„Este es un cacao – ez egy kakaó, vagyis egy káosz, mondják a barátok – ez egy rémálom, amelyből rémes ébredés lesz”. Mióta október 14-én kimondták az ítéletet kilenc szeparatista politikus ellen, Barcelonában szükségállapot uralkodik.
Az egyik oldalon fiatal rendbontók, a másik oldalon barátságos tüntetők, akik egy hatalmas csillagmenetben egyesülnek, amely Katalónia minden vidékéről folyik össze. A fiatalok „demokratikus cunaminak” nevezik magukat, nővéreik, akik utcákat, autópályákat vagy vasúti síneket blokkolnak, összehívják a radikális Katalán Védelmi Bizottságot (CDR). Nem utasítják el határozottan az erőszakot. A polgármesterasszony, Ada Colau – a Barcelona en Comú pártcsaládból – a józan észre apellál. A város nem szolgált rá erre a romboló dühre, amely milliós nagyságrendben okoz károkat. Szeretné lenyugtatni a kedélyeket. De hogyan?
2010 óta folyamatosan romlott meg az együttélés a városban. Megosztott családok, szétment házasságok és barátságok. A társadalom két, nagyjából megegyező méretű csoportra oszlott. A városban sétálva az ember hol katalán, hol szeparatista, hol pedig spanyol nemzeti zászlót lát. És ott van még a sárga szalag mint új identitás-szimbólum, amely újra és újra a hivatali épületeket díszítette, mielőtt a bíróság rendelkezése szerint lekerült onnan; most az aszfaltra festik, kitűzőként hordják, kandelábereken lobog. A szomszédomban, a Grácia negyedben van a szeparatisták egyik fellegvára, és a házfoglalóké is. A feketébe öltözött háztulajdonosok is aktívak. Majdnem minden megkezdett beszélgetés megszakad néhány mondat után.
1968 óta minden évben több hónapot töltök Barcelonában. Tizenhárom évig laktam itt, és a Franco-diktatúra utolsó éveit is itt éltem meg. Csodáltam a bátor ellenállást a rezsimmel szemben, az érdeklődést minden európai esemény iránt. Szerettem a kikötőváros nagyvilági voltát, és sokat tanultam róla. A gazdagságot az 1888-ban és az 1929-ben megtartott világkiállítás mutatta be. Tanultam a vissza-visszatérő lázadásokról, amelyek Barcelonát az anarchizmus fővárosává tették. 1909-ben a setmana trágica, a tragikus hétvége eseményeiben nyolcvanheten haltak meg, és több százan sérültek meg. A népfelkelés a katalán katonák Marokkóba küldése ellen irányult. Heves utcai harcok folytak, templomok és kolostorok égtek. Azóta Barcelonára ráragasztották a tűzrózsa nevet is.
Barcelona gyakorlott az utcai harcokban, de a város 1939-es bukása az anarchisták és kommunisták legendás ellenállása ellenére sem volt megállítható. Az ország és a város két Spanyolországra, győztesekre és legyőzöttekre osztódott.
A Franco-diktatúra Barcelonának súlyos éveket jelentett. A lázadó szellemű régiót keményen elnyomták, a nyelv használatát betiltották, működött a cenzúra. Jelentős volt a nemzetközi szolidaritás, én pedig helyben éltem meg a szolidaritást. A rettegett titkosrendőrök szürkében jártak, az egész város szürke volt. Csak 1992-ben ébredt fel hamupipőke-álmából, amikor aztán újra ragyogott. Az olimpiának köszönhetően letisztították az épületeket. A város újra nyitott volt a világra, és toleráns. Elkápráztatta saját lakóit, és még százezreket az egész világból.
A Madrid és Barcelona közti rivalizálás mindig jelen volt. Melyik a legszebb város az országban, kinek van a jobb focicsapata, melyikük kínálja az érdekesebb kultúrát? A válasz számomra mindig egyértelmű volt: Barcelona. Mindaddig, amíg aztán Madridban az 1980-as években megalakult a movida, egy mindenkit váratlanul ért kreatív nyugtalanság. Filmesek, mint Pedro Almodóvar, fiatal művészek és regényírók tették a várost vonzóvá. Én is Madridba költöztem, de rendszeresen visszatértem Barcelonába. A katalánok elmélyültek saját történelmükben, a nyelv és a kultúra terjesztésére koncentráltak, és mindezt komoly állami támogatással. A nacionalizmus erősödni kezdett. 1977-től minden év szeptember 11-én, a La Diada nemzeti ünnepen óriási felvonulások voltak a felzászlózott utcákon.
Fordulópont volt ez a városlakók életében. Egy részük gyanakvóan szemléli a változásokat. A kultúra katalánná válása, a nyelvrendőrség, amely afelett őrködik, hogy a kirakatok feliratai, az étlapok és az utcatáblák katalán nyelvűek legyenek, számukra elszegényedést, provincializálódást jelent. Az emberek másik részének mindez nem elég: egynyelvű társadalmat szeretnének. Azt kérdem tőlük: hogyan tudtok ti, akik attól szenvedtetek, hogy a nyelvetek be volt tiltva, azért harcolni, hogy a katalán legyen az egyedüli használatban lévő nyelv? „Mert ez egy kis nyelv, amelyet védelmezni és erősíteni kell.” De hiszen a lakosság fele spanyolajkú, és a kétnyelvűség színesedést jelent. Erre nem kapok választ.
Így kelnek új életre a múlt szellemei, és fokozódik a feszültség a nemzeti és a regionális kormány között. Egyre hangosabbak az olyan felkiáltások, mint „Madrid kirabol minket”, vagy „Katalónia a katalánoké”. A személyes gőg mindkét oldalon megnehezít minden párbeszédet. Mint szemlélő kérdezem a barátaimtól és saját magamtól, hogy miért nem létezik párbeszéd, miért nem találnak a felek közös témákat, amelyek mind Katalóniának, mind egész Spanyolországnak létfontosságúak, mint pl. a fiatalok kilátástalansága, a szociális egyenlőtlenség, a korrupció.
Barcelonában már rég nem ülnek össze az emberek, hogy vitatkozzanak, csak azokkal a barátaikkal beszélgetnek, akikkel azonos véleményen vannak. Úgy tűnik, senki sem érdekelt abban, hogy a másik oldal érveit meghallgassa, nem is beszélve arról, hogy azokat tiszteletben tartsa. Ezt a családi asztalnál is megfigyelhetjük. Mindenki beszélni akar, de senki nem akarja a másikat hallgatni. De mi az oka annak, hogy most olyan sok fiatal özönlik az utcákra, hogy a függetlenség agyréméért harcoljon? Talán a neveltetéssel és azzal a történelemoktatással van összefüggésben, amely a saját történelmét felmagasztalja, a másikét pedig ócsárolja?
A piacon a katalán halárusnő szintén nyugalmat szeretne. Egy taxisofőr, akinek szülei az 1960-as években Andalúziából költöztek ide, higgadtan megjegyzi: a gyerekeimet mind katalánnak neveltem. Ha pár éven belül újra népszavazást írnak ki, mind a függetlenségre fog szavazni. Akkor is, ha a térségben visszaesik majd a jólét? Hiszen a 2017-es illegális népszavazás óta ötezer cég tette át a székhelyét máshová, az újonnan Spanyolországba érkező gyárak pedig eleve nem Katalóniában gondolkodnak, nem utolsó sorban a kötelező kétnyelvűség miatt. „A fiatalságot megrészegíti a saját történelme” – így a taxisofőr. A visszaút új nagysághoz hivatott vezetni.
Ilyenkor villan be az embernek a brexit, amely szintén azzal kecsegtet, hogy visszahozza Nagy-Britanniának a régi, birodalmi idők pompáját és jólétét. De gazdaságilag hogyan lehet túlélő egy olyan Katalónia, amely nem lehet tagja az Európai Uniónak? Ezek a gondolatok kényelmetlennek tűnnek, csak az érzelmek számítanak. Tényleges vagy képzelt sérelmek és megbántottság, harag és felháborodás a madridi „fasisztákkal” szemben, „akik elnyomnak minket”.
Ez természetesen nem stimmel. De a harc már régen jelen van a közbeszédben és a médiákban is. „Növekszik az agresszió a katalán médiamunkások ellen” – írja egy jelentésében a Riporterek Határok Nélkül október 10-én. Igen, a barátaim óvatosabbak, mint azelőtt. Egyes véleményeket csak név nélkül közölnek, és a terjesztésük nem kívánatos. „Két és félmillió katalánt fertőzött meg a függetlenség vírusa, gyógyulás nem várható.” De mindenki szenved ebben a helyzetben, hiszen mind szeretik a nyelvüket, a városukat. A háttérben pedig a „két Spanyolország” történelmi emlékezete lappang, a polgárháború véres múltja. A „két Katalónia” nyilvánvaló.
De többségben vannak egyáltalán a függetlenség hívei? A választási rendszernek köszönhetően, amely a kisvárosokat és a vidéket részesíti előnyben, megvan ugyan a hajszálvékony parlamenti többség, de a számokat tekintve nem létezik. „A kakaó” gőzölög. Sürgősen szükség lenne megfontoltságra, párbeszédre, olyan szakértői csoportokra, amelyek az anyagi kompenzációról és az autonóm állam szabályrendszeréről tanácskoznak. Mindenki tisztában van azzal, hogy politikai megoldásra van szükség, de a jogalkotás képtelen erre. Mindeddig azonban csak az érzelmek uralkodnak.
José Ortega y Gasset spanyol filozófus már 1932-ben úgy fogalmazott, hogy a katalán problémát nem lehet megoldani, együtt kell vele élni. Ez ma is változatlanul megállja a helyét, de a helyzet lényegesen bonyolultabbá vált. Barcelona barátai és szerelmesei megrökönyödve szemlélik a jelenlegi radikalizálódást. Hogyan tovább? A lakosoknak csak egyet tudunk kívánni: kompetens politikusokat Madridban és Barcelonában, akik végre konstruktív, mindkét félnek kötelező és egyben elfogadható megoldásokat keresnek, és készek kompromisszumokat kötni.
Michi Strausfeld, irodalmár, a spanyol irodalommal foglalkozik. Írásai: „Barcelona. Ein Reisebegleiter [Barcelona. Egy útitárs]”, Frankfurt a. M. (Insel) 2007. és „Gelbe Schmetterlinge und die Herren Diktatoren. Lateinamerika erzählt seine Geschichte [Sárga pillangók és a diktátor urak. Latin-Amerika elmeséli történetét]”, Frankfurt a. M. (S. Fischer) 2019.
