hu | fr | en | +
Accéder au menu

Chile, a kiszáradt oázis

JPEG - 123.3 kio

Október elején történt, alig néhány héttel a társadalmi robbanás előtt, amely megrázta Chilét, ezt a hosszan elnyúló furcsa alakú országot. E sorok írásakor a társadalmi robbanás húsz ember halálát követelte, több százan karjukat-lábukat vesztették, több ezren megsebesültek, rengeteg embert letartóztattak, a rendőrség és a fegyveres erők sokakat megkínoztak és szexuálisan bántalmaztak, megszámlálhatatlan kegyetlen tettet követtek el.

Közvetlenül e társadalmi robbanás előtt a chilei elnök Sebastián Piñera megszólalt a régión végigsöprő zavargásokról, Chilét a béke és a nyugalom oázisának nevezve a vihar közepén.

Ezt az oázist nem az édesvíz és a dús lombozatú pálmák jellemzik, hanem köröskörül a látszólag áthághatatlan korlátok. A chileiek e korlátok jó oldalán vannak, a korlátok sajátos ötvözetből készültek: a neoliberális gazdaság, a nem létező civil jogok és az elnyomás elegyéből. A három legrosszabb alkotóelem.

Addig, amíg az utóbbi hetekben a tömegek ki nem özönlöttek a chilei utcákra, a közgazdászok és politikai vezetők a „kevesebb állam, több szabadság a vállalkozásnak” mantrájába kapaszkodva azt hajtogatták, hogy Chilében csoda történt, szinte az ősnemzés formájában. A csoda vitathatatlan bizonyítékának tekintették a növekedés számait s a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által dicsért gazdasági statisztikákat. A déli félteke kis csodája azonban nem létezett az ország egésze számára. Az ország nem tudott semmit olyan látszólag szubjektív részletekről, mint az igazságos bérhez, a méltó nyugdíjhoz, a minőségi közoktatáshoz és a megfelelő egészségügyhöz való jogok. Nem igazán érdekelte az állampolgárok önrendelkezési joga, egyetlen funkciója volt, hogy lenyelje a hatalom által belétömött makrogazdasági adatokat.

1973. szeptember 11-én államcsíny szüntette meg a chilei demokráciát (1) . Kíméletlen diktatúra jött létre Santiagóban, tizenhat évig maradt fenn. Célja nem az volt, hogy visszaállítson egy veszélyeztetett rendet, vagy megmentse az országot a fenyegető kommunizmustól: az államcsíny mögöttes célja az volt, hogy megvalósítsák a Milton Friedman és a chicagói iskola neoliberalizmusát hirdető hívek elveit. Egy új gazdasági modell bevezetéséről volt szó, amely új típusú társadalmat eredményezne. Egy hallgatásra kényszerített világot, ahol a létbizonytalanság, a jogfosztottság a jellemző. Ebben a világban a fegyverek biztosítanák a társadalmi békét.

A polgári-katonai diktatúra elérte céljait, alkotmányba foglalta őket, szentesítette az erővel bevezetett gazdasági modellt, és az ország jellemzőjeként nevezte meg. Egyetlen más latin-amerikai országban sem található egy kisebbség jólétét ilyen mértékben biztosító rendszer, kirekesztve belőle a lakosság többségét.

A „demokrácia visszatértével” vagy jobban mondva „a demokráciába vezető chilei átmenettel” 1990 óta nem változnak a játékszabályok. A diktatúra alkotmányát módosítják, de úgy, hogy ne érintse a lényegét. Az egymást követő balközép és jobboldali kormányok a tabunak számító gazdasági rendszer fenntartására törekednek, miközben a társadalom egyre szélesebb rétegei süllyednek a létbizonytalanságba.

Ha egy étkezéskor adott két személy és két sütemény, akkor statisztikai szempontból a fogyasztás személyenként egy sütemény. Ez a helyzet akkor is, ha egyikük mindkét süteményt megeszi, és semmit sem hagy a másiknak. Ezzel a trükkel tudja Chile sikerként eladni saját modelljét: nem igazán diktatúra, nem igazán demokrácia, túlélését a félelem és az elnyomás biztosítja.

A világ egyik leggazdagabb embere, Julio Ponce Lerou, a volt diktátor, Augusto Pinochet veje, a tábornok rendelkezése szerint megörökölte a chileiek tulajdonának megszerzésével kiépített gazdasági birodalmat. Óriási pénzösszegeket fizetett ki a szenátorok, képviselők és miniszterek többségének, hogy azok szolgaian folytassák a privatizációs eljárásokat. Amikor a társadalom számára ez világossá vált, az állam két ütemben reagált: kijelentette, hogy a tények kritikusai a „chilei csodának” akarnak véget vetni, valamint megszervezte a tüntetők elleni fellépést.

Chilében a víz néhány multinacionális cég tulajdonát képezi. Minden víz: a folyók, a tavak, a gleccserek vize. Amikor az emberek az utcára vonultak, hogy tiltakozzanak ez ellen, az állam az általa eltűrt egyetlen párbeszédbe kezdett: a lakosság követeléseire gumibotokkal válaszolt.

Ugyanez történt, amikor a társadalom megmozdult, hogy megvédje a természeti örökséget, amelyet az elektromos energiát termelő multik fenyegettek; amikor a diákok a piac egyeduralma helyett minőségi közoktatást követeltek vagy amikor az ország nagy része az elnyomott mapucse indián lakosság védelmére kelt. Az állam minden alkalommal ugyanúgy reagált: elnyomással, azt állítva, hogy a tiltakozók a chilei csodát fenyegetik.

A chilei oázis békéje nem azért esett darabokra, mert emelni akarták a Santiago-i metrójegyek árát.

A békét már a makrogazdasági statisztikák nevében elkövetett igazságtalanságok is kikezdték. A miniszterek pökhendi tanácsai, amelyek szerint az emberek keljenek fel korábban, így nem kell többet költeniük a tömegközlekedésre; (2) akik a kenyér árának emelkedése kapcsán azt tanácsolják, hogy vásároljanak virágot, az nem lett drágább; akik azt tanácsolják, szervezzenek bingóesteket, és az így nyert esetleges pénzen megjavíthatják az iskolák viharokban tönkrement tetőzetét.

A chilei oázis békéje azért esett darabokra, mert hol az igazságosság abban, hogy egyetemi tanulmányokat csak olyan eladósodás árán lehet elvégezni, amelytől tizenöt-húsz év törlesztés árán lehet csak megszabadulni.

A chilei oázis békéje azért esett darabokra, mert a nyugdíjrendszer olyan vérszívó vállalatok kezében van, amelyek a beszedett pénzt spekulatív piacokon fektetik be, és az elszenvedett veszteségeket a nyugdíjasokra hárítják. Nyomorult kis nyugdíjakat fizetnek nekik, amelyeket morbid módon, a hátralévő éveik számát felbecsülve állapítanak meg.

A chilei oázis békéje azért esett darabokra, mert amikor a dolgozó, a munkás, a kisvállalkozó eldönti, hogy melyik társaságra bízza a nyugdíjmegtakarítási számlája vezetését, szem előtt kell tartania a hatóságok figyelmeztetését: „A nyugdíjad legnagyobb része attól fog függeni, mennyire körültekintő voltál akkor, amikor megtakarításaidat a pénzpiacokon fektetted be.”

A chilei oázis békéje azért esett darabokra, mert az emberek többsége kezdett nemet mondani a létbizonytalanságra, és harcba indult elvesztett jogainak visszaszerzésére.

Nem létezik igazságosabb és demokratikusabb lázadás annál, ami ma megrázza Chilét.

A tüntetők új alkotmányt követelnek, amely az egész nemzetet képviselné teljes változatosságában.

Követelik, hogy vonják vissza a víz és a tenger privatizálásáról szóló jogszabályt.

Követelik a létezéshez való jogot, hogy az ország fejlődéséhez aktívan hozzájárulhassanak.

Követelik, hogy polgárként kezeljék őket, nem pedig egy, az embertelensége miatt bukásra ítélt gazdasági rendszer alkotórészeként.

Nem létezik igazságosabb és demokratikusabb lázadás annál, ami ma megrázza Chilét.

És nem létezik elnyomás, bármennyire is kemény és bűnös eszközöket használ, amely képes lenne megállítani egy lázadó népet.

A cikk szerzője, Luis Sepúlveda chilei író. Utolsó franciául megjelent műve: Histoire d’une baleine blanche [Egy fehér bálna története], Métailié, Párizs, 2019. Magyarul két regénye jelent meg, A Sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni (2000) és Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott (2011) mind a kettő az Európa kiadónál.

(1) L Il y a quarante ans, le coup d’État contre Salvador Allende [40 évvel ezelőtt: Salvador Allende elleni államcsíny] cikksorozatot Le Monde diplomatique, 2013. szeptember. A magyardiplóban két cikket fordítottunk le a témában, amelyek itt olvashatók: http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-1-12/137-2013-szeptember/1296-costa-gavras-visszaemlekezese-chilerol és http://www.magyardiplo.hu/archivum/2013-1-12/137-2013-szeptember/1297-1973-allamcsiny-buntett-bunosok-nelkul

(2) A metrójegy csúcsidőn kívül olcsóbb – a szerk.

Luis Sepúlveda

Rácz Ágnes

Megosztás