hu | fr | en | +
Accéder au menu

Német Demokratikus Köztársaság: egy ország annektálásának története – harminc évvel ezelőtt: a berlini fal leomlása

JPEG - 111.3 kio

Az Európai Unió eredetmítosza, az 1989-es év, valójában eléggé kétértelmű szimbólum. Így például Kelet-Németországban drága árat fizettek a politikai szabadságjogok és a fogyasztási társadalom eléréséért: összeomlott a szociális rendszer, a gazdaságot pedig, és ezt Nyugaton gyakran nem tudják, kirabolták.

Ujjongás, szabadság, Msztyiszlav Rosztropovics, a virtuóz gordonkaművész játéka a megbontott berlini falnál, új lehetőségek, „virágzó tájak” ígérete: (1) 1989. november 9-e történetéhez általában az Örömóda hangjait társítjuk. Néhány hónapja azonban az „újraegyesítés” szép históriája és a békésnek mondott forradalmat követő erőszak közötti különbség nyilvánvalóvá vált. A szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) 20%-nál is magasabb eredményt ért el idén a volt Német Demokratikus Köztársaság (NDK) több tartományában, a felmérések szerint „a keletnémetek 58%-a úgy érzi, hogy nem kap több védelmet az állami önkénytől, mint a hajdani NDK-ban” (Die Zeit, 2019. október 3), az 1990-es éveket a „vesztesek” szemszögéből leleplező művek sikere – mind azt jelzi, hogy a berlini fal leomlására való megemlékezés hangütése kevésbé győzedelmi, mint korábban. Valami sántít a szép történetben, amely szerint a nagylelkű Nyugat-Németország a német márkát és a demokráciát kínálta a négy évtizedes kommunista diktatúrában tönkrement szomszédjának.

1989 őszén az NDK lakossága a saját történelmét írja. Külső ráhatás nélkül, a tömegtüntetések Berlinben, Lipcsében, Drezdában leváltják a Német Szocialista Egységpárt (SED) által vezetett pártállamot, politikai rendőrségét, a parancsra működő médiát. A fal leomlását követő hetekben a rendszer ellenzékének túlnyomó többsége – 71%-a, a Spiegel 1989. december 17-én végzett felmérése szerint – nem az egyesítést kívánja, hanem egy demokratikus NDK-t. A berlini Alexanderplatzon 1989. november 4-én hatalmas tömeg előtt egy lelkipásztor mondatai ezt a közhangulatot fejezik ki: „Nekünk, németeknek felelősséget kell vállalnunk a történelem előtt, meg kell mutatnunk, hogy lehetséges egy igazi szocializmus”. (2) Ugyanezen a hangon szólal meg Christa Wolf írónő az „Országunkért” című felhívásában, amelyet november 28-án olvas fel a köztelevízióban. „Még kialakíthatjuk az NSZK szocialista alternatíváját” – állítja a felhívásában, amelyhez 1,2 millióan csatlakoznak aláírásukkal – a 16,6 millió lakosból. December 7-én a lengyel és magyar mintára létrehozott Kerekasztal köré gyűlnek az ellenzéki mozgalmak és a hagyományos pártok, céljuk „az ország függetlenségének megóvása”, egy alkotmány létrehozása, felvázolják egy demokratikus és környezetvédő szocializmus körvonalait. A nyugatnémet politikai erők betörése hamarosan semlegesíti a szerveződést.

Az NSZK akkori fővárosában, Bonnban székelő vezetők egy ideig elképedve figyelték az eseményeket, majd elindították a szomszéd ország választások útján történő meghódítását. Az 1990. március 18-i, az állampárt és Moszkva befolyása nélküli első törvényhozói választásokba való beavatkozásuk olyan mértékű volt, hogy Egon Bahr volt szociáldemokrata miniszter és a 70-es években a két Németország közeledésén munkálkodó politikus szerint „a legmocskosabb választások voltak, amelyeket életemben láttam”. (3) Az Egyesült Államok támogatását élvezve, a meggyengült Szovjetunió passzivitását kihasználva, a Helmut Kohl konzervatív kancellár vezette NSZK néhány hónap alatt egy elképesztően erőszakos lépést hajt végre: annektál egy szuverén államot, teljességgel felszámolja gazdaságát és intézményeit, átülteti a liberális kapitalizmus rendszerét.

Igen ám, de négy évtizeddel az NDK 1949-es megalapítását követően a lakosság már saját identitást alakított ki magának, amelyet egyrészt a munka, a szolidaritás, az egészségügy, az oktatás és a kultúra területén a szocialista eredmények jellemeznek, másrészt az autoriter állampárt iránti bátortalan ellenérzés, a magánéletbe való visszavonulás és a Nyugat iránt érzett vonzerő. Az „újraegyesítés” kiépítői kicsit későn értik meg, hogy egy népet nem lehet úgy feloszlatni, mint ahogy bezárnak egy gyárat.

Keleten senki vagy majdnem senki sem hiszi el a hivatalos történetet, amelynek elhibázott mivoltát akkor értjük meg, ha megszabadulunk a közmédiában elterjedt megnevezésétől: sosem volt „újraegyesítés”. Wolfgang Schäuble, az egyesítési megállapodásra vonatkozó tárgyalásokkal megbízott nyugatnémet belügyminiszter 1990 tavaszán egyértelmű kijelentést tesz a keletnémet delegáció előtt: „Barátaim, arról van szó, hogy az NDK belép a Szövetségi Köztársaságba, és nem ennek ellenkezőjéről […]. Itt nem két egyenlő állam egyesítéséről van szó.” (4) Ahelyett, hogy az egyesült két német néppel megszavaztatnának egy új alkotmányt, éspedig az NSZK alaptörvényének (146. cikk) és a polgári mozgalmak óhajának megfelelően, Bonn kikényszeríti szomszédja egyszerű annektálását, éspedig egy 1957-es homályos intézkedés alapján, amelynek eredményeképpen a Saar-vidéket a Szövetségi Köztársasághoz csatolták. Az egyesítési szerződést 1990. augusztus 31-én írták alá, és az október 3-án már hatályba is lépett. A szerződés a nyugatnémet alaptörvényt egyszerűen kiterjesztette az ez alkalomból létrehozott öt új tartományra, egy tollvonással eltörölve egy országot, amelyről a továbbiakban csak a hajthatatlan rendőrdiktatúra, a giccses öltözködés és a Trabant jut az emberek eszébe.

Gyorsított monetáris egyesítés

Két egyenlőtlen erő állt tehát egymással szemben. A keletnémetek politikai szabadságjogokat és jólétet óhajtottak, de nem akartak lemondani társadalmuk jellemzőiről. Vladimiro Giacché olasz egyetemi oktató „A második Anschluss” című igen informatív tanulmánya szerint Bonn számára „az elsődleges cél az NDK teljes felszámolása volt.” (5)

Az első szakasz abban állt, hogy egyidejűleg megtöltsék az urnákat és a pénztárcákat, a keletnémet állampárt ugyanis mind a kettőt meglehetősen elhanyagolta. Helmut Kohl 1990. február 6-án javasolta a nyugatnémet márka keletre való kiterjesztését, és ezzel több célja is volt. Először is szorosan a Nyugathoz akarta kötni az NDK-t arra az esetre, ha Moszkvában megbuktatnák az igen engedékeny Mihail Gorbacsovot. Azonban mindenekelőtt az volt a célja, hogy megnyerje az NDK-ban március 18-ra tervezett törvényhozói választásokat. Márpedig a felmérések szerint a frissen létrehozott Németország Szociáldemokrata Pártja jelentős előnnyel rendelkezett a Kereszténydemokrata Unióval (CDU) szemben, amely évtizedek óta részt vett a kommunisták uralta kormányban. (6) A döntés „Az NDK gazdaságának azonnali integrálásáról a német márka gazdasági és monetáris területébe” (7) egyesíti a két követelményt. Ez a megoldás 1990 januárjában merül fel a bonni pénzügyminisztériumban, az ötlet Thilo Sarrazin monetáris szakértőtől származik (aki egyébként húsz évvel később válik híressé idegengyűlölő könyvével: „Németország felszámolja önmagát (8) ). Az addig szkeptikus Kohl kancellár február elején elfogadja a gyorsított monetáris unió gondolatát, egyáltalán nem veszi figyelembe az – elvileg független – Bundesbank elnökének tiltakozását, aki később elismeri tévedését.

Ami a lakosságot illeti, ez a perspektíva hihetetlenül felgyorsítja a kampányt. Akkoriban egy nyugatnémet márka 4,4 keletnémet márkát ért, és az egy az egyben történő azonnali átváltás fellelkesíti a nélkülözéshez szokott keletnémeteket. A két állam egyesítése így a kampány fő témájává válik. A CDU és szövetségesei behozzák hátrányukat, a szavazatok több, mint 48%-át kapják szemben az SPD 21%-ával és a Demokratikus Szocializmus Pártja (a SED-ből alakult PDS) 16%-ával.

Azonban „a Német Szövetségi Köztársaság nagylelkű politikai tette” mögött, amelyet Lothar de Maizière, a keleti CDU vezetője és a választások nagy győztese dicsérő szavakkal illetett, politikai döntés rejlett, éspedig: „a márka segítségével gyorsan csatolni az NDK-t az NSZK-hoz”, amint azt Christa Luft, aki 1989 decembere és 1990 áprilisa között gazdasági miniszter volt, megjegyezte. (9)

Eldöntötték a szociális ellátás lebontását

A márkával együtt egyszeriben a teljes piacgazdaságot is betelepítették az NDK-ba. „A német márkáért cserébe a gazdasági rendszer teljes átalakítását kellett adniuk” – emlékszik Thilo Sarrazin. A május 18-án aláírt szerződés feltételei egy rendszerváltozást hagynak jóvá: „A gazdasági unió a szociális piacgazdaságon nyugszik a két szerződő fél közös gazdasági rendszereként. Ezt a rendszert elsősorban a magántulajdon, a verseny, a szabad árak jellemzik, valamint a munkaerő, a tőke, a javak és szolgáltatások alapvetően szabad áramlása” (1. cikk, 3. bekezdés) „Nem alkalmazhatóak a továbbiakban a Német Demokratikus Köztársaság Alkotmányának a társadalom és az állam eddigi szocialista alapokon nyugvó intézkedései” (2. cikk), amennyiben ellentétesek a politikai liberalizmussal, a szabadkereskedelemmel, valamint „a magánbefektetők a földhöz és a termelőeszközökhöz kapcsolódó tulajdonával.”

Kevéssel a szerződés 1990. július 1-jei életbe lépése és a bankok megrohanása után a keletnémeteknek csalódniuk kellett. Miközben a fogyasztók őrülten keresik a nyugati termékeket, a keleten megtermelt áruk és szolgáltatások reálára 300-400%-kal megugrik, és a keleti vállalatok hirtelen teljesen elveszítik versenyképességüket. Nemcsak a nyugati cégek által megkaparintott belső piacukat veszítik el, hanem keleti vásárlóikat is, például a Szovjetuniót, amely addig a keletnémet export 60-80%-ának felvevő piaca volt. Karl Otto Pöhl, a Bundesbank volt elnöke maga is bevallotta, hogy az ország „olyan drasztikus gyógyszert nyelt le, amelyet egyetlen gazdaság sem lett volna képes elviselni”. (10) Ahogy Molière orvosa is meg volt győződve a köpölyözés áldásos hatásairól, a bonni tárgyalófelek sem voltak hajlandók semmilyen támogató ellenintézkedést meghozni (mint esetleg az átváltási árfolyam fokozatos kiigazítását, a keleti országrészben a termelés támogatását, a nyugati termékek emelt adóztatását stb.). Az NDK egyetlen éjszaka alatt véghez vitte a gazdaság liberalizációját, amelyhez a háború utáni Nyugat-Németországnak egy évtized kellett. Júliusban az ipari termelés 43,7%-kal esett vissza az egy évvel azelőttihez képest, augusztusban 51,9%-kal és 1991 végére majd 70%-kal. Eközben a munkanélküliek hivatalos száma az 1990. januári 7500-ról 1992 januárjára 1,4 millióra emelkedett – ennek kétszeresére, ha ide számítjuk az időlegesen csökkentett munkaidőben dolgozókat vagy az átképzésben résztvevőket és az előnyugdíjazottakat. Ennél rosszabb teljesítményt egyetlen, a szovjet érdekszférából kikerült kelet-közép-európai ország sem nyújtott…

A szociális rendszer leépítését szándékosan választották: több tucat elemzésben írtak részletesen ennek következményeiről: „Inkább jussunk el az egységig egy tönkrement gazdasággal, mint tovább maradjunk a szovjet blokkban egy félig tönkrement gazdasággal” – írta a szociáldemokrata teológus Richard Schröder. (11) A legkevesebb amit írhatunk, hogy ez az óhaja teljesült.

Az „ossik” – a keletnémetek – úgy tartják, a gyilkos munkát a Treuhandanstalt – rövidített formájában Treuhand –, vagyis a Vagyonkezelő végezte. 1990. március 1-jén hozták létre, s egy június 17-i törvényben feladatául azt tűzték ki, hogy az NDK-ból kapitalista országot csináljon. A Treuhand úgy végezte el a rábízott feladatot, hogy magánkézbe adta vagy felszámolta a szinte teljes „népvagyont” – így nevezték az állami vállalatokat és javakat, amelyeket a Treuhand tulajdonába adtak 1990 július 1-jén. 8000 kombináttal, illetve vállalattal, 32 000 telephellyel – az acélművektől a nyári táborokig, a vegyesboltokon és a kis mozikon keresztül –, az NDK földterületének 57%-ával, egy éjszaka leforgása alatt a Treuhand egy egész ingatlanbirodalommal rendelkező intézménnyé vált, a világ legnagyobb konglomerátumává, amely 4,1 millió munkavállaló (az aktívak 45%-a) sorsa fölött rendelkezett. Feloszlatásáig, 1994. december 31-éig magánkézbe adta vagy felszámolta portfóliójának nagy részét, és a modern gazdaságtörténet páratlan eredményével büszkélkedhet: felszámolta a volt NDK iparát, megszüntetett 2,5 millió munkahelyet, realizált 265 milliárd márkára becsült veszteséget – mindezt a saját elnöke által 1990 októberében 600 milliárd eredeti nettó vagyonra becsült értékből kiindulva! (12)

Christa Luft asszony, az NDK utolsó gazdasági minisztere szerint a liberalizmus ezen csodája „a termelőtőke legnagyobb megsemmisítését jelenti békeidőben”. (13) Wolfgang Dümcke és Fritz Vilmar kutatók szerint ez volt az NDK strukturális gyarmatosításának (14) legerősebb időszaka: nyugatnémet befektetők és vállalatok a keletnémet termelőegységek 85%-át vásárolták fel, míg a keletnémetek csupán 6%-ot.

A szomszéd állam tervgazdálkodása elleni villámháború ötlete az 50-es évekből származik. Markus Böick történész 2018-ban foglalja össze a Treuhand történetét, és Ludwig Erhardnak, a háború utáni gazdasági miniszternek, az ordoliberalizmus (15) eszméjét hirdető közgazdásznak tulajdonítja e furcsa bürokratikus folyamat megszervezését. Az 1953-ban megjelenő, előre tekintő, „Az újraegyesítés gazdasági problémái” című esszéjében Ludwig Erhard kiállt a gyors monetáris unió mellett, és megalkotta, mint Markus Böick írja, „azt a sokkterápia-modellt, amelynek lett volna alternatívája”. (16)

A történet iróniája, hogy az 1990 márciusában létrehozott Treuhand eredetileg nem tervezte a gazdaság privatizációját. A „disszidensek”, a másként gondolkodók és a civil mozgalmak köreiben elképzelt Treuhand „az NDK köztulajdonának védelmében és a keletnémet állampolgárok érdekében működő vagyonkezelő társaság lett volna”, amelynek az állami vállalatok tulajdonjogait kellett volna szétosztania a lakosságnak. Az IG Metall szakszervezet például a tulajdont közvetlenül a munkavállalóknak adta volna át. A március 18-i keletnémet választásokon született konzervatív győzelem átírta a szándékokat. Két héttel a monetáris unió július 1-jei életbe lépése előtt a Volkskammer – a keletnémet parlament – sürgősséggel elfogadott „egy törvényt a közvagyon privatizációjáról és szervezetéről”.

Így végződött a szocializmus és a kapitalizmus közötti kompromisszum keresése, amely a fal leomlása óta foglalkoztatta az NDK gazdaságát megreformálni akarókat. Győzött a félévszázaddal előbb kigondolt „sokkterápia”.

A Treuhandot alig néhány hét alatt hozták létre, így tevékenységét eleinte a rögtönzés jellemzi. Mivel nincs közös telefonhálózat a két Németország között, kelet-berlini alkalmazottai adott időpontokban Nyugat-Berlin telefonfülkéiből beszélgetnek nyugati partnereikkel. (17) E kisipari módszer ellenére az NSZK vállalati átszervezéssel foglalkozó szakemberei sietnek a Treuhanddal felvenni a kapcsolatot. Első elnöke Reiner Maria Gohlke, az IBM volt igazgatója 1990 augusztusában adja át helyét Detlev Karsten Rohweddernek, a Hoesch fémipari csoport elnökének. A felügyelő bizottság elnöki funkcióját Jens Odewald tölti be, Kohl kancellár barátja, a Kaufhof nyugatnémet üzletlánc elnöke, aki később megszerzi az Alexanderplatz jól jövedelmező üzleteit. 1990 nyarától Bonn felügyeli a műveleteket: a Pénzügyminisztérium tanácsadócégek, pl. a KPMG, a McKinsey vagy a Roland Berger embereiből álló kabinetet rendel a Treuhand elnöksége mellé, akik pontos kritériumok nélkül mérik fel a reorganizációra, azonnali privatizációra vagy felszámolásra szánt vállalatokat. (18)

Szétcincált vállalatok

Egy sor abszurd döntés, valamint a Treuhand, a konzervatív kormány és a nyugatnémet nagyiparosok közti összejátszás táplálja azt a – sosem cáfolt – meggyőződést, hogy a Treuhand tevékenysége mindenekelőtt arra irányult, hogy eltakarítson a piacról minden versenytársat, amely csökkenthette volna a nyugatnémet cégek nyereségét. Bár a keletnémet gazdaság teljesítménye alacsony volt, rendelkezett néhány jó hírnevű céggel. Közvetlenül az újraegyesítés előtt, 1990. október 2-án döntött a Treuhand az 5700 főt foglalkoztató drezdai Pentakon gyár bezárásáról, amely sok nyugati országba exportálta Praktica fényképezőgépeit.

Az NDK kevés környezetvédelemmel foglalkozó vállalata közé tartozott a Sero, egy újrafeldolgozással és újrahasznosítással foglalkozó cég. Amikor önkormányzati vállalatok hálózatává való átalakítását kérik a települések, a Treuhand erre nem hajlandó, inkább kisebb egységekké szabdalva adja el azokat nyugati cégeknek. Karikatúrába illő, ahogy az ügynökség minden eszközt bevetve tönkreteszi az igen nyereséges Interflug légitársaságot, majd a járatainak működtetési és repülőtér-használati jogait ingyen átadja a nyugatnémet konkurenciának, a Lufthansának. A türingiai Bischofferode bányászfaluban nehéz lesz ezután a lakosokkal elfogadtatni a szabad és hamisítatlan konkurencia elvét. 1990-ben a Treuhand egy vállalatba tömöríti az összes kálium-karbonát-bányát, és átadja a nyugati konkurens cégnek, a K+S-nek, amely azonnal leállítja a termelést. „Bischofferode a példa a versenyképes vállalatra, amelyet a nyugatnémet versenytárs miatt zártak be – magyarázza Dietmar Barstsch, a Baloldali Párt (Die Linke) képviselője. – Meg kellett mutatni, hogy vége az NDK-nak, hogy nincs benne semmi értékes.”

A több százezres munkahelybezárásra tiltakozásokkal, tüntetésekkel válaszolnak. 1991. márciusában 20 000 textilmunkást fenyeget az elbocsátás Chemnitzben, 25 000 vegyipari dolgozó foglalja el az üzemeket Szász-Anhalt tartományban, 60 ezren tüntetnek az IG Metall felhívására. Az evangélikus egyházak, volt ellenzékiek már nem a politikai szabadságért harcolnak, hanem a gazdasági liberalizmus ellen. Március 30-án egy csoport felgyújtja a Treuhand egyik berlini irodáját; másnap megölik az intézmény igazgatóját, Detlev Rohweddert. Helyébe lép a Roland Berger iroda által szerződtetett Birgit Breuel, a CDU tagja, szenvedélyes privatizátor.

Az alkalmi ügyeskedők, a sarlatánok és a bandába verődött csalók hamar megértik, hogy a Treuhand úgy működik, mint egy közpénz-automata, amelyből bárki vehet ki pénzt, ha valamilyen eszközt, vagyonrészt meg akar szerezni. Mivel a szervezet nem ellenőrzi a vevők büntetlen előéletét és referenciáit, egyre több a botrány: a szubvenciók elsikkasztása a Leuna kőolajfinomító Elf-Aquitaine-nek történő 1991-es eladásakor; a hallei ügynökség korrupt vezetőinek 1993-as leleplezése; több százmillió márka eltüntetése a nyugatnémet Bremer Vulkan számára nyújtott, a wismari és rostocki hajógyárak talpra állítására szánt összegből – itt 15 000 munkást bocsátanak el. A hűtlen kezeléses esetek olyan ütemben és számban merülnek fel, hogy sajátos kifejezéssel illetik ezeket: „egyesítési bűnözés (Vereinigungskriminalität)”. 1998-ban egy parlamenti bizottság 3 és 6 milliárd közötti márkára becsüli ennek összegét,

[ Die Welt, Berlin, 2010. október 2.

[[20]

Ralph Hartmann: Die Liquidatoren [A felszámolók], id. mű.

(21) Idézi Marcus Böick: Die Treuhand, id. mű.

(22) Dirk Laabs: Der Deutsche Goldrausch: Die wahre Geschichte der Treuhand [A német aranyláz: a Treuhand igaz története], Pantheon Verlag, München 2012.

(23) Idézi Fritz Vilmar és Gislaine Guittard: La Face cachée de l’unification allemande [A német egyesítés rejtett oldala], L’Atelier, Párizs, 1999.

(24) Idézi Vladimiro Giacché: Le Second Anschluss [A második Anschluss], id. mű. A „Kelet felépítése” (Aufbau Ost) az új tartományok finanszírozási programját jelenti. ]] ehhez hozzátehetnénk a felszámolók javadalmazását (privatizációkként 44 000 márkás prémium, és 88 000 márkás, ha meghaladják a kitűzött célt), valamint a konzultánsoknak kifizetett hatalmas összegeket: négy év alatt a Treuhand külső munkatársai 1,3 milliárd márkát tettek zsebre, ebből tanácsadásért 460 milliót csupán az 1992-es évben. (20)

„Amit ma elrontunk, azt érezni fogjuk a következő húsz, harminc évben” – ismerte el 1990 júliusában a Treuhand igazgatója. (21) Grossdubrau szászországi kisvárosban mindenki emlékszik a helyi kerámiaüzemnek a KPMG könyvvizsgáló cég által ajánlott felszámolására, annak ellenére, hogy komoly vásárlók is jelentkeztek. A 2019. szeptember 1-jei regionális választásokon 45%-nál több szavazatot kapott az Alternatíva Németországért (AfD) párt. Petra Köpping, a szászországi tartomány egyenlőségért és integrációért felelős szociáldemokrata minisztere ok-okozati összefüggést lát ebben: „Az embereknek helyben kell számot adnunk arról, mi történt a Treuhand körül” – és „igazságbizottság”-ot kell felállítani.

„Emlékezetzombi”

Két parlamenti vizsgálóbizottság, 1993–1994-ben, majd 1998-ban is, rávilágított a jéghegy csúcsát jelentő ügyekre annak ellenére, hogy a Pénzügyminisztérium obstrukciója megakadályozta a konkrét ügyek és a szerződések tanulmányozását. „A kormány és a Treuhandanstalt megszüntette, hatályon kívül helyezte a Parlament ellenőrzési jogát, erre 1846 óta egyetlen legitim demokratikus kormány sem vetemedett” – jelentették be 1994-ben szociáldemokrata képviselők. (22) A téma később lekerült a napirendről. Végül is, ki törődik ezekkel a Jammer Ossikkal, „a siránkozó keletiekkel”, ahogy nyugaton nevezik őket.

Néhány éve azonban újra kísért a Treuhand szelleme. „Akkoriban az emberek még reménykedtek – írja Petra Köpping asszony elemzésében. – Úgy gondolták: »Megpróbálok még egyszer kikerülni ebből a helyzetből, még egy továbbképzés, még egy pályamódosítás.« Ez sokáig volt így. Azonban ennek a generációnak a tagjai, akik magukat az újraegyesítés utáni építkezés résztvevőinek tekintik, nyugdíjasként néha csak 500 eurót kapnak. Úgy gondolják, egyáltalán nem ismerik el mindazt, amit az ország megváltoztatásáért tettek.” Marcus Böick történész a Treuhand intézményét „emlékezetzombi”-hoz hasonlította, amely tiszta formában testesíti meg a német egyesítés összes „rémséges adósságát”: az ipar megsemmisítését, régiók elnéptelenedését, egyenlőtlenségeket, tömeges munkanélküliséget egy olyan országban, ahol a társadalmi státusz alapját minden másnál inkább a munka képezte. A Baloldali Párt, a Die Linke új parlamenti vizsgálóbizottság felállítását követeli, amely hozzáférhetne az 1990-ben titkosított dokumentumokhoz. A Bundestag minden más pártja ellenzi ezt, kivételt képez az AfD. A 45 km hosszú iratanyag feldolgozásához a közelmúltban felvett hét levéltáros valószínűleg irigykedni fog a Stasi-dokumentumokat feldolgozó 1400 alkalmazottra…

Következtetéseikre várva, máris megállapíthatjuk az NDK bekebelezésének két következményét. Az első, amelyet a német vezetők sikerként könyvelhetnek el: a 90-es években országuk újra megszerezte központi pozícióját – az Európai Unió a szigorú germán alapelvek szerint gyorsítja fel a politikai és a monetáris integrációt; a német egyesítési szerződés késői gyümölcseként a maastrichti egyezmény is több millió munkanélkülit eredményez Európa számára. A másik következmény az illúziók elvesztése. Cserébe a politikai szabadságjogokért és az infrastruktúra fejlesztéséért a keletnémet lakosságot egy kővel a nyakában vetették a kapitalizmus hullámai közé. 1998-ban az állampárt volt kritikusa, Edelbert Richter szerint: „az egyesítés paradoxona, hogy a keletnémeteket úgy integrálták a demokráciába és a szociális piacgazdaságba, hogy közben nagyrészt kirekesztették őket az annak alapját jelentő munkából és a tulajdonból.” (23) Az NDK fejlett ipari és exportáló ország volt, ma a belső kereslettől és a szövetségi állam által nyújtott szociális támogatásoktól függ.

A nagytőkések számára az egyesítés egy pozitív körforgást indított be: az új tartományok felé irányuló állami pénzekből nyugaton megtermelt javakat és szolgáltatásokat vásárolnak, az állami dotáció még ma is ott válik profittá. 1996-ban Henning Voscherau (SPD), Hamburg volt polgármestere elismerte: „valójában »a kelet öt éven át tartó felépítése« (24) a nyugatnémetek valaha volt legnagyobb meggazdagodási programját jelentette.”

Ezt ünnepli minden november 9-én a nyugati tulajdonos osztály.

Két döntő jelentőségű év – kronológia

1989.

Május 2. Magyarország részben megnyitja Ausztriával közös határát. Augusztusban és szeptemberben menekültek tömegei hagyják el ezen az úton a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK), hogy eljussanak a Német Szövetségi Köztársaságba (NSZK).

Szeptember 4. Lipcsében diáktüntetést vernek le, azonban következő héten, majd minden hétfőn, újra tüntetnek. A felvonulók létszáma növekszik, politikai reformot követelnek. Jelszavuk: „Mi vagyunk a nép”.

Október 7. Az NDK megalakításának 40. évfordulója.

Október 18. Lemond Erich Honecker a Szocialista Egységpárt (SED, kommunista) főtitkára. Egon Krenz lép a párt élére, és egy sor elkésett engedményt tesz.

November 4. Egymillióan tüntetnek a kelet-berlini Alexanderplatz-on, civil mozgalmak felhívására, egy „valóban demokratikus szocializmust” követelve.

November 8. Lemond a SED politikai bizottsága.

November 9. Megnyitják a két Németország közötti határt és a berlini falat.

November 13. Hans Modrow reformpolitikust választják miniszterelnöknek, aki azt ígéri, jogállammá alakítja az NDK-t.

November 28. Helmut Kohl tízpontos programot kínál a két Németországból kialakítandó szövetségi állam számára.

1990.

Február 6. Kohl azonnali monetáris uniót javasol.

Február 9. Moszkvában Mihail Gorbacsov elfogadja az egyesítést, és megkapja az USA külügyminiszterétől az ígéretet, hogy az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) „egy arasszal sem terjeszkedik kelet felé”.

Március 18. A Kereszténydemokrata Unió (CDU) és szövetségesei megnyerik az NDK törvényhozói választását. A konzervatív Lothar de Maizière lesz a miniszterelnök.

Június 17. Törvényt alkotnak a Treuhandanstaltról (Vagyonkezelő), feladata a keletnémet gazdaság privatizálása.

Július 1. Életbe lép a május 18-án aláírt szerződés az NSZK és az NDK gazdasági, monetáris és szociális uniójáról.

Július 6. Gorbacsov elfogadja az egyesült Németország belépését a NATO-ba, pénzügyi támogatás és az 1945-ös határok elismerésének fejében.

Augusztus 31. Aláírják az NDK tartományainak az NSZK-hoz való csatlakozását tartalmazó egyesítési szerződést.

Szeptember 12. Békeszerződés az NSZK, az NDK, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió és Franciaország (2+4) között, amely diplomáciai szinten is lezárja a második világháborút.

Október 3. A német egység létrejötte.

Régi adósságok és hatalmas nyereségek

Egy tervgazdaság liberális gazdasággá való villámgyors átalakítása furcsaságokkal járt, ezek között is szépségdíjas a „régi adósságok” ügye. Az NDK-ban minden vállalat állami tulajdonban volt, s amennyiben nyereséget termeltek, az 100%-ban az államot illette. Ha az államhatalom tőkét fektetett egy ilyen társaságba, azt megállapodás szerint a banki könyvelésben hitelként tüntették fel. Az egyesítéskor a nyugati tisztviselők úgy döntöttek, hogy ezeket a könyvelési tételeket tényleges adóssággá alakítják át, amelyet a kivéreztetett vállalatok bankoknak voltak kötelesek visszafizetni. Ezeket a bankokat aztán privatizálták, és alacsony áron adták el nyugati pénzintézeteknek. Ez utóbbiak pedig tényleg tanúskodhattak a kapitalizmus csodálatos lehetőségeiről: a Berliner Bank például 49 millió márkáért vásárolta fel a Berliner Stadtbank-ot, amely 11,5 milliárdos állami garanciával fedezett követeléssel rendelkezett, ez több, mint 200-szorosa a vételárnak! Mindent összevetve „négy nagy nyugati bank 824,3 millió márkáért vásárolt fel keletnémet bankokat, és 40,5 milliárd márka követelés birtokába jutott”. A kamatokat 1%-ról több mint 10%-ra emelték fel, így csupán a kamatbevételek a vételi ár többszörösét jelentették.

Felszámolni egy társadalmat

Miután a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) bekebelezte a Német Demokratikus Köztársaságot (NDK), annak nemcsak az intézményei és a gazdasága tűnt el, hanem hamar, alig néhány éven belül a könyvkiadói, a mozivállalatai, a televíziócsatornái és a rádióprogramjai, a művészei, az utcanevei és a középületei is. (1) A napilapok és a magazinok tegnap még a hatalomnak voltak alávetve, a magánosítás után nyugati lapkiadók tulajdonába kerültek. A nyugatnémet rezsim felszámolta a szakképzés rendszerét, a jogot az ingyenes kulturálódásra, a bölcsődéket és az óvodákat. Első helyen a nők veszítették el a munkahelyüket, akiknek addig a világon a legmagasabb volt a foglalkoztatási rátája, majd próbáltak kikerülni a német családi rend „gyerek, konyha, templom (Kinder, Küche, Kirche) szentháromságából. […] Hogy több eséllyel induljanak új munkahelyet keresni, sokan sterilizáltatták magukat. Miközben a Magdeburgi Kórházközpont 1989-ben 8 sterilizálást végzett, 1991-ben már 1200-at” – közli Fritz Vilmar és Gislaine Guittard. A szociális helyzetet és a jövőhöz való hozzáállást egy másik adat is mutatja: míg keleten 1987-ben 1000 lakosra 14 gyermek született, addig ez 1993-ban 5-re csökkent le. (2)

A munkanélküliség Paul Windolf szociológus szerint a berlini fal leomlása utáni öt évben (3) átmenetileg vagy tartósan az aktív korú lakosság 80%-át érte el, és jelentős gazdasági kivándorláshoz vezetett. 1991 és 2017 között 3,7 millióan költöztek át nyugatra, vagyis a keleti lakosság közel negyede, miközben 2,45 millióan ellenkező irányú utat tettek meg (visszatérők és újonnan érkezők). (4) Ennek következtében súlyos szociális-demográfiai egyensúlytalanság alakult ki: a fiatal diplomások az átlagosnál nagyobb arányban emigráltak, és a nem visszatérők kétharmada nő volt. Reiner Klingholz, a Berlini Lakosság és Fejlődés Intézet igazgatója szerint „ez volt a legjelentősebb nőmenekülés Európában” (New York Times, 2018. november 5.).

Az ellenkező irányú költözést a nyugati vezetők hadserege képviselte, akik minden ágazatban elfoglalták az igazgatási pozíciókat, így a közhivatalokban is, ahol a helyzet iróniája, hogy közalkalmazottként ezért még „bozótprémiumot” is kaptak (Der Spiegel, 1995. szeptember 4.). Miközben az egész világ a tudásgazdaságot ünnepelte, Németország masszívan felszámolta az értelmiség egy egész rétegét. 1989 és 1992 között a kutatásban, a felsőfokú oktatásban, ideértve az ipari szakmákat is, a teljes munkaidőben foglalkoztatottak száma az új Länderekben 140 567-ről 38 000-re csökkent, a kutatóközpontok és akadémiai intézetek bezárásának ritmusa szerinti ütemben. Az ex-NDK tudományos dolgozóinak 72%-át három éven belül elbocsátották; ezután vagy kivándoroltak, vagy alapképzetségüktől teljesen független munkát kellett vállalniuk. A kiegészítő szakmákat végzőknek képességvizsgákat kellett letenniük, amelyek főleg politikai meggyőződésüket mérték fel. A tudományos szakemberek háromnegyedének felszámolását ideológiai követelményként igazolták. „A strukturális és a személyi változásokkal kell kiradírozni a marxista ideológiát” – magyarázta 1990 júliusában a Tudományos Akadémia egy értékelő dokumentuma.

Rachel Knaebel & Pierre Rimbert

Rácz Ágnes

(1L. Hannes Bahrmann és Christoph Links: Am Ziel vorbei. Die deutsche Einheit – Eine Zwischenbilanz [A cél elhibázva. Német egység – átmeneti egyensúly], Ch. Links Verlag, Berlin 2005; l. még: Nicolas Offenstadt: Le pays disparu. Sur les traces de la RDA [Az eltűnt ország. Az NDK nyomában], Stock, Párizs, 2018.

(2Fritz Vilmar és Gislaine Guittard: La Face cachée de l’unification allemande [A német egyesítés rejtett oldala], L’Atelier, Párizs, 1999.

(3Paul Windolf: Die Wirtschaftliche Transformation: Politische und Ökonomische Systemrationalitaten [A gazdasági átalakulás: politikai és gazdasági rendszerracionalitások], Velbrück Wissenschaft, Weilerswist, 2001.

(4Die Millionen, die gingen [A milliók, akik távoztak], Zeit Online, 2019. május 2.

(1) Kohl kancellár 1990-es szavai és ígérete.

(2) Idézi Sonia Combe: La Loyauté à tout prix. Les floués du “socialisme réel” [Lojalitás minden áron. A „létező szocializmus” becsapottjai], Le Bord de l’eau, Lormont, 2019.

(3) Idézi Ralph Hartmann: Die Liquidatoren: der Reichskommissar und das wiedergewonnene Vaterland [A felszámolók: a birodalmi komisszár és a visszanyert haza], Édition Ost, Berlin, 2008.

(4) Wolfgang Schäuble: Der Vertrag: wie ich über die deutsche Einheit verhandelte [A szerződés, avagy hogyan tárgyaltam a német egységről], DVA, Stuttgart,1991.

(5Vladimiro Giacché: Le Second Anschluss. L’annexion de la RDA [A második Anschluss. Az NDK bekebelezése], Delga, Párizs, 2015.

(6Az NDK-ban több párt is működött – a ford. megj.

(7Thilo Sarrazin: Die Entstehung und Umsetzung des Konzepts der deutschen Wirtschafts- und Währungsunion [A német gazdasági és pénzügyi unió elvének kialakulása és megvalósítása], in: Theo Waigel és Manfred Schell: Tage, die Deutschland und die Welt veränderten [Napok, amelyek megváltoztatták Németországot és a világot], Ferenczi bei Bruckmann, München, 1994.

(8A könyv német címe: Deutschland schafft sich ab – a ford.

(9Christa Luft: Zwischen WEnde und Ende [Fordulat és vég között], Aufbau, Berlin, 1991.

(10Idézte Vladimiro Giacché: Le Second Anschluss [A második Anschluss], id, mű.

(11Richard Schröder: Die wichtigsten Irrtümer über die deutsche Einheit [A legfontosabb tévedések a német egységgel kapcsolatban], Herder, Fribourg-en-Brisgau, 2007.

(12Der Spiegel, Hamburg, 1994. december 19. Tekintettel az inflációra, 1000 márka 1990-ben mintegy 300 eurónak felel meg 2018-ban.

(13Marcus Böick: Die Treuhand: Idee-Praxis-Erfahrung, 1990–1994 [Treuhand: ötlet-gyakorlat-tapasztalat, 1990–1994], Wallstein Verlag, Göttingen, 2018.

(14Wolfgang Dümcke és Fritz Vilmar (dir.): Kolonialisierung der DDR: kritische Analysen und Alternativen des Einigungsprozesses [Az NDK gyarmatosítása: az egyesítési folyamat kritikus elemzése és alternatívák], Agenda Verlag, Münster, 1996.

(15Az ordoliberalizmusról l. a Magyar Diplóban 2015. augusztusban megjelent elemzést: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2015-januar/200-2015-augusztus/1935-ordo-liberalizmus-a-nemet-europa-ideologia-alapjai

(16Marcus Böick: Die Treuhand, id. mű.

(17Uo.

(18Beschlussempfehlung und Bericht des 2. Untersuchungsausschusses “Treuhandanstalt” [A 2. Treuhandanstalt vizsgálóbizottság határozati ajánlásai és jelentés], Bundestag, Berlin, 1994.

Megosztás