Kiszélesítette a belső strukturális átalakításokat, és magasabb fokozatra állította a nemzetközi kapcsolatokat, az ország nemzetközi gazdaságba integrálását. A geopolitika és a gazdasági integráció összefonódása azt a célt szolgálta, hogy elkerüljék az olyan ütközéseket, amelyek meglékelhették volna az átalakulás folyamatát. Ez a döntés vezetett pl. arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában Kína őrizkedett attól, hogy az USA diplomáciai tevékenységét akadályozza. (5) A maga részéről az USA arra törekedett, hogy beillessze Kínát a nyugati világgazdaság intézményi és kereskedelmi rendszerébe, amelynek a szabályait és követelményeit jószerivel Washingtonban határozták meg (pl. az USA kemény feltételeket szabott Kína WTO-ba való felvételéhez, így az csak 2001 decemberében vált valóra). Mivel a politikai és a gazdasági szabadságjogok szükségképpen összefonódnak, és minthogy az erő pozíciója alapján működnek, az amerikai elit azt gondolta, hogy így hatalmában áll majd Kína fejlődési pályájának alakítása mind a két területen.

Megszabadulni minden szabálytól

A külvilágra mindinkább nyitott Kína egyre fontosabb célországa lett a külföldi befektetéseknek (FDI). A nettó tőkebeáramlás 1984 és 1989 között évente átlag 2,2 milliárd dollár volt (állandó dollárértéken számolva), évi 30,8 milliárd 1992 és 2000, és évi 170 milliárd 2000 és 2013 között. Miközben a Kínai Népköztársaság elsősorban új technológiák és know-how-k megszerzésére törekedett, a befektetések legnagyobb részét eredetileg mégis az alacsony hozzáadott értéket képviselő szektorokra szánták, amilyen pl. a textilipar vagy a Kínán kívül gyártott elektromos és elektronikai alkatrészek összeszerelése azon világcégek részére, amelyek ezeknek az eszközöknek a szellemi tulajdonjogával rendelkeztek. A helyzetet kritikusan szemlélő megfigyelők, mint pl. Jaseng Huang, a MIT Sloan egyetem nemzetközimenedzsment-professzora akkoriban kifejezte: „Kevés bizonyíték van arra, hogy a külföldi befektetések sok új technológiát hoztak volna be, a befektető országok és Kína között a technológia színvonalbeli különbségét mintegy húsz évre becsülték annak idején.” (6) Miközben az értékláncban Kína nyeresége alacsony, a nemzetközi vállalatoké hatalmas volt. Úgy látszott, Kínát megbéklyózza a függőségi viszonyok rendszere.

A helyzet 2000 végén kezdett el változni, és ma a korábbitól jelentős mértékben különbözik (7) . Azzal, hogy a külföldi befektetőket technológia átadására kötelezték, valamint hogy az állam által irányítva több szektorban ipari fejlesztések történtek, lehetővé vált, hogy Kína számos ipari területen fejlődhessen, és egyre nagyobb részt hasíthasson ki magának a hozzáadott értékből. Ezek a fejlemények, valamint az a tény, hogy az ország egyre nagyobb gazdasági és politikai szerepre tett szert Kelet-Ázsiában, nyugtalanítani kezdte Washingtont és más nyugati fővárosokat is. 2011-ben Barack Obama bejelentette, hogy az amerikai politika fő iránya Ázsia lett. Később, a 2015-ben elhangzott országértékelő beszédében kijelentette: „Kína akarja megfogalmazni azokat a szabályokat, amelyek a világ leggyorsabban fejlődő régióját érintik. Miért kellene hagynunk ezt? A szabályokat nekünk kellene meghatároznunk”.

Annak érdekében, hogy megfékezze Kína emelkedését, a jelenlegi amerikai kormányzat ennél is messzebbre ment, és minden szabályt elvetett. A Kongresszus és a nemzetbiztonság intézmények támogatását élvezve úgy állította be Kínát, mint amely igen magasrendű fenyegetést jelent. Az USA Kínában egy hatalmas, túl gyorsan, túlságosan gazdaggá vált országot látott – az egy lakosra számított bruttó hazai termék (GDP) az 1980-as 194 dollárról 2015-re 9 174 dollárra nőtt (2010-es árfolyamon számolva). Erős államot láttak, amely bátorítja és irányítja a nemzeti ipari konglomerátumok fejlődését, köztük a távközlés, a tengeri szállítmányozás, a nagysebességű vonatok ágazatait – és amely a GDP jelentős részét fordítja tudományos és műszaki kutatásokra: 2016-ban több mint 2%-át az 1996-os 0,6%-kal szemben, miközben az amerikai adat 2,74%, a francia 2,25% volt. Azt látták, hogy az ország korszerűsíti tengerészetét, új nemzetközi gazdasági expanzióba kezd; az új selyemutak (Belt Road Initiative, BRI) kezdeményezése – a tengereket érintő útvonal kiépítése – keretében került sor arra, hogy harmincnégy országban vásároltak vagy építettek, illetve működtetnek negyvenkét kikötőt. Tudták, hogy Kína jelentős minőségi hátrányban van az USA-val szemben a legtöbb stratégiai technikai területen, de az amerikaiakat komolyan foglalkoztatta az, hogy az 1970-es és 1980-as évek japán mintájára arra törekszik, hogy igen gyorsan behozza hátrányát.

A Financial Times szerint „Washington aktívan törekszik arra, hogy visszafogja Kína hatalmának növekedését, (8) még mielőtt a kínaiak reformtörekvései beérnének. John Mearsheimer, a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájához tartozó kutató, a korlátozás elkötelezett híve úgy tartja, hogy az USA-nak mindent meg kell tennie, hogy megakadályozza Kína felemelkedését, hogy a „kínai gazdaság összeomoljon, még mielőtt, egy óriási Hongkonggá válna”. (9) Ezért csökkentik a kínai áruk amerikai importját (kereskedelmi háború), kizárják a kínai vállalatokat azokból a high tech szektorokból, ahol minőségi előnnyel bírnak, elutasítják Peking területi követeléseit a dél-kínai tengeren, azzal az ürüggyel hogy – Rex Tillerson amerikai külügyminiszter (2017. február – 2018. március) (10) szerint – Kínának a szigetekhez való eljutása „veszélyt jelent a világgazdaságra”, továbbá szigorú vízumellenőrzést alkalmaznak a külföldi diákoknál, és minden diplomás kínai egyetemistát biztonsági ellenőrzésnek vetnek alá.

A Huawei távközlési konglomerátum (a vezetéknélküli hálózatokhoz szükséges termékeknek a világon a legnagyobb szállítója) ellen hozott energikus jogi és eljárásrendi intézkedések ennek az intézkedéscsomagnak az első elemei között vannak.

A kormányzat az 5G infrastruktúra kiépítésében a Huawei globális betiltásáért lép fel, eddig mérsékelt sikerrel. 2018. december 18-án Kanada, az USA kérésére, letartóztatta Meng Van-csou asszonyt, a Huawei pénzügyi igazgatóját. Banki csalással és csalásra való felbujtással vádolják, azzal hogy feltételezhetően megsértette az USA Irán elleni szankcióit, kereskedelmi titkokat tulajdonított el, és jelenleg Meng Van-csou asszony jogi harcba kezdett kiadatása ellen. A Financial Times aggódva állapítja meg (2019. május 20-án): „Lényeges a nemzetközi technológiai ipar szempontjából az a döntés, hogy a kínai technológia „gyöngyszemének” számító céggel csak kormányzati engedély bírtokában lehet kereskedniük az amerikai vállalatoknak. Ezzel kezdőrúgást adtak az USA és Kína közti egyfajta hidegháborúnak […]. Az utóbbi amerikai intézkedéseket láthatólag azért fogalmazták meg, hogy megbénítsák vagy tönkre tegyék az első olyan kínai technológiai ipari vállalatot, amely világszintű konkurenciát jelent […]. Olyan törekvésről van szó, amelynek célja az, hogy szétválassza egymástól az amerikai és a kínai technológiai szektorokat, ami világméretekben változtatja meg a technológiai szektor fejlődési irányát.”

„Hazafiatlan vállalatok”

Washington valójában arra törekszik, hogy megszakítsa azokat a nemzetközi ipari és értékesítési láncolatokat, amelyek egyre nagyobb hasznot hoznak Kínának, és amelyek a XX. század végi globalizáció lényegi jellemzői voltak. Az USA által kezdeményezett kereskedelmi háború Kínát vette célba, ugyanúgy mint azokat a nemzetközi cégeket, amelyek Kínát összeszerelő és termelő platformként használták. Az amerikai hatóságok úgy tartják, hogy „a beszállítási háló túl nagy része mozdult el Kína felé”, (11) és hogy a probléma részét képezik azok a multinacionális cégek is, amelyek akár közvetlenül, akár többszintű beszállítói hálózaton keresztül beruháztak Kínában. Ezen cégek tevékenységét hazafiatlannak minősítették – a fogalomnak hosszú története van a nacionalista gondolkodás genealógiájában. Samuel Huntington politikatudományi professzor, aki a „civilizációk összecsapásáról” alkotott elméletéről lett ismert, tömör összefoglalóját adta ennek 1999-ben: bírálta a „liberálisokat és az egyetemi oktatókat”, valamint a „gazdasági elitet”, akik „nemzetellenes érzelmeket” táplálnak, és támogatják azt a „kozmopolitizmust”, amely aláássa „a nemzeti egységet alulról és fentről is.” „Robusztus nacionalizmusra” szólított fel, amely Isten, a nemzet és a haderő hármas egységén alapul. (12)

A kormányzat és a demokrata párt magas szintű vezetői, csakúgy mint a biztonsági szervezetek, abban reménykednek, hogy a kényszerítő erővel bíró biztonsági előírásokkal kísért hosszú távú kereskedelmi konfliktus eléggé elrettentő lesz a nemzetközi vállalatok számára, és arra fogja indítani őket, hogy vonják vissza befektetéseiket Kínából, állítsák le a technológiai transzfereket és a kereskedelmi együttműködés más formáit, pl. hogy az amerikai vállalatok (mint az Intel és a Micron) mikrocsipeket szállítsanak a Huaweinek. Ez érinti a nem amerikai vállalatokat is, mert az amerikai törvényeknek és szabályozásnak az egész világra kiterjedő hatásuk van: minden olyan termékre vagy eljárásra kiterjednek, amelynek valamely komponensét az USA-ban gyártják, vagy ottani szellemi tulajdonjog védelme alatt állnak. A jövőben minden olyan vállalatra vonatkozhatnak, amelyek amerikai dollár alapon kereskednek, példa lehet erre az amerikaiak Irán ellen elhatározott világszintű blokádja.

A hatás nem sokat váratott magára: a gigantikus tajvani Foxconn (Hon Hai Precision Industry), amely az Apple és más nagy elektronikai cégek számra végez összeszerelő munkát, 2019 áprilisában bejelentette, hogy azt tervezi, diverzifikálja tevékenységét India és Vietnam irányában (a két ország Kína riválisa), hogy megelőzze az őt várhatóan károsan érintő lehetséges zavarokat az ázsiai beszállítási hálózatokban. Február óta hetven tajvani vállalat döntött úgy, hogy visszahívja érdekeltségeit a kontinentális Kínából Tajvanba, a tajpeji kormány pedig ösztönző intézkedéseket vezetett be. (13) Amerikai és japán vállalatok tucatjai vonták ki tőkéjüket Kínából, és Mexikó, India vagy Vietnám felé fordultak. Egy friss tanulmány szerint a Kínában legaktívabb 200 amerikai vállalat közül százhúsz szervezi át beszállítói hálózatát, vagy a következő hónapokban tervezi ezt tenni. (14) A folyamat fel fog gyorsulni, ha a kormány tovább erősíti a kereskedelmi harcot. A Morgan Stanley bank szerint az XS iPhone ára 160 dollárral emelkedik, ha az USA alkalmazza a „kínai” termékekkel szembeni elrettentő vámokat. (15)

A neomerkantilista amerikaiak azt remélik, hogy a termelési lánc egy része visszatér az USA-ba – legalábbis a kormányzat ezt követeli határozott módon, bár egyelőre kevés érezhető sikerrel. A transznacionális cégek, valamint az olyan, gyárral nem rendelkezők, mint az Apple vagy a Nike, esetében nagyon erős késztetésre lenne szükség, hogy megtegyék. Kínai platformjaik felszámolása költséges és nehéz feladat lenne. Ráadásul, az USA-ba való visszatelepítés lényegesen csökkentené nyereségrátájukat. A politikai akarat mindazonáltal nagyon határozottnak tűnik: 2019. június 10-én Donald Trump a CNBC-nek nyilatkozva azzal vádolta az Amerikai Kereskedelmi Kamarát, hogy nyíltan támogatja a Kínával való kereskedelmi kapcsolatok fenntartását, és kijelentette, hogy minden kínai eredetű termékre 25%-os vámot ír elő (ami a kétszerese a jelenleg alkalmazott új vámtarifának), ha az ország nem veszi tekintetbe az USA követeléseit. Szerinte ezzel az amerikai vállalatok rákényszerülnek arra, hogy vagy máshová költözzenek, „elmenjenek Vietnámba, illetve számos más lehetséges országba”, vagy az Egyesült Államokban termeljenek, ami (Trump számára) a legkívánatosabb megoldás. (16) Ezen a ponton az elnök élvezi a szenátus demokrata párti vezetőinek támogatását is, akiknek irányítója, Chuck Scumer nagy határozottságot követel Kínával szemben. (17)

Újabb feszültség alakul ki a leginkább nemzetközi tőke és az állam között. Szemben a Szovjetunióval, amely a kapitalista világgazdaságon kívül rekedt, Kína annak fontos alkotó elemévé vált. A kapitalizmus, amelyet Fernand Braudel úgy definiált újra, hogy az a gazdasági tevékenység „magasabb emelete”, ahol a legnagyobb távolságokat bejáró kereskedelem generálja a legnagyobb hasznot, – nos, ez a kapitalizmus a nemzetközi térben teljesedik ki, nem pedig a töredezett piacokon, a nemzeti határok mögött. Ez az „emelet” Braudel szerint különbözik „a földszinten” elhelyezkedő piacoktól, lévén hogy nyitott világgazdaságot követel, amelyben a tőke akadály nélkül áramolhat. Néhány fontos kivételtől eltekintve, mint például a nemzetvédelem vagy a kőolajipar, amelyek szorosan kötődnek az államokhoz, a tőke kulcselemei nemzetközi jelentőségűek, és érdekeltek a globalizációban. A jelenlegi helyzet megkérdőjelezi azt a liberális hipotézist, amely szerint a XX. század végén elért kölcsönös függőség a nemzetközi társadalmi életben megfordíthatatlan folyamatokat indított el. Hasonlóképpen megkérdőjelezi a nemzetközi neomarxista perspektívát is, amelynek értelmében egy „transznacionális uralkodó osztály” végleg átlépi az állami politikák kereteit”. (18)

Naiv dolog lenne azt hinni, hogy Kína enged a nyomásnak. Május 30-án a Global Times, ez az általában a hivatalos vonalat közvetítő napilap ezt írta: „Kína kész arra, hogy hosszú távú kereskedelmi harcot folytasson az Egyesült Államokkal. A múlt évhez képest, amikor az USA megkezdte a kereskedelmi háborút, a kínai közvélemény sokkal inkább hajlik rá, hogy Kína szigorú ellenintézkedéseket foganatosítson. Egyre több kínai gondolja azt, hogy »bizonyos washingtoni elitek valódi célja az, hogy lerombolják Kína fejlődési kapacitását, és ezek az emberek túszul ejtették az USA Kínával szembeni politikáját.« Úgy látszik, a hatalom megszerzésének szándéka mindenütt erősebb a profitszerzésnél. Az amerikai és a kínai nacionalizmus összecsapása véget vethet annak a globalizációnak, amelyet mi ismerünk.”

Gary Gereffi és Miguel Korzeniewicz úttörő elemzései (19) óta a globális értékesülési láncolatok elemzése alapvetővé vált a globalizáció tanulmányozásához. Az elemzés rávilágít az egyre összetettebb, nemzeteken átnyúló termelési láncokra, a termelés földrajzi változásaira és az értékkisajátítás jelentős eltéréseire a hálózat különböző pontjain (a tervezéstől és a kitermeléstől a részelemek gyártásáig, az összeszerelésig és a végtermék eladásáig). Az elméleti és az empirikus szakirodalom egyértelműen kimutatta a „világgazdaság új működési integrációját” és a transznacionális óriásvállalatok szervező befolyását a nemzetgazdaságokra, az anyacégek, illetve a helyi beszállítók és alvállalkozók egymás közötti, valamint az anyacégekkel felépített hierarchikus kapcsolatok alapján.

Ennek a megközelítésnek a hasznosságát gyorsan felismerték a nemzetközi szervezetek, amilyen a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) vagy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), mert lehetővé teszi a nemzetközi kereskedelmi mérlegek precízebb kiértékelését, megkülönböztetve az exporton belül azt, amit az országban termeltek, attól, amit importáltak. A bruttó kereskedelmi statisztikák adatai gyakran félrevezetők: az import értéktartalma, ideértve a szellemi tulajdonjogok értékét is, beépül a termékekbe, ezért a kínai exportból ki kell azt vonni, és ennek eredményeként az amerikai kétoldalú deficit jelentősen csökken (egyes években akár 40%-kal). A legismertebb esettanulmány az Apple termékeiről készült. A termékek összetevői (ideértve a nyersanyagokat is) többtucat országból és több mint kétszáz beszállítótól származnak. Az Apple, a tervező és a szellemi tulajdonjogok bírtokosa a végtermékek teljes értékének közel a felét szerzi meg magának, míg a kínai összeszerelés alig 2%-ot kap.

Az Apple esetében, mint más esetekben is, az amerikai kereskedelmi háború minden közbeeső céget érint sok országban (Dél-Korea, Tajvan, Malajzia, Japán stb), és azt próbálja elérni, hogy azok áttelepítsék az eddig Kínában működő leánycégeiket.

Philip S. Golub

A szerző, Philip S. Golub a párizsi amerikai egyetem nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó tanára. Szerzője az East Asias’s Reemergence [Kelet-Ázsia újjáéledése] könyvnek, Polity Press. Cambridge, 2016.
Völgyes Gyöngyvér

(1Donald Trump: Declaring America’s Economic Independence [Amerika gazdasági függetlenségének kihirdetése], felszólalás Monessenben, Pennsylvania, 2016. június 28.

(2A New America Foundation [Új Amerika alapítvány] konferenciáján tartott beszéd, Washington, DC, 2019. április 29.

(3Stephen Walt: Taming American Power: The Global Response to US Primacy [Az amerikai hatalom megszelídítése: az Egyesült Államok elsődlegességére adott globális válasz], W. W. Norton, New York, 2006.

(4Jonathan Steele: America Puts the Flag out for Deng [Amerika kitűzi a zászlót Tengnek], The Guardian, London, 1979. január 30.

(51971 és 2006 között a Kínai Népköztársaság kétszer használta vétójogát a Biztonsági Tanácsban, szemben az USA 76-szoros, Nagy-Britannia 24-szeres, Franciaország 14-szeres és a Szovjetunió, később Orosz Föderáció 13-szoros vétójával.

(6Yasheng Huang: The Role of Foreign-Invested Enterprises in the Chinese Economy: An Institutional Foundation Approach [A külföldi befektetésű vállalkozások szerepe a kínai gazdaságban: intézményi alapítványi megközelítés], In: Shuxun Chenet Charles Wolf Jr (szerk): China, the United States, and the Global Economy [Kína, az USA és a globális gazdaság], Rand, Santa Monica, 2001.

(7L. Comment l’État chinois a su exploiter la mondialisation [Hogyan használta ki a kínai állam a globalizációt?], Le Monde diplomatique, 2017. december.

(8The US is Seeking to Constrain China’s Rise [Az USA arra törekszik, hogy korlátozza Kína emelkedését], Financial Times, London, 2019. május 20.

(9Idézi Zachary Keck: US–China Rivalry more Dangerous than Cold War? [Az Egyesült Államok és Kína közötti versengés veszélyesebb, mint a hidegháború?], The Diplomat, 2014. január 28.

(10Rex Tillerson tanúvallomása a 2017. január 11-i szenátusi meghallgatása idején.

(11Ms Nazak Nikakhtar, a Kereskedelmi Minisztérium ipari és elemzési államtitkára. Idézi James Politi: US Trade Hawk Circles Prey in China Conflict [Az USA kereskedelme héjaként köröz a kínai konfliktus áldozata felett], Financial Times, 2019. május 27.

(12L. Dieu, la nation et l’armée, une sainte trinité [Isten, a nemzet és a hadsereg szentháromsága], Le Monde diplomatique, 2005. július.

(13Lawrence Chung: Taiwanese Companies Hit by US–China Trade War Lured Back Home by Taipei [Az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi háború sújtotta tajvani társaságokat visszaédesgette Taipei], South China Morning Post, Hongkong, 2019. június 15.

(14Taisei Hoyama: US and Japan Rethink Supply Chains as Trade War Widens [Az Egyesült Államok és Japán a kereskedelmi háború szélesedésével átgondolja az ellátási láncokat], Nikkei Asian Review, Tokió, 2019. május 20.

(15Takeshi Kawanami és Takeshi Shiraishi: Trump’s Latest China Tariffs to Shock Global Supply Chains [Trump legújabb kínai díjszabásai megrázkódtatják a globális ellátási láncokat], Nikkei Asian Review, 2019. május 12.

(16Trump-interjú a CNBC-n, Joe Kernen, 2019. június 10.

(17Keith Bradsher: A China–US Trade Truce Could Enshrine a Global Economic Shift [A kínai–amerikai kereskedelmi fegyverszünet megerősítheti a globális gazdasági váltást], The New York Times, 2019. június 29.

(18L. William I. Robinson és Jerry Harris: Towards a Global Ruling Class? Globalization and the Transnational Capitalist Class [A globális uralkodó osztály felé? A globalizáció és a nemzetek feletti kapitalista osztály], Science & Society, vol. 64, no 1, Spring, NewYork, 2000.

(19) Gary Gereffi és Miguel Korzeniewicz (szerk): Commodity Chains and Global Capitalism [Áruláncok és a globális kapitalizmus], Praeger, Westport-London, 1994.

Megosztás