Civilizációs sokknak álcázott gazdasági-kereskedelmi háború

Kategória: 2020. január
Írta: Jean-Louis Rocca
Találatok: 1489

Tang Yin 1470 1524Amikor 2017-ben Hszi Csin-ping a szabadkereskedelem dicséretét és Kína sikereit zengi, politikai vezetők, Kína-szakértők és újságírók tapsolnak neki, szembeállítják őt a protekcionista Donald Trumppal. Alig három évvel később ugyanők a „nyugati értékek” védelmében bírálják politikáját ugyanúgy, mint a hidegháború legszebb éveiben. Különös párfordulás…

A hongkongi tüntetések médiakezelési módja igazolja, hogy a „civilizációk harca” tematika immár Kínára is kiterjed. Már hónapok óta dokumentumműsorok, könyvek, cikkek igyekeznek szembeállítani a vélt „nyugati értékeket” a vélt „kínai értékekkel”. Frontálisan ütköztetnek egymással két, egymástól állítólag radikálisan eltérő ideológiát, mint ezt tették a hidegháború csúcsidőszakában is, amikor mindegyik fél fennen hangoztatta saját elveit.

A nyugati táborban tanúi vagyunk egy bizonyos nacionalizmus újjáéledésének, egy olyan identitás kialakításának, amely állítólag saját értékeinkre épít. Erről az új nacionalizmusról tanúskodik két frissen megjelent könyv, az egyik François Bougon újságíró,[1] a másik Jean-Pierre Casteban neves kutató[2] tollából.

Mindkét könyv arra tesz kísérletet, hogy megértesse Kína politikai fejlődési útját. De a végén egészen más válik világossá.

Egy utazás alkalmával Athénben, az Agora terén, François Bougon elmeséli, hogy képzelete „két évezreddel korábbi időbe ragadja vissza, elgondolja, hogyan folyhatott a politika és a kereskedelem az antik város szívében, amelyet mi, európaiak a demokrácia bölcsőjének tartunk. Persze, az antik görögök demokráciájának kevés köze van ahhoz, amit mi ma annak tartunk, de mégis innét, az Agorából ered az, hogy hiszünk a gondolatok ütköztetésében, a vitában, az érvelés és a meggyőzés szépségében, a tanácskozás erejében… Ahogy végigsétálok a város antik terein, bizonyos meghatottsággal gondolok arra, hogy 2005 és 2010 közötti ötéves kínai tartózkodásom nyomán ébredtem rá igazán, hogy európai vagyok, és mint ilyen, e becses örökségnek a birtokosa.”

Jean-Pierre Cabestan nem kevésbé beleérző, és szintén elkötelezett: „A Kínai Népköztársaság folytatni fogja a harcot az ellen, amit »nyugati demokráciá«-nak nevez, vagyis »mi ellenünk« (ez utóbbit a szerző húzza alá szövegében).” Kicsit lejjebb: „Milyen közös stratégiát kellene megfogalmaznunk érdekeink védelmében nekünk, európaiaknak, és nekünk, franciáknak, hogy visszafogjuk a tekintélyelvű politika visszatérését és megerősödését, hogy megfordítsuk a jelenlegi tendenciát, és megvédjük a demokráciát és a szabadságjogokat?” Vagy még: „A Kínai Kommunista Párt háborút visel ellenünk, értékeink és ideáljaink ellen.”

Türelmetlenül várjuk, hogy ezeket az értékeket és ideálokat kicsit precízebben kifejtsék. Hiába. Szavakra, kifejezésekre korlátozódnak – a demokrácia, a szabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, az emberi jogok stb. – mindennemű pontos definíció nélkül. Közben pedig a szélsőbaltól a szélsőjobbig, a népi osztályoktól a nagypolgárságig, mindenkinek valamilyen sajátos és persze másétól eltérő koncepciója van ezekről a fogalmakról.

Ráadásul a szerzők szerint a „kínai értékek” szöges ellentétben állnak „nyugati” megfelelőikkel: tekintélyelvű rendszer, a szabadság hiánya, nem tartják tiszteletben az emberi jogokat stb. Rosszul sikerülnek a fogalom tisztázására irányuló ritka kísérletek. François Bougon szerint Kína olyan fogalmakat erőltet, mint „az emberiség egészének sorsközössége”, „a civilizációk különbözősége”, „olyan kooperáció, amely mindkét fél részére nyereséget hoz (win-win)”, „kölcsönös tolerancia”. De hát, nem ugyanezeket a fogalmakat vetették be a nyugatiak is, tegnap a gyarmatosítás, ma pedig a globalizáció igazolására?

Amikor a két szerző példákkal igyekszik bemutatni a kínai értékek működését, a pontatlanságok csak szaporodnak. François Bougon szerint az amerikai óriáscégek tulajdonosai „gyakran vonulnak Hszi mester elé (Hszi Csin-ping elnök), hogy meghallgassák tanításait, amely épp oly távol áll saját ideológiájuktól, mint meggyőződésüktől. De a Szilícium-völgy vezetőinek merkantilizmusa mindig csúcsra jár, és közben alábecsülik, hogy a Nyugati part menő mérnökeit igenis elbűvöli a nagyvárosi, dinamikus, fiatal és különös módon kockafejű társadalom”. A „nyugati értékek” vajon miért nem teszik lehetővé a merész vállalkozóknak, hogy ellenálljanak a „kínai értékek” vonzásának? Talán azért, mert ezek a szóban forgó kínai értékek tulajdonképpen a kapitalizmus értékei?

Jean-Pierre Cabestan a maga részéről megjegyzi, hogy „Peking hasznot húzott Athén és a hitelezők – köztük az Európai Unió – közötti feszültségből, és hitelajánlatokat tett létfontosságú szektorok, köztük a szállítmányozási infrastruktúrák és az energiaszektor finanszírozására”. A „mi” közös értékeinknek nem kellett volna esetleg kikényszeríteniük, hogy az alantas érdekek érvényesülése helyett szolidárisak legyünk a görögökkel? Így azonban lehetővé tettük Kína számára, hogy kihasználja a konkurenciát. Egy görög tengeri szállítmányozó azt mondta el François Bougon-nak, hogy a kínaiak „príma munkát végeztek: nincs sztrájk, a béreket kellő időben fizetik ki.” A kínaiak tehát jó kapitalisták, jó üzletemberek, ráadásul becsületesek is, nem?

Jean-Pierre Cabestan végül is felfedi a valós problémát, amikor aláhúzza: „lehetetlen nem tudomásul venni a támadásokat az ellen a demokrácia ellen, amelyet mi értünk e kifejezés alatt, és hogy ez a Nyugat relatív gyengülésével függ össze a nemzetközi porondon.” És hozzáteszi: a Nyugat és Kína között „érdek- és értékkülönbségek vannak”. Valójában az értékek ürügyén az érdekek meggyengült védelméről van szó, minthogy – végülis – a kínaiak nagyjából ugyanazt teszik, amit a többiek tesznek, tettek vagy szeretnének tenni. Meglepő módon meg kell állapítanunk, hogy a szerzők a mű teljes terjedelmében fenntartják a hivatkozott „értékek” eredetének pontatlan meghatározását. Vajon ezek az „értékek” nyugatiak, nemzetköziek, egyetemesek, európaiak vagy franciák? – Nem tudjuk meg.

 

Egy vakbuzgó demokráciakoncepció

Ezekre a kérdésekre talán azért nincs válasz, mert a szerzők haboznak a gyarmatosításról és az imperializmusról beszélni, pedig mindkettő arra való kísérlet volt, hogy egyetemessé tegyük a „mi” értékeinket. Ha beszélnének erről, a szerzőknek meg kellene mondaniuk, hogy a demokrácia eszméje Európában született meg, később számosan – gondolkodók és társadalmi csoportok is – elfogadták és átvették, majd fegyverként használták a „mi” politikai gyakorlatunkkal szemben. A „mi értékeinket” gyakran „ők” védelmezik a „mi” egyes csoportjaink ellenében. Jegyezzük meg, hogy sok kínai másképpen gondolkodó felrója a nyugati kormányoknak, hogy nem támogatják őket.

Ezekből a gondolatokból az a benyomásunk támadhat, hogy a kínaiak politikai gyakorlata talán kevésbé erényes, mint a nyugatiaké, ezt azonban nem lehet az „értékek” elemzésével bizonyítani. Vajon miért nem hasonlítják össze a szerzők a kínaiak afrikai viselkedését a franciákéval? A demokrácia egyfajta vakbuzgó vízióját védelmezik, mintha a demokratizálódás valamiféle megtérést jelentene. Emlékezhetünk François Bougon szövegében a hitre való utalásokra. Jean-Pierre Cabestan ráerősít, megpróbálja „megmutatni, hogy a mai kínai rezsim hosszú távon halálra van ítélve nem annyira gazdasági, hanem politikai és emberi jogi okokból, mert amikor a kínai elit és a kínai társadalom rájön, hogy elfogadhatatlan, hogy embereket az elveik miatt börtönözzenek be, akkor elegük lesz abból, hogy egy titkos társaság vezesse őket, és úgy találják majd, hogy csakis egy demokratikus Kína lehet tiszteletet érdemlő nagyhatalom, a nemzetközi közösség egyenrangú tagja”. A demokratizálódásnak köze sincs tehát a politikai és a szociális helyzethez, a konfliktusokhoz, a gazdasági problémákhoz, röviden, a történelemhez?

Ebben a megközelítésben a nyugati értékek rendszere homályos elvekre korlátozódik, és a Nyugat egy történelem és társadalom nélküli identitásként jelenik meg. Így eljárva a szerzők megfeledkeznek a „mi” mögött sorakozó társadalmi osztályokról, a vállalatokról, a földrajzi térségekről, amelyeknek az „értékei” és az „érdekei” nagyon is különbözőek. Nem törődnek azzal a ténnyel, hogy egyes nyugatiak a „nyugati értékeket” gyakran használták fegyverként, hogy nevükben megkérdőjelezzék a politikai intézményeket, gyakran épp azokat, amelyeknek a demokrácia értékeinek védelme volt a feladatuk. A tegnapi munkásmegmozdulásoktól a mai tiltakozókig, akik a szabadságellenes intézkedések vagy bolygónk kifosztása és a rendőri erőszak ellen lépnek fel, vagy akik a migránsok jogait védelmezik, tényleg számosan tiltakoznak az ellen, hogy őket is a „mi” ilyen fogalma alá tartozónak tartsák. Valóban, azok, akik komolyan veszik az emberi jogokat és a demokráciát, úgy tartják, hogy pont ennek a „mi” fogalomnak a képviselői nem tartják tiszteletben ezeket.

A történelemnek ez a tagadása vezet oda, hogy egy újabb ideológiai mumust alkotnak: „a kínai értékeket”. A világ ilyen bipoláris értelmezésének védelmében François Bougon és Jean-Pierre Cabestan paradox módon a kínai vezetők malmára hajtja a vizet: az utóbbiak ugyanis épp amellett törnek lándzsát, hogy létezik olyan erkölcsi alap, amelyre hivatkozva korlátozni akarják a nyugati nagyhatalmak erőfölényét.

Amikor Szokratészt Konfuciusszal állítják szembe, a szerzők megakadályozzák, hogy valódi összehasonlításra kerüljön sor. Igaz, hogy egyes nyugati elitek nagyítóval figyelik a kínai tekintélyuralmat, s ez minden bizonnyal azért van így, mert a kínai társadalom sokkal inkább kapitalista, mint konfuciánus. Valóban, a Kommunista Párt által védelmezett kínai társadalmi modellben a nyugati utópiák minden eleme megtalálható. A hatalom fel akarja számolni a szegénységet, és létre akarja hozni a „kis jómód” (xiaokang) társadalmát, amelyben, mint ahogy Thomas Hobbesnál olvasható, a polgár szabadságának egy részét fel kell áldoznia a biztonságos életért cserében: ez egy igazán régi álom, a kistulajdonos-polgárok társadalma, akik számára központi kérdés a rend. Hatalmas összegeket szántak arra, hogy a falvakat, a tanyákat új kisvárosokká alakítsák át, amelyekben felleljük a társadalmi vagy a Le Corbusier stílusára emlékeztető építészeti modernitás elemeit. A modernitás és a rend elvárása vezette el a Pártot oda, hogy a legkisebb részletekben is ellenőrzi a lakosságot: ez egy Jeremy Benthamra[3] hajazó panoptikum – milyen nagyszerűen írta ezt le Michel Foucault már negyven évvel ezelőtt![4] A Nyugat álmodik róla, Kína meg akarja csinálni – de semmi garancia nincs arra, hogy sikerül is neki.

Való igaz, hogy létezik a modern életstílus egy, pontosabban több változata Kínában, minthogy igen nagyok a társadalmi, földrajzi stb. különbségek, mint ahogy „nálunk” is vannak különbségek országok, régiók, társadalmi osztályok között. De a jó élet, a jó ízlés, a kifinomult viselkedés, a jó családi kapcsolatok, még a tiltakozó mozgalmak módszerei is közelítenek ahhoz, amit Európában tapasztalunk.[5] Mi más lenne a középosztály-beli kínai célja, mint hogy érdekes munkát találjon, foglalkozhasson a gyermekével és a szüleivel, pénzt keressen, lakásra tegyen szert, vagyont gyűjtsön, utazzon?

Kínában a társadalomtudományok ugyanolyan nyugatiak, mint másutt, az egyetemeket fokozatosan elárasztják az amerikai módszerekre felkészült tanárok, aki angolszász folyóiratokban publikálnak. Ellene vethetnénk, hogy a kritikai szellem Európában elevenebb, mint Kínában, de biztos-e, hogy ez a kritikai szellem tényleg elterjedt minden országban és minden társadalmi osztályban? Biztos-e, hogy a nyugati vezetők értékelik?

Még a politika területén is meghatározó a nyugati hatás. A kínai nacionalizmus semmivel sem marad el az amerikaitól, és az amerikai technokrata ideológia elárasztotta a kínai államigazgatást. Másfelől, a cenzúra egyáltalán nem kínai specialitás. „Az emberi jogok” a kínai kormánynak is beletartoznak a hivatkozási alapjába, de számára a legfontosabb emberi jog a szegénységből való kilábolás joga. És kínai találmány lenne a tekintélyelvűség, amely szerint csak egy erős központi és hatékony hatalom képes boldogságunkat biztosítani? A fasizmustól, sőt a nácizmustól egészen a sztálinizmusig nem gyártottunk-e elméleteket az autoriter rendszerekhez? Netán Kínában született a gyarmatosítás, az imperializmus, a kapitalizmus? A kínai vezetés diskurzusa nagyon is hasonlít ahhoz, amelyet az európai vezetők hangoztattak (és sok közülük még most is hangoztat) a demokratikus gyakorlat korlátozása érdekében. A lényeget tekintve: a köznép nem elég képzett ahhoz, hogy fel tudja fogni, mi a jó neki.[6]

Amikor François Bougon és Jean-Pierre Cabestan szembeállítja a demokratikus és a kommunista rezsimet, a sorok között ez az üzenet olvasható: hibái ellenére el kell fogadni a nyugati társadalmat, Kínában sokkal rosszabb a helyzet. És közben elfelejtik, hogy a közös értékek, amelyek ma már összekötik Kínát a Nyugattal, a kapitalizmus értékei.

 

A szerző, Jean-Louis Rocca, a SciencePo (politikatudományi főiskola) professzora, a CERI (Nemzetközi Kutatások Központja, Párizs) kutatója, szerzője a The Making of the Chinese Middle Class. Small Comfort and Great Expectations [A kínai középosztály létrehozása. Kis kényelem és nagy elvárások], Palgrave Macmillan, New York, 2017 műnek.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér 

 

[1] François Bougon: La Chine sous contrôle. Tiananmen 1989–2019. [Kína ellenőrzés alatt. Tiananmen, 1989–2019.], Seuil, Párizs, 2019. Annak idején a Le Monde újságírója, 2019 szeptemberében a Mediaparthoz csatlakozik.

[2] Jean-Pierre Cabestan: Demain la Chine: démocartie ou dictature? [Kína holnap: demokráci vagy diktatúra?], Gallimard, coll. „Le Débat”, Párizs, 2018.

[3] Jeremy Bentham (1748–1832), aki feltalálta azt a szisztémát, amely lehetővé teszi, hogy a rabokat anélkül figyeljék, hogy azok láthassák azt.

[4] Michel Foucault: Surveiller et punir [Felügyelni és büntetni], Gallimard, Párizs, 1975.

[5] L. Jean-Louis Rocca: The Making of the Chinese Middle Class. Small Comfort and Great Expectations [A kínai középosztály létrehozása. Kis kényelem és nagy elvárások], Palgrave Macmillan, New York, 2017.

[6] L.: Jean-Louis Rocca: En Chine, la démocartie … quand le peule sera mûr [Demokrácia Kínában: majd ha a nép elég érett lesz], Le Monde diplomatique, 2017. március.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések