A francóizmus még mindig szaggatja Spanyolországot – a szélsőjobb újraéledése és az emlékezetháború

Kategória: 2019. december
Írta: Pauline Perrenot és Vladimir Slonska-Malvauc
Találatok: 1352

francoNovember 10-én a spanyolok újra az urnákhoz járulnak, négy év leforgása alatt a negyedik ízben rendeznek általános választásokat.[1] Az ország nehéz helyzete kedvezett a Vox, egy szélsőjobboldali formáció felbukkanásának. A pártot áthatja a Francisco Franco diktátor, a „generalissimo” iránti nosztalgia – amely a korabeli erőszakos elnyomást persze elhallgatja –, s ő maga még mindig megosztja a spanyol társadalmat.

Az autóbusz az utolsó kanyarokat küzdi le Valle de los Vaídos (Az Elesettek Völgye) lapos parkolója előtt. Az út fölé egy műemléképület fölötti dombon ötvenméteres kereszt emelkedik. A Sierra Guadarrama fenyvesei közötti műemléképület egy háromszáz méter hosszú kripta, ahol Francisco Franco maradványai is nyugszanak. A Madridtól északkeletre fekvő óriási bazilikát annakidején a diktátor a polgárháború két tábora közötti megbékélés emlékművének képzelte el. Az 1940-es és 1950-es években köztársasági rabok ezreit kényszerítették arra, hogy a sziklába vájják megaláztatásuk szimbólumát. A templomban ma is miséznek, és a rezsim iránt nosztalgiát érzők emelt karral vonulnak az emlékfal előtt. Évente több százezer látogatót ontanak magukból a turistabuszok. Nincs azonban olyan tábla, amely a hely történelméről szólna, a fasiszta múltról és az ország legnagyobb tömegsírjáról, amelybe több mint 33 000 embert temettek el.

Számos spanyol számára az emlékmű meggyalázza a diktatúra áldozatainak emlékét. 2019. szeptember 24-én a legfelsőbb bíróság jóváhagyta a szocialista Pedro Sanchez kormányának 2018 júniusában megfogalmazott tervét, hogy exhumálják a Caudillo (Vezető) maradványait. Hónapokig tartó halogatás után és a néppárt (PP),[2] az egyház és a szélsőjobb szervezetek gerillaakciói ellenére, a szocialista munkáspárt (PSOE) elsöpörte a család tiltakozását. Az exhumálásra 2019. október 24-én került sor.

A Valle de los Caídos mauzóleuma a francóista nosztalgia jéghegyének csak a csúcsa. A különféle egyesületek 100 000 és 140 000 közé teszik a polgárháború (1936–1939) és a diktatúra azon áldozatainak számát, akiket tömegsírba temettek, eközben a generalissimo halálának évfordulóján, november 20-án vagy például a Catalónia függetlenségét ellenzők rendezvényein sokan engednek szabad folyást a vezér iránti imádatuknak.

 

Az egyetlen ország, amely fegyverrel győzte le a kommunizmust”

A szélsőjobboldali Vox tagjainak az andalúziai parlamentbe és a kongresszusba való beválasztása 2018 decemberében és 2019 áprilisában fellobbantotta a konfliktusnak az emlékezet hamvai alatt lappangó parazsát. Rodrigo Alonso Fernández andalúziai képviselő, a parlamenti csoport titkára úgy tartja, hogy Spanyolország az egyik csoportot sanyargatja a másikkal szemben: „a legyőzötteket mártírként kezeli, miközben démonizálja azokat, akik legyőzték őket”. Ugyanez a nézőpont jellemzi a nemzeti Francisco Franco alapítványt, amelyet a diktátor halála után egy évvel hoztak létre azzal a céllal, „hogy terjessze és ápolja Francisco Franco örökségét, gondolatait, emlékét – valamint annak az államnak az emlékét, amely 1936 és 1977 között a spanyolok sorsát tartotta kezében” – fogalmaz az alapítvány elnöke, Juan Chicharro Ortega – vele a szervezet madridi irodájában találkozunk. A helyszín valóságos múzeum, amely a rezsim dicsőítésére gyűjtött össze szobrokat, hatalmas arcképeket, a francóista sassal ékes zászlókat. A nyugalmazott tengerészgyalogos, Juan Carlos király korábbi szárnysegédje és a francia becsületrend kitüntetettje (mint ahogy Franco is) arról beszél, hogy milyen igazságtalanság éri a politikai mozgalmát: „Spanyolország az egyetlen ország, amely fegyverrel győzte le a kommunizmust. Ezt sohasem felejtették el, és meg sem bocsátották neki. A történelmi emlékezetet ápoló egyesületek túlnyomó többségének munkája hatalmas hazugságokon nyugszik, ami már Lenin idejében is a marxizmus legfőbb fegyvere volt.” A szélsőjobb nem ismeri el, hogy államcsíny történt a demokratikus és legitim rendszer, a Második Köztársaság ellen, és nem tesz különbséget a köztársaság híveinek rendezetlen, olykor véresen erőszakos cselekedetei és a francóizmus szervezett, szisztematikus és tömeges elnyomása között.

A francóista reakció ismételt feltámadása nem spontán jelenség. „Spanyolországban a felejtetés a hatalom minden fokán szervezett formát ölt” – emlékeztet Bonifacio Sánchez, a Történelmi Emléket Őrző Egyesület (ARMH) elnöke. A célkeresztben a Franco 1975. novemberi halálával kezdődött demokratikus átmenet áll, amely a elsöprő győzelméhez vezetett a jobboldali erőkkel szemben.[3] A Kommunista Párt támogatásával a két baloldali politikai szervezet az átmenet folytonosságán munkálkodott, és arra törekedett, hogy feledtesse az 1936. július 17-én történt államcsínyt, az azt követő polgárháborút és az arra épülő diktatúrát, amely negyven évre elsöpörte a köztársaságot. A több mint tíz évre börtönbe zárt Marcelino Vamacho kommunista képviselő azok közé tartozik, akik szerint az átalakulás arra inti mindegyik tábor híveit, hogy tegyék félre az 1977. október 15-tel kapcsolatos fájdalmukat, és az amnesztiatörvény mellett szavazzanak. „Ez a nemzeti megbékélés politikájának záloga – mondja, azt állítva, hogy tábora – eltemette halottait és haragját”.[4]

Az átalakulás fő tényezője, a PSOE sosem kímélte erejét a megbékélés szolgálatában, és keresi a lehető leginkább konfliktusmentes megoldást. Például 1985-ben Madridban, az Atocha pályaudvar mellett, az 1808. május 3-án a napóleoni háború idején lelőtt spanyol harcosok emlékére emelt emlékművet a „Spanyolországért elesettek” emlékművévé avatta át. A hadsereg felvonult, elöl két veterán haladt, az egyik falangista, a másik köztársasági, és összeölelkeztek. Húsz évvel később, 2014. október 12-én, a nemzeti ünnep alkalmával a szocialista kormány feje, José Luis Rodriguez Zapatero vezetésével szerveztek felvonulást, amelynek élén egy köztársasági, a második világháborúban a Leclerc-hadosztály tagja, illetve egy régi tagja az Azul-különítménynek, amely a Franco által a keleti fronton folyó harcokra Hitler rendelkezésére bocsátott önkéntes csapat volt, haladtak.

 

A tömegsírok megnyitása – a fordulat

„E rendszer miatt a francóizmus biztosította tovább élését a közös nemzeti tudatalattiban.” – sajnálkozik Juan Miguel Baquero. A Köztársaság emlékének hiányos ápolása megkönnyíti a negacionista, tagadásra épülő diskurzus feléledését – az újságíró ennek a desmemoria (emlékezetkiesés) nevet adta. Ezért van igen nagy jelentősége a különféle egyesületek által 2000-től megkezdett exhumálási eljárásoknak, amelyek révén tömegsírokat tárnak fel. Az igazságügyi minisztérium által 2014-ben összeírt 2400-nél több tömegsírból 2000 és 2018 között csak 740-et nyitottak meg. „Sevillában a 2000-es években a jobboldaliak azt állították, hogy a köztársaságiak ugyanannyit gyilkoltak, mint a fasiszták” – jelenti Cecilio Gordillo, az andalúziai történelmi emlékezet feltárásával foglalkozó munkacsoportból, amely a baloldali szakszervezethez (CGT) kötődik.[5] Az exhumálásnak „nem csupán az a célja, hogy a családok visszakapják a halottaikat, hanem az is, hogy megtudjuk az áldozatok számát.”

Ezeket a követeléseket ma az Izquierida Unita (Egyesült Baloldali Koalíció) képviseli, amelyen belül a Kommunista Párt a vezetőerő. 2018. június 29-én szóvivőjük, Alberto Garzón a parlament elé terjesztett egy törvényjavaslatot a demokratikus emlékezetről, a francóizmus és az átmenet áldozatainak kárpótlásáról. A radikális baloldal összessége támogatta az új megmozdulást, amely az új politikai erőviszonyok eredménye, hiszen a 2008-as gazdasági válságot követően kirobbant korrupciós botrányhullám magával ragadta és meggyengítette a Néppártot (és kisebb mértékben a PSOE-t), továbbá sérülékennyé tette az átmenet óta fennálló kétpárti rendszert. A 2014-ben alakult Podemos is egy harcos emlékezetpolitika mellett érvelt.

A változások soha nem következtek volna be az emlékezetpolitikát szorgalmazó egyesületek munkája nélkül. Azt mondhatjuk, hogy a 2000-es év a megalapozás szimbolikus éve volt, a (León megyei) Priaranza de Bierp-beli tömegsír feltárásával – amely az ARMH létrejöttét is magával hozta –, de már ezt megelőzően is hosszú ideje munkálkodtak más szereplők is az ügyben. „Mindig is volt emlékezet, feledés soha” – jelenti ki Ricard Vinyes történész, aki találkozásunk idején a barcelonai polgármesteri hivatal emlékezeti programjának biztosa. A francóizmus régi politikai foglyainak katalán egyesülete (Acepf), amelyet 1976-ban legalizáltak, jó példát nyújt: „Egyesületünk szolidaritási tömörülésekből jött össze, olyanokból, amelyek elsőképpen vállalkoztak arra, hogy támaszt nyújtanak azoknak, akik még mindig a rácsok mögött vannak. […] Az olyan egyesületek, mint a mienk, a spanyol polgárháború és a második világháború résztvevőiből, valamint a francóizmus ellenállóiból jöttek össze – mondja Carles Vallejo, az Acepf elnöke. – A köztársaság pilótái és lövészei, mindezek az emberek fellépnek a jogaikért. Manapság az eredeti közösségek már nem léteznek.”

Az egyesületek átalakulása az exhumálások idején következett be, és nagyrészt a generációs megújulás következménye volt. „A kollektív tudatban megrendítő hatást keltett az, hogy a gyerekek és unokák a történetükről kérdezgették az idősebbeket. Az elnyomás miatt érzett rettegés iszonyú volt. A csend pedig a túlélés lehetséges eszközének tűnt, és hosszú ideig fennmaradt” – kommentálja a helyzetet Carles Vallejo. A sírok megnyitása széles körben kovácsolta össze az embereket, annyira sok családnak voltak eltűnt tagjai.

2007-ben ennek a mozgalomnak a nyomására írta alá a PSOE az első nemzeti emlékezeti törvényt, amely az áldozatoknak és családjuknak kártalanítást irányoz elő, megjelöli a közös sírok helyét, megnyitja a levéltárakat, és eltávolítja a francóista szimbólumokat a közterületekről. Az egyesületek mindazonáltal bírálták azt, hogy a törvény megelégszik azzal, hogy „illegitimnek” minősítse azokat az ítéleteket, amelyeket politikai okból mondtak ki a francóista időkben, és nem rendelkezik a következmények felszámolásával – ráadásul Mariano Rajoy néppárti kormánya idején az e célra fordított összegeket nullára redukálták.

Miután csődöt mondtak a Baltasar Garzón bíró által 2008-ban indított eljárások a kényszer eltűnések tárgyában, a Franco-diktatúra két áldozatának leszármazottja 2010-ben Argentínában tett panaszt. Egy argentin vizsgálóbíró asszony kijelentette, hogy kompetenciájában áll, a nemzetközi igazságszolgáltatás szellemében, elindítani a vizsgálatot. De Spanyolország sohasem adta hozzájárulását a gyanúsítottak meghallgatásához, annak ellenére hogy a vádlottak ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben. A querella argentinát (az argentin vitát) dolgozza fel a 2018-ban született Le silence des autres (A többiek hallgatása) dokumentumfilm,[6] a pernek pedig mára közel kilencezer panaszosa lett. Köztük van a La Comuna egyesület tagja, José Maria Galante (szül. 1948-ban), a Spanyol Forradalmi Kommunista Liga régi aktivistája, aki egyetemi évei során végzett szakszervezeti munkássága miatt szenvedett. Elmondja: „háromszor ítéltek el, életemből öt évet börtönben töltöttem, és egyetlen felelőst sem számoltattak el.”

Zsákutcái ellenére az egyesületek harca folytatódik, és néhány helyi szintű sikerről beszámolhatnak. 2016-ban született egy hálózat, a „Városok a Büntetlenség Ellen” – benne van Madrid, Valencia, Pampeluna, Saragossa, Barcelona és La Corogna. 2018-ban megnyitottak Madridban és Saragossában egy a Franco-rezsim bűneinek áldozataival foglalkozó irodát. Barcelona északkeleti részén, a Fórum-parkban, a tengerrel szemben 2019 februárjában egy ötven méter hosszú betonfalat avattak fel. Archív fotók és a rabok levelei között végtelen sorban állnak ott a Franco rendszer 1939 és 1952 között kivégzett 1706 áldozatának nevei. Jó lenne tudni, hogy az új vezetés követi-e ezt a politikát: a 2019. májusi helyhatósági választások során a radikális baloldal 2015-ben alakult koalíciói elvesztették a „rebellis városok” többségét.[7]

Egyes önálló közösségek szintén megelőzték az országos parlamentet azzal, hogy ambiciózus történelmi emlékezeti törvényeket hoztak. Andalúzia példáját gyakran idézik, de 2018. november 8-án Aragon tartomány is elfogadott egy „demokratikus emlékezetről” szóló törvényt, amely szankciókat helyez kilátásba azokkal az önkormányzatokkal szemben, amelyek nem tüntetik el utcáikról a Franco-rendszer szimbólumait, nem aktualizálják a tömegsírok listáját, és nem állítják fel azok exhumálásának rendjét, valamint nem hozzák létre a testek azonosításához szükséges DNS-bankot. Mindeközben még mindig kiélezett a helyi önkormányzatok és az egyesületek viszonya. Több mint tíz esztendeig kellett a helyi és regionális önkormányzati szerveknek küzdeniük azért, hogy az andalúziai társadalomtörténeti emlékezet munkabizottsága ez év április 13-án elnyerhesse végre a jogot ahhoz, hogy megjelölhesse a La Corchuela[8] koncentrációs tábor helyét. Minthogy az egyesületek a választási logikát követő politikai vezetők jóindulatától függenek, nehezen tudnak hatni a választott vezetőkre és a médiára – főképpen azok, amelyek átláthatóságot és igazságot követelnek a nagyvállalatok és az egyház szerepét illetően is.

Ez utóbbi, amely kezdeményezője volt a bűnbánatra hivatkozó, a „munka alapú érték” ideológiának, Franco idején stratégiai szerepet játszott az elnyomó és börtönrendszer kiépítésében.[9] „A papoknak információik voltak a gyónás révén. Az egyház állította össze az első listákat a megölendő ellenállókról, feljelentették a falu fekete bárányait, a bűnösöket és a vörösöket” – magyarázza José Maria Galante. Ugyan 2007-ben a püspöki konferencia szerény bocsánatkérést fejezett ki, történetének ez a része továbbra is kísért.

 

Az 1960-as évek „gazdasági csodája” mögött

Persze a magánszektor sem maradt ki az elnyomás megszervezéséből. „Az államcsínyt a gazdasági körök is támogatták, amelyek más európai országokhoz hasonlóan a fasizmus mellett tették le a voksukat. És a polgárháború után besöpörték ennek a befektetésnek a hasznát” – emlékeztet José Maria Galante. A nagyvállalatok komoly hasznot húztak a diktatúra által szervezett kényszermunkából, főképpen az infrastruktúra területén (szállítmányozás, elektromos létesítmények, vízügyi és kikötői munkálatok stb.).[10] Ebből táplálkozott az 1960-as évek gazdasági csodájának mítosza, amelyre a politikai osztály még ma is büszkeséggel tekint. Pedro Sanchez szerint, „az ország ideális területet kínált a nemzetközi beruházóknak. Olcsó volt a munkaerő, a szakszervezeteket és a munkásmozgalmat betiltották, így azután minden társadalmi konfliktus ki volt zárva. Hát ez az, amit ők „csodának neveznek.”

Sevilla külvárosában, egy városi park kellős közepén Gordillo úr éppen eltakarítja a nylonzacskókat és italosdobozokat, amelyek összehalmozódtak a munkacsoportja által emelt kis emlékmű körül. Ez egy vasbeton keretbe foglalt, csatornára emlékeztető műtárgy. A menekülés képzetét keltendő, a rácsokat mintha szétfeszítenék. Néhány száz méterrel távolabb volt a Collecteur (gyűjtő), egy a diktatúra idején létrehozott koncentrációs tábor, amelynek az volt a feladata, hogy az Entrecanales y Travora vállalat megbízásából szennyvízelvezető rendszert létesítsenek, amelyből semmi sem maradt fenn. Vagy majdnem semmi. A sors iróniája, hogy az Entrecanales vállalat helyébe lépett Accinona építési vállalkozás raktárai a korábbi tábor helyén épültek fel...

 

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] A november 10-i választásokon a szocialisták győztek – a ford.

[2] A Demokratikus Közép Uniója (UCD) és a Népi Szövetség (AP), amely a PP elődje volt.

[3] A képviselők 1977. október 14-i kongresszusának összefoglaló jelentése.

[4] Spanyolországban a CGT anarchoszindikalista szervezet.

[5] A francóizmus örököseként a PP még mostanában is magába olvasztja a jobboldal minden áramlatát, a leginkább mérsékeltektől egészen a diktatúrát visszavágyókig.

[6] Almudena Carracedo és Robert Bahar filmje 2019. február 13-án jött ki Franciaországban. Szerepelt a spanyol köztévé programjában.

[7] L: Dans les villes rebelles espagnoles [A spanyol rebellis városokban], Le Monde diplomatique, 2017. február.

[8] Sevilla egyik elővárosi parkjában helyezkedett el a régió tíz koncentrációs táborának egyike. 1500 munkást zsákmányoltak ott ki, kényszermunka alá vetve 1940 és 1943 között.

[9] L. Gutmaro Gómez Bravo: Le rôle de l’Église dans la répression franquiste [Az egyház szerepe a francóista elnyomásban], Vingtième Siècle. Revue d’histoire [XX. Század, Történelmi Folyóirat], no 127, Párizs, 2015. július–szeptember.

[10] L. José Luis Gutiérrez Molina történész, az anarchista mozgalom szakértője, és szerzője a Franquismo y trabajo esclavo,una deuda pendiente [A francóizmus és a rabszolgamunka, egy függőben lévő adósság] cikknek, amelyet az andalúziai www.todoslosnombres.org honlapon publikált.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések