Amikor James Wilson 1843-ban elindította a The Economistot, azt ígérte, hogy „eredeti szerkesztőségi cikkeket közölnek, amelyekben a szabadkereskedelem alapelveit a legnagyobb szigorral alkalmazzák a korszak minden fontos kérdésével kapcsolatban” – ez egy olyan megfogalmazás, amely inkább emlékeztet egy kereszteshadjáratra, mintsem egy üzleti lap szerkesztőségének irányvonalára.
Külföldön, írja James Wilson, „kereskedelmünk olyan szigeteket, sőt teljes kontinenseket ér el, amelyeken a civilizáció fénye még alig pislákol.” Angliában „a tudatlanság, a lepusztulás, az erkölcstelenség és az öntudatlanság olyan mértékben nő, hogy az méltatlan egy civilizált országhoz”. Mindkét esetben a szabadkereskedelem lehet a civilizáció terjesztője, amelyről „komolyan hisszük, hogy bármely más látható tényezőnél többet fog tenni a civilizáció és az erkölcs terjesztésében, sőt véget fog vetni a szolgaságnak.”
Fennállásának első két évében a brit sajtó új tagja hű maradt elkötelezettségéhez. Vizsgálta a vámtarifák káros hatásait a kínálatra, a minőségre és az árakra, a cukor, a gyapjú, a búza, a bor, a vas, a kukorica, a bíborfesték, a selyem, a hal, a csipke, a szén, valamint a fizetések, a pénz, a szabók, a rabszolgák és a francia vászon esetében. Ezek az információk két sűrűn szedett hasábot foglaltak el, elegáns, gótikus betűkkel szedett fejléc alatt: The Economist: or the Political, Commercial, Agricultural, and Free-Trade Journal. (The Economist: avagy a politikai, kereskedelmi, mezőgazdasági és szabadkereskedelmi újság).
A szerkesztőségi cikkek gyakran bírálták azokat a törvényeket, amelyeket elvileg találtak hibásnak. Pontosan meghatározták a nagy elméleti álláspontok helyét is, többek között egy olyan cikksorozatban, amely a következőkkel foglalkozott: „Ki felelős a társadalom állapotáért?” Alaposan mérlegelve az alsóbb osztályok, a tőkések, a földbirtokosok és az állam szerepét, a The Economist arra a következtetésre jutott, hogy az alsóbb osztályok és az állam is felelősek a helyzetért, de nem azonos mértékben. Egy olyan világban, ahol „minden ember felelős a cselekedeteiért a természet előtt”, és a szegényeknek tanulniuk kell az élet adta leckékből, hiszen csak magukat okolhatják balsorsukért, abban a mértékben, ahogy elpazarolják a fizetésüket belemerülve a szórakozásaikba, a szexbe, az italba és a játékba, ahelyett, hogy takarékoskodnának, és azon dolgoznának, hogy jobbá váljanak. „Amikor látjuk szokásaikat, tudatlanságukat, tiszteletüket hamis barátaik iránt, szilárd bizalmukat az egymást követő olyan vezetőkben, akik között rengeteg a sarlatán, nem menthetjük fel őket. A természet felelőssé teszi őket a viselkedésükért, és mi miért nem tennénk ugyanazt? Látjuk, hogy szenvednek, és hibásnak tartjuk őket ezért.”
Összességében a kapitalisták és a földbirtokosok önzőek, de ez jó dolog, mert ahogyan a jövedelmük emelkedik, egyre több lesz a termelt élelem mennyisége, egyre több a munkahely, és így nő majd a dolgozó osztályok fizetése is. Ami az államot illeti, kiderül, hogy az egyszerűen nem képes felbecsülni ennek a komplex társadalmi szervezetnek a szükségleteit. Amikor megpróbálunk olyan törvényeket elfogadni, amelyeknek a hatását senki nem látja előre, olyan feladatot vállalunk, „amely inkább az Istenhez, mint az emberhez méltó.” A valóság az, hogy „a boldogság utáni vágy, amelyet személyes érdeknek nevezünk, univerzális, és ha az önérdek követése – amit mindenki megengedhet magának – nem biztosít mindenkinek jólétet, akkor egyetlen kormányzati rendszer sem lesz képes erre.”
1847-ben, a liberálisok választási győzelme után, James Wilson bekerült az alsóházba. Ekkor megváltoztatta korábbi álláspontját, elhagyta az ipari szektort – ahová apja irányította –, és a pénzügyek iránt kezdett érdeklődni, amelyek a brit birodalom keretein belül jobban élvezik a szabadkereskedelem előnyeit, mint bármely más ágazat. A The Economist fokozatosan revideálja korábbi laisser-faire nézeteit: amikor a birodalmi érdekek forognak kockán, a háború igenlése hirtelen abszolút szükségletté válik.
A második ópiumháborúra 1856 októberében az adta meg a jelt, hogy a kínai rendőrség Kantonban letartóztatta a kalózkodással vádolt Arrow kínai vitorláshajó (dzsunka) legénységét. A brit konzul hazug módon azt állította, hogy a hajó a Union Jack alatt hajózott, mivel Hongkongban regisztrálták egy 1843-ban aláírt szerződés keretében, az első ópiumháború után, és ezért a kínaiaknak nem volt joguk bárkit is letartóztatni a fedélzetén.
Sir John Bowring, teljhatalommal felruházott kereskedelmi főfelügyelő, kormányzó, főparancsnok és Hongkong helyettes admirálisa flottát küldött, hogy bombázással kényszerítse Kantont – miközben Je Mingcsen kormányzó már szabadon engedte a foglyokat, és elfogadta a neki küldött feltételeket. Visszautasította azonban, hogy bocsánatot kérjen, mivel, amint kijelentette, az Arrow kínai hajó. Ez három hetes tüzérségi támadást jelentett Kanton számára, amelyet négy évig tartó fegyveres beavatkozás követett, és amely Pekingben a Nyári Palota felgyújtásával ért véget. Ilyen módon nyitották meg Kínát a nyugati kultúra és a velejáró kereskedelem előtt. Később Franciaország, Oroszország és az Egyesült Államok is csatlakozott a gyógykezeléshez, de a britek különös vonzalma az ópiumkereskedelemhez adta meg a háború elnevezését.
London számára abban az időben az ópiumkereskedelem jövedelme jelentős volt. Nemcsak arra szolgált, hogy az államgépezetet felszínen tartsák Indiában – ahol az ópium nagy részét termelték –, de egyúttal globális többletté alakította az Ázsiával szemben fennálló kereskedelmi deficitet (selyem, tea, kerámia). Az ettől a kábítószertől függő kínaiak kereslete igen erős volt, de a Csing-dinasztia által bevezetett tilalom csökkentette a fogyasztást.
Az invázió ürügye és az általános gyanú, hogy az a kábítószer-kereskedelem érdekeit szolgálta, tüntetések sorozatát indította el, mikor az „Arrow-incidens” híre megérkezett Londonba. Február 24-én a konzervatív ellenzék vezetője, Lord Derby indítványt terjesztett elő, amely elítélte a brit hozzáállást, úgy minősítve azt, mint „arrogáns követelés egy állítólagos civilizáció nevében”. Az indítványt a felsőház (a Lordok Háza) kis többséggel elutasította.
A The Economist ekkor beszállt az arénába: „A kereskedelem ugyanolyan szükséglete a társadalomnak, mint a levegő, az élelem, a ruházat vagy a fűtés.” Következésképpen a beavatkozásokat humanitárius műveleteknek lehet tekinteni: „Sajnálkozhatunk a háború miatt, de nem tagadhatjuk le az általa elért nagy előnyöket. […] Ez a helyzet a Kínával folytatott háború esetén, amely lehetővé teszi lakosságának teljesebb részvételét az összes többi nemzettel folytatott kereskedelemben [...], és megvédi őket a kísértéstől, hogy megöljék a csecsemőket, éhen halasszák az időseket, és egymás elpusztításával szabályozzák a lakosság számát.”
1857-től a The Economist, a sajtó többi részéhez hasonlóan, megszállottja lett a Brit-Indiából érkezett beszámolóknak az erőszakos cselekményekről, amikor Mirátban az indiai katonák – a szipojok – lázadása európai tisztjeik ellen a Brit Kelet-Indiai Társaság (British East India Company) (1) elleni felkelésbe csapott át. Akkoriban az I. Erzsébet által alapított és szinte teljesen magántulajdonba került Kelet-Indiai Társaság uralkodott az indiai szubkontinens kétharmada felett, cserében évente 630 ezer fontot fizetett Londonnak, amelyet az általa ellenőrzött területeken szerzett jövedelemből fizetett be.
Három különböző hadsereg zászlaja alatt vonultak fel – az Indiát alkotó három tartomány, Bengália, Bombay és Madras nevében – összesen 232 ezer indiai és 45 ezer európai katonával. A három tartomány közül az első volt a legnagyobb és a legegységesebb. A XVII. század közepe óta Bengália hadseregét Aud hercegség, Bihar állam (amely 1912-ig tartozott Bengáliához) és Varanaszi (Benáresz) hindu parasztjai közül verbuválták.
Ezek a katonák sokkal nagyobb számban csatlakoztak a lázadáshoz, mint bárhol másutt: egy olyan jelenség miatt, amelyet akkoriban egy akaratlan vallási sértésnek tulajdonítottak: Mirátban a gyalogosok marha- vagy sertészsírral bevont töltényhüvelyeket kaptak, amelyekbe bele kellett harapni, hogy szétszedhessék; ezt azonban mind a muzulmánok, mind a hinduk visszautasították. Valójában azonban ennél alapvetőbb okokból lázadtak. A hadseregben alacsony zsoldot kaptak, nyomorúságos feltételek között éltek, és semmiféle előmeneteli lehetőségük nem volt: az indiai tisztek közül még a legidősebbek is engedelmességgel tartoztak a legfiatalabb európai tiszteknek. A társadalomban a korábban virágzó textilipart tönkretette a brit gyártmányú szövetek versenye, miközben India ki volt szolgáltatva a Kelet-Indiai Társaság vállalati modelljének, amely újabb és újabb jövedelemforrások és területek kirablásán alapult.
A The Economist ugyanolyan könyörtelennek mutatkozott az indiaiakkal, mint a kínaiakkal. Amikor London utasította csapatait, amelyeket Kínába vezényelt, hogy tegyenek egy kitérőt Kalkutta felé, az újság azt követelte, hogy gyorsan büntessék meg a lázadókat az illojalitásukért: „válogatás nélkül támadtak meg kórházakat, kaszárnyákat és védtelen nőket és gyerekeket”, ami „a bennszülöttek félig gyermek, félig vad jellemének tulajdonítható, s minderre hirtelen és ésszerűtlen szenvedély ragadta el őket”, nem pedig az, hogy valami határozott cél lebegett volna a szemük előtt. Július közepén úgy gondolták, hogy a legrosszabbon túl vannak, mivel amikor a lázadók elfoglalták Delhit, az nem vezetett általános felkeléshez. „A bengáli hadsereg háromnegyede és a teljes madrasi és bombay-i hadsereg, valamint a civil lakosság a Comorin-foktól a Himalájáig távol tartotta magát a lázadástól. Nem azt bizonyítja-e ez, hogy számos hibája ellenére, India bennszülöttjei a brit védnökséget inkább tekintik előnynek, mint hátránynak?”
Még „a cawnpore-i garnizon hűtlen és barbár gyilkosságai”, európaiak legyilkolása, amelyről a Times-tól eltérően a The Economist nem közölt morbid részleteket, sem ingatja meg lényegileg a lap bizalmát a birodalom jövőjében. Valójában a lázadás a lap oldalain rejtett előnnyé változik: „Semmiféle kevésbé szörnyű esemény nem tudta volna megerősíteni elhatározottságunkat.” Ha a szipojok csak a szokásos kegyetlenségeiket követték volna el, „a kormányt azonnal támadta volna egy hatalmas párt, amely ezt a lázadást az amerikai gyarmatokéhoz hasonlította volna, és azt javasolta volna nemzetünknek, hogy ne lépjen fel egy hazafias mozgalom ellen. […] Mindezek a kétségek és félelmek azonban már elmúltak. Minden angol tudja, hogy ha magára hagyjuk Indiát, az sokkal nagyobb bűn lenne a hinduk millióival szemben, mint ha saját országunkkal tennénk ezt. […] Egy katonai anarchia szörnyűségeivel összehasonlítva még a francia forradalom alatti terror is az igazságosság és az irgalom példája lenne. Látjuk, hogy az indiai fajok nem képesek megfékezni babonáikat és szenvedélyeiket; a törvénytisztelet hiánya, a polgári rend és a társadalmi kötelezettségek vagy az önkormányzás legelemibb formái sem jelennek meg a gondolkodásukban. […] Ha az angol hatalom visszavonulna, vége lenne az Indiával való kereskedelemnek.”
A brit erők 1858 fordulóján átvették a kezdeményezést, az észak- és közép-indiai hercegi államok, valamint a Krímből, Perzsiából és Kínából átirányított hadseregek aktív segítségével.
Miután visszafoglalták vagy felmentették az ostrom alól az olyan városokat, mint Delhi, Cawnpore és Lucknow, a gyarmati csapatok szörnyű megtorlást hajtottak végre az egész népesség körében, büntetésként a lázadóknak nyújtott segítségért. A The Economist megelégedését fejezte ki „az erődemonstrációért, amelyet a minden rendű és rangú lázadók napi kivégzései jelentettek” – egyeseket ágyúcsövek elé kötöttek, és lövésekkel szaggattak szét –, de feltette a kérdést, hogy azok az újságírók és tisztek, akik a lázadó hadsereg minden szipoj katonájának a fejét követelték, még akkor is, ha semmiféle erőszakos cselekményt nem követtek el, végiggondolták-e az országban esetlegesen fellépő reakciókat: „Megérné a fáradságot – írja –, hogy megvizsgálják, vajon 35 ezer vagy még több ember hidegvérű meggyilkolása olyan intézkedés-e, amelyre az angol nép és kormány felkészült.”
Ez volt az egyik oka, amiért a The Economist támogatta India kormányzásának új modelljét, amely világosan megmutatkozott a béke meghirdetése után: a Times 1859. augusztus 5-i száma közli, James Wilson elfogadta, hogy indiai pénzügyminiszter legyen, akit azzal bíztak meg, hogy a lázadás költségeit behajtsa.
(1) William Dalrymple: Il y a cent cinquante ans, la révolte des cipayes [Százötven éve volt a szipojlázadás], Le Monde diplomatique, 2007. augusztus.
