Akár arról van szó, hogy a maguk javára befolyásolják a törvényt, akár szavazatvásárlás céljából történik, a korrupció a hatalmasok egyik legdurvább eszköze. De vajon azok, akik ez ellen a veszedelem ellen küzdenek, valóban olyan nemes céloktól vezéreltetnek, mint ahogy állítják?
Brazíliában a sajtó által bőségesen szellőztetett vádaskodás tette lehetővé, hogy „Lula” Ignázio da Silva korábbi elnököt bizonyíték nélkül börtönbe vessék. Oroszországban vagy Indiában pedig a „tiszta kezek” különféle akciói révén szabadulnak meg a kényelmetlen ellenzékiektől. Mik lehetnek a motivációik az informátoroknak vagy a látszatra érdek nélküli, de talán mégsem annyira semleges sajtónak? Végeredményben az erkölcsi normák elegendők-e, hogy meghatározzák a helyes politikai cselekvést?
Ostorozni kell a világot, vagy megváltoztatni?
A 2017-ben Francois Fillon francia republikánus elnökjelölt esélye, hogy bejusson az Élysée-be semmivé vált, amikor fiktív munkavállalási ügyben vizsgálat indult a felesége ellen. 2018-ban a brazil igazságszolgáltatás azzal vádolta meg „Lula” Ignázio da Silva korábbi elnököt, hogy csúszópénzt fogadott el, majd megtiltotta, hogy újabb elnöki ciklusra pályázzon. 2019-ben a francia nemzetgyűlés korábbi elnöke lemondott környezetvédelmi miniszteri posztjáról, amikor a sajtó megszellőztette, hogy homárral és drága minőségi borokkal vendégelte meg hozzátartozóit, államköltségen… Az embernek az az érzése, hogy Párizstól Brazília városig, Londontól Szöulig a kínos ügyek ritmusára jár a politikai élet kereke. Ez az istencsapás, amelyet Ferenc pápa nemrégiben a modern idők „rákbetegségének” nevezett, (1) annyira nyugtalanító, hogy az ENSZ kezdeményezésére december 9-ét ki is nevezték a korrupció elleni harc nemzetközi napjává. Ezt két nappal előzi meg a polgári repülés világnapja, és két kétnappal később követi a hegy világnapja…
Akármennyire is egybehangzó a jelenség elítélése, a szó jelentése meglepően homályos. Anastassiya Zagainova aláhúzza, hogy egyszerre jelent „törvénysértést, így magát a konkrét cselekményt, és a szankcióját is (aktív és passzív korrupció, beavatkozás, közpénzek elsikkasztása, közbeszerzéseknél az egyenlő esélyek megsértése), illetve a társadalmilag vitatható viselkedési formákat, amelyek szankcionálása mindazonáltal nem egyértelmű (lobbitevékenység, adóelkerülés, offshore cégek alapítása, magas beosztású tisztviselők megkörnyékezése stb.)” (2)
Az Egyesült Államokban például, ha egy vállalat befolyásolni szeretné egy jelölt megválasztásának esélyeit, nincs szüksége arra, hogy kenőpénzt adjon. 2010 januárja óta – ekkor hozta meg döntését a legfelsőbb bíróság a Citizens United v. Federal Election Commission-ügyben – elegendő, ha a cég a képviselőjelölthöz közeli egyesületeket támogat, mégpedig a legtörvényesebb módon, és teheti ezt felső értékhatár nélkül. Miközben számos országban tilos az ilyen gyakorlat, az Atlanti-óceán túlsó partján a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkoznak. A Sunlight Foundation jelentése szerint 2007 és 2012 között a kétszáz politikailag leginkább aktív vállalat szövetségi szinten 5,8 milliárd dollárt költött ilyen célra. Ugyanabban az időszakban ezek a vállalatok 4,4 billió dollár értékben kaptak különféle „ajándékokat”: szubvenciókat, mentességeket, adócsökkentést. (3)
Könnyebb megváltoztatni a törvényt, mint a viselkedést: a módszer magával ragadó. Azok az amerikai cégek, amelyek szegény országokban akarnak megtelepedni, megtehetik, hogy csúszópénzt (facilitating payments) alkalmazzanak, hogy ezzel meggyorsíthassák az eljárásokat, engedélyt szerezzenek be, vagy a dossziékupac aljáról a tetejére csúsztassák saját aktájukat. Ami pedig a vádlottakat illeti, ha elég gazdagok, véget vethetnek az ellenük folyó eljárásnak: megvásárolhatják az ellenfelet. A korrupciós és a legális gyakorlat határmezsgyéje nem tiszta, jogi kimenetelük bizonytalan. És a törvényalkotás mögötti logika gyakran abba az irányba halad, hogy az uralkodóréteg által kialakított gyakorlatot legálissá tegyék, miközben igen szigorúan járnak el az alsóbb osztályok vétkei esetén.
A jelenség a földrajzi előfordulás, a társadalmi hierarchia szerint eltér, de az idővel is változik. 1981 és 1990 között a Le Figaro, a Le Monde és a Libération 2630 cikket közölt a témában. Tíz évvel később ez a szám megnégyszereződött. (4) A hivatali hatalommal való visszaélés hulláma söpört volna végig a világon? 2004-ben publikált tanulmányában Catherine Fieschi és Paul Heywood másfajta magyarázattal áll elő: a kommunista rendszer 1990-es összeomlása után megváltozott a politikai diskurzus. „A pártoknak, amelyek korábban ideológiák mentén csaptak össze, de volt korrupciós gyakorlatuk is, taktikát kellett váltaniuk. A baloldal és a jobboldal programjai elkezdtek hasonlítani egymásra, viszont sürgető lett annak demonstrálása, hogy a hatalom megszerzése esetére rendelkeznek a szükséges kompetenciákkal […]. A politikai konkurencia tehát oda vezetett, hogy az alapvető kérdésekben folytatandó vita helyett inkább azzal foglalkoztak, hogy korrupciós vádakkal sározzák be egymást, így kezdve ki az ellenfél hitelét”. (5) Valóságos manna volt ez a nagy médiák számára. Minthogy bírálták őket az elit iránt mutatott preferenciájuk miatt, a botrányokban megtalálták azt az anyagot, amellyel kifényesíthették megfakult címerüket. „Ha megmutatják a hatalmasok aljasságát, az azt jelenti, hogy függetlenek.”
A korrupció témájának az 1990-es években való előretörése mögött azonban mélyebb ideológiai alap is van. Azzal, hogy eltűnt a keleti blokk által képviselt alternatív politikai modell, a nyugati ellenoldal látszik – legalábbis hívei szerint – az egyetlen lehetségesnek, magának az észszerűnek. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank folyosóin felbukkant a „jó kormányzás” témája: a szakértői kormányzás, amelyet hozzáértő szakemberek irányítanak a közjó érdekében. Ilyenformán a déli országok és a korábbi kommunista blokk országai számára a szabadkereskedelemre és a kapitalizmusra való áttérés immár nem politikai döntés kérdéseként, hanem a „jó kormányzás” követelményeként jelenik meg.
A fejlődő országokban megtelepedni kívánó vállalatok számára a korrupció káros, így a neoliberális intézmények a korrupcióellenes harcra irányítják az össztüzet, és végső okát a szabadkereskedelem hiányában gondolják megtalálni. „Azzal, hogy az áruk árát jóval a piaci ár fölé nyomják, a kereskedelmi akadályok oda vezethetik a vállalati vezetőket, hogy kenőpénzt fizessen annak ellenében, hogy felmentéseket vagy előnyös bánásmódot érjenek el” (6) – magyarázza Strom C. Thacker kutató. Liberalizálni és harcolni a hatalommal való visszaélés ellen: nemsokára ehhez a két feltételhez kötik a nemzetközi intézmények a pénzügyi segélyek odaítélését. A Szovjetunió összeomlása után egy korábbi világbanki vezető által létrehozott Transparency International – az egyik közismert nemkormányzati szervezet, amely mindenütt jelen van, ahol felmerül a szándék a korrupció mértékének meghatározására, – úgy tartja, hogy a pénzek elcsalása csupán az állami szektort érinti. Ezek szerint a vállalatok a korrupció kérdésében nem is érintettek!
Viszont ott van az 1980-as évek Mexikójának vagy a következő évtizedben a Szovjetuniónak a példája, amely megmutatja, hogy a piacgazdaság – és az azt megkövetelő privatizáció – nagyon is jól ismeri a csúszópénzt és cinkosságokat. De mit számít ez azoknak, akik Francis Fukuyamával karöltve úgy gondolják, hogy a szovjet blokk összeomlása meghúzta a történelem lélekharangját? Az iránytű immár nem politikai, hanem erkölcsi. Az elit természetesen megtartja ideológiai preferenciáját, de azt az erény szövegkörnyezetéből vett fogalmakkal fejezi ki. Tegnap kapitalizmusról beszéltünk? Ma a gazdasági tevékenység szabadsága lesz a szöveg. Beavatkoztunk Granadában a kommunizmus elleni harcban? (7) Ma az emberi jogok védelmére küldünk csapatokat.
Így például Brazíliában a baloldal immár nem választási ellenfél, hanem olyan politikai erő, amely veszélyezteti az általános tisztességet és feddhetetlenséget. Egyetemi emberek összeszámolták, hogy a 2010-es és a 2014-es elnökválasztást megelőző időszakban a korrupcióval foglalkozó cikkek 95%-a a Munkáspártot (PT) ostorozta, és csak 5%-a vette célba a Brazil Szociáldemokrata Pártot (PSDB), (8) amely egy konzervatív politikai tömörülés, és amelyet a korabeli (9) választási intézmények az ország „legpiszkosabb” formációjának minősítettek. Ez a fajta sajtóvisszhang fokozatosan oda vezet, hogy a pénzek elcsalását nem egyes politikai személyiségekhez kötik, hanem ahhoz a politikai irányvonalhoz, amelyet ők képviselnek. Mindent megtesznek azért, hogy összemossák a becstelen vezetők által ellopott összegeket azokkal, amelyeket a baloldaliak a legszegényebbek – akiket egyébként lustának bélyegeznek – az életszínvonalának javítására költöttek. Mert hiszen nem arról van-e szó mindkét esetben, hogy megcsapolják a nemzeti vagyont, ami persze igazán erkölcstelen tevékenység? Így tehát az új, szélsőjobbos elnök, Jair Bolsonaro megígérheti, hogy „megtisztítja Brazíliát a morális és ideológiai bűnöktől”, (10) amelyeket a Munkáspárthoz köt.
A botrányok sokasodása láttán a baloldal egy része hajlik arra a gondolatra, hogy a világ nem is működne túl rosszul, ha sikerülne kigyomlálni a csalást, a svindlit és a korrupciót. A politikai célkitűzéseket morálisakra cserélve, az aktivisták is átalakulnak. Tegnap harcoltak, ma felháborodnak. Korábban szervezkedtek a hatalom megszerzésére, ma pedig petíciókat írnak alá, arra hívva fel a világot, hogy legyen kezelhetőbb, toleránsabb, kevésbé rasszista, zöldebb, engedjen több teret a paritásnak. François de Rugy korábbi környezetvédelmi miniszter esete nem azért háborítja fel őket, mert a szabadkereskedelem kiterjesztésével tovább súlyosbította a környezeti válságot, hanem azért, mert egy túlságosan drága hajszárítóra tett szert. Minthogy pedig a morál azt követeli, hogy magunkra is alkalmazzuk, amit másoktól elvárunk, nem az a legfontosabb, hogy elérjük céljainkat, hanem hogy egyenesek, igazságosak, méltányosak és kedvesek legyünk.
Vannak ennek persze következményei a politikai harc szervezésében is, példaképp idézhetjük a francia baloldali szakszervezet, a CGT egyik képzési szemináriumán elhangzottakat. A képzést a 2014-ben újonnan megválasztott saját belső vezetőik számára szervezték. Egy fiatal nő, aki nem régen tagja a szervezetnek, egyébként pedig egy nagy szálloda alkalmazottja, így fogalmazta meg a szakszervezeti harcról vallott koncepcióját. „Ami engem illet, a pártatlanság a legfontosabb, nem gondolom, hogy szisztematikusan dönteni kellene, melyik táborhoz tartozom”. „Ne beszélj ostobaságokat, – válaszolt neki a képzést vezető szakszervezetis. – Azt hiszed, hogy amikor konfliktushelyzet áll elő, a Személyzeti Osztály vezetője elgondolkozik azon, hogy mi az igazságos, és mi a pártatlan? A politika azt jelenti, az egyik tábor a másik ellen van. A te helyed, szakszervezeti tagként, a munkavállalók táborában van”.
A sans-culotte-ok, a Kommün harcosai vagy 1936 tüntetői nem a korrupció, hanem a pénz hatalma ellen küzdöttek. Nem az fűtötte őket, hogy kitűnjenek, hanem az az elkötelezettségük, hogy sikerre vigyék harcukat. A baloldaldal nem arra született, hogy ostorozza a világot, hanem hogy megváltoztassa azt.
