Emmanuel Macron francia elnök, sokkoló kifejezéssel, „agyhalottnak” nevezte a NATO-t a december 3–4-i csúcstalálkozó előtt, ami általános megrökönyödést keltett mind az európai, mind a francia atlantisták körében. Nem ez az első eset, hogy az elnök ilyen bombasztikus kifejezését adja független véleményének. De a tettek valahogy nem követik a szavakat.
Alig foglalta el elnöki székét 2017. május 17-én, Emmanuel Macron több olyan lépést tett, amellyel szembe ment elődei diplomáciájával. A francia–orosz kapcsolatokat François Hollande elnök idején szibériai hidegség jellemezte, Macron elnök azonban Vlagyimir Putyint a versailles-i palota aranyozott díszletei között fogadta 2017. május 27-én. A francia elnök annak a hatalomnak a pózában tetszeleg, amely mindenkivel tárgyal, (1) így Vlagyimir Putyin után meleg fogadtatásban részesítette amerikai kollégáját, Donald Trumpot a nemzeti ünnep alkalmából, 2018. július 14-én. A következő meghívott a kínai államfő, Xi Jinping volt a francia fővárosban 2019. márciusában, a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 55 éves évfordulója alkalmából.
Hogyan lehetne megvonni ezek után külpolitikájának mérlegét, amelyet időnként de Gaulle–Mitterrand-keveréknek minősítenek? (2)
Az arab világban a folytonosság jobban érvényesült: a jó kapcsolatok megmaradtak az öbölbéli országokkal: nagy fegyvervásárlókról van szó, diszkréten kezelik egymás között a palesztin kérdést, harcolnak az iszlám állam (OEI) ellen, nem közelednek a szíriai rezsimhez, Damaszkuszban nem nyitották meg újra a 2012-ben bezárt nagykövetséget.
De a válságkezelésben Franciaország önálló értelmezési és ezzel összefüggő cselekvési térre törekszik, kezdeményezi az iráni nukleáris egyezmény fenntartását, erőfeszítéseket tesz a párizsi klímakonferencia döntéseinek végrehajtására, védelmébe veszi a multilateralizmust, a G5 Sahel (3) mozgósítását, próbálkozik azzal, hogy közvetítsen Khalifa Haftar marsall és a líbiai elnök, Fayez Sarraj között, akit helyretett az ENSZ…
Sőt, egyes kezdeményezések arra engedtek következtetni, hogy a francia–orosz kapcsolatokban is új szelek fújhatnak. Szentpétervárott, 2018 májusában a francia és az orosz elnök a szíriai háború megoldása érdekében kapcsolatot létesített az Asztana-csoport (Törökország, Oroszország, Irán) és a Bashar-ellenes arab hatalmak között, akiket nyugati szövetségeseik támogatnak (Small Group). Továbbá, Párizs 2018 augusztusában új európai biztonsági architektúra létrehozását javasolta, folytatva az akkori orosz elnök, Dmitri Medvegyev tíz évvel korábbi javaslatát egy olyan egyezményre, amely rendezné a „befagyott konfliktusokat” (Hegyi Karabah, Dél-Oszétia, Abházia, Transznisztria).
De Washington számára nincs itt az ideje a szelíd meggyőzési módszereknek: Trump elnök a kemény erőviszonyok híve. Hogy bizonyítsa minden multilaterális kényszertől való elhatárolódását, ha azt nem ő maga alakította ki a maga javára, az amerikai elnök egyáltalán nem vette figyelembe Párizs véleményét Iránról vagy a klímáról. Ez a helyzet emlékeztet az első világháború utánira, amikor az USA bojkottálta a Népszövetség multilaterális rendszerét – amelyet pedig Woodrow Wilson „tizennégy pontja” alapján saját maga hozott létre.
Az európaiak felsorakoztak Washington mellett
A Sorbonne-on 2017. szeptember 26-én elhangzott, nagy jelentőségűnek szánt előadáson kiderült, hogy az Európa-projekt élettel megtöltése strapásnak bizonyul. Az északiak tartanak a további gazdasági integrációtól minden olyan állammal, amelynek gazdaságirányítása tévesnek bizonyult, és amelynek magas az adósságállománya. Az „opportunista” országok (Írország, a balti államok, Lengyelország, sőt bizonyos kérdésekben Hollandia is) – amelyek számára Európa elsősorban előnyös piacot jelent, beleértve az uniótól kapott támogatásokat is, – nem mutatnak nagy igényt mélyebb harmonizációra. Végül, annak ellenére, hogy vannak kétségeik az amerikai védelmi ernyőt illetően, a legtöbb európai főváros továbbra is számít arra, hogy Washington ellátja katonai védelmüket, és irányítja külpolitikájukat.
A francia–német kapcsolatoknak sem tudott új lendületet adni az Aachenben elfogadott, Franciaország és Németország közötti barátsági és együttműködési egyezmény – amelyet az ötven évvel korábban Charles de Gaulle és Konrad Adenauer által aláírt egyezmény megújítására szántak. Sőt, a barátság kissé meg is tépázódott időközben – hosszú idő óta először – a Brexit okán Londonnak adott határidő-hosszabbítás, a fegyverexport, valamint az orosz földgázt szállító balti gázvezeték, az Északi Áramlat 2 ügyében. Macron a közelmúltban a The Economistban publikált véleménye az „agyhalott” NATO-ról vagy a védelmi költségvetési deficit tárgyában (az európai szabályozók 3%-ban rögzítik ennek a GDP-hez viszonyított mértékét) – amelyet „egy múlt századi vitának” minősített – nem teszi egyszerűbbé a helyzetet. (4) Angela Merkel német kancellár szokatlanul keményen reagált ezekre a kijelentésekre.
Kudarcot vallott a megállapodás az iráni nukleáris kérdésben is, a többi aláíró (Németország, Kína, Egyesült Királyság, Oroszország, Európai Unió) látszólagos egyetértése ellenére. Nem vált be az az – Instrument in Support of Trade Exchanges (Instex) név alatt ismert – európai program, amely egy védekező technika lett volna az amerikai törvények területen kívüli hatálya, (5) valamint a Washington által azokra kiszabott szankciókkal szemben, akik továbbra is kereskednek Teheránnal. Az európai programnak nem sikerült egy minimális szintű cserekereskedelmet sem biztosítania. A Total ilyenformán kénytelen volt eladni a kínaiaknak a South Pars II-ben lévő hatalmas gázlelőhelyben való részesedését, a Renault, valamint a PSA pedig kénytelen volt lemondani domináns szerepéről az iráni piacon.
Megjegyzendő, hogy a francia attitűd nem mentes az ellentmondásoktól: Párizs álláspontja szerint Teheránnak tárgyalnia kellene rakétacsökkentési programjának ütemezéséről, ami nem volt benne az eredeti megállapodásban. Ezek a követelések Teherán olvasatában azt jelentik, hogy Párizs felsorakozott az amerikai, izraeli és a szaúdi álláspont mellett. Végeredményben az európaiak elsősorban azt kérték az amerikai szankciók miatt tönkrement Irántól, hogy továbbra is tartsa tiszteletben a megállapodás amerikai követeléseit, anélkül hogy megkapta volna cserében a várt gazdasági ellenszolgáltatást.
Ugyancsak kihívást jelent Franciaország számára, hogy az ukrajnai háború befejezését célzó, 2015. február 12-én megkötött Minszk II megállapodás – amely eredetileg Franciaország és Németország sikere volt – csapdának bizonyult, és nem valósítható meg. Annak érdekében, hogy elnyerjék az USA és az Egyesült Királyság jóváhagyását, Franciaországnak és Németországnak el kellett fogadnia, hogy az Oroszország ellen, a Krím elfoglalása okán, és a Donyec-medencei lázadók támogatása miatt hozott szankciók feloldását a megállapodás minden egyes passzusának betartásához kötik, aminek megvalósíthatósága elég kétséges. Ez azt jelentette, hogy visszaadják a hatalmat az ukránoknak, akiknek érdekében állott a szankciók fenntartása. Ettől a helyzettől Franciaország szenvedett a legtöbbet, 2013 és 2017 között az exportja egyharmadát vesztette el, miközben mások, élükön az Egyesült Államokkal megnövelték orosz piaci részesedésüket – Lengyelországot és Nagy-Britanniát kivéve. (6)
Washingtonnak a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverzetet szabályozó egyezményből (INF, 1987) való kiszállása lenullázta François Mitterrand korábbi francia elnök korábbi diplomáciájának hatását. Ő 1983-ban támogatta az amerikai Pershingek telepítését a szovjet SS–20-asokkal szemben, megkönnyítette az orosz–amerikai tárgyalásokat minden középhatótávolságú rakéta felszámolásáról, és elérte, hogy a francia elrettentő haderő ne szerepeljen a tárgyalásokon. Miközben Washington álláspontját támogatta, amely felelőssé tette Moszkvát az egyezmény megsértéséért, olyannyira hogy elutasította az oroszok által javasolt rendszeres ellenőrző látogatásokat, Párizs a NATO mellett sorakozott fel, ezzel egyúttal hozzájárult a nukleáris fegyverkezési hajsza újraindításához Európában.
Emmanuel Macron szándéknyilatkozatai ellenére a neokonzervatív és nyugatbarát elemzők hatására továbbra is az Egyesült Államokkal való közös tengely elve érvényesül a Quai d’Orsay, a Védelmi Minisztérium és más politikai szervek álláspontjában. Ráadásul a francia elnök számos olyan akadállyal szembesült, amelyekre kevés hatása van: ott van például a nemzetközi kapcsolatokban gyakorolt szokásokkal és rendezési módokkal keveset törődő amerikai partnere vagy a Szíriában győztes Putyin, aki kevés hajlandóságot mutat az Ukrajnával való megállapodásra, vagy a német szövetséges váratlan hiánya, akit megbénítanak a belpolitikai konfliktusok, vagy az, hogy Franciaország szinte teljesen eltűnt a közel-keleti színtérről, miközben kialakult egyfajta függőség az Öböl országaival, amire Párizs nem tudott, de nem is akart reagálni.
Kétségtelenül ez a kiábrándító külpolitikai mérleg az oka annak, hogy a francia elnök ma már vissza kíván térni az eredetileg megfogalmazott irányhoz. Európán belül: Németország diszkrétebbé vált, az Egyesült Királyság a brexit miatt bénaságba süllyedt, és vakrepülést művel, miközben Olaszországban Matteo Salvini távozása legalább olyan meglepő, mint amilyen üdvös változást hozott. Az új kormányt pozitívan értékelő Macron elnök 2019. szeptember 18-án Rómába utazott. Az európaiak ráébredtek: az amerikaiak bizonyos értelemeben magukra hagyták őket, és így érzékenyebben reagálnak az új biztonsági opciókra. Azáltal, hogy Oroszország gazdaságilag nehézségekkel néz szembe, és hogy az Egyesült Államokkal való viszony normalizálásának álmáról le kell mondania, Moszkva jobban törekszik az Európai Unióval – és így Franciaországgal – való közeledésre. Volodimir Zelenszkij 2019. áprilisi elsöprő győzelme alkalmat adott a két éve szunnyadó diplomáciai kezdeményezések reaktiválására. Az új ukrán elnök valóban rendezni kívánja a Donyec-medence problémáját, és normalizálni kívánja az Oroszországgal való kapcsolatokat.
Az elszigetelődés veszélye
Az elnöknek immár számolnia kell a francia hivatali apparátus tehetetlenségével. A nagykövetek előtt mondott 2019. augusztusi beszédében aláhúzta a „mély állam” állítólagos ellenállását az Oroszországgal való nyitásra, és jelezte, hogy visszatér a saját „kivételezett területkezelés” gyakorlatához. A kialakult párbeszéd intenzitása tényleg látványos volt. Sor került egy Putyinnak szóló levél átadására – ezt Jean-Pierre Chevènement kézbesítette –, amelyben egy már lassan megvalósuló időrendi program volt megfogalmazva (Oleh Szencov ukrán rendező kiszabadítása, Oroszország visszatérése az Európa Tanácsba, a biztonságról folyó tárgyalások újraindítása stb.). Azután júniusban sor került Le Havre-ban Édouard Philippe belügyminiszter és orosz kollégája, Medvegyev találkozójára, amelyet Putyin Brégançonban tett látogatása követett augusztus közepén, később, szeptember közepén a külügy- és a védelmi miniszterek (2+2-nek nevezett) közös találkozójára.
Ebben a kontextusban az európai bizalom és biztonság új architektúrájának építése szempontjából az ukrán válság rendezése prioritást élvez, és az elnök kifejezte erre vonatkozó törekvéseit. Franciaország mindeddig Ukrajna álláspontja mellett állt ki, kétségeit csak diszkréten fogalmazta meg. A Zelenszkijt kapitulációval vádoló, végsőkig elmenni kész ukrán, európai vagy amerikai aktivisták lefegyverzése révén konstruktívabb tárgyalási szakaszra van remény. A foglyok szabadon bocsátása, a fegyveres erők visszavonása a kényes pontokról, a „Steinmeier-formula” (7) Kijev által való elfogadása immár lehetővé teszi, hogy létre jöhessen egy ígéretes „Normandia” (8) formátumú csúcsértekezlet.
Szíriában az amerikai erők kivonása és a kurdok elleni török offenzíva 2019 októberében ráébresztette a francia elnököt, hogy Franciaország érdekei (az OEI felszámolása) süket fülekre találnak bizonyos atlanti szövetségesek körében, és Európának szüksége van saját stratégiai és kapacitás-beli önállóságra Iránt illetően, és annak ellenére, hogy Hasszán Rohani elnök nem volt hajlandó találkozni Trump elnökkel az ENSZ közgyűlésén 2019 szeptemberében, New Yorkban, a francia elnök segíthetett volna újraindítani a párbeszédet közöttük.
Ebben a helyzetben a The Economistnak adott interjú figyelmeztetésként hangzik (Európa politikai, biztonsági, technológiai marginalizálódás felé tart), és éleslátásra szólít fel (a NATO agyhalott). De főképpen kockázatot vállal: a francia elnök nem félt az elszigetelődéstől, amikor egy olyan Európai Uniót vázolt fel, amelyben Franciaország visszatér vezető szerepéhez.
Ebben a vállalkozásában Macron ügyesen használta ki a kedvező feltételeket. Az irány meg van határozva, az orientáció (de gaulle-i mitterrandizmus egyfajta „realista” európaisággal párosítva) el van fogadva. De az igazság próbájának még nem vetették alá: az USA által követelt vámtarifák nem keltettek semmiféle reakciót; a NATO egyhangúlag Washington hangján szól, és nem hajlandó arra, hogy Putyin javaslatára tárgyalásokat kezdjen az európai INF-ről stb. Egyébként a francia elnök ötletei kritika tárgyát képezik. Mind Franciaországban, mind az Egyesült Államokban, mind másutt beleütköztek az adminisztráció összetartásába, az európai fenntartásokba (például a The Economist-interjú hűvös fogadtatása) és a nyugati szolidaritás NATO-n belüli kényszerébe. Harcolnia kell a diplomáciai eredmények eléréséért, amelyek Európa és Franciaország gyengülésének összefüggésében egyre szükségesebbé válnak.
