2019 októberében puccsal buktatták meg Evo Morales bolíviai elnököt. Miközben a kormány választásokat ígér márciusra, a volt államfő egyik legambiciózusabb terve látszik kútba esni: Bolívia ne csak exportálhassa gazdag lítiumkincsét, hanem maga valósítsa meg feldolgozását.
Egyik oldalról Latin-Amerika legszegényebb országa. Másik oldalról egy csúcstechnológia, amivel szinte egyetlen dél-amerikai ország sem rendelkezik. Alapesetben elképzelhetetlennek tűnik, hogy Bolívia egyszer meghatározó szereplőjévé válhatna a lítiumpiacnak, ennek az akkumulátorok gyártásához nélkülözhetetlen alkálifémnek. A „fehér aranynak” is nevezett lítium világviszonylatban legnagyobb lelőhelyét fedezték fel a Salar de Uyuniban, az ország nyugati részén fekvő hatalmas sósivatagban. A felfedezés elvezethetett volna egy az országban jól ismert jelenséghez: a föld mélyében rejtőző természeti kincset mások értékesítik. Azonban a 2006-ban megválasztott, majd 2019 októberében (1) puccsal megbuktatott Evo Morales elnök másképp képzelte el a jövőt: a lítium kitermeléséből nem az északi multinacionális vállalatok, hanem a bolíviaiak húznának hasznot…
Közeledik a napnyugta. Jeges szél söpör végig a Salar de Uyuni fölött. Llipi lítium- és kálium-klorid-termelő ipari komplexuma előtt állunk, 2019 nyarán. Az ország jövőjéről beszélgetünk: az állam irányítása alatt működik Bolívia első lítiumkitermelő és -feldolgozó üzeme, amely az országot „a lítium Szaud-Arábiájának szintjére emeli majd” – hangoztatja előszeretettel Álvaro García Linera alelnök, aki azóta Mexikóba menekült.
A világban kevés helyen található sósivatag, a lítium elsődleges lelőhelye, miközben hatalmasra nőtt az iránta való kereslet. A legkisebb okostelefon is 2-3 grammot tartalmaz, egy elektromos autóhoz mintegy húsz kiló lítium szükséges. Az előrejelzések szerint 2040-ben 260 millió „tiszta” gépkocsival közlekednek majd, a mai 4 millióval szemben. 2018-ban világszinten 300 000 tonna lítiumot használtak fel, az igény 1 millió tonnára emelkedhet a következő évtizedben. Az árak három év alatt már megnégyszereződtek, 2018-ban tonnánként 20 000 dollárra emelkedtek (mielőtt 2019-ben némileg csökkentek). Azóta a világ minden részéből Llipire, a kis településre tekintenek. Állítólag 21 millió tonna lítium (2) található a Salar de Uyuni 10 000 km2-e alatt. A bőséget ígéri. De kinek?
A spanyol gyarmatosítás óta, amikor indiánok milliói haltak meg az ezüstbányákban, a 20. századig, amikor az arany-, wolfram- és ónbányákból külföldi kitermelők gazdagodtak meg, a bolíviai föld kincseiből sosem a helyi lakosok húztak hasznot. „Szó sem lehet arról, hogy megint hagyjuk magunkat kifosztani” – jelentette ki Evo Morales első elnöki mandátuma elején. Már 2006-ban, hatalomra kerülésekor kiállt a „100%-os nemzeti kitermelés” mellett. Az a becsvágy mozgatja, hogy a lítiumot ne nyers állapotban exportálják, hanem helyben gyártott akkumulátorok formájában, nagyobb hozzáadott értéket képviselve. Ha ez sikerülne, Bolívia egyike lehetne azon déli országoknak, amelyek egy teljes ipari feldolgozási láncot megvalósíthatnak: a nyersanyag felkutatása és kitermelése, (a sós víz kezelése,) az alapösszetevők kinyerése (lítium-karbonát, valamint kálium-klorid, amely a lítiumkitermelési folyamat mellékterméke, és műtrágyaként használatos, nagyrészt a brazil piacon) és köztes termékek előállítása (lítiumos és elektrolitos katódok), valamint késztermékek létrehozatala (lítiumion-akkumulátorok).
2008-ban a kormány tehát elindított egy országos programot a „párologtatással kinyerhető erőforrások” iparosításához – ilyen elsősorban a lítium, de a sós vízben jelenlévő többi elem is, mint a kálium, a bór stb. – a Yacimientos de Litio Bolivianos (YLB) nemzeti vállalat irányítása alatt. „Politikánkkal azt biztosítjuk, hogy a nyersanyagok kitermelése állami vállalatokban történjen” – magyarázza 2019 nyarán Luis Alberto Echazú, a fejlett energetikai technológiák miniszterhelyettese, aki a projektet a kezdetektől vezeti. Az eljárás részét képezi, hogy hazai technológiát fejlesszenek ki, hogy függetlenek maradjanak a multinacionális vállalatoktól és a külföldi szabadalmaktól. Minderre az állam közel 1 milliárd dollárt (910 millió eurót) fordított, ez az egyik legnagyobb befektetés az ország történelmében.
A legnagyobb kihívás azonban nem pénzügyi jellegű. „Ami a technológiát illeti, gyakorlatilag nulláról kellett elindulni” – számol be nekünk Luis Alberto Echazú. – „Csupán két egyetemen volt olyan vegyi laboratórium, ahol párologtatással kinyerhető alapanyagokkal foglalkoztak – egészíti ki a Llipi-i tevékenység vezetője Oscar Mamani, aki a projekt indításakor külföldön élt, és ezért tért haza több más bolíviai mérnökhöz hasonlóan. – Tanulmányoztuk az idevágó tudományos irodalmat, csak tapogatóztunk, külső segítség nélkül, mindnyájan kutatók lettünk.”
Llipiben a lítiumot „akkumulátor minőségű” lítium-karbonáttá alakítják. Néhány kilométerre onnan ebből a karbonátból La Palcában katódanyagot gyártanak, aztán lítiumion-akkumulátort. Ez utóbbi szakasz – a fogyasztói termék gyártása – bizonyul a legnehezebbnek. „Nagy a kihívás – magyarázza Marcelo Gonzales, az első és mintául is szolgáló akkumulátorgyár igazgatója. – Nemcsak hogy ez az első akkumulátorgyár Latin-Amerikában, de magunknak kellett kiképeznünk az összes alkalmazottat! A szükséges berendezések megvásárlásán túl – amelyeket Japánban, Európában és az Egyesült Államokban gyártottak – ki kellett fejlesztenünk a használatukhoz szükséges kompetenciákat is.” Marcelo Saique-hez, a kutatási központ igazgatójához hasonlóan, aki Brazíliából tért haza, a dolgozóknak külföldre kell menniük, és ott megszerezniük a Bolíviában nem létező képzettséget. Egy kormányzati ösztöndíjprogramnak köszönhetően a kutatók tökéletesíthetik ismereteiket a stratégiai fontosságú szektorokban, így a lítium kinyerésében is.
Bolívia azonban nem egy világtól elzárt terület. Különös módon, függetlenedési projektjével együtt jár, hogy kapcsolatba kell lépnie transznacionális vállalatokkal, amelyek elzárnak tőle bizonyos technológiákat és egyes piacokat. Meg kell tehát találnia azokat a partnereket, akik nem megrendelőként viselkednének –, márpedig nem ez a szokásos attitűdje a nagy cégeknek. Ezért Luis Alberto Echazú öt feltételt fogalmaz meg, amelyeknek meg kell felelniük az YLB partnereinek: elfogadniuk a bolíviai állam többségi részesedését (51%); megszervezniük a lítium ipari előállítását, amely magas hozzáadott értékű termékeket eredményez; finanszírozniuk; külföldi piacra juttatniuk; végül az ismeretek és a technológiák transzferjét nyújtaniuk, éspedig a bolíviai dolgozók képzésével.
Ugyan japán, kínai, dél-koreai és francia vállalatok is jelezték érdeklődésüket, de a dolgok néha komplikáltnak bizonyultak, például a Bolloré cég esetében. „Vincent Bolloré 2008-ban érkezett az országba” – meséli nekünk Oscar Vargas Villazón közgazdász, aki akkoriban fogadta a francia nagyvállalkozót. – Találkozott Evo Morales-szel, meghívta Párizsba, és elvitte a Szajna partjára egyik elektromos autójával. Tervét behatóan tanulmányozták, de nem tetszett nagyon lekezelő, neokolonialista stílusa.” Luis Alberto Echazú szerint „a Bolloré vállalat nem értette a filozófiánkat. Az egyetlen dolog, ami érdekelte, a nyersanyagunk volt.” A francia vállalkozó végül Argentína felé fordult, ahol a felkínált feltételek jobban megfeleltek neki: magánkoncessziók, adókedvezmények, alacsony környezetvédelmi elvárások. Sok multinacionális vállalat nem volt hajlandó kilépni az általa kizárólag elviselt gazdasági keretek közül, amelyeket Borja Segovia, a La Palca komplexum igazgatója így foglal össze: „Kitermelek, nevetségesen alacsony adót fizetek, magammal viszem az alapanyagot és vele a hozzáadott értéket.”
2019 augusztusában a bolíviai kormány partnerséget kötött a kínai Xinjiang TBEA Group-Baocheng konzorciummal a Coipasa és a Pastos Grandes sósivatagok kitermelésére. Az egyezmény része egy litiumion-akkumulátorgyár megépítése Kínában, az YLB részvételével. „A jövő piaca Kína! – jelenti ki lelkesen Vargas Villazón. – Kína bejelentette, hogy 2025-ben az országban minden autó elektromos meghajtású lesz.” Az akkumulátorpiac 60%-ával Kína a lítium-karbonát legnagyobb fogyasztója.
Tárgyalásokat folytattak Indiával és Oroszországgal, de a legtöbb reményt a 2018 végén – tíz év hosszas tárgyalás után – a német ACI Systems céggel kötött megegyezésben látták. A szektor első vegyesvállalatát alapították meg YLB-Acisa néven, az így kötött partnerség megnyitotta az európai piacot a bolíviai lítium előtt, valamint megfelelt az – Európában legjelentősebb – német autóipar stratégiai igényének, amely nem gyárt akkumulátorokat. „A kitűzött cél az volt, hogy 2023 végén vagy 2024 elején Németországba küldik az első elektromos autóakkumulátorokat” – jelentette be Luis Alberto Echazú 2019 elején.
Amikor néhány hónappal később találkoztunk vele, lelkesedése elillant – „Harcolunk a németekkel, mert felülvizsgálják a szerződést. Nem akarnak itt gyártani akkumulátorokat, mert az szerintük nem gazdaságos”. Bolíviában gyártani akkumulátorokat azzal jár ugyanis, hogy be kell hozni az összes szükséges inputot. Időbe kerülne a helyben gyártásig eljutni, mivel szegényes az infrastruktúra, amely a gyártósorok kialakításához szükséges. Van azonban más probléma is a bolíviai termelés versenyképességével: a szállítási költségek egy olyan országban, amelynek nincs tengerpartja. Ezért harcol Evo Morales a különböző nemzetközi jogi fórumokon, hogy független módon juthasson ki a Csendes óceánra. (3)
A sajtó régóta arra szólítja fel Bolíviát, hogy adja fel a bukásra ítélt ambícióit, mert az ország nem rendelkezik a szükséges kapacitásokkal, és főleg nem igazodik el az üzleti világban. E tárgyban gyakran megjelenik a médiában egy bizonyos Juan Carlos Zuleta, a chilei Nemzeti Lítiumbizottság tagja, aki találkozásunkkor „független kutatóként” és „az Egyesült Államokban szerzett közgazdász-doktorátus tulajdonosaként” mutatkozik be. Elsősorban tőzsdei elemző, aki az értékes alkálifémek kitermelésére szakosodott multicégek konzultánsa elsősorban Chilében, a világ második kitermelőjénél. Hasonlóképpen tanácsadója a Potosí Polgári Bizottságnak (ebben a régióban található Llipi és La Palca), amely különösen aktív volt 2019 októberében az Evo Morales elleni puccs idején. Véleménye szerint nem érdemes Bolíviában lítiumgyártást tervezni: „Csupán az Egyesült Államok rendelkezik a megfelelő technológiával.” (4) 4
Evo Morales nagy jelentőséget tulajdonított a lítium kitermelése és ipari feldolgozása projektnek, mert ebben látta a nemzeti függetlenség elérésének eszközét. „Tudjuk, hogy nagy nyomást fognak gyakorolni Bolíviára – mondta nekünk Luis Alberto Echazú tavaly nyáron. – Ez mindig így van: az imperializmus forrásokat keres, és ha kell, gondolkodás nélkül megtámadja vagy elözönli az országot, hogy így szerezze meg azokat. Tudjuk, hogy ez velünk is megtörténhet. Persze ha a jobboldal megint hatalomra kerül, az megkönnyítené a multik dolgát. A bolíviai jobboldal mindig azt gondolta, érdemesebb privatizálni.”
Kevés kétség fér ahhoz, hogy ezt az utat fogja választani a Jeanine Áñez vezette kormány, ugyanúgy, mint a puccsisták által szervezett májusi választások eredményeképpen majd hatalomra kerülő kormány is.
(1) L. Renaud Lambert: En Bolivie, un coup d’État trop facile [Bolívia, egy túl könnyű puccs], Le Monde diplomatique, 2019. december.
(2) Az amerikai SRK vállalat „Digitális hidrológiai modellezés” tanulmánya szerint, 2019. február.
(3) L. Cédric Gouverneur: La Bolivie les yeux vers les flots [Bolívia az óceán felé tekint], Le Monde diplomatique, 2015. szeptember.
(4) Zuleta: Bolivia no sabe explotar el litio ni consiguió patentes [Bolívia nem ismeri a lítiumkitermelést vagy a szabadalmak beszerzését], Pagina Siete, La Paz, 2019. november 4.
