Egy baloldali külpolitika legfontosabb célja a béke megőrzése lehet, minden baloldali mozgalomnak alapvetően békepártinak kell lennie. Hiszen a háborúk áldozatai és vesztesei mindig a kisemberek, akiket egymás ellen uszítanak a háborús nyerészkedők. Ez nem jelent korlátlan pacifizmust, kivételes történelmi helyzetekben igenis szükséges fegyveresen ellenállni egy szélsőségesen emberellenes és veszélyes hatalomnak. A XX. század történelmének egyik legfényesebb pillanata a Szovjetunió és a nyugati demokráciák győzelme volt a nácizmus felett.
Sajnos a közös diadal után a kölcsönös bizalmatlanság a hidegháborúhoz vezetett, de a békét hetvenöt esztendőn át sikerült megőrizni legalább Európában.
Korunkban szerencsére nincsen olyan hatalom, amely a hitleri Németországhoz hasonló súlyú és jellegű fenyegetést jelentene a világ, és benne hazánk számára. Ez annak ellenére igaz, hogy a média időnként egyes országokat nyilvánvaló túlzással a „Gonosz Birodalmának” címkéz. Ezért a fegyverkezési hajsza felesleges, csak a szociális és klímavédelmi beruházások elől vonja el a pénzt. Hazánk földrajzi helyzetében különösen pénzpocséklás fegyverkezési versenybe kezdeni. Ha a teljes nukleáris leszerelés egyelőre vágyálom is, a Föld sokszoros elpusztítására elegendő kapacitás további növelése ellentétes a józan ésszel. Fokozatos csökkentése viszont erőforrásokat szabadíthat fel fontos ökoszociális célokra.
Magyarország külpolitikai kötődéseit sok évszázada a nyílt vagy burkolt kényszer határozta meg. A legutóbbi impériumváltáskor a NATO és az Európai Unió tagjai lettünk, s ezt egy baloldali külpolitikának is realitásként kell elfogadni. De a NATO-t nevének megfelelően védelmi szerződésnek tekintjük. Fegyverzetének sok ezer milliárd forintnyi bővítése helyett békés jellegének megerősítésére van szükség. Helyre kell állítani a NATO és Oroszország partneri viszonyát, és le kell állítani a szervezet további, keleti irányú bővítését. Ha a Nyugat a legnehezebb időkben is együtt tudott működni a hatalmas sztálini birodalommal, akkor a mai, szerényebb és békésebb Oroszországgal is kialakítható egy normális kapcsolat. Rendezni kell az elmérgesedett viszonyt Törökországgal is, amely a NATO második legerősebb hadseregét adja, és minden belpolitikai torzulása ellenére az európai gazdasági és civilizációs tér része.
Hazánk számára nincs alternatívája az uniós tagságunknak. De ezt az Európai Uniót egyelőre nem a kölcsönös szolidaritás, hanem elsősorban a fejlett nyugati bankok és nagyvállalatok féktelen profitvágya vezérli. Ilyen formában, így elutasítjuk az „Európai Egyesült Államok” koncepcióját. Az EU-n belül meg kell teremteni a szegény sorsú, kizsákmányolt társadalmi osztályok és a másodosztályú, kizsákmányolt tagállamok szövetségét a szociális Európa megteremtésére. A baloldal feladata a progresszív pártok, a szakszervezetek, a civil és környezetvédő mozgalmak egyesítése a nagytőke ellenében egy új, innovatív politikai modell keretében. Az EU-nak meg kell szabadulnia az Egyesült Államok katonai, gazdasági és pénzügyi befolyásától, zsarolásától is. A további bővítés erőltetése helyett olyan újfajta partneri-együttműködési formát kell kialakítani, amelynek kellő reformok után Oroszország, Törökország és Izrael is része lehet. Európa, ahogy egyre többen felismerik, Lisszabontól Vlagyivosztokig tart, s ezt az EU külkapcsolataiban is érvényesíteni kell. Ehhez békepárti, de határozott és önálló uniós külpolitikára lenne szükség.
Gazdaságát tekintve az Európai Unió a világ első hatalma lehetne, de politikailag egyelőre törpe az USA és Kína párharcában. Az „amerikai világrend” korszaka véget ért, de ha Washington utóvédharcot folytat, akkor az rengeteg áldozattal és felesleges konfliktusokkal járhat. Európának a lehetőség szerint távol kell maradnia ezektől a konfliktusoktól, mert sem az USA teljes meggyengülése, sem korábbi túlhatalmának a visszaszerzése nem lehet érdekünk. Kínával kapcsolatban a nyugati média sokáig azt terjesztette, hogy ízig-vérig kapitalista ország, amelyben csak idejétmúlt kacat a „kommunista” jelző. Kína elképesztő gazdasági sikereit, katonai potenciáljának növekedését és digitális forradalmát látva az ellenkező végletbe csaptak át, és mostanában veszélyes kommunista diktatúraként ijesztgetnek vele. Valójában a Kínai Népköztársaság egy jól menedzselt vegyes gazdaságot üzemeltet, s imponáló sebességgel számolja fel a szegénységet és a környezetszennyezés okait. A jólét hosszabb távon persze keveset ér a dolgozói jogok biztosítása nélkül. Az országban kibontakozó óriási társadalmi kísérlet megítéléséhez még rövid az idő, de ennek értékelésére nem a korábbi gyarmattartók a legilletékesebbek. Gazdasági értelemben valóban Kína az Európai Unió legveszélyesebb versenytársa és kihívója. De növekvő térnyerése ellen nem ideológiai lózungokkal, hanem az európai egység erősítésével és a kínai sikerek okainak megismerésével kell védekezni. A versennyel párhuzamosan értelmes megállapodásra is törekedni kell az EU és Kína között. És ebben, ha még nem késő, Oroszországot az európai oldalra kell hívni és állítani.
A Közel- és Közép-Kelet sok évtizede háborús tűzfészek. Európa és benne hazánk egyszerre kötelezte el magát Izrael állami léte és a palesztinok jogai mellett, s ezt helyesnek tartjuk. Az iszlám a zsidó és a keresztény vallásból nőtt ki, a dzsihád nem azonos a teljes iszlámmal. Segíteni kell az arab országok modernizációját, a női jogok érvényesítését, az iszlám szélsőségek elleni harcot. A Nyugat súlyos hibát követett el Irakban és Líbiában a világi rezsimek elpusztításával, aminek következtében milliónyi ember halt meg és még több kényszerült elmenekülni szülőföldjéről. Szíriában ezért el kell ismerni a központi kormányzat győzelmét, s az ország újjáépítését egy általános amnesztia és a kurd autonómia feltételei mellett a Nyugatnak meg kell finanszíroznia.
Irán, a több ezer éves perzsa nemzet a térség legígéretesebb országa lehet a maga komoly szellemi és anyagi potenciáljával, de a Nyugat egyik legveszélyesebb ellensége is válhat belőle. A háborús veszélyt csak józansággal lehet elkerülni, és az Európai Unió megmaradt külpolitikai tekintélyét a háború elkerülésére kell felhasználni. A világ többi részén akkor segíthetünk a legtöbbet, ha hagyjuk, hogy megszabaduljanak a multinacionális vállalatbirodalmak kizsákmányolásától.
A növekvő társadalmi egyenlőtlenség valamilyen szinten minden országban pusztít, az ökológiai és klímaválság pedig az egész bolygónkat fenyegeti. A kettő oka ugyanaz: a kapitalista termelési mód mohósága, a féktelen profitéhség és a szolgáltatások piacosítása. A Föld globális elpusztítását csak globális összefogással, erős ökoszociális politikával lehet elkerülni. A neoliberális világrend egész civilizációnkat a szakadék felé löki: megfékezését csak akkor remélhetjük, ha a különböző hagyományt, vallást, politikai modellt követő népek összefognak egy értelmes jövőért. Ehhez a kollektív racionalitáson, a gazdasági viszonyok demokratizálásán és a nem-piaci jellegű, globális együttműködésen keresztül vezethet az út. Ha ezt az utat nem sikerül megtalálnunk, akkor előbb-utóbb bizonyosan pusztító világháború vár ránk és utódainkra.